Pest Megyei Hírlap, 1987. november (31. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-10 / 265. szám

A PEST MEGYE! HÍRLAP KÜLÖNKIADÁSA XXXI. ÉVFOLYAM, 281. SZÁM 1987. NOVEMBEÍl 10., KEDD Ügyelet és járőrszolgálat Az idén olcsóbb lesz a tél? Az első hé láttán mindig meglepődünk II történelmi Négrádban Madách síremlékénél a váci turisták. Koszorúzás a síremléknél. (A szerző felvételei.) Hűvös, majdnem télies idő­ben tartotta meg a hóeltaka­rító gépek téli gépszemléjét a Váci Kommunális Költségve­tési Üzem, s ezzel egy időben az üzem vezetői, a hóeltakarí­tásért, a város — szakkifeje­zéssel — síktalanításáért fe­lelősök tájékoztatták a meg­jelenteket a november 15-én életbe lépő intézkedési terv­ről. A tájékoztató egy jó és egy rossz hírrel kezdődött. A jó hír az, hogy míg az elmúlt évben csak 1595 tonna szóró­anyag (só, homok, salak) állt rendelkezésre 52 kilométer hosszúságú útszakasz felszó­rására, az idén már 2100 ton­na. A rossz hír, hogy az idén mégis 40 százalékkal keve­sebb anyagot szórnak ki, az utak egy részét csak ekézni fogják. További rossz hír, hogy nem számolnak a hó elszállí­tásával. A magyarázat tulaj­donképpen egyszerű: a tavaly elhasznált, csaknem 1800 ton­na szóróanyag több mint más- félszerese volt a korábban felhasználtnak, a tél a szo­kásos 1—1,2 millió helyett 2 millió 900 ezer forintba ke­rült. Tűért a kiszórt anyagot tavasszal aztán fel is kell szedni, ami nem kis pénzbe és energiába került. A tanács anyagi helyzete pedig nem javult tavaly óta. Természetesen, ez nem je­lenti azt. hogy a helyzet lé­nyegesen rosszabb lesz. mint a korábbi években. Az üzem nemcsak a takarékosság érde­kében tett intézkedéseket, ha­nem igyekezett úgy felkészül­ni, hogy munkáját hatéko­nyabban tudja végezni. Az üzem telephelyén állandó szol­gálatot szerveztek, amely az otthon készenlétben várakozó gépkocsivezetők kiértesítését is elvégzi szükség esetén. Ha a hőmérséklet 2 „ok alá süly- lyed, az ügyeletes gépkocsijá­val „járőrszolgálatot” végez, éppen a gyors beavatkozás érdekében. Óriási előny, hogy a gépek fűtött helyiségben vannak el­helyezve, s így nem jelent egy-két órai kiesést vagy ké­sést a beindításuk. Keresik annak lehetőségét is. hogy fo­lyamatosan megkaphassák a Meteorológiai Intézet jelenté­sét, s ennek birtokában idő­ben felkészülhessenek például egy kiadósnak ígérkező hava­zásra. A tömegközlekedési eszkö­zök által igénybe vett útvo­nalakat. a nagy átmenő for­galmat lebonyolító utakat ter­mészetesen továbbra is rend­szeresen fogják szórni. El­sőbbséget élvez a kórház és a rendelőintézet környéke. A munkában nagy segítséget je­lent majd az a két új adap­ter. vagyis a só kiszórására szolgáló járműfelépítmény, ameiy jobb hatásfokkal, állít­ható szélességben képes az utakat „síktalanítani”. És ha szükségessé válik a hó elszállítása, erre is meg­vannak a tervek és a megfe­lelő eszközök is. Az üzem pe­dig arra is felkészült, hogy rendkívüli esetben — a men­tők, tűzoltók számára — gyorsan képes legyen megtisz­títani egy-egy utcát. A gépek felkészítése meg­történt, ezt bizonyította a gép­szemle is. (Ugyan a szemléről két gép „távol maradt”, ám ez igazolt távollétnek tekin­tendő: ugyanis nem lett volna ésszerű kivonni őket a mun­kából.) Egymás mellett sora­Tisztelt Szerkesztőség! Mikó Gyula tanár úr X. 13-án meg­jelent Länderer itt pihen cí­mű cikkéhez két gondolatot szeretnék hozzáfűzni: Nekem a Landerer-sírról már több újságcikkem jelent meg. Eddig nem sok történt. Ugyanolyan elhanyagolt volt, míg a nyáron két kisdiák vál­lalta, hogy gondját viseli a sírnak. Ha volt időm, én is kimentem körbetisztítani. Fo­gékonyak a mai gyerekek, csak egy tanár kellene, aki segítene történelmi tudatuk kialakításában. Ami a sírkövet illeti, van néhány sírköves a városban. Nekik nincs valami jó ötle­tük? Szádóczki István Vác ★ Valóban igaz, ha a Lände­rer nevet halljuk, azonnal eszünkbe jut Petőfi, Jókai, Vasvári neve. Valóban igaz, hogy a váci középvárosi te­metőben elhanyagolt a sírja. Valóban igaz, hogy a törté­nelmi tudat kialakításához, formálásához a múlt emlékei­nek az ápolása az alap. Az omladozó sírkő, az elha­nyagolt sír mindannyiunknak fáj. A Váci Múzeumi Egyesü­let 1986-ban tervet dolgozott ki a temető neves halottat emlékének, a sírok megőrzé­sének. ápolásának érdekében. Segítőtársat kapott a helybeli mezőgazdasági szakközépis­kolától, amelynek tanulói már a Tragor Ignác-sírt gondozzák, a KAEV igazgatójától, Kovács Ferenciül, aki a gyár dolgo­zóinak segítségével jelentős anyagi hozzájárulással az ere­deti kerítést, sírkövet, felira­tot állítja helyre. Nekünk, váciaknak megtisz­teltetés nagyjaink, köztük Länderer Lajos sírjának gon­dozása. Azé a nyomdászé, akit Petőfiék ébresztettek rá a forradalom szolgálatára a Nemzeti dal kiadásának nap­ján. Álljon itt a leghitelesebb tanú. Degré Alajos, a mi ké­sőbbi képviselőnk. Petőfi ba­rátja feljegyzése ama neveze­tes napról, amikor Länderer elé vitték a verset: kozott a kis „egyszemélyes” hómaró, a Rába kistraktor, a sószóró és ekéző IFA teher­autók és a többi jármű. Mintha a szemlén részt ve­vők kételkedésére — amelyet a sajtóban évről évre megje­lenő kritikák erősítenek — akart volna választ adni az üzem vezetője, amikor némi öniróniával összegezte a fel­készülést, mondván: az első hónál mindig meglepődünk, a másodiknál aztán már nincs probléma... B. J. „Landerer szárazon mondta: — Lehetetlen, nincs rajta az engedélyezés. — Összenéztünk, nem tudtuk, hogyan kell csi­nálni. Länderer odasúgta: — Foglaljanak le egy sajtót. — Irinyi József a nagy gépre rátette a kezét e szókkal: E sajtót a nép nevében lefog­laljuk. — Erőszaknak ellent nem állhatok — felelte Län­derer." A Váci Múzeumi Egyesület először Tragor Ignác sírját hozta rendbe. Tervünk értel­mében minden jelentős honfi­társunk sírjára sor kerül. Landererére is, Farkasfalvyéra is. I ó egy évvel ezelőtt e lap *» hasábjain azt írtam, mi várunk türelmesen, a Nagy Generáció csak hadd emlé­kezzen önfeledten, addig mi kuporgunk a csönd kútjá- ban ... Aztán a generáció ha­mar abbahagyta, egyetlen nosztalgikus sóhajtást köve­tően rájöttek, nem sokat ér itt most az, ha emlékezhetünk. „Adjuk meg a tegnapnak il­lendően. ami jár, de aztán si- pirc. menjünk dolgozni, mert a nosztalgiázásból nem lehet megélni.” Tessék, mondták nekünk, nektek is jut most már valami, ne csak a száto­kat tátsátok. Mi meg sutty, bele a közéletbe, igaz. első lé­péseink a politikai vélemény- alkotás területén úgy hatot­tak. mint amikor az elefánt elkezd lépegetni. Igen, ott. Harmincéves vagyok. Nem érdem, nem ajándék: állapot. Nem írom — illetve egyre rit­kábban írom —, hogy „va­gyunk”. egyre többször kell átváltanom első személyre, s ez azzal jár, hogy sokféle kér­désben csak azt mondom, írom. ami önmagam számára még érvényes. Tagadhatatlan tény. hogy a krisztusi korhoz közeledvén némi önáltatással győzködöm magam, ilyen erős vagyok, meg olyan. S azt is szoktam magamnak mondo­gatni. hogy most annyi min­dent csinálok, annyit dolgo­zom, mint egy ló... Ismerősöm súgja a fülem­be. „te. ezek az oroszok most meg átesnek a ló túlsó olda­lára, nem gondolod?” Csillog az arca. várja, hogy bólogas­sak. „igen. igen, neked két­ségkívül igazad lehet, bár, ha azt vesszük, nem feltétlenül, de mindazonáltal értelek én” — mondhatnék neki egy ilyen blazírt szöveget, higgye azt, hogy most valami lélegzetel­állítót talált ki. De hallgatok. Aztán nyöszörgők befelé. Én, aki igencsak kedvelem a fin- torgást. s írásban sem szere­tem megfogni a kezemet, ha Árok Állok a Földvári téri autóbuszmegállóban. Szer­da van, csaknem öt óra. Szinte teljesen sötét. Tá­volabb tőlem egy férfi vár a buszra, mögötte még egy alakot látok. A város irá­nyába fordulok, lesem, nem jön-e még a csuklós. Az­tán a készülő benzintöltő­állomást figyelem: tart-e az átadás előtti hajrá. Nem sokat látok. Sőt, mintha azt az alakot sem látnám, aki az előbb a velem együtt várakozó férfi mö­gött — tőle távolabb — állt... A férfi azonban meg­mozdul. Odamegy a meg­álló mellett húzódó árok­hoz. aztán hirtelen ledobja táskáját, majd dzsekijét is, és félig szól, félig kiált fe­lém: — Legyen szíves! — S látom, hogy már ugrik is be az árokba. Amikor lenézek, csak egy sötét tö­meget látok emelkedni. Mindössze annyi a dolgom, hogy a magasra emelt tes­tet a járda aszfaltjára te­gyem. A férfinak már töb­ben segítünk, hogy kika­paszkodjon az árokból. Megköszöni. Az aszfalton vékony kis nő fekszik. Próbáljuk talp­ra állítani. Közben egy fejkendős néni jön. beleka­rol, és viszi. Nem hagy időt a kérdésekre. Például arra, hogy miért nem kia­bált segítségért ott lent az árokban. Nem tudott, nem akart? Már a buszon ülve, egy — szintén el nem hangzó — kérdésre biztos válasz fogalmazódott meg bennem: azoknak, akik ott­hagyták ezt az árkot, nem kell tartaniuk attól, hogy ez a póruljárt asszony „kellemetlenkedni” fog? — nos Nyugdíjasok köszöntése A közelmúltban „idősek napjára” invitálta a Szakszer­vezetek Vác Városi Bizottsága nyugdíjas tagjait. Közel het­venen tettek eleget a meghí­vásnak. A vendégeket Bacsa Tamás titkár köszöntötte. A rendezők minden meghívott­nak népművészeti kerámiát ajándékoztak. A kellemes han­gulatú délutánon a program kötetlen beszélgetéssel fejező­dött be. tökéletlenségre bukkanok, s az epével sem szoktam taka­rékoskodni. és a visszás jelen­ségeket a gyomirtáshoz hason­latos módon akarnám kezel­ni, pedig barátaim sokszor intenek, „öreg, szerelj föl hangtompítót!”, na én most elcsodálkoztam azon, hogy is­merősöm a peresztrojkát is képes az évtizedes sopánko- dás szintjén kezelni, ö. aki azt mondta nekem tíz évvel ezelőtt egy verőfényes májusi délutánon: „Gyere, pajtás, itt hagyjuk ezt a demagóg szel­lemi dzsumbujt!” — s egy fél óra múlva már a munkaköny­vünket lobogtattuk a 2-es szá­mú főút mellett, örökre elfe­lejtve azt, hogy lehúztunk a laboratóriumban nem egészen hat hónapot. Bovin — az Izvesztyija fő­munkatársa — mosolyog a Pa­norámában. Azt kérdezik tőle, ha most mindent kibeszélnek, meg felnyitnak eddig lezárt zsilipeket, nem hajtják-e az ellenség malmára a vizet. A nagy darab, hosszú hajú, kaj­la bajsza Bovin felkacág. és azt feleli, nem baj, ha az el­lenfelek most azt mondják, lám. mit mesélnek magukról, minden bajukat elhíresztelik. Bovin úgy véli. ez kell már végre... Bólogatok ismerősöm aggá­lyaira, de igazából előre lá­tom én a jövő évi és az az­utáni harcaimat, amint éppen én is esem majd át a ló túlsó oldalára. Itt. nálunk, az új szemlélet elfogadásában is az lenne a szimpatikus, ha a pa­cinak nem is lenne másik ol­dala. Ha olyan lenne, mint a Hold, mondhatnánk, ha nem látszik, nincs is annak másik fele. Vagy ha már ott van a „Sírom kint álljon a sza­badban / Honnan messzi, messzi látni / Nap sugára, éj vihara / Járjon azt megláto­gatni ... (Madách) A nógrádi akácerdők nyá­ri illatát az őszi párás avar­illat váltotta fel, amikor a Váci Izzó turistái autóbuszuk­kal elhagyták a Börzsöny ke­leti lejtőit. A Nógrádi-meden­cét végigkísérő Cserhát vo­nulata mentén vezetett útjuk. Nem kevesebb célt tűztek ki maguk elé, mint végigkísérni Madách Imre életútját. Jól felkészült idegenvezető ismer­tette Balassagyarmat, Cseszt- ve, Losonc és Alsósztregova útvonalon mindazokat az ál­lomásokat, melyek jelentősek voltak az életében. A csesztvei kúria őrzi talán legméltóbban emlékét. Szobái­ló akkor különösebb erőfeszí­tés nélkül fel tudjunk pattan­ni a hátára, ha valaki zöld­fülű vagy a hierarchiában alattunk áiló ifjú titán még aiár.k is áll, hát úgy még jobb. De az is biztos, ha csak úgy fölmászunk, nehezen esünk áf a másik oldalára. Aki nagy lendületet vesz, az meg ugye, nézze meg magát, legfeljebb majd megcsóváljuk rá a fe­jünket: „én megmondtam”. Ahogy ide elérek a csűrés- csavarásban, érzem, hogy újra a régi dühömnél vagyok. Vagyis — élek. Mentségemre szolgál, hogy egy szót sem szólok, arról már leszoktam. Dühöm tárgya, hogy akkor én már inkább a ló túlsó oldalá­ról szeretnék feltápászkodni, az ittenit már unom. mindig ide visszahullani, elegem van belőle. A lónak ez a fele már ismerős, látom, hogyan zajlik az élet az apró szívességek vi­lágában, provinciális érdek­összefonódásokkal. Klikkek és csoportocskák pitiáner küz­delmeiben nem óhajtok elkop­ni. nekem sincs időm arra, hogy „apró kis csetepatékban múljak el”. A hivatalnoknak vitt konyakocsikák, a felvételi bizottságok zűrös határozatai, futballbotrányok. írószövetsé­gi acsarkodások. láthatatlan, áttorhetetlen falak, sumákolás, helyezkedés, törleszkedés — ezt fújja nekem mindenki nap mint nap. Hát ezekért akar­nánk annyira itt maradni? A ló innenső felén? Közéleti ember kérdi tőlem, miért van az. hogy én nem tudok lelkesedni semmin sem, mindig csak a dolgok fnnák- ját látom, a gázépítésben az ott felejtett gödröt, ügyinté­zésben a hivatal papírjait, s piszkálódásaim célja is sűrűn ban felelevenedik a tragikus életű Madách sorsának min­den mozzanata, közéleti tevé­kenysége és családjának szét­hullása. Az egykori vármegye- háza Balassagyarmaton a sza­badságharcban betöltött szere­pét szimbolizálja, ahonnan mint Nógrád megye főhadbiz­tosa irányította az eseménye­ket. Losoncról pedig mi más juthatna eszünkbe, mint azok a híres megyebálok, melyek­re felesége, Fráter Erzsébet, még akkor is elment, mikor a .család mélységes . gyászban volt. Alsósztregova, a Madách család ősi székhelye követke­zett, melynek egyik torony­szobájában, az úgynevezett „oroszlánbarlangban” született meg a halhatatlan mű: „Az ember tragédiája”. Papp László a hivatali bürokrácia. Hogy miért nem kerül az is a papír­ra. ami példa lenne az embe­rek előtt, ami arra ösztönöz­né őket, hogy lám, ha azok megcsinálták, akkor majd ml is építünk utat meg gázt ön­erőből, mindent, mert láttuk a követendő példát. Nincs kedvem elmesélni, hogy ez először is alkat kérdése, má­sodszor az elrettentő példák­nak is van mozgósító erejük Hogy a hivatal és a büró len­ne a célpont? Az meg azért van, mert én is rettegek attól, hogy önmagunk csapdájába esünk, ha elgépiesítjük kap­csolatainkat meg hétköznap: ügyeink kezelését, s egyszer csak ott ácsorgunk majd Kaf­ka padlásán, ahol folynak az ügyek, de mi nem tudjuk, hogy kinek is az ügyei foly­nak. pedig eredetileg a ma­gunk dolgában jöttünk. Ha nap mint nap azon veszem észre magam, hogy velem már — nemhogy nem udva­riasak — egyenesen ordítoz­nak az ablakok mögül, akkor azt fogom rögzíteni, nem mást. Ha sok az anomália, akkor annak nyoma kell hogy ma­radjon. A glasznoszty, a peresztroj­ka, és amit „ezek az oroszok” művelnek mostanában, az egé­szen más. Be vagyok tőlük lelkesedve. Nem parancsra, nem hivatalból, csak így, szor­gos magángondolkodóként. Be voltam én lelkesedve akkor is persze, amikor John Len- nőn makkot küldött a politi­kusoknak. kis cetlivel mellet-„ te: „Ültessék ezt el, addig sem háborúznak.. Tie mostanában már any- nyira elkapott a lelkese­dés, hogy azt sem bánom, ha mi is átesünk a ló túlsó olda­lára. A föld. ahová majd zu­hanunk, úgyis Magyarország lesz. Rab László ISSN 0133—2759 (Váci Hírlap) A Taurus Vá€ifeSvesz három műszakos munkaidőre férfiakat és nőket betanított munkásnak Jelentkezni lehet a gyár munkaügyi osztályán, cím: Vác, Derecske dűlő 1. 2601. Telefon: 11-433, 18-as mellék. Länderer itt pitién Válaszok Miké Gyulának Dr. Rusvay Tibor a VME titkára Novemberi capriccio

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom