Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
1987. DECEMBER 31., CSÜTÖRTÖK 3 ügy gondolom, nagyon sokan egyetértenek velem abban, hogy az elkövetkezendő években a megoldásra érett feladatainkkal összefüggésben talán a leggyakrabban elhangzó megállapítás, hogy előbbrelépésünk legfontosabb záloga saját munkánk hatékonyabbá tételében, az alkotó, értékteremtő munka kibontakoztatásában van. Ma már szinte senki számára nem igényel bizonyítást az az alapvető köz- gazdasági tétel, hogy a társadalmi-gazdasági szükségletek kielégítésében minden érték forrása az emberi munka. Alapvető és elengedhetetlen szükségszerűség számunkra, hogy ez az értékteremtő képesség a lehető legtágabb értelemben kiteljesedjen. E követelményhez való igazodás — nem túlzók, ha azt mondom — egész szocialista építőmunkánk egyik legfontosabb feltétele ma és az lesz a jövőben is. Nem kisebb feladatot kell megoldanunk, mint azt, hogy a termelési és társadalmi viszonyok olyan új egységét hozzuk létre, ami szocialista valóságunkkal összhangban a társadalmigazdasági fejlődés tágabb perspektíváját teszi lehetővé. Akármelyik szegmensét is vesszük azonban nagyító alá annak a feladathalmaznak, amelyet magunk elé célul kitűztünk, rövid vizsgálódás után megállapíthatjuk, hogy az ún. „emberi tényező" fontossága sehol sem kerülhető meg, a lehetséges cselekvési irányokat minden esetben jelentős mértékben, nemegyszer determinisztikusán . meghatározza. Maga a fogalom nem új keletű, hovatovább hazai szó- használatunkban már közhelyszerűen elkoptatottá vált, főként olyan hivatkozásokban, ahol a mögcV.tes háttér feltárása nélkül hol jelentős eredménnyel, hol megoldatlan problémával összefüggésben summázva hivatkoztak rá. Szeretném elkerülni, hogy az olvasót magam is az emberi tényező, általánosságokat pu- fogtató, vulgáris megközelítésével untassam. Az 1988-as év küszöbén állva amúgy sincs lehetőségünk arra, hogy az értékteremtő munkáról szóló demagóg szólamokkal andalítsuk magunkat. A fogalom tartalmára kell koncentrálnunk és egyértelművé tenni, hogy céljaink érdekében a termelési tényezők aktív eleme, az „eleven munka” miként hasznosulhat a korábbiaknál kedvezőbben. Tennivalóink sürgetöek és nem egyszerűek, sok esetben feszültségekkel terhesek, a feltételek nehezedése valamennyiünk tűrőképességét próbára teszi. Nem hagyhatjuk tehát kihasználatlanul azokat a lehetőségeket és módszereket, amelyekkel az egyén és a kollektívák tevékenységének eredményessége javítható. Lehetőségeinket a gazdasági szükségszerűségek alapvetően meghatározzák. A korlátok lebontásában pedig — mint azt az MSZMP július 2-a.i állásfoglalása is megfogalmazta — elsősorban a belső akkumulációra, saját erőinkre támaszkodhatunk. A feladatok végrehajtásában kiemelt szerepet kell kapnia a hatékony munkavégzés széles értelemben vett megvalósulásának. Az emberi tényező kiteljesedése, az alkotó embernek a végzett munkával való azonosulása nem független azoktól a társadalmi-gazdasági viszonyoktól, amelyekben konkretizálódik. Ennek a közegnek a vizsgálata, a valóságos ható tényezők feltárása, a változtatás módozatainak kidolgozása lehet az eszközünk a társadalmi összmunka eredményességének javításában. E rövid újságcikk keretei között nem vállaikozhatom arra, hogy a gazdaság és az emberi tényező valamennyi összefüggésével foglalkozzam. Néhány kérdéskör azonban a hosszabb távra szóló, de már a jövő évi gazdaságpolitikai célkitűzéseink szempontjából is kiemelésre kívánkozik. Hozzá kell tenni, hogy ezek mindegyikére még nem adhatunk biztos választ, de a A gazdaság és az emberi tényező írta: Lénárd László, a Pest Megyei Pártbizottság titkára gondolkodásbeli irányok felvillantásával is szeretném érzékeltetni azokat a lehetőségeket, amelyek a gazdasági előbbrelépésünk építőelemeivé válhatnak. Ügy vélem, hogy az új év küszöbén kell erről közösen gondolkodnunk. A párt gazdaságpolitikájában — a gazdasági reform továbbfejlesztéséről szólva — alapvető megállapítás, hogy szocialista fejlettségünk jelenlegi szintjét az áru- és pénzviszonyok, s ezek törvényszerűségei jellemzik, a célok megfogalmazásakor ezt figyelembe kell venni, a döntésekben pedig érvényesíteni. Sem e tényezők figyelmen kívül hagyásával, sem „szemérmes” alkalmazásával nem érünk célt. Minden eddiginél fontosabb, hogy cselekedeteinket a mindenkori gazdasági valósághoz igazítsuk. Nem nehéz belátni, hogy az emberi munka, mint a legfontosabb termelőerő sem független valóságos közegétől és mai felfogásunk szerint nem lehet szentségtörés az a meghatározás, miszerint a munkaerőnek a gazdasági és társadalmi feltételek által kialakított ára van. Ezzel a meghatározással tulajdonképpen az „emberi tényező” témakörének egyik legizgalmasabb területéhez érkeztünk, hiszen azonnal adódik a kérdés — hazai viszonyaink között helyén van-e a munkaerő ára? A válasz, a megközelítéstől függően, többféle is lehet. A végeredmény oldaláról, termékeink nemzetközi versenyképességéből megítélve túl vagyunk fizetve, jövedelmünk egy részét produktum nélkül vesszük fel. Ha munkaerejét a kapott keresettel összevető embert kérdezzük, többnyire az előbbivel ellentétes választ kapunk. E mögött az ellentét mögött gyakorlatilag mindaz a gazdaságpolitikai tévelygés és elvetélt erőfeszítés fellelhető, amit hosszú időn át üdvösnek gondoltunk, s amellyel a tényleges szembenézést csak most, gondjaink sokasodásakor vállaltuk. A gazdaságpolitika helyi érvényesítésének gyakorlatában szerzett tapasztalatokra is támaszkodva úgy látjuk, a végzett munka igazi megbecsüléséhez úgy juthatunk, ha arra törekszünk, hogy a termelésben felértékelődjön az emberi tényező. A gazdaságpolitikai nyitás az 1988. január 1-jétől érvénybe lépő változásokkal ebbe az irányba részben megtörtént, a bérreform melletti elvi állásfoglalás és ennek kidolgozása további lehetőséget kínál egy ilyen irányú elmozdulásra. Közgazdaságilag irreális olyan kereset- szabályozást fenntartani, ami az állami beavatkozást nem a „picai mechanizmusok” tisztaságára, hanem a termelési tényező felhasználásának szabályozására koncentrálja. Emellett szól, hogy a keresetszabályozás eddig alkalmazott bármelyik formája alkalmatlan volt arra, hogy a kereseteket fékentartsa és a teljesítményeket ne korlátozza. Nem mindegy azonban, hogy milyen teljesítményről van szó. A népgazdaság egyensúlyi zavaraival összefüggésben szinte már örökzöld téma és a magunk házatáján mi is többször foglalkoztunk vele, hogy a keresetek növekedése mennyiben felel meg a tényleges teljesítményeknek. Tapasztalataink azt bizonyítják, hogy a tisztánlátás e vonatkozásban sem egyértelmű. A „teljesítményről” 1968 előtti és „szapadpiaci felfogásban” egyaránt léteznek álláspontok, legtöbbször az önös érdek ideológiájaként. Ügy gondolom, a kérdés csak úgy válaszolható meg eligazodást nyújtóan, ha abból a gazdaságpolitikai megállapításból indulunk ki, amelyik az árviszonyokat gazdaságunk lényeges elemeként kezeli. Ezt alapul véve, és a feti- sizmus csapdáját elkerülve, a kérdésre nem lehet más válasz, mint az, hogy gazdaságunkban ma és még várhatóan hosszú ideig a teljesítmény alapvetően piaci meghatározottságú. Egész egyszerűen a megítélés alapja az áru- és pénzviszonyok között nem az, hogy ki mennyire fáradt el a munkában, hanem az, hogy ezt a megrendelők hogyan ismerték el. A reform továbbfejlődése azt is jelenti, hogy gazdaságunkban a használati érték helyett egyre’szélesebb körben kell áttérnünk az értékben való gondolkodásra. Ahhoz, hogy ez a fentebb említett érték számunkra minél hasznosabb legyen, a legkézenfekvőbb, ha abban minél nagyobb a „hozzáadott érték” és azon belül az igazi értékteremtő, alkotó munka. Szokták úgy is fogalmazni, hogy termékeinkben növelni kell a szellemi munka tartalmát E követelmény teljesülése kulcsfontosságú az egész gazdasági reform sikere szempontjából és hozzátehetjük, hogy a legnehezebb feladat is, mint azt az előzmények bizonyítják, mivel a szándék nem mai keletű. Nem elszigetelt, egy-egy területen jelentkező hasznosabb munkáról van szó — bár az sem elhanyagolható —, hanem a társadalmi összmunka hatékonyságának javításáról, olyan viszonyok megteremtéséről, amelyek között az emberi fantázia és alkotásvágy megfelelő késztetésre és elismerésre talál. Az ember nemcsak a praktikum, hanem az esztétikum szabályai szerint is alkot. Maga az alkotás vagy egész egyszerűen munkadarab e két befolyás eredőjeként kap majd minőséget, s a piacon megjelenve ez a minőség lesz az érték, a mindenki által keresett áru. A társadalom szempontjából az a kívánatos, hogy minél több olyan tagja legyen, aki aktivitását úgy fejtheti ki a maga örömére és boldogulására, hogy közben a társadalomnak is hasznára van. Az ehhez szükséges feltételek megteremtése igényli mindazt a társadalmi-gazdasági változást, amelyek mellett a Központi Bizottság júliusi ülése állást foglalt, s amelyek felé az első lépéseket már megtettük. El kell ismernünk, hogy a végzett munkával való azonosulás érdekében rengeteg problémát kell még megoldanunk. Sürgető feladat, hogy kialakítsuk a különböző munkák közti értékrend olyan hierarchiáját, amely az évtizedes egyenlö- sitö törekvések helyett az értékteremtést helyezi a társadalmi mérce középpontjába. Elkerülhetetlen, hogy a különféle foglalkozások bértételei közgazdaságilag megragadható módon, például a munkaerő újratermelésének költségei és a társadalmi hasznosság oldaláról legyenek vizsgálva és kialakítva. A napi megélhetési gondokkal küszködő ember, akinek viszonya a munkához főként munkavállalói viszony, csak a szükségszerűség keretei között fogja mozgósítani energiáit. A minőség születéséhez követelménytámasztásra, anyagi biztonságra és perspektívára van szükség. A gazdasági felemelkedés csodájaként emlegetett Japán példája a túlzó megállapításokon túl egy sor tanulsággal szolgál épp az „emberi tényezőben” rejlő lehetőségek nagyságáról. Az általuk végrehajtott iparosítás egyik legjellemzőbb vonása talán az, hogy a műszaki-technikai fejlesztés mellett ugyanolyan, ha nem nagyobb súlyt fektettek az „eleven tőke" sokoldalú gyarapítására. Számukra sem lehet mindegy, hogy a gazdaságot mozgásban tartó szellemi és fizikai munkásság mennyire képes megújítani munkaerejét és reprodukálni magát. Amikor arról beszélünk, hogy a termelési eszközök műszaki állapota nem kielégítő, nem szabad, hogy megfeledkezzünk arról, hogy ezek a negatív jelenségek a termelés másik tényezőjénél, az embernél — képletesen értve az összevetést, de — szintén felfedezhetők. Az aktív népesség egészségi állapota aggasztó mértékben romlott. Az elért „életnívó” megtartásáért egyre többen kényszerültek az utóbbi időben különmunkák vállalására, munkaerejük pazarló felhasználására. A XIII. kongresszuson elemi erővel került megfogalmazásra: az egészséget károsító, önkizsákmányoló életmód a szocializmusban nem lehet cél, vissza kell állítani a fő- munkaidőben végzett munka rangját. Azóta megszületett az „egészségmegőrzés társadalmi programja", dé az alapvető ok, a gazdasági kényszer felszámolása nélkül csupán részeredményekre számíthatunk. A termelési szerkezet átalakításának szükségszerű következménye, hogy a gazdaságban munkaerő szabadul fel. Az „átcsoportosítás” azonban nem egyszerű gazdaságirányító vagy gazdálkodási döntésre megy végbe, hanem nagymértékben függ a munkavállaló egyéni szándékaitól és személyes feltételeitől. A szoKarusszel esztergapadon munkálják meg a nagy méretű tolózárakat Budaörsön, az ISG Szerelvény- és Kovácsolt- árugyárban. Felvételünkön: Benedek Elek daruval emeli fel a gépre a mintegy kétszázötven kilogramm súlyú zárat. » (Hancsovszki János felvétele) cializmus alapelveivel nem férhet össze, hogy a gazdasági racionalitás érdekében hozott döntések miatt becsületes, sorsuk kedvezőtlen alakulásáért felelőssé nem tehető emberek kiszolgáltatott helyzetbe kerüljenek. Szükséges tehát, hogy az ilyen döntések mesz- szemenő körültekintéssel és előrelátással szülessenek, a feszültségek feloldására megfelelő eszközök álljanak rendelkezésre. A foglalkoztatási gonddal, mint a gazdasági változások kísérőjelenségével számolnunk kell, de ez nem jelentheti azt, hogy meg is kell békülni vele. Az „emberi tényezőbe” történő beruházás vagy fejlesztés a dolgozó ember képességeinek és tudásának — oktatás, szakképzés, továbbképzés keretében történő — bővítéseként, felfrissítéseként fogható fel. Az előállított termékben megtestesülő hozzáadott érték nagysága és az azt előállító dolgozó képzettsége között statisztikailag kimutatható összefüggés létezik. Általában is igaz, de a fejlesztési forrásaink szűkösségének időszakában különösen felértékelődik az, hogy a dolgozók képzésére fordított ösz- szegeket kamatozó, hasznot hozó beruházásként kezeljük. A vállalati munkaerő-kereslet alakulásában érzékletesen jelenik meg a képzettebb, magasabb szaktudással rendelkező dolgozó iránti igény, miközben az is megfigyelhető, hogy a szakmunkásképzéssel szembeni elvárások is differenciálódnak és átalakulnak. A konvertálható ismereteket nyújtó állami iskolai képzés mellett várhatóan szélesedik az igény a speciális szakismereteknek az adott munkahelyen történő megszerzésére. A gazdasági szerkezet átalakítása, a foglalkoztatási problémák megoldása és az oktatásképzés differenciálódása, a hagyományos szakképzési formák átalakulásának irányába fognak hatni. Változnia kell az állami és vállalati munka- megosztásnak és teherviselésnek is a munkaerő képzésében. Végül, de nem utolsósorban szólni kell arról, mi a munkahelyi vezető szerepe abban, hogy az emberi tényező, mint potenciális értéktermelő forrás, a munkafolyamatban megfelelően hasznosuljon. Egy hasonlattal élve úgy lehetne fogalmazni, hogy a gazdasági vezetők szerepe ebben olyan, mint a szimfonikus zenekarban a karmesteré, aki a zenészekre gyakorolt szuggesz- tív ráhatás eredményeként harmóniává varázsolja a soksok hangszer egyéni hangját. Ha a karmester érti a dolgát, ‘akkor a kapcsolat létrejön, és bár lehet, hogy ő külön-külön a hangszerek egyikén sem játszhatna sikerrel, de a harmónia mégis az ő pálcája intésére szól. A gazdasági vezető feladata sem más, minthogy a felelősségére bízott technikai és emberi tényezőket olyan kombinációkban egyesítse és a tevékenységeket úgy szervezze meg, amelynek végén a termelési folyamat maximális eredményt biztosít. Tudományos kísérletek igazolják, hogy a jól szervezett, belső viszonyaiban kiegyensúlyozott kollektívák a feltételek nehezedése ellenére is képesek többleteredmények elérésére. Az emberi tényezők kiteljesedését ma már egy sor, a munkatudományok körébe tartozó tudományág segíti. Sajnos hazai gyakorlatunkban ezek még nem nyertek polgárjogot, alkalmazásukat bizalmatlanság övezi, eredményeiket nemegyszer megkérdőjelezik. Hiszünk abban, hogy gazdasági szakembereink jövőbeni lehetőségeinket mérlegelve sokkal nagyobb figyelmet fordítanak majd e területre és az emberi tényezők fejlesztése á vállalati stratégiákban, a műszaki fejlesztés mellett mint egyenrangú fél elfoglalhatja az őt megillető helyet.