Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
1987. NOVEIVIBER 14.. SZOMBAT ■AS-Viív, ' 1 j . 1 ' nf’iV S a r/ f "TVT MAC jAjL liN ijrpi'ffr:.-V.....I-ívé ‘ - r ' y. f t • fi • f ^ \l^uUa <L -<tf- "&.V tí^í, £ *vr ttfZsír'joP im %s*jy '^JrtUy o±. ^ r^s 1 CL^f'-iJy frfAiáf Us^i fSzaz eVe született Áprily La'ios) Csend és szenvedély E zerkilencszázölvennégy tavasza lehetett. A költő- Áprily szinte nem is létezett évek óta. Hogyan is szólalhatott meg a rádióban A házsongárdi temetőben, ma már nem tudhatom. Az elégi kus-könnyes múltidéző versnek, amely mesterien játszik az idegen hangzású névvel. Apáczai Cseri János az erdélyi vészek közé szakadt „gyámoltalan” feleségének, Aletta van der Maet-nak nevével. mégis súlyos, szuggesztív sorsváltoztató hatása kell hogy legyen. Mágam tapasztalatát, sorsfordító emlékét idézem bizonyságul: ez a véletlenül hallott vers segített döntenem a bizonytalanságban, merjem-e szülői akarattal szembeszegülve vállalni a hálátlan bölcsészsorsot. Talán nem is a vers „mondandója”, hanem zenéje hat, ahogy egy mai — akkori — ember saját elkeseredését ki tudja sírni egy gyámoltalan asszony sorsának felidézésével. Talán éppen az hat ebben a versben, hogy a történelem, ami egyszer már megtörtént, az él, itt bennünk, körülfog minket, tudunk róla, és amikor a legelesettebbek vagyunk, akkor nyilvánvalóvá válik, társunkul szegődik. A történelem zenéje él ebben a versben, most már két történet is, az Apáczai és felesége nehéz sorsa és az Áprily bánatos búcsúja szülőföldjétől, ifjúsága örömteli világától. A vers zenéje — amely tulajdonképpen csak mesterség lenne önmagában — rádöbbent erre a lényegi zenére, a történelem élő jelenlétére, eltagadhatatlan meglétére. Életrajzírói emlékeztetnek a jelenetre, amint az Ady-rajongó fiatal ösztöndíjas tanárjelölt a fény városában szinte a hotelszoba küszöbéről retten vissza a nagy példakép színről színre való látásától, idegen marad Párizsban és költői hangja is távolszakadt az ódák és hősköltemények hol tragikus, hol bizakodó hangjaitól. És Párizsból is visszaszökik a híres Bethlen alapította kollégiumba, professzornak Nagyenyedre. A kisváros nyugalma, a természet csöndje vonzza már akkor is, amikor még — a boldog békeidőben — nem is tudja mi elől menekül. Még előtte van a „borzalmas ötéves éjszaká”-nak, a forradalmát és nemzetet roncsoló vij$gh4; borúnak, amikor■ eposzból így lett rettentő szatíra”, „s az óda ■itt fel nem támad soha.” Mépjjs,,sorsa furcsa:,d túlzott fény elől a végek csendjébe menekült, ahói épp az ő' csendből szőtt, biztonságérzettel erősített hangjára lett szükség, mint energiaforrásra. Az Áprily álnéven ‘ verseit elküldő 3 ékelj/ Lajos tanár pillanatok alatt a szerveződő f erdélyi irodalmi élet vezető költője lesz, szervező és szerkesztő — : szinte akarata ellenére. Bátortalan megtorpanás, pár év múlva kényszerű szerepvállalás. Micsoda ellentétek! A csend, a mesterség visszavonult gyakorlása, ha vágyálom volt is, talán mégsem lehetett elég énnek a költészetnek. Örült erő kellett Ady küszöbéről is visszalépni éppúgy, mint egy viharsöpört világban az építés első sorába lépni. Harmonikus verseit szoktuk mondogatni, amelyele a szeretetre, az emberi összetartozásra oktatnak. Felfedezte számunkra' a csend érteimét és értékét. De vajon ebben a csendben ő maga hogyan tudott élni? Viharos, embertelen időkben. Hadd idézzek néhány versszakot, ahogy a történelem zenéjét ő maga hallja, vi- harzani a maga csendjében. Antigone ezt súgja: Mit is keresnénk árva-ketten, hol égig ér a gyűlölet? Én gyűlületre nem születtem és itt szeretni nem lehet; s az ősöm átka, haj, suhogva végigsüvölt a sorsomon — Sötét az Acheron homokja: itt meg kell halni, Haimonom. Itt meg kell halni: Dike fénye ki tudja, meddig nem derül, mikor lesz embernek reménye testvért szeretni emberül? De lenn, törvények átkozottja, majd új világról álmodom — Sötét az Acheron homokja: itt meg kell halni, Haimonom. Az Opitz Mártonhoz címzett versben a legfenségesebb történelmi példákat idézi fel: ... Mi itt keresztre rendeltetve állunk. Minket a hűség Krisztus-szege tart. Égő reménység- árva „húnjaid”-ból jövőt nevelni, embert és magyart. Élünk Golgota-fellegek tövében, vádol a múlt és rémít a jelen, s halunk erdélyi szent Thermopylaeben némán, büszkén, örökre névtelen. A Fejedelemhez címezett versében Bethlen előtt tesz végső számadást a száguldó világtörténelemben. Ezekben a versekben elszabadul a pokol, a „sírból kiszáll az ősi félelem”. Ezekből a mély örvényekből csakis a történelem segítő-támogató zenéje vezetheti a csend, a harmónia a szeretet vágyához a költőt, a Március csodás természeti dalához, a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán megtalált harmóniához. Ahhoz a tanulsághoz, amelyet a földindulás után a bethleni fejedelmi intés közvetít számára: „a szellem elrendeltetése: élet, feltámadás és örök diadal!”. Amit egyetlen verse erejéről saját tapasztalatomként elmondhattam. azt tulajdonképpen egész költészetéről elmondhatják olvasói. Mert vannak olvasói. Sokan. Azok közé a költők közé tartozik, akinek verseit olvassák, mondják, idézik. Könnyei, elégiái erőt adnak. Mert végtelen örvényekbe nézve tanulta a történelem biztató zenéjét. KABDEEÖ LÖRÁNT Jékely Márta szobra édesapjáról Apnly Lajos versei: Mit rejt a köd? Jelentés i Itt hömpölyög a bokros dombon at, sűrűn teríti nyirkos fátyolát. Már öleléssel házunkig kinyúlt, az erdő útja is homályba fúlt s eltűnt facsúcs és hó-takart halom. Milyen csodálatos birodalom! Mit rejt a köd? Kísértetképű fát, odvakból leskelődő rém-pofát, agancsában nagyobbodó vadat, melyet növeszt a szürke áradat. Mi mozdul ott? A szélkavart haraszt? Fácán, mely felriadva megriaszt. Gubbaszkodó vadmacska les roád? Fagyöngy polipja szívja fenn a fát. Hói a homály-határ? A völgy-perem? Az élen túl új köd-tenger terem. S miről azt hitted: völgy-záró köröd, .amia-o) világokat sötétbe fojt a köd. Mit rejt? Kórusban búg feléd a szó. (IVem egy ember vallatja: millió!) A diadallal áttörő napot, melyet homállyal elzsibbaszthatott? Egy tavaszodó, szebb világ bitét? Az „emberudvöt”, Vagy kataklizmát, Az ember poklát? Szarvasok Szombat-naponként, este-tájt hegyről lejött a csordapásztor. — Látott-e szarvast odafenn? — S ő lelkesen felelte: „Százszor!” Flóbertes, lázas kisfiú eres, magas mezőkre hágtam, jártam patakos réteken, de szarvast, szarvast sose láttam. (Csak sok év múlva, havason volt egy csodaszép órám: agancsost láttam, gyönyörűt, az erdőőrnél Irisórán.) Most itt élek patak felett, erdőkbe nyúló hegy tövében. Tán szarvaslábakon futott az elmúlásba hetven évem? S itt szarvasok járnak körül s az örömömnek nincsen ára. Csodálatos agancsosak szállnak le inni a Dunára. S ha fenn találkozom velük, meg nem riadnak, cl se tűnnek. Minthogyha kelletnék maguk: Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek... Máskor hegyélen állanak s nézik magános völgyi házam, agancsuk ágas égi disz — De hova lett a régi lázam? Csikszentmihályi Vörosmartyet? véres karnevált? Háborút? Halált? A somvirágos oldal Elment a gond a hóval, felhőn is fény nevet. A somvirágos oldal arannyal integet. Ha utas jön hajóval, a hegyre feltekint: — Ni, somvirágos oldal... És issza azt a szint. Itt ős szó járta s ó dal, a Zách-lány is dalolt, a somvirágos oldal sütkérezője volt. A somvirágos oldal lejtőjén túl, alul, kő- és keresztfa-sorral kis temető lapul. Beszélgess ott a holttal, tavasszal érzi még: — A somvirágos oldal, az volt gyönyörűség. Szelíd, egyszerű szóval kérem: míg élhetünk, szép somvirágos oldal, adj jó tavaszt nekünk. Róbert érme Jelentem a völgyemből, emberek: a mogyoró-barkáról por pereg, a vakondok férget nyomozva túr s útszéleken zöld már a pipeliúr. Ha volna kislibám vagy kiscsibém, napfény ragyogna minden kis pihén, látnák a zöldet, mely bátran kibújt, s csipegetnek a zsenge pipehúrt. 2 Jelentem a völgyemből, emberek: szitál ködből a hűvös permeteg. remeg a szirma-hüljó rózsa-sor, borzong a hyir s a í'.ogyoró-bokor. Halkul a megmaradt madár-világ, de hangoskodnak lenn a vadlibák, s ahol szőlőt nevelt a napsugár, éjjel falánk vaddisznó-csorda jár. 3 Október. Itt a nagy halotti tor, a völgy, mint ossziáni táj, komor. A szemfedőt teritgeti a nyír, a kőbányában árva vércse sír. A Nagy-Villám ködrésen ideint, az útja csupa sár. Láttam Káint: iszalagot vitt s kereste a fát, melyre felkösse bújában magát. 4 Ezek itt nem az „őszi hegedűk”, ezek oktőbervégi orgonák. Orkános ős-idő üzen velük, földig hajolva hallgatják a fák. Jaj-kórus is búg, óriási kar: apokaliptikus zarándokok? Milyen felséges zene-zivatar! Akit szíven fog, nem sir: felzokog. C Jelentem a völgyemből, emberek: Az erdő fái búgó hangszerek. Pár napja fújja egy erős tüdő: a viharosan hűlő ősz-idő. Tudom, valakit várnak fenn a fák, azért harsognak, mint a harsonák. Jön — látja már egy ormos messzi táj —: a jegesmedve-bundás Tél-király. Vad Iád voltam Valamikor vadlúd voltam, vadludakkal vándoroltam. Nagy tavakért lelkesültem, tengereken is átrepültem. Őszi fényben és homályban fel-feltámad régi vágyam: társaimmal útrakelni, fényt és felhőt úszva szelni. Majd ha végem itt elérem, vadlúd-formám visszakérem. Jóbarátok, ismerősök, hogyha jönnek bíbor őszök, nézzetek fel majd az égre, égen úszó vadlúd-ékre, s ezt mondjátok eltűnődve: újra vadlúd lett belőle, s most ott száll a V-seregbcn, hangja szól a fellegekben.
