Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-27 / 304. szám

1981. DECEMBER 27., VASÁRNAP 5 Látogatóban Solymár értékmegőrzőjénél Nemcsak kincs, hanem csoda... A közelmúltban köszöntötték a solymáriak 7«. születésnapján az aranydiplomás pedagógust. Kelemen Istvánná Hansághy Margitot, Gréti nénit. A Pedagógus Szakszervezet központi vezetősége okle­véllel ismerte el fél évszázados német-zene tanári tevékenységét, a falu vezetősége immár másodszor adta át a Solymár Nagyközségért elismerést, s a három kórus; a Hazafias Népfront solymári bizottsá­gának 35 tagú férfikara, a 20 tagú női kórus és a Gréti néni állal vezetett ti tagú solymári asszonyok hagyományőrző népdalköre, kö­zösen énekelte el a Szokolay Sándor zenéjére Szokolay Bálint írta Születésnapi köszöntőt. ■Heti filmtegyzetb A misszió Robert de Niro, A misszió egyik főszereplője TV-FIGYELŐ Karácsony. ^ Kalendárium keddi adása nyitotta meg a karácsonyi ünnepekre készülés végső hajráját. Ebben a majd egy órán át tartó összeállítás­ban egyrészt gyakorlati taná­csokat kaptunk a fenyőfák kö­rüli tennivalókról — így egye­bek között az asztaldíszítés művészetéről, meg arról, hogy ki hogyan merje megterhelni erösebb-gyengébb szervezetét a nagy eszem-iszomban —, másrészt meg arról szóltak a szakemberek, ami ilyenkor a lelkekben lezajlik. És minden­képpen ez a tanácsadás volt a sokkal fontosabb, hiszen köz­tudomású, hogy ez az év végi esemény sokak számára való­ságos krízist jelent. Azoknak is. akik családban élnek, s úgy várják, majd tapasztalják a szeretet megnyilvánulásait, és azoknak is — nekik csak iga­zán! —, akik valami okból egyedül maradtak, s társ nél­kül nézik a fenyőágacskáju­kat, ha egyáltalán vesznek ilyet maguknak. A rendkívül rokonszenves pszichológus szakértők azt igyekeztek meg­értetni a nézőkkel, hogy sze- retetet csak az remélhet, aki azt adni tud vagy legalábbis igyekszik ilyen irányú érzel­meit valahogy kimutatni. És mindezt egyáltalán nem adok- kapok alapon, hanem a legter­mészetesebb egyszerűséggel. (S ha már ezt a szót, hogy termé­szetes, az imént leírtuk, hozzá­ja kapcsolódva meg kell még említeni, hogy a szóban forgó műsornak csak a vendégei vi­selkedtek ebben a szellemben. A két programvezető hölgy éppenhogy a modorosság fog­lyának bizonyult ismét; ki így, ki úgy. Arcok. Amúgy a többi nap műsora nemigen tartogatott szenzációt, megrázó meglepe­tést. (Ilyen be nem jelentett, de annál szívesebben fogadott újításként az éjféli mise köz­vetítését lehet megemlíteni a budai Mátyás-templomból. Ilyen adás eddig még nem volt, éí nyilván sokan örülné­nek annak, ha a kameráknak és a mikrofonoknak ez a je­lenléte hagyománnyá válna.) Ami mégis szebb emlékű élményt jelentett a most em­legetett időszak kínálatából, az néhány kedves és okos em­berarcnak volt köszönhető. Benkö Loránd nyelvészpro­fesszor magyarázta például igen lelkesen — minden bi­zonnyal a laikusok számára is közérthetően —, hogy mai nyelvre lefordítva hogyan is szól legrégebbi magyar nyelvű versünk, az Ómagyar Mária- siralom. Szintén A Nyelv vi­lágának ebben a remek össze­állításában szólalt meg Ke­resztúri Dezső, aki e felbe­csülhetetlen értékű szöveg ha­zakerüléséről beszélt, és egyál­talán arról a nyelvi környe­zetről, amelyben ez a pompás versezet megszülethetett. (Itt is akadt azonban egy szépség­hiba. A siratót Lukács Margit előadásában hallva éppen nem olyan remeklésnek érezhettük, mint amilyen az valójában, mert a jeles művésznő a so­rok többségét nem egészen ért­vén éppen ott drámázott, ahol nem kellett volna.) Rajeczky Benjámin, az ele­ven legendaként ismert és sze­retett zenetörténész szintén megjelent a képernyőn. Öt egy kisgyermek társaságában láthattuk, hallhattuk, amint egy régi ünnepi dallamot ele­mez, magyaráz. S ha már arcoknál tartunk, itt említjük meg a Bodrogi Gyuláét is, aki egy kedves, de nem valami fergetegesen jó­kedvű bohózatban — netán szomorkás vígjátékban? — alakította a zord üzletvezetőt. Ahogyan az idő telik, úgy lesz ő is mind súlyosabb és mind eszköztelenebb színész — tanú rá László Miklós csütörtök es­ti darabja, az lllatszertár. Végezetül pedig két költői vallomás kívánkozik még eb­be a most összeigazított sorba. Az egyik Ratkó Józsefé, ezé a ritkán megszólaló de tragiku­san mély mondandókat közlő poétáé, aki roppant nehéz gyermekkorának siralmas és siratnivaló élményeit idézte fel, a másik pedig Rab Zsu­zsáé, aki pápai élményei kap­csán a vérselés és a műfordí­tás kettős öröméről szólott Akácz László Tisztelgő látogatásomat a kíváncsiság vezette: vajon ki ez az ember, akit ennyire sze­ret a falu közössége? Ki az, akiről Szokolay Sándor, mint Solymár értékmegőrzőjéről ír, a lélek kertjének művelőié­ként emlegeti, kertész-gyomlá- ló tevékenységéről azt mond­ja, nemcsak kincs, hanem cso­da? Még népviseletben Gréti néni korát meghazud­toló frissességgel sürög-forog, s mentegetőzik: nem szívesen dicsekszik az ember azzal, ami a munkája, a hivatása, a kö­telessége volt. Közben férje, Kelemen István előveszi a fi­ókból a különböző kitünteté­seket, egyebek között a Pest Megye Közművelődéséért ki­tüntetést, amelyet Gréti néni kapott meg elsőként... — Hogy az elején kezdjem — mondta Gréti néni —, 1937-ben a Csalogány utcai tanítóképzőben szereztem meg német-zene diplomámat. Ak­koriban ismertem meg férje­met is, de nem tudtunk ösz- szeházasodni. Állásom nem volt, tanáraim ajánlására az Esterházy-családhoz kerültem házitanítónak, így velük ván­doroltam. Persze nagy volt a szerelem, a zene hozott ben­nünket össze. Én zongoráztam, Pista bácsi énekelt. A távol­ságot áthidaltuk. Volt, hogy naponta két levelet is írtunk egymásnak. 1941-ben kerül­tünk Solymárra, ami nagyon jó állást és letelepedési lehe­tőséget jelentett: itt még szin­te csak ■•• németül beszéltek, népviseletben jártak. — Ugye jól tudom, hogy nemcsak az általános iskolá­ban tanított, hanem rögtön magánzenetanárként zongo- raórákat is adott? — Igen, a háború után egy hegedűtanámővel és dr. Val- kó Arisztídnéval, aki gyönyö­rű alt hangú operaénekes volt, egy úgynevezett munkaközös­ségi zeneiskolában tanítottunk 80—85 növendéket. Az álla­mosítás után ugyanennyi di­ákkal alapítottuk meg a zene­iskolát A solymári zenei élet így már hagyományokra épült. A ’60-as óvek végén és a ’70- es évek elején alakul meg a három kórus. Családi kamarazene — A tanítás, a néprajzi ér­tékű népdal- és hagyomány­gyűjtés, a népdalkor vezetése mellett azokban a nehéz idők­ben is hét gyermeket vállal­tak, akik közül ma már a legkisebb is felnőtt, családos. — Az első, Katalin, 1944- ben született, aztán sorban mint az orgonasípok, Pongrác, Gyula, Tamás, Margit, And­rás és végül ’59-ben Gyuri. Már 17 unokánk van. Pista bácsi is tanult a Nemzeti Ze­nedében énekelni, mind a hét gyereket zenére tanítottuk, szerencsére mindannyian mu­zikálisak voltak. — A zene segített át ben­nünket a legnehezebb idősza­kokon — szólt közbe Pista bácsi. — Ennyi gyereket csak úgy lehetett felnevelni, hogy én mindig kertészkedtem, ál­latokat tartottam, fia a gyere­keket hívtam segíteni, akkor éppen mindig gyakorolniuk kellett. A Kelemén gyerekek­ből álló kvartett vagy kvin­tett muzsikájára dolgoztam. — Gréti néni, a sok elisme­rés közül melyik volt önnek a legkedvesebb7 — Talán az a gyermekkó­rus-fesztivál Veszprémben, amikor 1969-ben Pest megyét Solymár képviselte. Makláry József, az akadémia karveze­tő tanára addig azt sem tud­ta. hol van Solymár. A falu zenei életével, teljesítményei­vel hívtuk fel magunkra a fi­gyelmet Büszke vagyok a né­met nemzetiségi népdalkor eredményeire is, a háromszor elnyert arany minősítésre, a Szocialista Kultúráért kitün­tetésre és a nívódLira. Kiadatlan gyűjtemény A fiókokból beszélgetésünk közben előkerültek a másfél évtizedes gyűjtőmunka doku­mentumai is, mintegy 300 népdal, kezdő sorok betűi sze­rint regiszteres füzetbe ren­dezve, és A-tól L-ig megjelölt kottákban számozással a pon­tosan lejegyzett dallamok szö­vegvariációival együtt. Egy másik kottaoszlopban pedig az 1926-ban kinyomtatott legré­gibb imakönyv szövegeinek megfelelő dallamok. — Ez a néprajzi gyűjtő pon­tosságával, szinte nyomtatás­Beszélni kell róla, mint ar­ról is, hogy miként használ­juk anyanyelvűnket, még ak­kor is, ha azok néni olvassák el ezeket a műveket, akik leg­jobban pászórulnának, hogy helyesen, megfelelő helyén megfelelő szavakat használ­janak.. „Ezért . .üdvözöljük a nyelvészeknek — Bachát László, Bíró Agnes, Deme László, Gráf Rezső, Grétsy László, Szende Aladár, Tolcs­vai Nagy Gábor, Wacha Im­re és Z. Szabó László — kö­tetbe gyűjtött írása)t, ame­lyeket Deme László, Grétsy László és Wacha Imre szer­kesztett sajtó alá. A szerző­ket és a szerkesztőket az a cél vezette, hogy fejlesszük beszéd-kultúránkat, minél job­ban forgassuk szavainkat, mi­nél jobban ki- tudjuk fejezni magunkat. Sajnos lépten- nyomon tapasztaljuk, hogy milyen akadozva, szegényesen beszélnek az utcán, a villa­mosom. a társas érintkezésben. Pedig — ahogyan a költő Ju­hász Gyula megfogalmazta — a ,JSzavak, csodálatos szavak, — Békitenek, lazítanak. — Dalolnak és dadognak ők, — gügyögnek, mimt a szeretők. — ölnek és feltámasztanák. — Szavak, csodálatos szavak." Mégis nyelvi elsivárosodás tapasztalható köznapi éle­tünkben, magatartásunkban. Ezért is foglalkozik a kötet a társas érintkezés alapkér­déseivel, nyelvi eszközeivel, formáival. A szerzők vizsgál­ják beszéd- és magatartáskul­túránkat, azt, hogy milyen volt tegnap, milyen ma, és milyen lesz holnap. Értekez­nek az emberi beszédről, a gondolkozás és az írás, a be­széd kapcsolatáról. Költőket és írókat citálnak, nyelvi pél­dákat idéznek, hangoztatják, hogy mennyire szükség van a nyelvi készség fokozására, ar­ra, hogy minél jobban elsajá­títsuk az anyanyelvűnket. Ennek egyik formája az ol­vasás: idézik Illyés Gyulát, aki az olvasás gyönyörűségé­ről így vall: „Tizenegyedik életévemben a gimnáziumi tanév elején a magyar iroda­lom tanára... néhány szóval elmagyarázta, mi a Toldi. Vi­lágos; okos hangsúlyozással fölolvasott, s azon elevenen elemeire boncolt néhány sza­kaszt. A fölolvasást elbűvölve, csaknem megrendülve, az ér­tékek részletezését szinte Uj­jongva hallgattam. Egy világ tárult ki elém.” Lehetne nagyon sokát és hasonlókat idézni a kötetből. ra kész, gazdag gyűjtemény nem került még publikálásra? — Sajnos nem, pedig ez len­ne utolsó kívánságom. Sokan érdeklődtek már iránta. Pél­dául a Magyarországi Néme­tek Demokratikus Szövetsége, mivel a Dél-Bajorországból és Észak-Ausztriából idetelepí­tett németek zenei hagyomá­nyait a solymáriak a saját dialektusukban, a zárt közös­ségben megőrizték. Hasonló­képpen a Pilisszentivánon élőkhöz. Pilisvörösváron már másképp éneklik, ejtik a dalo­kat. Szívesen bíznám Kempe- len Tündére a gyűjtésemet, aki hajdani kultúrigazgató- ként munkatársunk volt és jelenleg fővárosi zenei szak- felügyelő. Hiába vannak azon­ban patronálók, az anyagi eszközök szűkösek. Reméljük, országunk soha nem lesz olyan gazdasági szo­rításban, hogy ilyen értéket veszendőbe hagyjunk. Űjj írisz hiszen a nyelvészek szaktudo­mányukat nagyon egyszerű példákkal illusztrálják, bizo­nyítják, hogy mennyire fon­tos a szavak helyes használa­ta. Leírják, hogyv milyen le­gyen a tegfeződés forrná ja, a köszönés, a megszólítás. Kü­lön fejezetet szentelnek az írásos érintkezésnek és mű­fajainak. Milyen az udvariasság, a nyelvi illem (és illetlenség) a gyakorlatban? Erre is renge­teg példát sorolnak fel. Az udvariasság fokozatait ismer­tetik, közlik a nyelvi udva­riasság kiskátéját, amelyben ilyen szavakat találunk: „Kedves Kati! Mivel már fel­nőtt hölgy, azt ajánlom, hogy a körünkben lévő hölgyeket, ha ők sincsenek ellene, tegez­ze.” Persze arra is nyújtanak példát, hogy milyen formában lehetünk udvariatlanok. Családi illemtant is közöl­nek, példákat hoznak fel. hogy otthon, az utcán, a mun­kahelyen hogyan viselked­jünk, milyen szavakat, mon­datokat használjunk. A trágárságokat elítélik. Megmutatják, hogy milyen furcsa és rossz helyzetbe ke­rülünk, ha a szavaink közé, mondatainkba trágár szavakat keverünk. A fene, a rosseb, a szitkozódó szavak elítélendők, sőt megbélyegzők. A kötet a nyelvi illemről címszavakat közöl. Az é-tól a v-ig. Az alapszót magyarázva, a szó jelentését megvilágítják, s megmutatják, hogy milyen beszélgetőtársak között, mi­lyen beszédkömyezetben, ér­zelmi állapotban használhat­juk ezeket a szavaltak Lás­sunk néhány példát: Adjon isten! Inkább falun, kisvárosban használatos, tisz­telettudó, népies, családias kö­szönésforma. Bizalmas és nem bizalmas kapcsolatban egy­aránt alkalmazható (egyen- rangnak között vagy „felfelé”) az érkező részéről. Vissza­szorulóban van. A válasz rá: Fogadj isten! Bula lány, nő. Durva stílus­értékű argószó az ifjúsági nyelvhasználatban. Kerülen­dő. Virágszálam. Nők, gyakran kisgyermekek kedveskedő, bi­zalmas megszólítása. Tréfás használatban, szűk körben, bizalmas beszédhelyzetben elfogadható. Olvassuk él tehát a nagyon hasznos, tanulságos Nyelvi il­lemtant, amely százezrek szá­mára teremt tájékozódási le­hetőségek Gall Sándor Ezt a filmet is megelőzte a híre —pontosabban: az elnyert magas díjak híre. 1986-ban A misszió kapta a, cannes-i fesz­tivál zsűrijének nagydíját, 1987-ben pedig a film operatő­re a legjobb fényképezésért já­ró Oscar-díjat. Egyik díjat sem osztogatják csak úgy vaktá­ban ; értékük, minden jól is­mert taktikázás, manipulálás dacára is, színvonalat jelző. Ez most, a film hazai bemu­tatásakor, be is igazolódik. A Robert Bolt által írt forgató- könyv, a rendezés — Roland Joffé munkája — s az opera­tőri munka (Chris Menges ne­véhez fűződik), valamint a fő­szereplők: Robert de Niro és Jeremy Irons játéka, s a va­rázslatos tájak meg a hatásos tömegjelenetek együtt valóban kiváló filmet produkáltak. Ahogy mondani szokták: A misszió nagyon nézeti magát. Ami más szavakkal azt jelenti: nagyon jól megcsinált, igazi közönségfilm, amelyben együtt van az izgalom, a profi kivite­lezés, a sodró lendületű cselek­mény meg a kellő gondolati töltés. A történet az 1700-as évek közepén játszódik, Dél-Ameri- kában, E földrész térképe ak­kor még igen eltért a maitól. A spanyol királyság fennható­sága alatt levő Perui Alkirály- sághoz óriási terület — a mai Argentína. Uruguay, majdnem az egész Brazília, valamint Pa­raguay — tartozott. Itt, ezen a sok millió négyzetkilométeres területen gyakorlatilag csak különböző indián törzsek éltek, igen gyér népességgel. A spa­nyolok ezért nem nagyon bán­ták, amikor a jezsuita rend a Paraguay folyó és a Tucumán közötti részen úgynevezett missziókat, térítő célzatú tele­püléseket hozott létre. E tele­püléseken a jezsuita szerzete­sek nemcsak katalizálták a bennszülött indiánokat, hanem megtanították őket az európai civilizáció vívmányaira is. Földműveléstől különböző mesterségekig, eszközkészítés­től a hangszeres muzsikáig ezerféle ismeretet, tudást, ta­pasztalatot adtak ét. Hogy ez­zel javarészt megszüntették az ősi indián kultúrát, az más kérdés. Mint ahogy az is, hogy a remekül szervezett telepek tekintélyes jövedelme a jezsui­ták gazdagságát növelte, s e jövedelmeknek csak egy részét kapták vissza az indiánok. A A furcsa címnek csak annyi köze van ehhez a francia film­hez. hogy egyik epizódjában ez a mondat szerepel egy isko­lai nyelvórán a táblán, s a ne­bulók (többségük színes bőrű) nem nagyon tudják hibátlanul felírni. Egyébként ugyanis a film kallódó mai francia fiatalokról szól. Azaz: a fő figurák közül csak az egyik francia, a másik valamelyik arab országból (alighanem Algériából) be­vándorolt szülők gyermeke. A rendező és forgatókönyvíró Mehdi Charef maga is ebből a körből származik. Filmje hát feltehetőleg sok önéletrajzi elemet is tartalmaz. Charef va­lószínűleg ugyanolyan hánya­tott ifjúkort érhetett meg, mint Madjid, filmjének arab származású szereplője. De az esetleges személyes motívu­mokon túl, ez a film elsősor­ban dokumentatív erejével kí­ván hatni. XVIII. század közepére a je­zsuiták állama jól szervezett országgá erősödött e térségben. Gyakorlatilag gyarmattartókká lettek a szerzetesek, sakkal jobban építve fel államuk szervezetét, mint a világi ha­talmak. Ez a szerzetesállam került a spanyol és a portugál ki­rályság érdekeinek ütköző­pontjába 1759—1760 tájékán. S végül is ezek az érdekellen­tétek vezettek a jezsuita állam felszámolásához, a szerzetesek kiűzéséhez a század utolsó harmadában. A misszió tulajdoniképpen e korszakról szól. Egy gyilkos­ságba keveredett, s aztán bűn- bánatként szerzetesnek álló egykori rabszol ga -kereskedő (De Niro) és egy átszellemülten tiszta jellemű, az indiánok fel­emelését, emberibb életre ta­nítását életcéljául tekintő fia­tal jezsuita (Jeremy Irons) áll a történet középpontjában. A cselekmény tulajdonképpen nem egyéb, mint e két férfi küzdelme a települések meg­tartásának jogáért, majd, ami- 'kor fegyveres katonákkal a világi hatalmak támadnak a településeikre, e missziós vá­roskák védelme. A szerzetesek elbuknak ebben a küzdelem­ben. Százával halinak meg az indiánok is. Széthullik a civi­lizációs és kulturális szervezet. A film ugyan erősen megszé­píti a jezsuita állam, s a szer­zetesrend szerepét, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy hu­manista, indiánpárti alkotás. És alighanem ezt is jutalmazza a nagydíj Canines-ban. Elég ritka manapság az effajta hu­mánum a filmekben, meg kell becsülnünk, ha találkozunk vele. A misszió utolsó negyedórá­ja különösen megrendítő. Le­het. hogy a jezsuiták állama nem volt. alapjaiban más, mint a többi gyarmatosítók te­lepei. Lehet, hogy bizonyos ér­telemben s bizonyos módon ők is kizsákmányolták az indiá­nokat. A film mégis melléjük (legalábbis a filmben látható jezsuiták s az ügyük mellé) ál­lít bennünket. Azt a mészár­lást ugyanis, amelyet spanyol— portugál zsoldosok rendeznek a jezsuiták telepén, semmi sem mentheti, semmi nem ad­hat rá bocsánatot Ez olyan népirtás, amilyent századunk­ban csak a fasizmus vitt végbe. A kissé laza, Inkább epizó­dokból építkező cselekmény ugyanis valamely francia nagyváros peremvárosában játszódik, csúf panelházaik, si­vár terek, lepusztult lépcsőhá­zak, koszos bisztrók és ócska pályaudvarok közegében. Be­vándorlók, lecsúszott kisembe­rek, ötödrangú munkahelye­ken dolgozó fásult idősebbek és fiatalok, osztályon aluli stricik és rosszlányok — szo­morú és elcsüggesztő tenyészet ez. Madjid és barátja. Fajt, gyakorlatilag minden morális tartás vagy gátlás nélkül tén- fereg, vegetál ebben a közeg­ben, cél, értelem, érzelmek nélkül. Nem rokonszenves fia­talok, de Charef, anélkül hogy élesen bírálni akarna, érzékel­teti: hogy ez így van, az csak részben e fiatalok hibája, s az igazi felelős a társadalom, a közeg. Takács István Szavak, csodálatos szavak Egy kis nyelvi illemtan Szükség volt már egy ilyen nyelvi illemtanira, hiszen gazdag nyel­vünket szegényesen használjuk. Kifejezőeszközeink silányak, holott minden lehetőség megvolna rá, hogy helyesen ragozzunk. Sokat te­hetnek ebben a nyelvi szavakat népszerűsítő könyvek, írások, a nyel­vészek, akik igyekeznek megmagyarázni a helyes nyelvhasználat hasznát, értékét. Igen ám, de vajon eljutnak-e ezek a szavak azok­hoz, akiknek szánták? Ezzel kapcsolatban Pozsgai Imre a Nyelvi il­lemtan című, az Ifjúsági Lap- és Könyvkiadónál megjelent könyve ajánlásában írja: „Magyarországon rosszul áll az anyanyelv és nyelv- használat ügye. Ne tévesszen meg senkit, hogy népszerűek a rádió és a televízió ezzel foglalkozó műsorai, sokan olvassák a napilapok, folyóiratok nyelvvédő, nyelvművelő írásait. Egy kicsit úgy vagyunk ezzel, mint az alkoholizmus elleni küzdelemmel: a józan többség tag­jai egymást próbálják meggyőzni az alkohol ártalmairól, amíg a ré­szegesek és alkoholisták a kocsmában vannak.” Tea Archimedes háremében

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom