Pest Megyei Hírlap, 1988. február (32. évfolyam, 26-50. szám)
1988-02-02 / 27. szám
1988. FEBRUÁR 2., KEDD a kaleidoszkóp hangulata Beszédes virágikonosztázok A családi otthon, ahová barátsággal hívtak, a fővárosban lelhető. Téli nap sugara özönlik a szobába, megvilágítja a bútorokat, tárgyakat, visszacsillan a képek, vitrinek üvegéről. Tűzpirosán ég tőle az ikonosz- táz mintájára összeállított képsorok megannyi virágszirma, ragyognak a dicsfényes sárgák, a reménykeltő smaragdzöldek. Ez a virágkompizíció az alkotó művész egyik kifejezési formája, Körtvélyessy Magda ars poeticájának lényeges része — de csak része. Az imént a Dunakanyar látványa ragadott meg, festő vásznáról köszönve vissza — a folyó, partján a fasor, melynek vége most ott van. valahol a végtelenben, amerre a Nagymaros—Bős vízerőmű épül majd. Igen, ott vannak térben és időben a messzeségben, hiszen a képen kora nyár van. Különös aíkotó stílus Önálló kiállítása majd’ negyven volt már, szerepelt az ország számos településének kiállítótermeiben, a fővárosban is, nemegyszer. Szakavatott kritikusok szóltak elismerően munkájáról, valamennyien említették különös alkotó stílusát, azt, hogy szinte „fölényesen” bánik a színekkel. Egy-egv képi megfogalmazásán kedvtelve és ügyesen úgy változtat, ahogyan a gyerek játszik a kaleidoszkóp adta tér-szín- kompozíció lehetőséggel — hozzátéve, hogy kompozícióit itt nem a véletlen adja. Ö fogalmazza szívét, lelkét, kedvét bele. Talán ez is oka, hogy emberközeliek, hangulatosak a képei, lássunk bár rajta virágcsendéletet vagy New York-i felhőkarcolót, valóságot vagy fantáziája szüleményét. ú — Biharból jöttem, tizenkilenc évesen. Otthon tájat, folyót, zsombékost láttam és a magas égboltot: várost sehol. Szerettem azt a nagy semmit! Élénk volt a fantáziám, verseket írtain (meg is jelentek újságban), de jcájöti tem, hogy igen sokan választják kifejezési formául, eszközül a szavakat. így fogództam a színekbe. Mióta festek, a verselés szünetel. Nem tudok egyszerre két múzsát szolgálni, egynek teszek a kedvére. Amikor a fővárosba kerültem, nem volt béke a világban. Divattervező szerettem volna lenni, ám a háborús évek idején műszaki rajzolóként kerestem a kenyeremet. Még nyomdában is dolgoztam! Színekbe fogódzva Esti iskolán, a Dési- Huber körben kezdett igazán, életcélja szerint rajzolni, festeni. Tanult Tamás Ervintől, oktatta Gräber Margit. A szobrászattal Laborcz Ferencnél ismerkedett. Csoportos kiállításokon szerepelt már, de első önálló tárlata 1970-ben volt. — Az iskolában főleg rajzoltunk. A szén- és pittkréta mellett egyszeribe nekem hiányozni kezdtek a színek, kezdtem hát akvarellezni. Bevittem néhányat mutatóba — átvették kiállításra. Én lepődtem meg a legjobban: az sikerül igazán, ami belülről jön, amit épp nem tanulok? „Maga kolorista!” — mondta Tamás Ervin. Megmaradtam a színeknél, kifejezési formám anyaga lett a festék. Eszköze? Érdekes módon nem az ecset, hanem az úgynevezett spakli, ez az egyengető, simító kézi szerszám. Eleinte mosolyogtam, amikor kritikusok megjegyezték, hogy „ecsetemmel” sejtelmesen alkotok, „lazúrosán” festek. A képalkotás mellett életem fontos része az utazás, legyen szó vidékről vagy a nagyvilágról. Szeretem például a kis településeken is bemutatni képeimet. — Ha kiállításom rendezői szívesen- fogadjak, diaképes bemutatótTtartok az érdeklődőknek világjárásaimról. A diázás a másik „bogaram”. Jártam szinte minden szocialista országban, épp két évtizede nyílt mód az első utazásra. Lelkes útitársam Világjáráskor a férjem. Niagara, Dunakanyar — Ha valami ilyenkor, nagy világjáráskor megfog, diafilmen hozom haza magamnak az élmény mellé. Kedvvel fényképezek. Ugyanis, ha valami számomra csodálatos, ha túl szép, akkor nem merem megfesteni. Igyekezetemnél a csodálatom és az alázatom nagyobb. Érzéseimet a virágaim megformálásába öntöm talán. Igen, biztosan ezek az érzések is otl vannak a virágban! Láttam a Tadzs Mahalt, a Himaláját, láttam, hallottam a Niagara- vizesést, átmentünk a Szivár- vány-hídon. Ám itt élnek bennem és lelket öntenek belém a hazai kis falvak, a budai hegyek, a Dunakanyar Szentendre színes, mozgalmas világa. Csodálatos ez! Innen a magasból Budapest forgalmas pontjára látni, ám, ha az ember a meleg szobában ül és kinéz az ablakon, akkor az égbolt köszön rá felhőkkel vagy teljes kékségében, napsugárral vagy cikázó villámokkal hulló hópelvhek- kel vagy hunyorgó csillagokkal, égbe szálló galambokkal. A lakás kényelmes polgári otthon, az utazásak relikviáival. A művész képei dosz- sziékban sorakoznak a helyükön — nem éppen szem előtt. Körtvélyessy Magda a diaképeit dobozolja. Bemutatója volt megint. Vetített már a Csiliben nyugdíjas pedagógusoknak, vidéki művelődési házakban szerepelt diáival. Legutóbb a Budapesti Művészetbarátok Egyesületében látták egyiptomi képsorait. Most kiállításai vannak soron. Év elején Egerben mutatkozott be gazdag színvilá- gú képeivel, most február 6-án a SZOT budapesti, rózsadombi üdülőjében nyílik kiállítása, a bemutatón a Zeneművészeti Főiskola hallgatói is közreműködnek. Képei nem kerülnek általában haza mind Említetté: édes gyermeke valamennyi, tulajdoniképpen fájó szívvel válik meg bármelyiktől, nem szívesen adja el alkotásait. — Hamarosan befut a férjem — mondja rakodás közben huncutul mosolyogva. — Már hallom, amint kérdezi: no, ma mit festettél ebédre?! Van, hogy épp főzéskor bont szirmot gondolataiban egy hangulatos virág. Eszes Katalin Túl nagy falatnak bizonyult a Somiplaszt Szélmalomban; egy találmányért Festőművészről — egy-egy nagyszabású kiállítási leszámítva — rövid idő alatt aligha jelent meg annyi cikk, mint Somogyi Istvánról. Igaz, mostanában ő sem képeivel keltette fel az újságírók figyelmét. Mindaz, amit hosszú évtizedek alatt alkotott, úgy tűnik, az utóbbi időben háttérbe szorult, s képei helyett most találmányától hangos a magyar sajtó. Hozzá kell tenni, hogy a galgamácsai születésű, jelenleg pedig a főváros egyik munkáskerületének szélén, egy kis ház földszintjén és alagsorában élő, alkotó művész a legszívesebben lemondana e kétes népszerűségről. Ha tehetné, talán el is felejtené az utóbbi évek megpróbáltatásait, azt a szélmalomharcot, amelyet találmányának szabadalmaztatása s most hasznosítása érdekében kell vívnia — ki tudja, még mennyi időn át. érezték a fótiak, hogy a találmány kizárólagos gyártásáért és forgalmazásáért előzőleg kikötött S0 millió forint túlságosan nagy összeg. Az írásba foglalt előszerződés néhány — természetesen az anyagiakra vonatkozó -* pontját még az aláírás előtt gyorsan módosították. Ma már nyilvánvaló, hogy ez a pár szavas, ám a pénzügyi kérdéseket alapvetően módosító változtatás indította el a Somiplaszt újabb kálváriáját. Pedig már úgy tűnt... Mert Somogyi István egy — és tartok tőle, hogy nem az utolsó — azoknak a feltalálóknak a sorában, akik óriási vargabetűkkel jutnak el — ha eljutnak egyáltalán — ahhoz, hogy siker koronázza valamennyiünk érdekében tett erőfeszítéseit. Találmányáról — amelyet lapunkban már bemutattunk — csak annyit: ha mindaz, amit az anyag műszaki leírása, alkalmazási területeinek felsorolása tartalmaz igaz, s ha kiállja a minősítő intézetek szigorú, kemény próbáit, akkor jó néhány területen az eddig alkalmazott építőipari anyagok és technológiák helyébe léphet, megoldhatja végre a tetőbeázások, az épületek belső és külső szigetelésének vagy a föld alatti csövek korrózióvédelmének problémáját — hogy csak néhány lehetőséget említsünk. De mindez, mármint az alkalmazás lehetőségeinek felsorolása, valóban lehetőség csupán — legalábbis amint azt a dolgok jelenlegi állása mutatja. Mert a Somiplasztnak nevezett anyag körül ma finoman szólva is huzavona vagy inkább háborúskodás folyik ... Pedig az elmúlt év tavaszán már úgy tűnt, hogy a sokéves kísérletezés, majd a szabadalmaztatás hercehurcája után végre révbe ér a mű vész és találmánya. Baráti szálakon keresztül jutott el Somogyi István Fótra, az Építő és Szolgáltató Kisszövetkezethez, amelynek vezetői azonnal felkarolták, majd Somifótplaszttá keresztelték a találmányt. S amikor 1987 szeptemberében megegyeztek, elégedettnek tűntek mind a ketten. Csakhogy, amint az általában lenni szokott, a felek tenyérbe csapása, a szóbeli megállapodás után a partnerek közül az egyik vesztesnek érezte magát. Ügy A beíegeSlencr háromszor csenget A többség nem táppénzcsaló Senki sem örül a váratlan vendégnek, pláne, ha az illető SZTK-beteglátogató. Mar- tinkovics Józsefné a Forte Vállalat nyugdíjasaként most ezt a munkát látja el. — Három évtizede vagyok a vállalatnál, itt kezdtem el dolgozni, innen mentem négy éve nyugdíjba. Eleinte tartottam ettől a feladattól, mert sok embert ismerek ennyi év után. Féltem, hogy kellemetlen lesz egykori kollégákhoz benyitni ügy mint ellenőr. Valljuk be őszintén, az ellenőröket senki sem szereti. Én, mikor látogatóba megyek, ezt a szót ki sem ejtem a számon. Szerencsére csak egyszer fordult elő, hogy barátságtalan fogadtatásban volt részem. Amikor becsengettem, az illető megállt az ajtóban és rámmordult: hát maga... minek jött? A férfit persze ismertem régről, törzsgárdatag volt ő is. Bizonyára rosszul esett neki, hogy sokévi hűséges munka után ellenőrizteti őt a vállalat. Szóval ott az ajtóban állva beszélgettünk, és én kéretlenül elárasztottam őt betegségére vonatkozó jó tanácsaimmal. Javasoltam, ha nem javul egészége, vizsgáltassa magát tovább. Végül barátságosan búcsúztunk el, azt mondta: Tessék jönni máskor is! — Milyen alapon döntik el, kit fognak meglátogatni, illetve — ezért mégiscsak ideil- löbb a szó — ellenőrizni? — Egyszer egy héten bejövök az SZTK-ügyintézőkhöz, tőlük kapom meg a névsort, lakcímet. Persze nem minden betegállományban levőhöz jutok el. Szúrópróbaszerűen választunk a táppénzen levők közül néhányat. — És mi történik, ha valakit éppen nem talál otthont? — Egy értesítést hagyok a postaládában, hogy melyik nap, hány órakor jártam ott. Általában az emberek már masnap beszaladnak a vállalathoz, s elmondják, hogy éppen orvosnál voltak, vagy a közértben, szóval „igazolják” távollétüket. Tapasztalataim szerint a Forténál nem sok az „alibi”-beteg. 1986-ban kettő, ’87-ben pedig mindössze három dolgozótól kellett amiatt levonni munkabért. Egyszer akadt olyan valaki is, aki dühösen rontott be és azt bizonygatta, ő bizony odahaza volt, csak nem csengettem. No, akkor megfogadtam, háromszor is megnyomom a csengőt, mielőtt valahonnan eljövök. — Eljut-e a vidékről bejárókhoz is? — A Fortéban dolgozók között vannak, akik Nógrád- ról, Diósjenőről, Vámosmiko- láról, Verőcéről. Nagymarosról vagy Gödről járnak be Vácra. A felsorolás persze nem teljes. Általában az üzemorvos veszi táppénzbe a vállalat dolgozóit, de ha fekvőbeteg az illető, ezt megteheti a lakhelye szerint illetékes körzeti orvos is. Természetesen a vidékiekhez is elmegyek. Volt is egy tanulságos esetem Gödön. Egy fiatalembert kellett meglátogatnom, aki betanított munkás volt nálunk. A gyönyörű, villaszerű házban, amelyben lakott, csak a nagypapát találtam otthon. Elhűlt a csodálkozástól, amikor megtudta, hogy unokája nincs a munkahelyén. Mikor magához tért az ámulatból, azt mondta: úgy eltűnik reggelente ez a gyerek, senkinek sem számol be, hol van egész nap. Nagyon helyes, hogy a Forte így odafigyel a fiatalokra — magyarázta —, jól teszik, meg kell tanítani őket dolgozni. Persze nem a vállalaton múlt, de a fiú nemsokára kilépett. — Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul elő. hogy ugyanahhoz a beteghez többször is elmegyek, mondjuk, havonként egyszer. Sajnos, egyre növekszik a hosszabb ideig betegállományban levők száma, a szív- és érrendszeri, az idegrendszeri vagy a daganatos megbetegedés miatt otthonmaradóké. És ez érvényes mind az alkalmazottakra, mind a fizikai állományú dolgozókra. S akik hosszú ideje kénytelenek munkájuktól, munkahelyüktől elszakadni, sokszor örülnek is, ha valaki rájuk nyitja az ajtót, s beszámol a friss vállalati hírekről. Szerencsére, én legalábbis úgy tapasztaltam, nálunk kevés azoknak a dolgozóknak a száma, akik a munka alóli kibúvásra használnák fel az SZTK segítségét. Vagyis, ahogy mondani szokták: nem betegek, csak betegállományban vám nak. Azért persze akadt nálunk is ilyenre példa. Csak egyet említenék, amelyre egy fura eset kapcsán, utólag derült fény. Dolgozott egy fiatal férfi a cégünknél, aki gyakorta maradt otthon táppénzen. A felesége is nálunk volt, alkalmazásban egy jól termelő üzemrészben dolgozott, jobban keresett, mint a férje. Ezért, amikor a gyerekek betegek lettek, a férfi maradt otthon betegállományban. Gyakran jártam náluk, de a férfit minden esetben otthon találtam. Csak hónapokkal később — amikor az illető már nem dolgozott a vállalatnál — tudtuk meg, hogy táppénzesideje alatt rendszeresen maszekolt. Valami csúnya vitája támadt egykori privát munkaadójával, az pedig bosz- szúból feljelentette őt a városi SZTK-nál. Mindent egybevetve, nyilvánvaló, az ellenőrzés sokak számára bizalmatlanságnak tűnik. Kellemetlenül érinti az embert, ha úgy érzi, munkahelye kételkedik, vajon valóban beteg-e? De nem is erről van itt szó, hiszen a betegség megállapítása nem a betegel- :enőr, hanem természetszerűleg kizárólag az orvos feladata. Megyénkben tett barangolásaim során azonban magam is hallottam célzást olykor, hogy X. Y. magánvállalkozónál, ha akarom megtalálhatom az összes táppénzest, másutt pedig, hogy málnaszedés idején ugrásszerűen megnövekszik a betegállományban levők száma. , Antal Piroska Önállóan képtelenek — Nem vagyok képes követni mások kicsavart gondolkozását — vallja be a festőművész-feltaláló, Somogyi István. — Nem értek a gazdasági dolgokhoz, így fel sem merült bennem, hogy az előszerződés módosításával előfordulhat, hogy az 50 millió helyett csupán néhány ezer forinttal fizetnek ki a fótiak. Aláírtam hát, hogy a fix ősz- szeg helyett a Somiplaszt gyártásának, forgalmazásának arányában részesülök majd a nyereségből, pontosabban évenként a nettó termelési ár 4 százalékát kapom öt éven át. Mondták: ez lehet az 50 milliónál több is vagy kevesebb. Csak később ütött szöget a fejembe: mi történik akkor, ha 200-300 ezer tonnával szemben csupán 2-3 ezret gyártanak, forgalmaznak? Nézzen csak körül náluk, vajon képes nagy mennyiségben előállítani á Sőrrflplagg- tot egy ekkora szövetkezét?" Körülnéztem. Már ameny- nyire egy majdhogynem üres udvaron s egy földszintes barakképületen lehet. Mit mondjak? Magam sem hiszem, hogy egy kisszövetkezet képes olyan nagyságrendben előállítani az anyagot, amely — természetesen, ha megfelel a minőségellenőrző intézetek által előírt követelményeknek — forradalmasíthatja a magyar építőiparban alkalmazott eljárásokat. — Mindenki tudja, hogy a nagy volumenű gyártásra önállóan valóban nem lettünk volna képesek — ismeri el Bata Pál, a fótiak elnöke. — Ügy terveztük, hogy a megyei építőipari szövetkezetek ösz- szefogásával teremtjük meg a feltételét annak, hogy nagy mennyiségben gyártsunk majd Somiplasztot. Arról, hogy Somogyi István nem bízik eléggé a szövetkezeti mozgalom erejében, én nem tehetek. És nem értem, ha annyi éven át végigcsinálta a kísérleteket, aztán a szabadalommal vesződött hosszú ideig, most hirtelenjében miért fogyott el pont velünk szemben a türelme, holott a szövetkezet az ellenszolgáltatás mértékét a jogszabályban előírt mértékben határozta meg. Semmisnek tekinti Hogy komolyan hiszi-e Bata Pál, hogy a türelem fogyott el, nem tudom. De tény, hogy megbotránkozik, amikor felvetem: nemcsak a türelmét, a bizalmát is elveszítette a feltaláló. Merthogy közben kiderült: csőd szélén áll a kisszövetkezet. — Csődről szó sincs — cáfol rá a híresztelésekre Bata Pál — bár tény, hogy vannak pénzügyi gondjaink. Sok a kintlévőségünk... Említi, hogy ezek közé tartozik. közel egymillió forint értékben a Somiplaszt támogatása, azaz a feltalálónak kifizetett 200 ezer forint előleg, a referenciák készítéséhez szükséges anyag vásárlása, a BNV-n való részvétel, ahol bemutatták a találmányt. Csakhogy Somogyi István ehhez már nem kérte a fótiak segítségét. Maga az építésügyi miniszter, Somogyi László — aki csupán névrokona a festőművésznek — figyelt fel a várpalotai kiállításon a Somiplasztra, s ajánlotta fel a minisztérium támogatását a feltalálónak. — Furcsa volt már ott, a kiállításon is, hogy velünk, a rendezőkkel, a találmány hasznosításával nem foglalkozik senki. Attól a naptól változott meg gyökeresen a kapcsolatunk. Hónapok óta nem tudunk személyes kapcsolatot teremteni Somogyi Istvánnal, aki betegségre hivatkozva menti kj magát a végleges szerződés aláírása, illetve a referenciamunkák elvégzése alól. De azt megtudtuk, hogy az ÉVM támogatásával beadta az Építésügyi Minőségellenőrző Intézethéz vizsgálatra az anyagot. Ügy tűnik, semmisnek tekinti a még érvényes előszerződést — állapítja meg Bata Pál. Az, hogy az egykoron SorrUfótplasztként hirdetett anyagot ma már a fótiakra utaló betoldás nélkül emlegeti, arra utal, hogy maguk is pontot tettek az ügy végére. — Nem egészen — szögezi le dr. Berki Ádám, a szövetkezet ez ügyben megbízott jogi képviselője. — összeállítottuk követeléseink listáját, s rövidesen felszólítjuk a feltalálót, hogy térítse meg számunkra az anyaggal kapcsolatban felmerült kiadásokat. Csakhogy attól tartunk, hogy a feltaláló nem tudja majd kifizetni számunkra ezt az összeget. Vajon mit tesz ez esetben az anyagot felkaroló minisztérium? És a szerződés ? A kérdéssel az illetékest kerestem meg. — Mi a felek között fenn- . álló. szerződéssel, nem foglalfcgztyiie,;. Bennünket csupán maga az anyag, s nem a szerződő felek megállapodása érdekel — szögezi le Gálosfai Jenő, az Építésügyi és Város- fejlesztési Minisztérium fejlesztési főosztályának osztályvezetője. — A minisztériumnak minden új anyag esetében van lehetősége támogatásra, amennyiben azt arra érdemesnek találja. Mivel a fótiak nem tettek időben lépést arra, hogy megvizsgáltassák a találmányt, aj ÉVM kérte azt, s a későbbiekben dől el, hogy ennek költségeit hogyan, mi módon téríti majd meg a feltaláló. Amj pedig a két fél közötti vitát illeti, azt úgy rendezik, ahogy akarják. Bennünket az érdekel, hogy a Somiplaszt be- váltja-e a hozzá fűzött reményeket avagy sem. Ha igen, a későbbiekben esetleg segítünk a gyártás megszervezésében is... Az elhangzottakat tekinthetnénk úgy is, hogy ezzel véget ért a Somiplaszt kálváriája. Csakhogy a valóság ennél jóval bonyolultabb. A szerződő feleket ugyanis köti a megállapodás, amelynek értelmében a gyártás és forgalmazás joga továbbra is azt a kisszövetkezetet illeti, amely saját elnökének szavai szerint sem lett volna képes egyedül erre. A túl nagy falatnak bizonyuló üzlet így most mindkét fél torkát nyomja. A megoldást pedig csak az jelenthetné, ha a feltaláló kielégítené a fótiak közel egymillió forintos követelését, s ismét szabadon rendelkezne találmányával. De Somogyi Istvánnak erre már nincs pénze. Az elmúlt hat év során, amióta megkezdte a kísérleteket, minden pénzét és idejét találmányába fektette. Mint mondja, ha az emiatt meg nem festett képek árát is beleszámítja, hárommilliója fekszik benne. Tartalékai s a képek, melyekből él, elfogytak. Hogy miből fizeti ki a tartozást, kérdéses. így aztán joggal vethetjük fel: ha találmányáról kiderül, hogy az valóban népgazdasági érdeket szolgál, nem érdemli-e meg, hogy az építésügyi tárca az anyagot a felek közötti vita rendezésében is támogassa. Pató Zsuzsa
