Pest Megyei Hírlap, 1987. december (31. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-12 / 293. szám
Msrr « 198J. DECEMBEIl 12., SZOMBAT 5 Szűcs Mariann: Árva öregjeink Nemcsak a kapkodva megivott kávéktól, a félig szívott cigarettáktól ; lehet a szánk keserű, hiszen a lélegzetünk, a félbeszakadt mozdulatunk, . a fogaink között kábultan összeverődő szavaink, a karjaink, a bőrünk, és a bőrünkre telepedő hínárnyugalom is mind-mind keserűvé válhat, ha mint nem várt gyerek, árvaságra születik. Otthon a telefon csörög, anyánk, anyád hívott. Már egy hónapja feléjük se néztünk. Valamit dünnyö- günk, hogy elmegyünk, persze hogy Ott leszünk, de az időpontot elodázzuk. Vasárnap délután végre lehet bóbiskolni, a tévét bambulni. újságokat lapozgatni, amit hét közben elfelejtettünk, azon most mérgelődni. És most itt a telefon, igen. az öregekhez át kéne szaladni! Akár a folyóparti kövek, súlyosan csobbannak, nehezülnek a víz sün- dörgő köreiben. Alig észrevehetőek a mindennapjainkban, ők, az öregek. Ha meglátogatnak — tudván, hogy igazán csak szükségből hívjuk őket —v beülnek félszegen, lábujjon, magukat is csitítva. Leülnek a szék szélére, a szoba sarkába, kicsit elő- rértyújtott lábakkal, kissé félrebillent derékkal, sohasem felszabadultál!. És észre sem veszik, hogy rá- .üinek a lelkünkre, mert csodálko- zók,. mert követelődzők, mert újra és mindig tudni akarók. Öregjeink á mi ki nem egyenlített számláink. A topák, a csőszák, a nyűgösek, a bottal tipegők, a szu- szogók, a zsörtölődök, a robbanékonyak, az örökké ifjak, a ráérők, az úttesten átrohanok, a reszketők. Elfekvő osztályokon, bűzlő presszók alján, kizsölozsmázott fillérekért egy félig fűtött kupéban, mely az édes ben is az unokáknak örülnek a legjobban. Dokumentumfilmek áradata, minden napra jut egy az évben. Arcok úsznak a vásznon fájdalmasan rémülten. Hiteles történetek, hihetetlenül túladagolva. Már nem is figyeljük, nem is hisszük el, hogy szenvedtek, éheztek, hogy olyanok lehettek, mint mi. Történelmet csináltak, a viharsarokban, a tisztelt házban, ők voltak a büdös parasztok, a csikkszedők, a méltóságosék és a nagyságáék, ők elárulták az országot, és megvédték ezt a hazát. Történelmet csináltak; éltek, szeretkeztek. családot alapítottak, miközben kínlódtak és boldogok voltak. Kinn a szűk józsefvárosi utcán, az agyonálldogált sarki kocsmák előtt, a fátyolfényű kapualjakban, a lompos vakkantású tanyákon, s a templomterek piaci nyüzsgésében, mindenütt őket figyelem, öreganyá- mékat, anyámékat, vasutas nagy-, apámat, technikus — másik — szépapámat. Ott ülnek a szívemben, zavarva az öregségükkel, mert gyengék és védtelenek, akár a gyerekek. A délután úgy lapult a szemközti ház tűzfalához, mint az egerésző macska. Sietve öltöztünk fel, nehogy túl későn lepjük meg az öregeket. Anyánk az erkélyről integetett, apánk a bejáratnál toporgott. Karón ragadtuk a kis öreget, a fiúk gyalog loholtak fel a negyedikre. Mire a lifttel fölértünk, már ott lógtak anyánk nyakában mindketten. Már nem is akarunk tudni az igazságról, túl sokat olvastunk róla, így egymás szemire sem vetünk semmit. Élünk egymás mellett, sután-bután, lassan elárvulva. (Cs. Kovács László rajzai alá) B esze Imre: A Bükkös partján Mint holtak sártól görbült ujjai, markolják meg a levegőt a fák; elszakadtak az ősz húrjai — rcmcgtetik a nap szembogarát. Pislog az égi vándor. Kopott fénye lehull a vízre és a partra jajdult nyárfarönkön végigborzong egy újabb repedés. Fehérük már az égi tábla, fekete kréták — varjak — írnak lomha, rebbenő szárnyaikkal meghívót a téli bálra. perekhez visz. Ott ülnek ők, ahol mi nem is akarnánk, nem is tudnánk elképzelni,, „ülnek valahol, hiszen lelkiismeretűnk, mmt most is, néha utánuk, kapkod. “Mitiderf évjárat, ákár á 'jó’bofVtét- tésedik, egymáshoz simul ital és ita- ,Ips. Hozzám képest ki az öreg vagy ■aj fiatal, nem tudom, de a fáradt legyintéseik lassan megérintenek, mert bennem is egyre több lesz az ilyen félbehagyott mozdulat. Valamit vinni kéne az öregeknek! Mindegy, majd útközben beugrunk valahová egy doboz csokiért. KülönBencze József: Balatoni táj Mint lenge tüzes-zöld rajzlap simán lankad a tó. Biccent a szél, szép jóéjt kíván, fizet a nádas zsebe: halpénz rothad, varangyos éj fogódzik a mólóba, s a pajkos hullámtáne is lelohad. Forr az égő csillagos világ. Göncölszekér nyújtója nyúlik át, kering a tó az alvó hegy mögött, a bárkába száll hálóingében a köd. Izbégi táj Mogyorósi Erika: Itt ólálkodik szemhéjam alatt, haldoklásomhoz tanúskodni a forgatagos őszben, és nem szabadulhat sem ő, sem én, csupán a fénytelen éjben távolodunk lélegzetnyire; hó-hiány, köd-korbács, hártyás jég taszít, hamvas hazugságok, vétkes bűntelenscg marasztal nyártól nyárig, amíg árnyékom körözve túlnő rajtam; szédít forgószél hazáig, hol kedvesem forró homlokomra ejtve csókját elsüllyed szemem ravatalában, megcsöndesül, mint vizek és sirályok szerelme: csak én leszek komor, hasonlatos a könyörgéshez, hálaadó imádkozások végzettudata leterít; harangoznak valakik leikéért Jehoda János: Zuhanás paréj kalászol a betonfugákból az aszfaltot feltörik gyökerek ködben az ég rajta murva csillagok letaposott hada őgyeleg önmagam felé zuhanok holnapjaim csupaszok salak-bezúzott tegnapjaimból kiolvadt szigor aranytallér kétségeim visszakérni nem tudom lyukkártya lefuttatott szárnyam a betáplált programban nincs fényem árnyam kort hörpintő őrző-védő tenyeremben ízlelgetett pöröly-idők a megerősített gátak partjain kíméljetek téli sündisznó-álmaim pelikáncsőrök vérző ajkain hozzátok meg az ítéletet magam önmagatok felett — emlékszem, én is harangoztam egyszer, nem sejtvén: a sárgaréz-szánalom majd nagyapámat is magához szelídíti —; gyanakszom már, beleolvadt lábnyomom a tájba. elárvult első új kabátom nem hordja senki, s a cérnaszálak sem emlékeznek bőröm melegére; oly esetleges a kékség odafünn, mint idélenn a hívő varázslat; vénám vörös patakja megindul, sebes folyással átjár, mcgízlel minden sejtszagot, delejes körben vaklál — s ime, vagyok: mutatványszámnak, mint az Északi Csillag; kinek a műve mindez, ki cáfolatlan akarata, ki merészelt a földre hullni bennem, általam ki él ily soká? Itt ólálkodik a szemhéjam alatt, mégse láthatom; rejtőzködik, akárha Isten volna.
