Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-03 / 259. szám

1987. NOVEMBER 3., KEDD *rvr . Mftie/ 3 r ' r A NAGY OKTÓBERI SZOCIALISTA FORRADALOM 70. ÉVFORDULÓJÁN Az ünnepi ülés elnökségében: az első sorban balról a második Kádár János, mögötte a második sorban Németh Károly kélység, amely döntő jelentőségűvé válhat". Nagyrészt így is történt. A kispolgári szemlélet hatalmába kerített néhány tekin­télyes vezetőt, akik frakciós tevékenységbe kezdtek. Ez meg­rázta a pártszervezeteket, elvonta őket a tényleges feladatok­tól, zavarta munkájukat. Ezek a személyek még akkor is bomlasztó tevékenységet fejtettek ki, amikor a párt túlnyo­mó többsége előtt már világos volt, hogy nézeteik ellentéte­sek a lenini eszmékkel és tervekkel, javaslataik hibásak és letéríthetik az országot a helyesen megválasztott útról. Vonatkozik mindez elsősorban L. D. Trockijra, aki Lenin halála után mértéktelen ambícióval tört a párton belüli ve­zető szerepre, teljes mértékben igazolva ezzel Leninnek azt az értékelését, hogy önhitt, eszmeileg ingatag, ravaszkodó politikus. Trockij és a trockisták tagadták annak lehetősé­gét, hogy a szocializmust fel lehet építeni kapitalista kör­nyezetben. A külpolitikában a forradalom exportjára helyez­ték a hangsúlyt, belpolitikájukban pedig a parasztságot „szo­rító prés” meghúzását, a falu város általi kizsákmányolását, a társadalom katonai-adminisztratív eszközökkel történő irá­nyítását hirdették. A trockizmus olyan politikai áramlat, amelynek ideoló­gusai — balos álforradalmi frázisokkal takarózva — valójá­ban kapituláns álláspontra helyezkedtek. Lényegében min­den vonalon támadást indítottak a leninizmus ellen. A szo­cializmus ügye, a forradalom sorsa vált kérdésessé. E körülmények között szükségszerűvé vált a trockizmus- nak az egész nép színe előtti trónfosztása, szocialistaellenes lényegének feltárása. A helyzetet bonyolította, hogy a troc­kisták a G. J. Zinovjev és L. B. Kamenyev vezette „új el­lenzékkel" egy blokkban tevékenykedtek. Az ellenzék vezé­rei, megértve azt, hogy kisebbségbe kerültek, a párt sorainak bomlasztása érdekében újból és újból vitákat kényszerítettek a pártra. De végül is a párt a KB irányvonala mellett, az ellenzékkel szemben foglalt állást. Az ellenzéket eszmeileg és szervezetileg szétzúzták. Így a párt J. V. Sztálin irányította vezető magja az esz­mei harcban megvédelmezte a leninizmust, kialakította a szocialista építés kezdeti szakaszának stratégiáját és taktiká­ját, megnyerte a párttagok, a dolgozók többségének támoga­tását politikai irányvonalához. A trockizmus eszmei szétzú­zásában fontos szerepet játszottak Ny. I. Buharin, F. E. Dzerzsinszkij, Sz. M. Kirov, G. K. Ordzsonikidze, J. E. Rud- zutak és mások. A húszas évek legvégén éles harc bontakozott ki arról a kérdésről is, hogy a parasztságot miként vezessék a szocia­lizmus útjára. Ebben a harcban kitűnt, hogy a politikai bi­zottság tagjainak többsége és Buharin csoportja, a szocialista társadalom új fejlődési szakaszában különbözőképpen viszo­nyul a nép elveinek alkalmazásához. Az akkori idők konkrét belső és nemzetközi körülményei létfontosságú feladattá tették a szocialista építés ütemének jelentős felgyorsítását. Buharin és követői számításaikban, elméleti,, tételeikben gyakorlatilag alábecsülték az időténye­ző szerepét a szocialista építésben a harmincas években. Ál­lásfoglalásaikra rányomta bélyegét a dogmatikus gondolko­dás, a konkrét helyzet nem dialektikus értékelése. Mind Bu­harin, mind követői hamarosan beismerték hibákat.. Ezzel kapcsolatban helyénvaló emlékeztetni arra a jel­lemzésre, amelyet Lenin adott Buharinról: „Buharin nem­csak a párt legértékesebb és legnagyobb teoretikusa, hanem joggal tarthatjuk az egész párt kedvencének is, de elméleti nézetei nagyon is kétségesen sorolhatók a teljes marxista nézetek közé, mert van benne valami skolasztikus (sohasem tanulta és, azt hiszem, sohasem értette egészen a dialekti­kát)." Az élet ismét alátámasztotta a lenini igazságot. Ily módon az akkori idők politikai vitái tükrözték a párt fejlődésében végbemenő bonyolult folyamatot, amelyet a szo­cialista építés legfontosabb problémáival kapcsolatos éles harc jellemzett. Ebben a harcban, amelyet végig kellett küz­deni, alakult ki az iparosítás és a kollektivizálás koncepciója. A pártnak és központi bizottságának vezetésével az or­szágban rövid idő alatt gyakorlatilag újonnan született a ne­hézipar, ezen belül a gépipar, a honvédelmi ipar, az akkor korszerűnek számító vegyipar, végrehajtották a Goelro-tervet. Ezeknek az eredményeknek dicsőséges jelképévé vált Mag- nyitogorszk, a Kuznyeck-medence, a Dnyeprogesz, az Ural- mas, a hibini kombinát, a moszkvai és gorkíji autógyár, a repülőgépgyártó üzemek, a sztálingrádi, cseljabinszki és har­kovi traktorgyár, a Rosztszelmas, Komszomolszk-na-Amuré, a Turkszib, a ferganai nagycsatorna és az első ötéves tervek több más nagyszabású építkezése. Ebben az időben tudomá­nyos kutatóintézetek tucatjai jöttek létre, kialakult a felsőfo­kú oktatási intézmények szerteágazó hálózata. A párt — nem számítva külföldi pénzforrásokra, nem várva a könnyűipar fejlődéséből származó, hosszú évek alatt megszülető felhalmozásra — az iparosítás korábban járatlan útját, a nehézipar azonnali fellendítését javasolta. Az akko­ri körülmények között ez volt az egyedül lehetséges, bár az ország és a nép számára hihetetlenül nehéz út. Újító lénés volt ez, amelynek során a tömegek forradalmi lendületét a gazdasági növekedés tényezőjeként vették figyelembe. A gyors iparosítás az országot minőségileg magasabb szintre emelte. A harmincas évek végére a Szovjetunió, az ipari ter­melést tekintve, Európában a negyedik helyről az elsőre, a világon pedig az ötödikről a második helyre küzdötte tel magát, igazi ipari nagyhatalommá vált. Ez világtörténelmi jelentőségű hőstett volt. a felszabadult munka, a bolsevikok pártjának hőstette. Ha józanul tekintünk a történelemre, figyelembe vesszük a külső és a belső realitásokat, lehetetlen nem feltenni a kérdést: lehetett-e volna az akkori körülmények között más utat választani, mint amit a párt indítványozott? Ha a történetiség, az élet igazsága talaján akarunk maradni, a válasz csak egy lehet: nem, más utat választani nem lehetett. Azok között a körülmények között, amikor érzékelhetően megnőtt az imperialista agresszió veszélye, a pártban meg­szilárdult az a meggyőződés, hogy a pörölytől és a paraszti faekétől a fejlett iparig vezető utat nem végigjárni kell. ha­nem történelmileg rövid idő alatt átfutni. Fejlett ipar nélkül elkerülhetetlen lett volna az egész forradalmi ügy halála. A párt által előterjesztett, a tömegek által megértett és el­fogadott tervek, az október forradalmi szellemét megtestesítő jelszavak és elképzelések életképességét tanúsította az az egész világot lenyűgöző lelkesedés, amellyel a szovjet embe­rek millió kapcsolódtak be a szovjet ipar építésébe. Azok kö­zött a nehéz körülmények között, amikor hiányoztak a gé­pek és rendkívüli volt a nélkülözés, az emberek csodát mű­veltek. Az lelkesítette őket, hogy egy rendkívüli történelmi tett részesei. Nem lévén elég műveltek, osztályérzékükkel ér­tették meg, milyen hatalmas, soha, nem látott ügy részeseivé váltak, A mi és az utánunk jövők kötelessége, hogy emlékez­zünk nagyapáink és apáink eme hőstettére. Mindenkinek tudnia kell, hogy munkájuk és önzetlen odaadásuk nem volt hiábavaló. Megbirkóztak mindazzal, ami osztályrészükül jutott, és hatalmas mértékben hozzájárultak október vívmányainak megszilárdításához, annak az erőnek a megalapozásához, amely lehetővé tette hazánk megóvását a halálos veszede­lemtől, a szocializmus megvédését a jövő, vagyis a mi szá­munkra, elvtársak. Dicsőség és örök emlékezet nekikl A szóban forgó korszak azonban veszteségekkel is járt. Ezek bizonyos összefüggésben voltak magukkal a sikerekkel is, amelyekről beszéltem. Akkoriban a kemény központosítás egyetemes hatékonyságát hirdették, azt, hogy az utasításos módszerek a legrövidebb és legjobb utat jelentik a különféle feladatok teljesítéséhez. Ez mutatkozott meg az emberekhez és életkörülményeikhez való viszonyban is. Kialakult az ország párt- és állami irányításának admi­nisztratív-parancsnoki rendszere, megerősödött a bürokratiz­mus, amelynek veszélyére annak idején Lenin figyelmezte­tett. Megkezdődött az ennek megfelelő irányítási struktúra ée tervezési módszerek kialakulása is. Az iparban az akkori méretek mellett, amikor látszólag megvolt az ipari felépítmény minden alapvető része, ezek a módszerek, ez az irányítási rendszer tulajdonképpen meg­hozták eredményüket. Ugyanakkor a központosítás és pa­rancsnokiás ugyanilyen szigorú rendszere megengedhetetlen volt a falu átalakításával kapcsolatos feladatok megoldá­sában. Nyíltan meg kell mondani: az új szakaszban nem tanú­sítottak kellő, valóban lenini figyelmet a dolgozó parasztság érdekei iránt. És a legfőbb: nem értékelték kellőképpen azt a tényt, hogy a parasztság, mint osztály, alapvetően megvál­tozott a forradalom utáni években. Az alapvető figurává a középparaszt vált. Ez a dolgozó paraszt — aki földet ka­pott a forradalomtól és egy teljes évtizeden át arról győző­dött meg, hogy a szovjethatalom az ő hatalma is — megerő­södött, mint gazda. Újfajta alapon hű és megbízható szövet­ségesévé vált a munkásosztálynak, a gyakorlatban győződött meg arról, hogy élete egyre jobbra fordul. Ha jobban figyelembe vették volna az objektív gazdasági törvényeket és nagyobb figyelmet szenteltek volna azoknak a társadalmi folyamatoknak, amelyek a falun végbementek; ha a dolgozó parasztság — amelynek többsége részt vett a forradalomban és megvédte azt a fehérgárdistáktól és az in­tervenciósoktól — nagy tömegével való viszony politikailag helyes lett volna; ha következetesen folytatták volna a kö­zépparaszttal való szövetség politikáját a kulákkal szemben, akkor nem fordulhattak volna elő azok a túlkapások, ame­lyek a kollektivizálás során megtörténtek. Ma világos: a nagy ügyben, amely a lakosság többségé­nek sorsát érintette, eltértek a lenini politikától a parasztság viszonylatában. E fontos és nagyon bonyolult társadalmi fo­lyamat irányítása, amelyben nagyon sok függött a helyi kö­rülményektől, adminisztratív módszerekkel valósult meg. Ki­alakult az á meggyőződés, hogy minden problémát egy csa­pásra, rövid úton meg lehet oldani. Egész megyék és térsé­gek kezdtek el versengeni abban, hogy ki valósítja meg gyorsabban a teljes kollektivizálást. Felülről, önkényes szá­zalékos szabályozókat adtak meg. A kollektivizálás elveinek durva megsértése általános jelleget öltött. Túlkapások történtek a kulákság elleni harcban is. A kulákság elleni harc önmagában véve helyes irányvonalát gyakorta olyan széleskörűen értelmezték, hogy az kiterjedt a középp3rasztok jelentős rétegére is. Ez történelmi valóság. Ha azonban, elvtársak, egészében értékeljük a kollekti­vizálás jelentőségét a szocializmus falusi pozícióinak meg­erősítésében. akkor végső soron elvi jelentőségű fordulat volt. A kollektivizálás az ország lakossága döntő többségének egész életformáját gyökeresen, szocialista alapokon változtatta meg. Megteremtette az alapot a mezőgazdasági szektor korszerű­sítéséhez, lehetővé tette a kulturált gazdálkodásra történő át­állást, a munka termelékenységének nagyarányú növelését, és felszabadította a szocialista építés más szférái számára szükséges munkáskezeket. Mindennek történelmi kihatásai voltak. Azoknak az éveknek a megértéséhez azt is figyelembe kell venni, hogy az iparosítás során kialakult és a kollekti­vizálás idején, új lendületet kapott adminisztratív-parancsnok- lási rendszer kihatással volt az ország egész társadalmi-poli­tikai életére. A gazdaságban megerősödve és a felépítményre kiterjedve korlátozta a szocializmus demokratikus erejének kibontakozását, visszafogta a szocialista demokrácia fejlődé­sét. Az elmondottak azonban nem tárják fel annak az idő­szaknak a teljes bonyolultságát. Mi történt itt? Gyakorlatilag a párt számára legnehe­zebb ideológiai-politikai megpróbáltatások szakasza van mö­göttünk. Az emberek milliói lelkesedéssel kapcsolódtak be a szocialista átalakítás végrehajtásába Megmutatkoztak az első sikerek. S ugyanakkor azokat a módszereket, amelyeket a kizsákmányoló osztályok ellenséges magatartásával szem­beni harc időszaka diktált, gépiesen átvitték a békés szocia­lista építőmunka időszakába, amikor alapvetően megváltoz­tak a feltételek. Az országban kialakult a türelmetlenség, az ellenségeskedés, a gyanakvás légköre. A továbbiakban az ilyen politikai gyakorlat kiszélesedett, s ezt az osztályharc­nak a szocialista épftés folyamatában végbemenő kiéleződése hibás elméletével igazolták. Mindez káros hatást gyakorolt az ország társadalmi-po­litikai fejlődésére, és súlyos következményekkel járt. Telje­sen nyilvánvalóan éppen az, hogy nem volt meg a szovjet tár­sadalomban a demokratizálás kellő szintje, lehetővé tette a személyi kultuszt is, a törvényesség megsértését is, a harmin­cas évek önkényét és megtorló rendszabályait is. Nyíltan ki­mondom: tényleges bűnöket a hatalommal való visszaélés ta­laján. Tömeges repressziónak tettek ki sok ezer párttagot és pártonkívülit. Ez, elvtársak, a keserű igazság. Súlyos károkat szenvedett a szocializmus ügye és a párt tekintélye. S nekünk egyenesen kell erről beszélnünk. Ez feltétlenül szükséges a szocializmus lenini eszményének vég­leges és visszafordíthatatlan megszilárdításához. Mostanában sok vita folyik Sztálinnak történelmünkben játszott szerepéről. Az ő személyisége nagyon ellentmondá­sos. A történelmi igazság mellett maradva, vitathatatlannak kell tekintenünk Sztálinnak a szocializmusért folytatott harc­hoz, vívmányainak védelméhez való hozzájárulását ugyan­úgy, mint az általa és környezete által elkövetett durva po­litikai hibákat és az önkényt, amiért népünk hatalmas árat fizetett, s ami súlyos következményekkel járt társadalmunk életére. Néha azt állítják, hogy Sztálin nem tudott a tör­vénytelenség számos tényéről.. A rendelkezésünkre álló do­kumentumok arról tanúskodnak, hogy nem ez a helyzet. Sztálin és közvetlen környezete a párt és a nén előtt súlyos és megbocsáthatatlan bűnt követett el a tömeges büntető- rendszabályokkal és törvénytelenségekkel. Ez tanulság min­den nemzedék számára. Ideológiai ellenfeleink állítása ellenére Sztálin személvi kultusza természetesen nem volt elkerülhetetlen dolog. Ez a szocializmus természetétől idegen jelenség; eltérést jelent an­nak alapvető elveitől, s ezért semmivel sem lehet igazolni. A párt XX. kongresszusán élesen elítélték mind a sztá­lini kultuszt, mind annak következményeit. Tudjuk már. hogy szándékos hamisítás következménye volt a politikai vád és a megtorló intézkedés egy sor párt- és állami vezető el­len, sok kommunista és pártonkívüli, gazdasági és katonai ká­der, tudós és kulturális személyiség ellen. Sok vádat utóbb — különösen a XX. kongresszus után — érvénytelenítettek. Sok ezer ártatlan embert teljes mérték­ben rehabilitáltak. Az igazságosság helyreállításának folyamatát azonban nem vitték végig, s azt a hatvanas évek közepén gyakorlati­lag leállították. Most az (1987.) októberi KB-ülés határozataival összhang­ban újra vissza kell térnünk ehhez a kérdéshez. A KB Po­litikai Bizottsága létrehozott egy bizottságot az ezekhez a kérdésekhez kapcsolódó új és már ismert tények, dokumentu­mok mindenoldalú átvizsgálására. A bizottság munkájának eredményei alapján megfelelő döntések születnek majd. Mindez kifejezésre jut majd Az SZKP vázlatos története című munkában is, amelynek előkészítésére a KB egy külön­bizottságát hatalmazzák maid fel. Ezt meg kell tennünk. An­nál is inkább, mert még most is találkozunk arra irányuló próbálkozásokkal, hogy igyekeznek elfordulni történelmünk fájó kérdéseitől, megkísérlik elhallgatni azokat, s olyan lát­szatot próbálnak kelteni, mintha nem történt volna semmi különös. Ezzel mi nem érthetünk egyet. Ez a történelmi igaz­ság semmibevétele lenne, tiszteletlenség azok emlékével szemben, akik ártatlanul a törvénytelenség és az önkény ál­dozatául estek. Nem tehetjük ezt azért sem, mert az igazsá­got kereső elemzésnek segítenie kell minket jelenlegi problémáink megoldásában: a demokratizálásban, a törvé­nyességben, a nyíltságban, a bürokratizmus leküzdésében — egyszóval, a peresztrojka legfontosabb problémáival kapcso­latban. Nos, ezért van szükségünk itt is teljes világosságra, pontosságra és következetességre, óriási vívmányaink és múlt­beli bajaink becsületes értékelésére. Azok teljes és helyes politikai megítélése megfelelő er­kölcsi irányt mutat a jövőre nézve. A Lenin utáni időszak, a húszas-harmincas évek általá­nos mérlegét megvonva kimondhatjuk: nehéz, bonyolult, ellentmondásokkal teli. de nagy és hősi utat tettünk meg. Sem a legdurvább hibák, sem a szocializmus elveitől va­ló eltérések nem tudták letéríteni népünket, országunkat az 1917-ben választott útról. Hiszen óriási volt október ösztön­ző ereje, igen erősek voltak a szocializmusnak az eszméi, ame­lyek meghódították a tömegeket. A nép a nagy ügy részesé­nek érezte magát, kezdte élvezni munkája gyümölcseit, ha- zafisága új, szocialista tartalmat nyert. Mindez teljes erővel megnyilvánult a nagy honvédő há­ború kemény megpróbáltatásai idején, 1941 és 1945 között. Nyugaton napjainkban élénk viták folynak a háborút megelőző helyzetről. Az igazságot féligazságokkal keverik, s ezt különösen azok teszik nagy hévvel, akik elégedetlenek a II. világháború kimenetelével — politikai, területi és társa­dalmi következményeivel —, akik azon törik a fejüket, mi­ként lehetne kiigazítani azokat. Ezért is érdekeltek abban, hogy a történelmi igazságot a feje tetejére állítsák, hogy megfordítsák az ok-okozati viszonyt, hogy meghamisítsák az (Folytatás a 4. oldalon.)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom