Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-08 / 237. szám

1987. OKTOBER 8., CSÜTÖRTÖK 5 Éló adás negyven percben A kórus mégiscsak Budaörsé... 5j Többször is felcsendült a rádióban az elmúlt napok­ig: ban a budaörsi Pro Musica kórus éneke. Negyven* § perces, egyenes adásban közvetítették hangversenyüket ^ a hatos stúdióból. Ezt megelőzően a Holnap közvetít- 5 jük című ajánló műsor foglalkozott velük. A múlt hé- ten pedig a Zengjen a muzsika című könnyűzenei $ programban, Tóth Anna olvasta fel róluk szóló kriti- $ káját. A keményen dolgozó amatőr együttes tagjai a Budaörsi Vá­rosi Tanács nagytermében he­tenként kétszer találkoznak. Péntek esti próbájukra tér­tünk be hozzájuk. Éppen a he­lyiséget rendezték át. Ritkán hallott művek — Mielőtt elmegyünk, min­dent a helyére teszünk! — fi­gyelmeztetett a mindig mo­solygó Zalayné Füles Márta karnagyhelyettes, az újpesti Könyves Kálmán Gimnázium tanára. A többiek jókedvűen kezdtek a beénekléshez. Sap- szon Ferenc, a Magyar Rádió Énekkarának karnagya — a Pro Musica vezetője — nyu­godtan magukra hagyhatta őket. A művelődési osztály egyik szobájában ültünk le beszélgetni. — Hogyan került sor a rá­diós szereplésre? — Vass M. Katalin szerkesz­tő tagja a Vándor Sándor kó­rusverseny zsűrijének, s így hallott már bennünket — em­lékezett vissza. — Megkérdez­te: vállalkoznánk-e élő adás­ra. Aggályoskodtam, hogy ko­rai még. Ö azonban biztatott. Komoly erőpróbát jelentett ez számunkra, hiszen a hallgatót nem érdekli, hogy mi csak rö­vid ideje működünk, csupán az: mit tudunk. A nyáron mindössze egy hónap szünetet tartottunk emiatt, azután há­romnapos zenei táborban ké­szültünk fel. Nehéz darabokat válogattak össze, többek között Praeto- rius; Je,nhi egűin; főttig ^Lassút egy-égy művét adták elő — kevéssé ismert szerzőkkel egyetemben, mint például Pé­ter József isaszegi nótafeldol­gozásait. Mindezt a kritikus is értékelte. — Örülök, hogy ilyen ala­pos elemzést hallottunk — je­gyezte meg a karnagy —, felhívta a figyelmünket sebez­hető pontjainkra. Dziubanek András lépett a szobába. Sapszon Ferenchez fordult: — Tanár úr. kérem, kezdhet­jük a szólampróbát? A világos felhangokkal meg­szólaló tömör basszus azonnal elárulta a Rákóczi Tsz egyik dolgozójának „hovatartozását”. Rövid pdlémia után megálla­podtak abban, hogy Kocsis Márta a szopránnal. Füles Márta a tenorral és a basszus­sal, Hanus Zsuzsa az alttal gyakorol. rás. — Egészen családiasán te­lik az idő! Ezt komolyan mon­dom, mert kirándulásokat, klubesteket szervezünk, s ha valakinek névnapja van, jut egy szál virág is ... Rövidesen vidám hangok hallatszottak a folyosóról; minden szólam külön szobába ment próbálni. — Ragaszkodom a beének­léshez — szólalt meg ismét Sapszon Ferenc —, mert csak így lesz tiszta a hangzás. — Elégedett a kórussal? — Amit elértünk, nem sok, de nem is kevés — összegez­te tömören. — Ez a negyvenöt ember nem kis áldozatot ho­zott. De kitartok eredeti el­képzelésem mellett: nagy lét­számú együttessé szeretném fejleszteni a Pro Musicát. Sok­kal könnyebb a hangzást „Jci- kevérni” és más, nehezebb műveket is elő lehet adni, mert a gyengébb hangot el­lensúlyozza a néhány erőtelje­sebb. A közösség is vonzerő — Hogyan látja a jövőt? — Három esztendeje indul­tunk, igazi amatőrökként. A tagok között nincs olyan, aki mélyebb zenei ismeretekkel rendelkezik. Valamennyi önte­vékeny énekkar igy kezdi. A saját életemből kettőt is tu­dok említeni. A Könnyűipari Minisztérium Bartók kórusát 1964-től 68-ig, az Egészségügyi Minisztérium Semmelweis kó­rusát 1952-től ’78-ig vezettem. Mindkettő elérte,- -a kiemelt hangversenykórus szintet. Ha a Pro Musica együtt marad és létszámot is tudunk növelni, akkor ők szintén elérhetik a címet. Ezt segíti a rendsze­res szakmai munka és ami alapfeltétel hozzá: már jó kö­zösséggé váltak. A vidám hangulat az össz- éneklés előtt is folytatódott. A szünet után mindannyian is­mét a nagyterem felé igyekez­tek. Zalayné — aki tíz évig korrepetitora volt az egészség- ügyi kórusnak — egyik kezé­ben kotta, a másikban hang­villa volt. — Milyen művek állnak kö­zelebb a kórushoz? — érdek­lődtem tőle. — A régi zene — mondta —, madrigálok, kánonok. De igyekszünk repertoárunkat magyar szerzőkkel is bővíte­ni. — Kocsár Miklós—Nagy László: Csodafíú szarvas cí­mű művével készülünk no­vember 7-re. Meghívtak ben­nünket a sportcsarnokbeli Vándor Sándor-fesztiválra. S rövidesen megtartjuk a ne­gyedik házikoncertünket. Hol maradnak ? — Hogyan lehetne létszámot bővíteni? Sikerült-e a tanítvá­nyok közül kórustagokat szer­vezni? — Egyet sikerült! — büsz­kélkedik Zalayné. — Bár He­gedűs Péter azóta már Gödöl­lőre jár egyetemre, mégis rendszeresen eljön a próbákra. — Kísérletezünk a lakóte­leppel is — vette át a szót Sapszon Ferenc. — Hiszen Bu­daörs kórusa lennénk. Itt van a gimnázium; onnan is várunk fiatalokat, mert egye­lőre egy sincs közöttünk tő­lük. Legalább a már érettsé­gizett, volt énekkari tagok keresnének meg bennünket... Vennes Aranka A tenor és a basszus szólammal Füles Márta gyakorol Szájtátva Beszélő föld Szakmai gyakorlaton levő jö­vendő növénytermesztési szak­munkások hallgatják a fölé­nyes mosolyt és a szájtátó csodálkozást váltogatva, az idős parasztembert. Aki ugyan nyugdíjas, de — és talán ép­pen ezért — azonnal berende­lik, amikor a „gyerekek” jön­nek a termelőszövetkezetbe. A tapasztalat szerint ugyanis senki nem tud olyan jól el­boldogulni ezekkel a vad csi­kókkal, mint az öreg. Az öreg valamikor a maga nyolc hold­ján gazdálkodott — és vélet­lenül sem mondana hektárt —, azután szövetkezeti tag lett, s tudása, tapasztalata alapján hamarosan brigádvezető; nyug­díjba is ebből a tisztségből ment. Aminek már kilencedik esztendeje, holott hatvanhat esztendős volt, amikor ki­mondta: elég. Tankönyv, munkafüzet a gyerekek kezében, talajtani is­meretek; tudomány, a sok megismerendő közül az egyik. Az öreg meg, mit csinál... ?! Mesél. Olyanokat mond a hol vigyorgó, hol megszeppentett meg kíváncsian hallgató leá­nyoknak, fiúknak, hogy tud­játok-e, a földdel beszélgetni lehet?! Beszélgetni a földdel? No hiszen ... S ahogy mennek végig a kiválasztott földtábla mellett, az öreg le-lehajol, félmaroknyit ki-kicsíp ízületi bántalmaktól már soha ki nem egyenesedő ujjaival a talajból, s mutatja, mondja, miképt kell beszélgetni a földdel/ mit mond — az értőnek! — a szí­ne, a szaga(!), az állaga an­nak a marokban elférő min­tának ... Ha morzsálódik, ha tapad, ha fényes, ha matt, ha keser­nyés, ha savanykás az illa­ta ... A tankönyvekben vizs­gálati módszerek a talajtani laboratóriumokban végrehaj­tandó egyszerű analízisekhez, a munkafüzetekben helye a mésztartalomnak, a Ph-érték- nek, s akkor az öreg . . . Teg nap és ma? Ugyan! Tudja ő, mert gyakorolta, mit ér a tu­domány. Csak éppen tud vala­mi mást is. Azt. hogy beszél­getni lehet a földdel. Akkor persze, ha valaki nem csak az eszével, hanem a szívével is- megtanulja hozzá a — nyelvet MOTTÓ Az orvosképzésben Számítástechnika A Budapesti Semmelweis Orvostudományi Egyetemen az Orvostanhallgatók képzé­sében már rendszeresen al­kalmaznak olyan számítás- technikai programokat, ame­lyek segrtségével a mediku- sok alaposan elsajátíthatják a tananyagot. A személyi számítógépekre alkaLmas prog­ramokból eddig huszonötöt készítettek a biofizikai inté­zet munkatársai, s ezek közül többnek az összeállításában a hallgatók is részt vettek. A programok segítségével tanulják meg a medikusok egyebek között az EKG-gör- bék keletkezését, jelentését, s modellezik a vérkeringést Megismerkednek az orvostu­dományban alkalmazott leg­fontosabb műszerek felépíté­sével, működésével, valamint a számítógépek gyógyásza­ti felhasználásának lehetősé­geivel. Nyolc év körüli fekete ha­jú kislány dugta be a fejét az ajtón. — Gyere be Rita — invitál­ta barátságosan a karnagy. — Jöttél anyuval énekelni? — Ettől a hónaptól ugyanis megoldottuk a kórustagok gyerekeinek a felügyeletét — magyarázta Dziubanek And­Az összénekelés előtt minden szólam külön szobában tart próbát, a szopránt most Ko- -sis Márta vezeti. (Vimola Ká­roly felvételei) Osmoziba invitált a kép­ernyő vasárnap délután — ré­gen is a vasárnap volt a mozi­ba járás „csúcsideje”. Az Emlékek a magyar játékfilm történetéből című sorozat első darabja — mi tagadás — fele­másra sikerült. A visszaemlé­kezésekkel tarkított keretjá- tékféle kuszának tetszett, rá­adásul olykor pontatlan volt. s fehér foltokat is bőséggel ha­gyott a históriában. A teljes­séghez több figyelem és fe­gyelem kellett volna (nem elő­ször televíziónk — és aligha­nem nemcsak televíziónk, ha­nem mindennapjaink — leg­újabb történetében). Szerencsénkre eközben a do­log veleje megmaradt, a hét vagy nyolc évtizeddel ezelőtti filmidézetekben örömet lelhet­tünk. A millenniumkor „a vi­lág legszenzációsabb talál- mányá”-nak hirdetett mozgó­képművészet legelső hazai próbálkozásai nemcsak azért voltak érdekesek, mert láthat­tuk a századvégnek és száza­dunk elejének néhány akkor nagyon fontosnak tartott moz­zanatát (Ferenc József vadász­ni indul, IV. Károly föllovagol a koronázódombra stb.), ha­nem azért is, mert kiderült, hogy a kézzel hajtott kamerá­val forgató operatőrök és a rendezők szinte mindazt tud­ták filmesztétikából, amit csodamasinákkal dolgozó és hovatovább egy évszázad ta­pasztalataival fölvértezett mai kollégáik tudnak. A távoli és félközeli képsorok jó ritmu­sáért, a vágások hatásos logi­kájáért minden dicséretet megérdemelnek a filmes ősök. Legalábbis a „híradósok” Mert a játékfilm bizony még sokáig gyermekcipőben járt — egyebeken kívül azért, mert még nem volt képes megszó­lalni. És még így is kár, hogy nem láthattunk többet a Kare­nina Annából, vagy az „Arany ember” történetéből. Összegez­ve: nézzük meg a sorozat második darabját! — ha nem lesz gyöngébb az elsőnél, nem fecséreljük el az időnket... A kisvárosok örömeit, gondjait elemezte Pálfy István Gondolkodója. A stúdióba meghívott vendégek szakisme­retei remekül egészítették ki egymást, s mindhárman példá­san szép nyelven kapcsolódtak — egyetértőén, vagy vitat­kozva (és milyen kulturáltan vitatkozva!) — partnereik mondandójához. Érett és szin­tén szépen, nyelvileg pontosan kifejezett gondolatokat hall­hattunk Sárvár, Tiszafüred és Budaörs tanácsi vezetőjétől — a velük készített interjúk na­gyon jól illeszkedtek bele a stúdióbeli beszélgetés meneté­be. érdemben gazdagították azt. A műsor készítői mindenki számára érzékelhetővé tették, hogy a több mint egymillió embernek otthont adó kisváro­soknak mennyire fontos szere­pük van önmagukban (ahol kevesebben laknak, ott az emberek jobban ismerik egy­mást, könnyebben szerveződ­nek különféle kisebb közös­ségek), és milyen fontos fel­adatuk van környezetüket, a kisebb-nagyobb falvak seregét illetően. Ennek hangoztatása közben azt sem tagadták a megszólaltatottak, hogy a kis­városi lét olykor szinte meg­oldhatatlan gondokkal terheli az egyént (aki nem érzi jól magát a munkahelyén, aligha talál a szakmájában más munkaalkalmat, a községek olyankor túlterhelik a kisváro­si szolgáltatóhálózatot). Elgondolkodtató Gondol­kodót láthattunk. Bárcsak mindig effélével szolgálná nézőit a televízió... Daniss Győző ■ Heti eilmtegyzetm Napló szerelmeimnek Czinkóczi Zsuzsa és Tóth Tamás a Napló szerelmeimnek egyik jelenetében Feltehetőleg filmtrilógiává kerekedik majd Mészáros Már­ta önéletrajzi fogantatású so­rozata, hiszen a Napló gyer­mekeimnek után most itt a Napló szerelmeimnek, s ez úgy fejeződik be, hogy szinte invokálja a folytatást. Nagy­szabású a vállalkozás, kiemel­kedően szép munka volt az első film, a Napló gyerme­keimnek. De az újabb mű lát­tán kissé el is bizonytalano­dunk: tud-e Mészáros Márta a nagyon személyes élmények­ből olyan alkotást létrehozni, amelyben a kor hitelesen és érdekesen, az újabb nemzedé­kek számára is élményt adóan képes megjelenni? Más szó­val: a Napló darabjaiban ott lesz-e a legújabb magyar tör­ténelem, a tegnap és a teg­napelőtt olyan rajza, amely maradandó és nem csak doku­mentum- vagy áldokumentum- erejű alkotás? A probléma azonban egy kissé általánosabban is meg­közelíthető: az 50-es évek áb­rázolása felől. Legutóbb a Ma­lom a pokolban, azelőtt a Sza­márköhögés meg a Hajnali háztetők, s pár év alatt még vagy három jelentős film fog­lalkozott ezzel a korszakkal. Érthető persze a törekvés a filmművészetben is: fel kell térképezni ezeket az eszten­dőket, el kell róluk mondani a valóságot, a képet meg kell tisztítani a rátapadt különböző torzító rétegektől, hiszen végé­tére is olyan évek voltak ezek, amelyek nem is e^v vonatko­zásban máig kiható nyomot hagytak rajtunk, az országon. De a dolognak van egy másik oldala is. Nevezetesen az, hogy ezek­kel a szembenéző, leszámoló vagy csak egyszerűen a nehéz éveket felidéző alkotásokkal esetleg sokkal égetőbb, jelen idejű kérdésekkel foglalkozó alkotások elől vesszük el a filmgyári kapacitást, a pénzt. Nem azt akarom ezzel mon­dani, hogy már nincs mit mondanunk erről a néhány évről, vagy hogy egyáltalán ne beszéljünk róluk. De egy olyan filmgyártásban (filmművé­szetben), amely évi húsz alko­tást sem produkál, egyetlen év termésében (az eddig be­mutatott filmek közül) négy ilyen téma is legyen (A Haj­nali háztetők, a Malom a po­kolban, a Szamárköhögés és a Napló szerelmeimnek is 1986- ban készült), az egy kicsit túl­zó aránynak tűnik. Még akkor is, ha közülük két filmben az időhatár nem 1953, hanem (in­dokoltan) 1956. Ez tehát az első probléma az új Mészáros Móría-film- mel. A második: maga a film. A Napló szerelmeimnek ugyanis nem éri el az első rész színvonalát. Abban sike­rült megrágadni egy gyermeki sors ábrázolásában a személyi kultusz éveinek lényeges vo­násait. A légkört, az embere­ket, a mozgatórugókat drámai erővel tudta ábrázolni Mészá­ros Márta, és kislány hősének története szinte csak arra szol­gált, hogy ehhez köthesse a háttér, a korszak megmutatá­sát. Most, az újabb filmben, ez már jószerével csak másod­lagos szerepet játszik. Valódi és ál-híradórészletek (utóbbiak régies filmtechnikával lefor­gatott mai utánzatok, melyek­re egyes jeleneteknél szükség van) igyekeznek hitelesíteni a korszak, az 1950-es évek ele­jének hű képét. Holott erre tulajdonképpen semmi szükség egy művészfilmben. Ha a tör­ténet, a szereplők, a helyzetek, a fordulatok nem hitelesítik a mondanivalót, a híradórészle­tek sem képesek erre. S a baj éppen ott van, hogy az újabb történet nem eléggé hiteles. Talán pontosan követi kis hős­nője valódi útját a moszkvai filmfőiskolára kerüléstől az el­ső fi’mkísérletekig. a koncep­ciós perekben elítéltek reha­bilitálásától az SZKP XX. kongresszusáig, és talán még az is igaz, hogy a film első­sorban a Czinkóczi Zsuzsa ál­tal most is kitűnően játszott lány szemével láttatja az ese­ményeket, a sorsokat, s azért látunk mi is ennyit, és így —, de még ez sem hitelesíti sem a korszakot, sem pedig a kis hősnő sorsát. Mert például ez a gyakran öntudatlanul is lá­zadó lány végül is sok mindent elfogad abból is, ami ellen lá­zad. Sok mindent elhisz, olyas­mit is, amiről tudnia kellett, hogy nem igaz. Sok minden­ben fölösleges és nem rokon­szenves kompromisszumokat köt. És főleg: hiába csapko­dott körülötte a személyi kul­tusz éveinek megannyi vesze­delmes mennyköve, végül is, már nem gyermekfejjel gon­dolkodva, alig ért meg vala­mit ezekből az eseményekből, alig lát összefüggéseket — vagy úgy tesz, mintha nem látna. És ez még rosszabb. Mert akár öntudatlan, akár szemet hunyó, nem tudok melléállni. Az aztán megint más kér­dés, hogy a film rengeteg olyan utalást, célzást tartal­maz, rengeteg olyan alakot mu­tat be (a valódi hí’adórészle- tekben főleg), akikről és amik­ről a mai nézők nagyobb ré­szének édeskevés ismerete le­het. így aztán kétséges, hogy a moziba járók mennyit tudnak felfogni a film üzenetéből. Persze ha ez valóban csak napló és krónika akar lenni, akkor a helyzet más. De Mé­száros Márta nyilatkozataiban vitathatatlanná tette, hogy nem ez volt a szándéka. Innen nézve viszont a Napló szerel­meimnek nem túl meggyőző alkotásnak tűnik. Talán azért is, mert terjengős is. A Jávor Igen, így, határozott névelő­vel. Bár lehetne így is írni: Jávorpali. S talán ez volna a találóbb. Bán Róbert Jávor Pál-filmek részleteiből össze­állított snittfilmje ugyanis nem annyira egy Jávor Pál nevű, a 30-as és 40-es években ma már szinte elképzelhetetlen módon népszerű magyar film­színészről szól, hanem a Já- vorpali-ról. Ami nem is any- nyira személy már, hanem fo­galom. A szívdöglesztő film- bonviván fogalma, akivé Já­vor Pál lett. Azé a figuráé, akit sorozatban játszott: a nők bálványa, mulatós, bor­issza, táncos, ihajtyunaj dzsentrié — hiszen az volt, lett légyen bár bankfiú, lecsú­szott gróf, mérnök vagy fes­tőművész, s udvarolt légyen grófkisasszonynak vagy gép­írólánynak. A főként a 60 kö­rülieknek szóló filmben egyéb­ként Jávor partnernői általá­ban utcahosszal jobb színész­nek bizonyulnak... lakács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom