Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-05 / 287. szám
Törő István versei: Emberibb A folyó mormolását hallgatom hazáig, lombokra ül a pára. madár neszez, a kert már az alkonyt várja, minden ájulatba mártva, testemben hullámzik a bejárt nap, földig húzza az embert álma, tűnődik végletekben, pedig viruló közegben hajlik a szóra, dobhártyát törőre, tele van agya füttyjelekkel, botorkál emlékek peremén, hol tanyát vert a múlandóság, s kivirul ez a költemény, papírra veti jószándékú betűit, melyek felörlik indulatát, mert csípése van még a percnek, mint méregbe mártott anyagnak, tapad a nyelv, arcra fagy a vigyor. s a vihar elcsendesül, de ott, legbelül egyre csak forrong, járja táncát, szétválik, elzuhan, ösztöntől hajtva alattomosan — dicsérő imára hajlik a szám, kipereg minden indulat belőle, a csinytcvések boldog tettei porzanak fent a láthatáron, de új tettek jönnek, s szelíd napom így lesz emberibb. Doboza vagyunk Tehernek, súlynak nincs határa rajtunk, csak a tűznek, s vacogásnak, doboza vagyunk folyton a bűnnek, félúton hagyja álmunkat a felvergelt ösztönök rángatása, térképek, tükrök, csomópontok, letaposott mezők, halomba dobált víziók, szív alatt remegő kontyos magányok — a lapulások évszaka van, mikor a felbolygatott szervek lüktetését kivédi a test, s a védekező sejtek kioldják a transzcendenciát — megtörölnek a lombok, a Haza virágai emelnek fel a fényhez, bölcsek kőarcát, horpadt sírjait keressük, Arany nyelvét, Petőfi igazát, miközben sorra levetjük álarcunkat, s nem vesszük észre, hogy alatta újra csak álarc van. Tóth László: Elmélázva Időnként talán valamelyik szállodaszobában (az utcáról aulóbúgás és villamoscsilingelés ömlik be vastag sugárban az ablakon) nagyon magányosnak érezzük magunkat (nem kapcsoljuk be a rádiót) csak fekszünk az ágyon (nem megyünk ki a fürdőszobába lezuhanyozni) és hallgatjuk clmélázva (a telefon is néma) hogy zeng föl bennünk (az utcáról vastag sugárban autóbúgás és villamoscsilingelés) hogy zeng föl valahonnan a az idők mélyéből Altamira Cro-Magnon G, Nagy Illán: Csillagot mozdít Diófa sárgul levelet hullat az őszi kertre Csodának ennyi is elég a pusztulásban hogy építkezzen az ének sóhajtok tavaszra várva csillagot mozdít a lélek Fábián László: Kötőfék Valaha utcaajtók előtt álltam így, és szólongattalak neveden: induljunk szokásos (gyakran nem is volt annyira szokásos) őrjáratainkra, nézzünk szét a pajták mögött, fussunk el egy trappban a lődombig, onnét — óvakodva — az erdőn át, hogy a fölnpttek észre ne vegyék, a lóúsztatóig, előbb azonban az érparton még ugrasszuk vízbe az unkákat, a barna erdei békákat, vagy — ellenkező irányban — settenkedjünk ki a malomhoz (dehogy is volt az már malom, a háború csak a gátat meg a meredező cölöpöket hagyta meg belőle), ahol, ha éppen alacsony a vízállás, rámerészkedhetünk a száraz gátra, hogy onnét lessük a vizet (rosseb a kőikéit — hallom anyád szidalmait — mindig a vizet lesik, még beleeszi őket a ménkű!), vagy föllebb a parton azt a korhadt tuskót, amelyben kígyók (dehogy azok, ártatlan siklók voltak) fészkeltek, hogy borzongva piszkálgassuk őket; valaha ott strázsálta- lak, amíg elő nem keveredtél kiáltozásomra a színből vagy a műhelyből, valahonnét a kert alól, ahol jobbára a kullóval vacakoltál, hívtalak kitartóan, hogy olykor már anyád unta el, és továbbította dü- hödten hátra szavaimat, az a rohadt kutya, ami miatt óvakodtam benyitni, meg ugatott veszettül, vicsorogva harapta időnként a léckerítést, valahogy átvette anyád bé- kíthetetlen haragját, és megtoldo- gatta tomboló kutyadühével, csábítottalak a kiszáradt patak hídja alá, hogy végigkóstoljuk a száraz levelekből ügyetlenül pödört cigarettáinkat (olykor egy skatulya gyufa sem volt elegendő a rágyújtásra), olykor ráfanyalodtunk, hogy odasündörög- jünk valamelyik őrző gyerekhez, akitől legalább egy csikket kikönyöröghettünk, később, mikor már magunk is tehenekre vigyáztunk a réten, csak egymás hangját lestük, néztem, föltűnik-e végre fekete klottgatyád a zöldben, miképpen az egészet figyelted te is, úgy terel- lük a marhákat, hogy mind közelebb keveredjünk egymáshoz, és amikor kicsi idő maradt délben (a délutáni kihajtás előtt), te álltái az utcaajtóban előttünk, kiáltottál: gyerünk a folyóra, s a nyár perzselő útporából örömest dugtuk lábunkat a hűs vízbe, bemerészkedtünk a legmélyebb forgókba, hogy kékülő ajakkal, borzongó remegéssel szaladjunk aztán a szivárványszemcséket csillogtató fövenyre, az elmaradhatatlan klott inas combjainkra tapadt, föl kellett csavarnunk a gatya szárát, hogy mozogni tudjunk benne, hemperegtünk a forró homokban, mély barlangokat kapartunk bele, és egyszer csak (pontosan tudtad te is, mikor indult a csíny) kapkodni kezdtünk a társaságunkat kereső lányok után, disznolkodó megjegyzésekkel botránkoztattuk őket, durvábbnak akartunk látszani, mint amilyenek voltunk, hogy átérezzék hóbortos fölényeinket, hogy megfélemlítsük őket, és rákénysze- rítsük tiszteletünkre, mert ekkor ezt véltük az egyetlen elfogadható viszonynak, mivel egymás előtt is fitogtatni akartuk lehengerlő modorunkat, hiszen váratlanul közénk pottyant az a lány (igen, valóban ezzel kezdődött minden!), csak úgy ott termett, szó szerint közibénk, és ezáltal távolabb is taszított bennünket egymástól; álltam a kaputok előtt, hiába kiáltoztam: csak az a megnyomorodott fenevad csaholt; álltái az utcaajtóban, a miénklassul a bogár megerednek aszályba neműit patakok Pörögve hull a légy s fecskék gyűlnek az utcán begombolkozik a rét sünöcske búvik avarba lustán Egy udvaron két öregasszony üst fölé görnyed füstbe kendőzve főzik a lekvárt pattog a tűzben a muzsikás szikra menyecske-arcú társait hevítő táncra hívja Mozdul az asszonyok karjaiban a munka örök mutatója sejtről sejtre jár az erő jövőnk a szívükhöz igazítva Viadukt Gábor Éva alkotása Próféta Ifj. Pál Mihály szobra ben, szólongattál: hangod egyszerűen nem jutott el hozzám; valami kiszakadt belőlem, ami hozzád kötött, valami kiszakadt belőled, ami összefűzött, ami egymásra utalt, és elindultunk — látszólag másfelé —, hogy minduntalan egymásba ütközzünk, mert attól a pillanattól fogva úgyszólván minden utunk ahhoz a lányhoz vezetett, vastag szőke fufruja alól zöld szeme csillogott felénk (feléd és felém; talán olykor egyszerre is), egyike volt ez számos trükkjeinek, amelyek ellen akkor még nem voltunk fölvértezve (és így lehettünk egyazon pillanatban boldogok és boldogtalanok), amelyek közül azonban rövidesen jó párat megismerhettünk (én tudni véltem, hogy ki is ismerhettem), önfeledt izgalommal mesélted, hogy a verandán az öledbe ült, és a fekete klottgatya képtelen volt megvédeni feszülő kamasztitkodat, én pedig beleremegtem az elbeszélésbe, hiszen még meztelen hátamon éreztem a fonott karosszék mintáit, amint belenyomódtak a bőrömbe, és pontosan ismertem azt a zavart büszkeséget, amely sugárzott belőled, miképpen tenyerem is bármikor megformálhatta volna gömbölyű mellét, olyan pontosan följegyezte hajlatait; mesélted csókját a híd alatt (ott, ahol korábban a cigaret- tázás művészetét próbálgattuk), én pedig elhallgattam, ami nekem jutott; minden akkor kezdődött: a rajongás, a vetélkedés, a ragaszkodás, a féltékenység, a szerepek gondos kiosztása, a tekintélyt hajszoló kíméletlenség, öröm és szenvedés, hiány, majdnem-beteljesülés, állandósult-izgalom, düh és kínlódás, harag, civódás, köztünk pedig — közied és közöttem — valami szótlan és mélabús egyezség a méltatlan helyzetek kerülésére, állhatatos fegyelem a viszonyunkban, az ütközések kerülése, eredendő tapintat, jóllehet, könnyek (szó szerint is), fogcsikorgatások közepette, hogy aztán együtt bukjék fölszínre belőlünk az elkeseredés, az első ka- maszos lerészegedés után, a bor mámorában belőled is, belőlem is ugyanaz a név bugyogott elő mániákus ismétlődéssel, keserű epe, a hányás keserűsége, a reménytelenség keserűsége, a fájdalomé és a kijátszottságé, tompa kiáltozások egymás felé a hajsuhogás fölött, kapkodás egy elmosódó arc után, amely — egyetlen pillanatra — csábító élességgel rajzolódik ki, mint amikor a mozigépész a vetítés élességét próbálja beállítani, mindössze annyi a különbség, hogy ezúttal a folyamatos vetítés züllik szét szürke foltokká, hiába nyúlnál, nyúlnék utána sóvárgó mozdulattal, és benned ottragadt ez a semmivé foszló lánykép is a legélesebbek között (én kijózanodtam), cipelted magadban tovább, ámbár — láthatólag megroggyantál terhe alatt (én csak elképzelem azt a sajogást), újra meg újra visszavarázsoltad azt a bizonytalan állapotot, amikor a legpontosabb kép, a legvilágosabb lenyomat is távolodni kezd valahová a végtelen mélyére (bennem a felejtés gyógyító eufóriája, valamint újabb, kiérleltebb, rafináltabb kísérletek), túl a szőlőlugas árnyékán, a zizegő nádas sűrűjében, a petrencék rendezett halmain, aláúszik a folyó megújuló hullámain, és nem merül föl szirénképpen a habokból, ámbár ültödben ott az átforrósodott fövenyen mintha csakis arra vártál volna, kiáltoztam a füledbe, hogy visszatérítselek, és megrémültem a gondolatomtól; megértettem hosszúra nyújtott menekülésedet, előbb a hajtóvadászatot, amit elrabolt vágyaid után indítottál, mert minden akkor kezdődött; rohantál utána, hátha megragadhatod szoknyáját, bolyongtál egy ismeretlen város ismeretlen falai között. netán föl lelhetnéd, hogy a véletlen segítségedre lesz, eleinte minden szabad pillanatod erre az esztelen kutatásra szántad, valami kegyben reménykedtél, talán ha megadatnék (én még ezt a kegyet sem hajkurásztam, mégis ráakadtam egy komor őszi délutánon, amikorra már elnyugodtak a fegyverek, usvanabban a városban), és nem tudtad, nincs ilyen kegy, számodra csak a kocsmák kegyelme marad, valami suta csodában bíztál, hiszen benned csodaként élt a megjelenése, csodaként legócskább trükkjei is; képzelegtél. egyszer csak beállít a versenyistállóba, ahol a kecses állatok közelében megfelelő elfoglaltságra akadtál, megáll majd az ajtóban, zöld szeme átvillog a -félhomályon,;-?» ^hajnal málladozó szürkületén, lappangó mosolyára a lovak egyszerre fölnyerítenek, mintha köszönteni akarnák, de lehet ez akár a kancák irigysége is, mindenesetre te megérezted őt, te őt érezted, őt te érezted, csillapíthatatlan vágyakozásod eredménye ő, megkésett közeledés annyi vélt vagy gyanított ígéret után, amik benned kicsíráztak, sőt, majdhogynem szárba szökkentek (bennem dehogy, én a józanság mintaképe: élni kockázat nélkül), szemed mereven ráfeszül a jelenésre, annyi esztendő után is a csodára, amit — talán azért tudod — egy kis csalással varázsoltál magadnak, szédületed mutatványa ez (enyhe savanykás illat lengedez az istálló szagában), tántorgásod egyre bizonytalanabbá teszi lépteidet, tétován kapaszkodók után tapogatsz, indulsz a fény felé, a zöld szemek jelzése felé, zizzenő szempillák felé (én már kiáltozom, a neveden szó- lítlak, mint hajdan utcaajtótokból), kezedből kötőfék lóg, olyan rendezetlenül húzod magad után, ahogy sose tetted volna, arcodon fölpiros- lik a hajnali nap fénye, mi több, némi glória fedezhető föl erősen kopaszodó fejed fölött (ellenfény, bizony ellenfény — mondogatom ostoba tudálékossággal), tétovázásodból is rettenetes bizonyosság süt felém (szólongatlak olyan hangon, amely — sajnos — többé már semmiképpen el nem érhet), a padlás felé visz: elindultál abba a kire- keszthetetlen és föltéphetetlen magányba — fejfádnál állva szólongatlak Kiss Dénes: Séta szülőföldemen í. Virágok és fák anyanyelvén beszélgetek a tájjal — Nyomomban az előbb zivatar loholt még Most ékszerez madárdal 2. Füttyökből gótika épül fénylik a dallam-torony Zászlókat lenget nyárelő a fákat friss lombokkal serényen cserepező 3. A tájon ballag az ember Suhognak sudár nyárfák Lehajtok némán a földhöz és hallom az ifjúság örökös szívdobogását!
