Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-07 / 263. szám
MAGA A TÖRTÉNELEM az alakoskodás, hanem a nyíltság, az őszinteség szerez híveket, formál harcosokat. Nem a győztes forradalom vezére még, hanem a mindennapos ideológiai és frakciós küzdelmek vaskövet- kezetességű alakja Lenin akkor, amikor — 1911-ben — a Polemikus jegyzetekben leírja a sok évtizeden át nem említett, de újabban a forradalom hazájában politikai jelszóvá lett, s vélhetően ezért nálunk sem idegenül hangzó, ódzkodva fogadott, fenntartással kezelt, bár sokakat kellemetlenül érintő mondatot. így hangzik: „A politikában a becsület az erőből fakad, az alakoskodás a gyengeségből”. Plakátbetűkkel kívánkozna ez a falra sok helyen, sokak tekintetének sugarába, hogy pillanatra se mellőzhessék, feledhessék, tehessék meg nem értstté. A legjobb eszmének, eszmerendszernek is vannak rossz katonái. S ezek a rossz katonák voltak — voltak? — azok, akik a hatalmat a maguk hatalmaként, az embereket a maguk híveiként, a győzelmeket a maguk sikereiként könyvelték el, s a küzdelmek szükségességét az ellenséggel, a kudarcokat a tömegek éretlenségével magyarázták, indokolták, elhárítva maguktól mindazt, ami katonákként szolgálat lenne számukra. Kis és nagy posztok betöltői egyaránt voltak, vannak olyanok, akik rossz katonák, akik a hét évtizedből semmit nem tanultak meg, nem okultak a történelem tapasztalatokból, akik nem fejlődő eszmerendszerben, hanem váltakozó személyekben gondolkoznak, így igazgatva gondolkodás- ás magatartásmódjukat. Mennyi remény foszlott semmivé és mennyi álom vált valóra mindabból, amit a szocializmus társadalmi-politikai, gazdasági rendszere foglalt, foglal magába! A történelem azonban nem leltári összesítő, ahol találkoznak elillant remények és tapintható valósággá lett álmok tartozikjai és követelje!. Mert mennyi, de mennyi tartozikot tudnánk felsorolni mindannyian, Október gyermekei és unokái! Csakhogy el nem feledkezhetünk a követeiről sem. Mert az sem kisebb, kevesebb. Amivel mi maradtunk adósak hét, öt, három, egy évtizede vagy éppen esztendeje. Leltározzunk tehát? ünnep van. S a hetven évhez méltatlan lenne a szatócskodás, mert maga a történelem van most a mérlegen, az emberiség történelmének az az új szakasza, melyben széthullottak a gyarmatbirodalmak, népek, nemzetek léphettek a szocializmus útjára, az egész világ tanulta meg létező valóságként az új társadalmi-gazdasági rendet, s számol vele örömmel vagy kényszerűen, de számol azzal minden nép, hatalmi formáció, mozgalom. S mégis, milyen gyakran tévedünk he a szatócskodás pultjai közé, valamiféle egyéni elszámolási rendszert vélve érvényesíthetőnek szocializmus és személyiség párosában. Gyönyörű internacionalista hagyományok kötik össze e kicsiny országot, s benne sok-sok ténnyel megyénket is azzal az októberi nappal, az azt követő hetek, hónapok súlyos harcaival, a létező szocializmus első, botladozó lépéseivel, a világ első szocialista államával, soknemzetiségű népével. S az eszme mellett fegyvert fogó, életüket adó nagyapáink és apáink között akadt-e olyan, aki azt kérdezte volna, na és mikor lesz az elszámolás...?! Persze, más ma a történelmi helyzet, más a világ. Mégis, ennyire más?! Avagy szem elől vész, hogy a napi aprómunka közepette apróra váltódik fel sok olyasmi is, ami nem aprózható, ami közös, oszthatatlan, amit maga a történelem hagyott ránk nagyapáink, apáink megszenvedett, kínnal, könnyel acélkeménységűre gyúrt örökségeként?! Nemzetközi és nemzeti értelemben, méretekben egyaránt sok a tanuini- valónk. Mert járatlan utakon járunk, mert nem próbált eszközökkel, módszerekkel bajlódunk, azaz természetes, hogy tanulnunk kell. Ismét a már győztes forradalom vezetőjét kérdjük, hogyan tanuljunk? Egy sokszor emlegetett, de alaposan az emlegetők némelyike által aligha olvasott, megjegy- zett lenini művet, A „baloldaliság", a kommunizmus gyermekbetegsége címűt idézzük. „A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, elemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt, azután pedig a tömegeket is." Mai helyzetünk annak sürgetője, hogy többet és jobban kell tanulnunk, mint tettük azt a múltban, mint hittük korábban, mint bíztunk abban, hogy elegendő az, amit tudunk. Ebben a szakaszban vagyunk, némely tekintetben azonban még a felismerés küszöbén innen és nem túl. Hetven év, negyvenkét esztendő múltán is „csak” itt tartunk? Egy társadalmi-gazdasági rend csakis történelmi léptékkel mérhető, ítélhető meg, s ez a lépték nem a naptári esztendőkre alapozódik. Mégis, gyakran tévedtünk forradalmi türelmetlenségünkkel és naivitásunkkal a közvetlen holnapok sűrűjébe úgy, hogy a rriúlékony holnapot cseréltük össze az állandóságot adó eszme tartópilléreivel, s vágtunk csalódott képet, amikor kiderült, ezekben a holnapokban rengeteg a gond, a baj, a veszedelem, több az ellentmondás, mint az egyértelműség, sűrűbb a hibázás lehetősége, mint a hibátlan cselekvésé. Divat ma az eszmék térvesztéséről beszélni, de ez fából vaskarika. Eszmék nélkül nem élt soha az emberiség, s nem élhet a jövőben sem, hiszen cselekvéseit eszmék kölcsönhatásai és küzdelmei befolyásolják akkor is, amikor nem vesz tudomást erről. A szocializmusnak eszmék sokasága között kell a helyét megállnia, a marxizmusnak úgy, hogy nem kinyilatkoz- tatottan, hanem tényszerűen kell igazolnia: mindenható erejű, mert igaz. S ezt az igazolást nem adja ki semmiféle társadalmi-gazdasági automatizmus, hanem éppen fordítva, mindenféle automatizmus elkerülése, a valóság gondos tanulmányozása, a tények nagyfokú tisztelete töltheti ki (és töltötte ki) ezt a történelmi távolságú és érvényességű igazolást. Nem formálisan hívőkre, hanem egyre tudatosabban cselekvőkre van szüksége a forradalmi munkásmozgalomnak itthon és a világ bármely más táján, s ha ennek az egyre tudatosabban cselekvésnek a terepe most (a mostani forradalom hadszíntere) a gazdaság, akkor a gazdaságban kell folyamatosan bizonyságokat teremteni rá: a megújulás képessége nem különlegessége, hanem természetes jellemzője 'a szocializmusnak. A hetven év nem volt szűkében ezeknek a megújulásoknak, mégis, elvesztek esztendők, mozdulatlanságba dermedtek évtizedek; közös kárunk ez, s kára a világnak is, az emberiségnek, mert a példateremtés időszakai rövidültek meg. S eregnyi baj gyötör bennünket ma is e haza határai között éppúgy, mint embertestvéreinkkel együtt, világméretekben. A szocializmustól új, vonzó példákat várunk; magunknak kell megteremteni azokat. S éppen mert tegemtők is, példák gyümölcseinek élvezői is magunk vagyunk, a remény ott az ajtónk előtt. Súlyos betegen már, 1922-ben, de a küzdést egy percre fel nem adva, az OK(b)P XI. kongresszusán minden kor forradalmárainak hagyott örökségként hangzanak el Lenin szavai: „Mindazok a forradalmi pártok, amelyek eddig elpusztultak, azért pusztultak el, mert elbizakodtak és nem tudták meglátni, miben rejlik az erejük, és féltek beszélni gyengéikről. De mi nem pusztulunk el, mert nem félünk beszélni gyengéinkről és megtanuljuk leküzdeni a gyen- s géinket.” ÉLJEN NOVEMBER 7.! aroknyira fogyatkozott mára azoknak a serege, akik megélték azt a, világelső, mert szocialista, forradalmat. Ha nem több, csupán tízesztendős volt akkor a gyermek, ma nyolcvanéves. S mire emlékezhet egy akkori tízesztendős? Mert nem a rádiózás, nem a tévézés földünket faluvá változtató kora, korszaka volt az, amikor a hír percek alatt körbejárta a glóbuszt. S mégis! A Népszava 1917. november 9-i számában azt olvashatjuk, „megint nagy események történnek Oroszországban. A bolseviki agitáció többségre jutott a proletártömegekben, a munkástömegek pedig új forradalommal hatalomra lendültek Pétervárott... Beláthatatlan nagy jelentőségű események ezek. A márciusi orosz forradalom most e novemberi napokkal érett még teljesen.” Maroknyira fogyatkozott a szemtanúk serege, azoké, akik megvívták, látták, hallották akkor és azt a forradalmat, s amint fogyatkozott a személyes tanúk serege, úgy lépett elő legfőbb, megingathatatlan, emlékezetét el nem vesztő, mert a tényt éltető, gyarapító tanúvá maga a történelem. Ma, a forradalom, A Forradalom hetvenedik évfordulóján maga a történelem a koronatanú, a megcáfolhatatlan igazoló- ja a szocializmus létezésének, győzelmének. Örök, halhatatlan tanú! Mennyien temették, mennyi mocskot szórtak rá, mennyi hazug, hamis jelzőt aggattak rá kik rágalomként, kik díszként, hogy kisebbítsék vagy éppen kisajátítsák. Nyíltan meg orvul támadó ellenségek mennyi és milyen hatalmas sebeket ejtettek ennek a forradalomnak az örökségén, s mennyi és milyen hatalmas hibáink apasztották ezt az örökségkincset. Viselte, bírta, mindenkor túlélte a megélteket; a kríziseket megtisztuló gyógyulás követte, a sebeket eltüntette a friss sarjadás. A szocializmus szükségszerűsége hét évtizeden át legyűrte az ellenségeket és ellenfeleket, a kudarcokat, a tévuta- kat és hibákat; volt mindegyikből éppen elég. Volt?/ Ünnep van ma.'Emelkedett, szép szavak kellenének tehát, s hagyni mindent, ami hordaléka, mocska a hét évtizednyi világtörténelemnek és szocializmustörténetnek. A történelembe azonban minden beletartozik, egyetlen mozzanat, egyetlen részlet sem emelhető ki, hagyható el belőle önkényesen, mert abban a pillanatban hamissá válik az egész. Sokszor és sokan megDró- bálták ezt a kiemelést, ezt az elhagyást, hamissá téve az igazt, s igazzá a hamist. A szocializmus mégis élt, mert nem egy holt eszme alakja volt, hanem az eszmét magukénak valló tömegek hite, reménye, sokat próbált valósága. Az ma is. Hit, remény, valóság, hol mi. hol hogyan, de az, mert á holnap lehetősége, a jelen tartalma, kiknek miként. Könnyebb, egyszerűbb a szocializmusra várni, mint küzdeni érte. s könnvebb megteremteni, mtat megtartani. Furcsán ható, hangzó logika. de a történelem logikáia. hét évtized érvel mellette, tanúskodik róla. A győztes forradalom vezére. Lenin írja ie 1919-ben A nagy kezdeményezés című cikkében: Kevesebb politikai fecsegést, több figyelmet a kommunista építés legegyszerűbb, de eleven, az életből vett. az életben kipróbált tényétre — ezt a jelszót fáradhatatlanul ismételni kell. mindannyiunknak, íróinknak. agitátorainknak, propagandistáinknak, szervezőinknek stb.” Mennyi visszafogottság, milyen szerénység ebben a néhány szóban! S a kelleténél mennyivel kevesebben tanulták meg Tőle követői közül ezt, s az elviselhe- tőnél mennyivel többen voltak azok, akik a politikai fecsegéssel vélték átformálni a valóságot, megoldani a szocialista átütést. elkönyveltetni a kudarcokat, bukásokat, küz.delmet és szenvedést nem ismerő:, mert azokra nem emlékeztető győzelmeket. Eszmék, eszmék formálta hatalmak robajló gyürkőzése ez a, a létező szocializmust. valóságként felmutató hét évtized. Mi jutott., jut el ebből a rohanásból az égvén füléhez? Mit értett meg belőle? Sokat és keveset? Mindkettőt, mikor hogvan? Mennyi hős és mennyi gyáva. Mennyi hívő és mennyi hitetlen. Mennyi bukott szent és üdvözölt, ördög. Mennvi ilven, fekete-fehér lenyomatat elénk táró hang- és betűkén, a hét. évtizedben is. a magunk hazája új történelmének több. mint négy évtizedében is, s mennyi keserves tapasztalat, tanulság kellett ahhoz, hogv rájöjjünk, ezek a feketefehér lenyomatok keveset vagy éppen semmit sem érnek. S mennyi szomorú tapasztalat szükségeltetik ahhoz, hogy rádöbbenjünk, a szocializmusnak nem PEST MEGYEI XXXI. ÉVFOLYAM, 283. SZÁM VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! Ára: 2.20 forint 1987. NOVEMBER 7., SZOMBAT
