Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-18 / 272. szám

+r?<r < Mt: I, ret 4 1987. NOVEMBER 18.. SZERDA Történelmi borvidék Szclokataszter Elkészítette a balatoni tör­ténelmi borvidék termőhelyi kataszterét a badacsonyi Sző­lő- és Bortermelők Egyesülé­se. Ebben pontosan körülhatá­rolják azokat a mikrokörzete- ket, ahol különleges minőségű bort ad a szőlő. A vizsgá­latok szerint Szentgyörgyhe- gyen, a Somlón, és a Bada­csony hegyén is szinte dűlőn­ként változik a minőség, a mikrokörzet földrajzi fekvése, s talaja szerint. Badacsonyban volt rá példa — néhány külö­nösen jó évjáratban — hogy rajnai rizlingből 33 cukorfo­kos, aszú jellegű bort is szü­reteltek. A termelők arra törekednek, hogy a piacon nevet szerezze­nek a mikrokörzetek különle­ges minőségű borainak. Ezért a kiválasztott táblákról szüre­telt szőlőt külön kezelik, s a legjobb borokat saját címké­vel, a szűkebb termelőkörzet feltüntetésével hozzák forga­lomba. Karácsonyi szaloncukor A Szerencsi Csokoládégyárban az idei karácsonyra több mint 800 tonna szaloncukrot, valamint 1000 tonna üreges csokolá­défigurát és függeléket készítenek. Ha ez a mennyiség kevés­nek bizonyulna, úgy az ünnepek előtti napokig folytatják a karácsonyi édességek gyártását. Leleplezés az erdőben Volt egyszer egy gipszszobor 1987. július 20-án a főváros­tól alig 70 kilométerre, Ceglé­den illegális művészeti bizott­ság alakul azzal a céllal, hogy kijátszva a hatóságok éber­ségét és megkerülve a jog­szabályokat, köztéri műalko­tást helyezzen el a környék valamely pontján. Veszélyes vállalkozásának helyszínéül a bizottság — hosszas fontol­gatás után — a Kámáni-erdöt választja, mégpedig abból ki­indulva, hogy a Kámáni-erdő számottevő munkásmozgalmi hagyományokkal bír. S bár ennek semmi köze a vállal­kozáshoz, a bizottság arra a következtetésre jut, hogy azok a fák, azok a dűlőutak és az az aljnövényzet méltó fogla­lata lesz a szobornak. 1987. július 21-én készül el Csurgai Ferencnek kifejezetten erre az alkalomra szánt szob­ra, amelynek a bizottság — hogy minél pontosabban érzé­keltesse a műtárgy lényegét — a Szobor címet adja. A Szobornak négy oldala van és kísértetiesen hasonlít egy szabálytalan gúlához. Oldalai rusztikusak, durva hogyishív­jákok árkolják, a csúcsa pe­dig, amit rafinál tan megcsava- rintott a művész, teljesen si­ma. Magassága nem több más­fél méternél, anyaga a köztes gipsz, belül azonban a még kevésbé örök hungarocell váz tartja a szerkezetet A talpa súlyos kőtalapzat, amelyre a művész a bizottság külön ké­résére ráfestette, hogy Szobor. Július 22-én estefelé, ami­kor a kortárs magyar képző­művészet mély álomba me­rül, a bizottság (plusz a mű­vész) Skoda személygépkocsi­ba préseli be magát és erős tempóban hajtanak Cegléd- bercel irányába. A Szobor ott pihen a csomagtartóban, mel­lette a szoboravató kellékek: papír, vörösbor, spakni. A spakni arra szolgál, hogy ve­le a művész a talapzathoz erő­sítse a szobrot. A bizottság egy kies dombocskára cígel'i a műtárgyat. Július 22-én estefelé kevés­ke holdfény vetődik a Kámáni- erdő ama cikkelyére, ahol a rengetegnek homályából úgy­szólván kiizzik a szobor. Pon­tosan úgy — állapítja meg a bizottság —, ahogyan Attila kardja izzott a jelenés idején. Jel ez, semmi más. Üzenet. Mintha valamely istenség út­mutatása szerint készült vol­na, s nem Csurgai Ferenc ok­leveles képzőművész keze nyomán. Ami pedig ezt a kéz­nyomot illeti, a bizottságon belül megoszlanak a véle­mények. A testület ötven szá­zaléka váltig állítja, hogy a Szobor-t annak meghatározó jegyei inkább teszik hason­latossá egy térképészeti kő­ponthoz, mintsem egy szobor­hoz, a másik ötven százalék viszont ragaszkodik ahhoz a vélekedéséhez, hogy a Szobor az szobor. A heves vita és a nélkülözhetetlen sértődések miatt csúszik a felavatás idő­pontja, a művész egyre idege­sebben toporog. Nagy nehezen előkerül a vörösbor (lásd: kellékek!), s az egymásnak feszülő esztéti­kai nézetek teljes harmóniává olvadnak össze. Végre-vala- hára megkezdődhet a szobor­avató ünnepség és a leleple­zés. A bizottság egyik tagja gondosan tépkedett papírok­ról méltató beszédet olvas föl a képzőművészeti szak- irodalomból merített eredeti idézetekkel. Például: „Az in­dividuum rehabilitációja, le- l.ulló láncok csörgése, a sznob­stupid áltotalitás és az ideo­logikus boszorkánykonyhák csődje! Csoda-e, ha ezek után az új szenzibilitás, új festői- ség, új eklektika stb. fogalmait lényegtelen felbontásoknak, az elmélet redundanciáinak érez­tem, anélkül persze, hogy ana- litikai-regisztratív hasznos­ságukat megkérdőjeleztem volna." örül a művész ezek­nek a szavaknak, mert érzi, hogy komolyan veszik. Ke­zeit elöl összekulcsolja, mi­képpen azt finomabb helye­ken tanulta. Bár lehet, hogy nagy erejű szabadrúgástól tart. Három nappal az avatást követően még mindig itt áll a Szobor a dombtetőn. Nem is áll Magaslik, akárcsak kö­rötte a fák, természet és mű­vészet örökös egymásbaolva- dásaként. Hozzá az út fölfelé vezet. Milyen jó, hogy nem horhosban helyeztük el — ál­lapítja meg a bizottság. A kö­zelkép sem ad okot különö­sebb borongásra. Igaz ugyan, hogy a szobor fejét leverte valaki, a bizottságot mégis kellemes érzés tölti el. Lám, érdeklődés glóriázza a művet! S az alkotó gyorsan helyreál­lítja a fejrészt. öt nappal az avatást kö­vetően megjelennek a fejlődő turizmus első jelei a szobor fölső, sima fertályán. Kapa­rások, karcolások, karistolá- sok, ütések, késnyomok, mono­gram: LGS, és bevésve a munkálkodás dátuma. A Szo­bor egyik oldala szétmarcan­golva, kibelezve, egészen a hungarocellig mélyítve. A fű teli fehér morzsákkal. Ám a bizottság ettől nem keseredik el. Dehogyis! Elvégre nem szűnt meg a szobor. Csak más lett. Na és! Nyolc nappal az avatást kö­vetően véglegesen befejeződik a szobor kollektív átalakításá­nak folyamata. Ekkorra már csak a súlyos kőtalapzat ma­rad épen. A Szobor testét ap­ró szemcsékké morzsolták ösz- sze a rajongók, gipsz- és hun­garocell-törmelék borítja a posztamensül szolgáló dom­bocskát. A bizottság bokáig gázol a műalkotásban. Piros betűs fölirat a kőtalapzaton: Szobor. Ezzel nem bírtak — állapítja meg a művész. Kilenc nappal az ünnepélyes avatást követően a bizottság Skoda személygépkocsiba zsú­folódik és a Kámáni-erdőbe hajt összegereblyézni a marad­ványokat. Egy nagy közös zsákba hordják a szoborport, a kőtalapzatot pedig beemelik a csomagtartóba. Megpihenni leülnek a műalkotástól men­tes gyepre, jelentősen és sú­lyosan szívják cigarettáikat. Olyan még nem fordult elő, hogy a szobor verte volna szét a műélvezőt — állapítja meg a bizottság. Útközben hazafelé a városi szeméttelep egyik konténeré­ben helyezik el a tömött zsá­kot. Ez már egy másik, új tör­ténet. Jó kis szobor volt — mondja a művész. Varga Sándor F ekete könyvet vezetnek arról, hogy mely külföldi országokban panaszkodnak a magyar exporttermékekre. A Külkereskedelmi Minisztérium minőségfelügyeletén tartják ezt nyilván (valóban fekete színű a könyv borítólapja!), gondosan rögzítve, hogy hol, mit kifogásolnak voltaképpen? Bár a panaszok között árle­szorító célzatú álsérelmek is akadnak, a tiltakozások több­sége jogos, s — ahogy a ta­pasztalt külkereskedelmi szak­emberek mondják —, mintegy 20 millió dollár (egymilliárd forint) a kimutatható évi kár, nem beszélve a rubel­veszteségekről. Még kevésbé a hazai vá­sárlók szinte végtelen számú kifogásáról és reklamációjáról. Mindez azért jut éppen most az eszünkbe, mert — hírül ad­ták az újságok — ma —, no­vember 18-án minőségügyi konferenciát rendeznek a Budapest Kongresszusi Köz­pontban. Elképzelhető, hogy el­hangzik majd: a fejlett tőkés országokban oly nagy jelentő­séget tulajdonítanak az áruk minőségének, hogy Angliában például Margaret Thatcher miniszterelnök állt e . moz­galom élére. Valószínű, töb­ben szóbahozzák —, hiszen lehetetlen nem beszélni róla —, hogy egy olyan kis ország­nak, amelynek a nemzeti jö­vedelme minden második forintját külföldön kell meg­keresnie, létkérdéssé vált e téma. Minden bizonnyal be­Mikor lesz víz a Budakeszi utcában? Már épülget az expresszvezeték í Néhány héttel ezelőtt kétrészes cikkben foglalkoztunk ^ egy budaörsi utca lakóinak ivóvízgondjaival. A város ^ szélén található tucatnyi családi ház zömében üdülők- ^ kel benépesített területen áll. Harminc-negyven éve ^ épültek itt az első lakóházak, s csaknem azóta szeret- ^ nénck vezetékes vizet a viszonylag magasan fekvő ut- § cában élők. Levelezésük a helyi tanáccsal, illetve az í illetékes szolgáltatókkal több évtizedes. Ebből a levél- $ gyűjteményből idéztünk, mégpedig az utolsó tíz év ^ anyagából. Ígéretekben nem volt hiány. Egyetlen levél ^ sem volt, amely ne adott volna igazgat a Budakeszi $ utcaiaknak, s ne biztosította volna, hogy gondjuk meg- ^ oldásán dolgoznak. S szinte valamennyi hivatalos irat- i ban volt hellyel-közzel pontos határidő, például az ötö- ^ tíik ötéves terv, a hatodik ötéves terv első fele, a hato- ^ dik ötéves terv vége stb ... Az utolsó értesítések azon­ban már arról szóltak, hogy vízzel való ellátásuk társulati úton nem oldható meg. A be­ruházás költsége 1986-os ára­kon ötmillió forint, ennek megfizetésére sem az ingat­lantulajdonosokat, sem a tár­sulatot nem lehet kötelezni. Zárult a levelezés tehát a ki tudja, hányadik komoly Ígé­rettel, mely szerint a Buda­örsi Tanács átvizsgálta a VII. ötéves tervben ivóvízhálózat­fejlesztésre fordítható anyagi erőforrásait, s ennek eredmé­nyeképpen arra az elhatáro­zásra jutott, hogy amennyi­ben 1990-ben a bevételek rea­lizálódnak, a Budakeszi utca és környéke vízellátására négymillió forintot ad. Ter­mészetesen a tervezett nyom­vonalon az érdekelt ingatlan- tulajdonosoknak hozzá kell járulniuk a hálózatépítés költségeihez. Felelőtlen ígéretek Terjedelmes tervrajz fek­szik az asztalon, amely mel­lett Kövesi Györggyel, a Bu­daörsi Tanács műszaki osz­tályvezetőjével beszélgetünk. A terv a Budakeszi utca víz­ellátásának elképzelését tar­talmazza. A választ arra a kérdésre, hogy valójában mi­kor számíthatnak vízre az ott lakók, az osztályvezető műszaki információval kezdi. — A város vízellátása két rendszerre épül. A nagyobb rész a Fővárosi Vízművektől érkező vízre, a kisebb pedig az érdi vízbázisra épült. E két hálózatot nem lenne ér­demes és ésszerű összekap­csolni, már csak azért sem, mert az egyik 220, a másik 196 méteres tengerszint fe­letti magasságig működhet. Márpedig Budaörsön éppen a nagy szintkülönbségek jelen­tenek rendkívüli akadályokat a vízhálózat-építésben. — Ezt nyilvánvalóan már tíz-húsz évvel ezelőtt is tud­ták mindazok, akik a levele­‘ két fogalmazták, aláírták. számolnak majd arról, hogy ez már a nyolcadik minőség­ügyi konferencia az ország életében, s ha nem is értünk el frontáttörést ezen a té­ren, minden évben előbbre ju­tottunk egy lépéssel. A ma­gyar reálértelmiség fóruma, az MTESZ például az elmúlt esz­tendőben hirdette meg a Ma­gyar márka-mozgalmat, minő­ségi körök alakulnak az üze­mekben. Ahogy a korábbi esztendők­ben tapasztaltuk, valószínű, most is rokonszenves szerény­séggel állapítják meg majd: bármilyen hasznosak az ilyen konferenciák, a minőség sor­sa mégsem a tanácskozásokon, hanem az üzemekben dől el. A lakások minősége például az építkezéseken, hiszen — sokatmondó és jellemző — a napokban jelent meg kor­mányrendelet a lakásépítéssel kapcsolatos kötelező jótállás­ról. Bár ez örvendetes fejle­mény, alapjában véve (vég­re, ezt is megérjük január el­seje után!), örömünkbe üröm is vegyül: hát ennyi évünkbe, évtizedünkbe került, mire a legnagyobb értékű árura, a lakásra is garanciát vállalnak? Ha a termelőüzem a sors­döntő színtér, akkor az is nyilvánvaló, hogy minden a gépi-műszaki felszereltség színvonalán, s legfőképpen az Hiszen a Budakeszi utca ak­kor sem volt alacsonyabban. Mégis évről évre hitegették az ott élőket. Akik ma nem értik, hogy miért, miként lett az alig kétszázezer forintos költséggel tervezett hálózatbő­vítés napjainkra ötmillió fo­rint. — Azok megalapozatlan ígéretek voltak, mint ahogy az volt a terv is. Más nyo­mászónába tartozik az utca közelében lévő hálózat, ám ha ezt hosszabbítanánk meg, nem menne fel a víz. Ezért, bármilyen költséges, a meg­oldás csak a második nyo­mászóna kialakítása lehet. — A családi házak tulajdo­nosainak az is nagy fájdalma, hogy míg ők, az őslakosok nem jutnak vízhez, a Török­ugrató víkendkertjeit vezeté­kes vízről locsolhatják. — A Törökugrató más zó­nába tartozik, ha ott nem lenne vezetékes víz, a Buda­keszi utcaiak gondját ez nem oldaná meg. Egyébként a vá­rosi tanács ez év elején ho­zott határozata értelmében üdülőtelkek addig nem kap­hatnak vizet, amíg a családi házas területek gondját nem oldottuk meg. — Ez határozott, a helyi la­kosok érdekeit teljes miérték­ben képviselő döntés. — Nem csak a hangulat ja­vítása érdekében kényszerül­tünk erre a lépésre. Elsősor­ban azért, mert kimerülőben az a vízkontingens, amelyet a Fővárosi Vízművek biztosít a számunkra. Ezen felül már csak köbméterenként 30 ezer forint megváltás fejében jut­hatunk vízhez. Fél kilométer évente — Milyen műszaki megol­dással valósulhat meg a háló­zat a Budakeszi utcáig? — Két és fél kilométeres expressz nyomóvezetéket kell építenünk az Élmunkás utcai nyomásfokozótól. És valahol félúton még két tározómeden­cét is kell készíteni. Ennek embereken múlik. Azon, hogy átérzik-e, milyen fontos do­log ez? S minthogy a mun­kás, a művezető sem szent, még inkább azon talán, hogy kellően jutalmazzák-e az aranykezű szakikat és gondos főnökeiket, vagy — ennek for­dítottjaként — megbüntetik-e azokat, akik lélektelen tre- hánysággal végzik a munká­jukat? Vajon mikor válik ti­pikussá a győri Rába Magyar Vagon- és Gépgyár példája, ahol még tavaly tízezertől harmincezer forintig terjedő prémiummegvonással sújtottak több művezetőt és üzemveze­tőt. mert nem ügyeltek a minőségre. M ajd ha mindenütt ennyire zsebre megy a dolog, ak­kor kevesebbet mérgelődünk mi, magyar vásárlók, s nem­hogy vastagodik, hanem véko­nyodni kezd majd a minőség fekete könyve. Ahogy például Japánban történt, hiszen a há­ború utáni esztendőkben ott is rengeteg volt a gyenge ter­mék, a bóvliáru. Ma viszont, ha azt halljuk egy árucikk­ről, hogy a felkelő nap országában készült, előlegezett bizalommal vizsgálgatjuk, mert a japán név — márka. Távlati célként valami ilyes­mit akarunk elérni mi is a Magyar márka-mozgalommal. Magyar László költsége azonban az ötmillió forintban nem szerepel. — Ezen a hosszú szakaszon bizonyára sokan várnak víz­re, nem csak a Budakeszi ut­caiak. — Valóban, de a nyomvo­nal elsősorban üdülőterületen halad. Ezenkívül tározó nél­kül nem is lehet leágazni a vezetékről. Végső megoldás­ként, tározó nélkül az Élmun­kás utcai nyomásfokozóról maga a Budakeszi utca kör­nyéke ellátható lenne, ameny- nyiben kész az expresszveze­ték. Ezen egyébként már dol­gozunk. — Mennyit tudnak haladni évente? — Ez elsősorban anyagi kérdés. Kétezer forintos fo­lyóméteráron legföljebb négy­ötszáz métert. — Ez tehát azt jelenti, hogy 1990—1992 körül ér el a veze­ték a Budakeszi utcához, ter­mészetesen abban az esetben, ha a tanács tervezett bevéte­lei teljesülnek. Ám ma már viszonylag pontos adataink vannak, arra vonatkozóan, hogy legalább harminc száza­lékkal kevesebb fejlesztési pénzből kell gazdálkodni jö­vőre. Ezzel ennek a beruhá­zásnak a sorsa bizonytalanná vált. Ez tény, de olyan objek­tív helyzet, amelyet el kell fogadni. Azt viszont már sok­kal nehezebb megemészteni, amit a beszélgetés elején is mondott, hogy megalapozat­lan ígéretek voltak a lakók­nak adott válaszok. A tanács vállalta — Ma már nagyon nehéz lenne megtalálni a felelősöket — válaszol Kövesi György. — Végül mindig a tanács kerül a vádlottak padjára, pedig a vízügyek megoldásában nem jut mindig főszerep nekünk, vannak tervezők, szolgáltatók, kivitelezők. Igaz, hogy min­den ilyen jellegű iratot véle­ményezünk, és a munkát szervezzük, de például a Bu­daörsi Tanácsnál egy ügyin­téző foglalkozik a vízzel, a csatorna, a felszíni víz és a gáz mellett. S ráadásul éppen most féléves katonai szolgála­tát tölti. Beláttuk, hogy a ha­talmas költségeket nem hárít­hatjuk a társulatra vagy a lakókra. Tehát magunknak kell felvállalni. Megtettük, de ennél többre nem futja az erőnkből. De 1992-re ez a nyomóvezeték megépül. Nyilvánvaló, hogy a tanács csupán egy láncszem a víz­gondok megoldásáért felelő­sök sorában. Ha felelőtlen ígéreteket adtak írásban, az nem csak a helyi államigaz­gatás hibája. Felelősöket ke­resni nehéz és hasztalan vol­na, állítja a műszaki osztály- vezető. Talán igaza van. Vi­zet ez sem fakasztana, leg­följebb a megtépázott bizal­mat próbálná visszaszerezni... Móza Katalin Tatárjárás után Feltárt városfal Befejeződött a régészeti lele­tek mentése Budapesten, a Hadtörténeti Intézet és Mú­zeum udvarán, ahol a múlt év végén, az intézet új épületé­nek alapozása közben jelentős középkori emlékekre bukkan­tak. A Budapesti Történeti Múzeum régészei az ásatás so­rán a Várhegy, a főváros történetének számos emlékét tárták fel. Az egyik legjelentősebb le­let a XIII. századi városfal és patkótorony maradványa. A kutatók szerint ezeket az erő­dítéseket a tatárjárás után, ÍV. Béla korában építették a Várhegyen. Lakóépületek, s a hajdani település más marad­ványait is kiásták a föld kü­lönböző mélységű rétegeiből. A felszínre hozott tárgyak kö­zött van XII. századi ezüst dé­nár — a legkorábbi pénzlelet a vár területéről —, XIII— XVII. századi cserépbogrács, mázas fazék és tányér, festett padlótégla, réz könyvveret, csontfésű, török amulett, pi­pa, s a XIII—XIV. századi nyílhegy, sokféle ágyúgolyó és fegyver. A minőség fekete könyve

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom