Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-06 / 235. szám

XXXI. ÉVFOLYAM. 231. SZÁM 1987. OKTÓBER 6., KEDD jubiláló iskola Szokolyán Mindennap születik valami új \,10 éves az iskolánk, örül neki tanár, diák / akiknek ma megköszönjük, vigadjanak ve­lünk együtt...” — Akár mot­tóként is kiragadhatnám a szokolyai általános iskola nyolcadik osztályos tanulójá­nak, Pauliscsák Anettnak e versbe szedett, kedves gondola­tát. Az iskola Mocorgó című lapja így adott hírt a benső­séges eseményről, a kisközség iskolája fennállásának 10 éves jubileumáról. Az ünnepség egybeesett a fegyveres erők napjával, amely egyben az úttörőév nyitánya is. A jubileumi ünnepség első részében ünnepélyes csapat­gyűlést tartottak. Kristóf Krisztina úttörőtanács-titkár jelentése után Kunstár Béla csapatvezető oklevelet adott át az akadályversenyben legjobb eredményt elért csapatoknak. Ezután az iskola legkisebbjei, ez elsősök, megiilletődött arc­cal virágcsokrokat helyeztek el a falu festő szülöttjének. Má- nyoki Ádámnak a szobránál. Ugyanez időben a felsőbb évesek a felső szülőházán levő domborművet koszorúzták meg. E hagyományteremtő, szép gesztus után tanár és diák együtt emlékezett meg az iskola már elhunyt, két kiváló pedagógusáról, s he­gyezték sírjukra a hála virá­gait. Az ünnepség hivatalos ré­szére az iskola rendezett, par­kosított udvarán került sor. A Himnusz felcsendülése után Farkas Ferenc tanár köszön­tötte a megjelent vendégeket: Cseng éri Klárát a Vác városi és városkörzeti úttörőelnököt, Babiák Mihály tanulmányi felügyelőt, a Vác Városi Ta­nács művelődési osztályának képviseletében, Versényi Pé­tert a Verőcemaros! Nagyköz­ségi Közös Tanács elnökét, Nagy Ferencnét a területi pártbizottság titkárát, Beregi Vincénét a V erőcemarosi Or- bár László Általános Iskola igazgatóját. A vendégek sorai­ban ott volt még Nyári And­rás nyugalmazott iskolaigaz­gató, Giturcsik Mihály községi párttitkár és elöljáró. Marosi Mihály, a községi HNF elnöke, Barányi Istvánná, az iskolata­nács elnöke. Rózsahegyi Fe- rencné, a szülői munkaközös­ség vezetője és több más pat­ronáló üzem képviselője. Augusztin Antal, az iskola igazgatója ünnepi beszédében elmondta, hogy 1977. augusz­tus 20-án Szokolya községben fontos esemény történt: átad­ták az új iskolát. Azóta 1960 tanítási nap telt el, s 2221 diák került ki az iskola fa­lai közül. Az új iskola egy olyan közös akaratnak, össze­fogásnak az eredménye, amelynek társadalmimunka- értéke megközelíti az 1,5 mil­lió forintot. A tíz év alatt játszó- és sportudvar épült, megtörtént a parkosítás, a sza­badtéri sportszerek felállítása, a tantermek lambériázása. El­készült a bitumenes sportpá­lya, beindult az iskolastúdió és az iskolaújság, a Mocorgó. Átadták a miriden igényt ki­elégítő napköziskonyhát és ét­termet. — Nem árulok el tit­kot — folytatta az igazgató —, ha azt mondom, hogy 2—3 év múlva újabb átadási ünnep­ségnek lehetünk részesei, ha az új tornatermet vesszük birtokba. 1992-re tervezzük a szabadidőközpont kiépítését. Az iskola mellett így egy komplex diákcentrum jöhetne létre. Hogy ezt elérjük, mind­annyiunkat ösztönözzön az ed­digi eredmény! Versényi Péter tanácselnök köszönetét fejezte ki mind­azoknak, akik verejtékes Olvasóink írják Kirándulás Baranyában A Ganz Danubius Váci Kon­ténergyár sajtolóműhelyéinek dolgozói szeptember 18—19— 20-án háromnapos autóbusz- kiránduláson vettek részt. Az autóbuszt a vállalat biztosítot­ta kedvezményes áron. Reggel 6 órakor indultak Vácról. Harmincnyolcán ültek a buszon: a műhely Dózsa György szocialista brigádjának tagjai és családtagjaik. Tizen­egy óra után érkezett meg az autóbusz a pécsi Széchenyi térre, ahol a csoportot már várta az IBUSZ idegenvezető­je. A városnézés során megte­kintették a világhírű dzsámit, a gyönyörű székesegyházat, amelynek külön érdekessége, hogy az egyik kápolna freskóit Lotz Károly, a másikét Szé­kely Bertalan festette. A szé­kesegyházban szakavatott ve­zető beszélt a templom múlt­járól, a török időkről. Ezután a csoport megcsodálta a vi­lághírű Zsolnay porcelán- múzeumot, valamint a Vásá­réi y-kiállítást. A városnézés a Misina-tetőn ért véget a tv-torony megtekintésével. A Misina étteremben elfo­gyasztott ebéd után szabad program volt Pécsett, majd délután 5 órakor indulás Be- remendre. a cementgyár mun­kásszállójába. Rövid frissítő zuhanyozás után következett az est fénypontja: a siklósi vár megtekintése, ahol kelle­mes hangulatban telt el az es- t*. A második nap délelőtti programja a fürdés volt Har­kányban, amely Baranya me­gye legismertebb, s egyik leg­inkább látogatott helye. A cso­port megtekintette az 1802- ben épült barokk stílusú re­formátus templomot, és az este már Villányban érte a társa­ságot. Az itteni program fő attrakciója a híres villányi bormúzeum megtekintése, s a nem kevésbé híres villányi vörösbor megkóstolása volt. A harmadik kirándulási nap szintén fürdéssel kezdődött Harkányban, majd a kora dél­utáni órákban elindult a cso­port hazafelé. Útközben a Kömlődi csárda halászlevét kóstolhatták meg, s végül re­mek hangulatban, este 7 után érkeztek meg Vácra. — Igen szép, tartalmas volt a program, jó volt a szállás, szép volt az idő, a brigádta­gok jól érezték magukat. Iga­zi kikapcsolódás volt a meg­feszített fizikai munka után. Itt köszönnénk meg a válla­latnak, hogy biztosította szá­munkra az autóbuszt, valamint Szilágyi József gépkocsivezető­nek azt, hogy figyelembe vette kívánságainkat, s nagy szak­mai hozzáértéssel, biztonságo­san vezette az autóbuszt — foglalta össze röviden Szott- fried Árpád, a Dózsa György szocialista' brigád vezetője a kirándulás tapasztalatait. Csányi Ferenc munkáVal lehetővé tették a szép és korszerű iskola létre­jöttét. A meglepetés, az öröm moraja futott végig a diákok soraiban, amikor bejelentette, hogy a tanács egy színes tele­víziót ajándékozott az iskolá­nak. Ezután az iskola két volt tanulója — Grósz Judit és Lestyánné Lakati Melinda —, most mint az iskoda . pedagó­gusai emlékeztek vissza a ré­gi és az új iskolában eltöltött éveikre. Barányi Istvánná további segítséget ígért és be­jelentette, hogy Rózsahegyi Ferencné SZMK-vezető az „Iránytű” szerkesztőség kitün­tetését kapta négyéves kiemel­kedő munkaközösségi munká­jáért. A községi HNF elnöke, Marosi Mihály ígéretet tett további társadalmi munkára: „A gyerekeinkért csináljuk; s ezt a községet helyes és jó cé­lokért meg lehet mozgatni” — mondta. Az ünnepség kedves szín­foltja volt Miklósi Lívia, Ke­lemen Margit és Koskár An­namária versmondása, vala­mint az iskola énekkarának szép műsora. Szabadon, vidá­man kelt szárnyra ajkukon a dal: „Hozzád száll gondola­tunk, kedves, szép iskolánk.” A jubileumi ünnepség befeje­zéseként emlékfát ültettek a nyolcadikosok, s jelképesen át. adták gondozásra az első osz­tályosoknak. no? A történelem léptékével mérve 10 év nem nagy idő. Szokolya életében igen. Ezt példázta az iskola aulájában az a gazdag tartalmú, színvo­nalas kiállítás, amely az isko­la történetét dolgozta fel. Az oklevelek sokasága, az elért szép eredmények a szaktárgyi versenyeken, a sportban, a kisdobos- és úttörőmunkában mind, mind beszédes, hű do­kumentumai a múltnak, az eddig megtett útnak. Az egyik tablón elsárgult osztályfénykép. Középen a ta­nítónő. „Ez Váradi Róza” — hallom mögöttem tisztelettel­jes, meleg hangon. Igen, em­lékezzünk a régiekre is ... Az iskolakróniikák között lapoz­gatva egy Herakleitosz-idézet tűnik a szemembe: „Minden­nap elmúlik valami, ami szép, amit szeretünk, de mindennap születik is valami új, amiért érdemes élni és küzdeni”... Szórádi Ágnes A deciméter Családomban kitört a de­ci méter-háború. Legkisebb ivadékom képtelen volt megérteni, hogy 14 centi­méter az egy deciméter és négy centiméter (második általánosba jár). Elhatároz­tam. hogy körútra indalok. Nem hivatalos kiküldetés­ben, hanem saját rezsiben. Az első boltban egyszerűen elutasítottak, mifel olyan papírt kértem, amelynek egyik oldala két deciméter és egy centiméter, míg a másik két deciméter és ki­lenc centiméter. (Ez egy egyszerű A/4-es géppapír.) Csupán azt kérdezték, hogy jól érzem-e magam. A rövidárus hölgy majd­nem röhögőgörcsöt kapott, mert tíz deciméter és hat centiméter gumit kértem a melegítőmbe. (Mit tegyek, ennyi a slusszom.) A sző­nyegboltban majdnem be­leőrültek a deciméterekbe. Bevallom, kísérleteimet nem Vácott végeztem, mert féltem, hogy később majd felismernek. Az igazat az a hölgy mondta ki, aki egyszerűen csak kijelentette: — Uram. ezzel ma már a kutya sem számol! De akkor miért tanítják? Hiszen a gyerekek még a méterrel is csak kínlódnak. Jó dolog, ha a gyerek művelt, s erre való törek­vést valóban nem lehet elég korán kezdeni. De miért mondják akkor, hogy a gyerekek túlterheltek? Mert a decimétert — bár előre tudom, ho-Jy van és lesz, aki bebizonyítja, 'hogy ez fontos — ma nem hasz­nálják már a mindennapi életben. Sem a kereskede­lemben, de még az építő­iparban sem. Mint ahogy senki nem kér — a hivata­los rendeletek ellenére — két kilopond almát! Sze­rintem ezt az iskolában használják már csak, és az ideggyógyászaton. De ott is inkább csak gyógyítják. Radányi Lajos Társalgás és apró Az illetékes válaszol A Pest Megyei Hírlap 1987. szeptember 30-i számában, a „Váci Hírlapiban megjelent „Társalgás és apró*’ című írásra válaszolva a követke­zőkről kívánok tájékoztatást adni: Vác állomás vezetése a kul­turált utazás érdekében igyek­szik minden intézkedést meg­tenni. Sajnos a mi dolgozóink sem kivételes emberek, és akadnak közöttük felelőtlen, udvariatlan, a kiadott rende­leteket be nem tartó munka­társak. Ilyen esetben a dolgo­zó ellen szigorú felelősségre vonást alkalmazunk. A leírta­kat azonban a MÁV-ra nézve kompromittálónak tartjuk, hi­szen becsületes dolgozóink is vannak. Sajnos a leírtakból konkrétan megállapítani dol­gokat nem lehet, így felelős­ségre- vonást alkalmazni nem áll módunkban. Az igaz, hogy egyetlen szabályzatban sem szerepel, hogy a pénztár csak bizonyos pénzegységet fogad­hat el. De az igen, hogy Pölcz Csabának jogában állt volna beírni a panaszkönyvbe, konk­rét adatokkal, hogy a felelős­ségre vonás iránt intézkedni tudjunk. De úgy látszik, hogy a cikk megírása nem a rossz munka megszüntetésére irá­nyult. Egyben arról is tájé­koztatom, hogy jogában állt volna menetjegyét visszavál­tani. Az okozott kellemetlen­ségért szíves elnézést kérek. Kérem, hogy a jövőben, ha a panaszát nem az előírt for­mában (panaszkönyv) teszi meg, a sajtóban olyan cikket jelentessen meg, amely a mi munkánkat is elősegíti. A konkrét adatok birtokában a felelőtlen és udvariatlan mun­katársainkat felelősségre tud­juk vonni. Nagy Lajos vez. főfelügyelő, állomást önölk ★ Biztosíthatjuk a tisztelt le­vélírót arról, hogy cikkírón­kat a segítő szándék vezette. Megjegyezzük még, hogy a pa­naszkönyvekkel kapcsolatban nincsenek jó tapasztalataink. (A szerk.) Találkozás a választókkal Október 8-án 10 és 12 óra között tart fogadóórát Örboty- tyánban a tanácsházán Movik Lászióné, a 27-es számú vá­lasztókerület országgyűlési képviselője. A fogadóórát kö­vetően, 14 órai kezdettel, ré­tegtalálkozóra kerül sor. Vác a hazai lapokban A Hallássérültek vezércikk­ben köszöntötte a siketek nem­zetközi napját, megemlítve, hogy Európában negyedikként 185 évvel ezelőtt Vácott in­dult meg a siket gyermekek magyarországi oktatása. A FUm-Színház-Muzsika színes írásban számolt be ar­ról, hogyan segítette a váci Madách Imre Művelődési Köz­pont a budapesti Madách Színház művészeit egy kalan-. dós filmfelvételi nap után. A Magyar Hírek felelevení­tette Széchenyi ödönók 125 évvel ezelőtti kalandos vállal­kozását: ő vezette biztos révbe Váctól a közép-európai csó­nakostúrán részt vett vízjá'ró- kat. A Népszabadság köszöntötte dr. Pesta Lászlót, az Ország- gyűlés korelnökét 85. születés­napja alkalmából. Az .ünne­pelt visszaemlékezett arra, hogy fiatal orvosként Vácott kezdte a pályfutását. Ilyenkor nem ül otthon a vadász Este indul a bika a háremével — Hallották az újságot? Egy páros tizennyolcast lőttek! Volt vagy kilenc-tíz kiló — fo­gadott bennünket a szenzációs hírrel a vadőr. Tudatlanságo­mat palástolandó, elismerően bólogattam... (Csak később, amikor már elhagytuk a va­dászházat, kértem felvilágosí­tást vendéglátómtól. Mint megtudtam, a szerencsés va­dász olyan szarvasbikát ejtett el, amely 9—10 kiló súlyú szarvat viselt, mindkét ágán 9—9 elágazással.) A „negyvenötösbe” indul­tunk — miután társam ezt be­jegyezte a vadászházban levő füzetbe —, és én abban re­ménykedtem, hogy a vadőrnek nem lesz egészen igaza. Ugyanis azzal bocsátott utónk­ra bennünket, hogy mivel ké­Tiltó táblák között Kerékpárral, de merre? Egyre több autó található az országutakon (megvételük és fenntartásuk egyre költsége­sebb). Sokaknak azonban nem telik szerény fizetésükből gép­kocsira, s utazásukhoz tömeg- közlekedési eszközöket hasz­nálnak. De sokan választják rövidebb utakra az olcsóbb közlekedési eszközt, a kerék­párt. Az utóbbi években (főleg nyáron) az országutakon meg­szaporodott a csoportosan, ke­rékpárral kiránduló, sportot, természetet kedvelő embere!? száma, A különböző termé­szetjáró és turisztikai mozgal­mak is támogatják a kétkere- kes kirándulásokat, de sajnos, akik rászánják magukat az ilyen túrára, azok gyakran szembetalálkoznak kerékpáro­zást tiltó táblákkal. Ez érthető is lenne, mivel ezeken az útvonalakon nagy a forgalom, s a kerékpárosok ezt akadályozhatják. De van , egy másik oldala is a dolog­nak: a kerekezők nézőpontja, miszerint vannak olyan tele­pülések, helységek, melyeket csak olyan útvonalon lehet megközelíteni ahol tiltó táb­lák vannak elhelyezve. Aki például Budapestre szeretne eljutni, annak is fejtörést okozhat, hogy merre menjen. A Duna két oldalán fekvő utak egy-egy szakaszán egy­aránt tilos a kerékpározás, s aki mégis be akar jutni a fő­városba, annak vállalnia kell annak a Veszélyét, hogy eset­leg bírságot kell fizetnie. Ennek a problémának a ke­rékpárutak megépítése vetne véget. Szerencsére ez már egyes helyeken megkezdő­dött ... És talán a közeljövő­ben hathatós intézkedések is születnek, hogy a kerékpározás zöld utat — kerékpárutat — kaphasson... Pölcz Csaba sik a természet, késhet a bő- gés is. Én viszont nagyon sze­rettem volna szarvasbőgést hallani... Talán tíz percig autóztunk, míg elértük a „negyvenötöst” a Sajó-völgytől elválasztó utat. Itt „felszerelkeztünk” — én ugyan feleslegesnek találtam a csizmát, a meleg pulóvert —, és gyalog indultunk tovább. Hat óra volt. A cseres fáin átsütött a nap. Néhány lépés elég volt a csendes, szinte hí- vogatóan kellemes erdei úton, hogy érezzem, miként enged bennem a nap, a hét folyamán felgyűlt feszültség ... — Tulajdonképpen szeptem­ber húszadikától mindennap kint kellene lenni — mondta, pontosabban suttogta kísérőm. Nem tudtam pontosan, hogy miért, mire mondta: ilyenkor lehet a vadőr által említett pompás példányokat puska­végre kapni, vagy mindennap várható, hogy megzendül az erdő __Annyit azért tudtam, h ogy a bőgési időszakban iga­zi vadász nem tud otthon ülni. Vendéglátóm hirtelen meg­állt, szinte megmerevedett. — Hallod? — suttogta. Valami morgásfélét valóban hallottam. Ez lenne a bő- gés? ... Aztán csak a szajkó árulkodott jelenlétünkről, ké­sőbb valamilyen kis állat zör­gette meg az avart előttünk. (Bár még zöld volt az erdő, mégis igyekeznem kellett, hogy ne lépjek az avarcsomók­ra, száraz ágakra — lehet, hogy ezek még tavalyról ma­radtak?) Elértük a magaslest, amely egy vadföldre — repcével be­vetett, hosszan elnyúló tisztás­ra — nézett. Talán negyed óra sem telt el, amikor a vad­föld szélén megjelent — na nem egy bika — egy őzsuta. A távcső közelhozta kedves, kis­sé buta pofáját. Aztán ahogy jött, el is tűnt az erdőben ... — Sajnálok rájuk lőni... — jegyezte meg társam. Besötétedett, minden csen­des volt. (És nem bántam vol­na, ha még egy meleg pulóvert hoztam volna ..,) — Ilyenkor szoktak elindul­ni legelni. Nappal fekszenek, este indul a bika a háremével. S ha egy másik bika közelít, igyekszik elzavarni... Csak távoli kutyaugatás hallatszott, majd a baglyok kezdtek rá magas hangjukon: hu-hu-húúúú ... Aztán egy­szer csak mintha mély hangú disznóröfögés nyomta volna el a zajokat, amely elefánttrom­bitálásba csapna..át... Félel­metes volt? Fenséges? Talán ez is, talán az is. Mindenesetre lenyűgöző... Vendéglátóm is csak sokára szólalt meg, bár ő már hosz- szú évek óta hallgatja ezt a hangversenyt: — Ez egy keresőbika volt... Csendben indultunk vissza­felé. Az erdő most nem volt hívogató. A városban szüle­tett, ott felnőtt ember szoron­gását éreztem az ismeretlen természettől... És kissé meg­könnyebbültem, amikor meg­láttam a sötétből kirajzolódó vadászház sziluettjét Pedig az út utolsó, részét már kocsi­val tettük meg. — Kezdetben kicsit fenye­gető volt számomra az erdő — mondta társam, mintha a gondolataimba látna. — Most már akár kint is alszom. Mielőtt — vendéglátóm ja­vaslatára — „eltettük volna magunkat másnapra” (még sötétben kellett kiérnünk más­nap egy másik magaslesre), a vadászház körül megzendült az erdő: szinte egymásnak fe- lelgetve bőgtek a szarvasbi­kák ... Néztem kísérőmet, és rájöt­tem, hogy semmit sem sikerült megértenem a vadászok vilá­gából. Izgatottabb volt, mint amikor meglátta az őzsutát. Pedig arra — úgy tudom — rá is lőhetett volna. Hol van akkor a sokat emlegetett va­dászszenvedély ? — nos ISSN 0133—2759 (Váci Hírlap)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom