Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-13 / 241. szám
Osztott, szorzott - rászánta magát Tető se lenne a fejük fölött Szentendrei tárlat és még két kiállítás Botrány az, amit annak nevezünk? „. . . a levegőben a botrány feszültsége vibrál. Botrányl Valóban botrány? Azt hiszem érdemes, sót muszáj is szembenézni a tényekkel. A tények egyszerűek: néhány fiatal művész eleve nem adott be müvet. a tárlatra, mások pedig időközben máshova vitték munkájukat. A problémát elkerülni nem lehet, elkendőzni nem szabad .. .” ^ A fővárostól délre, gép- ^ kocsival alig félórányi já- Jí rásra fekszik Vecsés nagy- | község. Hosszan elnyújtott, $ kígyózó főutcája arról § árulkodik, hogy a hajdani ^ építkezők szinte kivétel ^ nélkül a főút mellé akar- ^ tak letelepedni. Most már ^ húzódnának beljebb a nagy | átmenő forgalom, na meg ^ a felkavart por miatt, de ^ már hiába! A családi há- ^ zak takarosak, gondozot- ^ tak, de kevés közöttük az % új, frissen felhúzott épület. A nagyközségi tanács műszaki osztályán Váradi László- né műszaki előadóval beszélgetünk a magánerőből építkezők gondjairól, problémáiról. Katonás rendben — Az osztályunkra érkező ügyiratok jelentős része foglalkozik ezzel a témakörrel — ad felvilágosítást a műszaki előadó. — Nem könnyű a feladatunk, hiszen figyelembe kell venni a tervszerű településfejlesztést, elrendelni, illetve ahol kell, feloldani az építési tilalmakat. Az elmúlt négy hónapban hat új lakásra adtam ki használatba vételi engedélyt. Továbbá átalakításra 3, bővítésre pedig 17 engedélyt kértek a tanács műszaki osztályától. Az új lakásoknál előszeretettel alkalmazzák az úgynevezett típusterveket, amelyekből nagy a választék és a kivitelezés is tetszetős. Az építkezés ideje alatt folyamatosan ellenőrizzük, hogy az előírásoknak megfelelően menjen a munka, a tulajdonos is naplót vezet. Ezt nem nagyon szeretik az építkezők, mert valljuk be őszintén, nagyon munkaigényes. A községi tanács mögötti kis utcában Földi Károly és családja portáján serényen halad a munka. A kőművesek téglák között válogatnak, amelyek szép katonás rendben állnak a kerítés mellett. Nagy kincs ez manapság, hiszen a felvásárlási láz miatt gyakran éppen azok nem jutnak hozzá, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá .. . A háttérben már egy szép üvegezett falú lakrész mutatja magát. — A házigazdát hol találjuk?! — Ma mindketten elutaztak — válaszolják kórusban az építők. — Mikorra fejeződik be a munka? — Azt csak ők tudnák megmondani. Mindent egyedül Így aztán néhány utcával odébbállunk. A szűk és keskeny kis Rákóczi utcában egy piros téglás, vakolatlan ház előtt állítjuk meg gépkocsinkat. Amint abbamarad a motorberregés, négy-öt puli jóízű csaholásba kezd. A kapuban megjelenik a ház asszonya, Nagyné Konráth Éva. Az új lakás nappali szobájába tessékel bennünket, ahol még ideiglenes szőnyegek, műanyag padló borítja a betont. — Másfél éve kezdtem hozzá az építkezéshez — kezdi mondandóját Nagyné. — Sokat törtem a fejemet, mit kezdjek a régi, düledezett családi házzal, ahol édesanyámmal és kisfiámmal éltünk együtt. Aztán addig osztottam, szoroztam, míg végül is új lakás építésére szántam rá magam. Nagyon biztattak a munkahelyemen, a helybeli termelőszövetkezetben, hogy segíteni fognak pénzzel, de munkáskézzel is. Azután vettem föl 320 ezer forint köl- .csont az QTP-től, a tapácstól kaptam mint egyedülálló 40 ezer fprintot kamatm^ptesen. édesanyám után pedig 30 ezer forintot a szociálpolitikai osztálytól. Ügy higgye el, mindent egyedül csináltam. Az anyagbeszerzés, a sok utánjárás néha kedvemet szegte, de nem adtam fel. Például a hőszigetelő tégla miatt három hónapig állt a munka, mert hiánycikk volt. — Igazából a kényszer vitt rá bennünket, hogy új házat építsünk a magunk erejéből — kapcsolódik a beszélgetésbe Nagyné édesanyja, Lenke néni. — Már íeto se lenne a fejünk felett, olyan rossz állapotban volt régi! Én is dolgoztam látástól vakulásig. Életemben nem főztem any- nyit, mint ebben az elmúlt esztendőben. Mindig erős, jó kosztot adtam a munkásoknak, hogy minél jobban, gyorsabban menjen a munka. — Ha újra kellene kezdeni? — teszem fel a kérdést kissé bátortalanul. — Piát nem is tudom — tördeli a kezét a szorgalmas fiatalasszony. — Talán egy kisebb épületbe belekezdenék, de ilyen nagyba, nem hiszem. Most áll a munka, mert elfogyott a pénzünk. Pedig hátravan még a csatornázás, fűtés, az emésztőgödör ... Gondolja meg Azért nem kis büszkeséggel kalauzol végig bennünket a szép tágas szobán, konyhán, fürdőszobán és a mellékhelyiségeken. A legkisebb szobában óvatosan lépkedünk, jóízűen alszik a csecsemő a rácsos kiságyban. Az új lakással együtt új lakó is költözött a szép családi házba, Nagyné időközben ugyanis férjhez ment, így most már férfierő is segíti a további munkálatokat. — Én csak annyit mondok — teszi hozzá búcsúzóul Lenke néni —, jól gondolja meg, aki az első téglát lerakja, mert magánerőből építkezni manapság emberfeletti munkát jelent. Tudok én olyanokat is, akik csak átvették a lakáskulcsot, de ahho? meg borzasztó sok pénz kell! Október első vasárnapján a szentendrei tárlat megnyitóján dr. Kovács Péter művészettörténész, a Fejér Megyei Múzeumok igazgatója megnyitóbeszédéből tudtam meg, hogy mi történt. Később, a szép kivitelezésű katalógusban is felfedezhettem, hogy több olyan kép szerepel, amely a tárlaton nem. s jó néhány olyan is, ami a kiállításon igen és a katalógusban nem. Ott értesültem arról, hogy egy órával korábban nyílt egy másik kiállítás, a Péter-Pál utcai szabadtéri tárlat a Vajda-pincében, ahol tizennégy alkotó munkái láthatók. Olyanoké, akik egyrészt a tizenöt éve alakult Vajda Lajos stúdió tagjai voltak, s olyan hozzájuk csatlakozó, felfogásban közelálló művészeké, akik valamilyen oknál fogva szintén indokoltnak látták munkájukat ide hozni. Annak a szép őszi vasárnapnak egy harmadik képzőművészeti eseménye pedig egy akció volt: egy rek- vizitumaival felszerelt hajó bemutatása egy magánlakás pincéjében, mivel nem kaptak engedélyt a kiállítók arra, hogy a régi Piac tér fáira felszerelve szolgáltassanak látványosságot. Szakadás történt-e Szentendre képzőművészeti életében? Mi húzódik meg az események hátterében. s miként értékeljük a történteket? Ezekre a kérdésekre kerestük a választ, s így csak késve adunk hírt a nagymúltú szentendrei tárlat megnyitójáról. A jelen kútja Oknyomozó körutam közben rá kellett jönnöm, hogy nemcsak a múltnak kútja végtelen mély — ahogyan Thomas Mann mondja —, hanerp a jelené is. A szentendrei „vajdások” nemcsak a városi, hanem a mai magyarországi művészeten belül szintén figyelemre méltóak. A hetvenes évektől kezdve a fiatal avantgárd talán országosan is legjelentősebb műhelyét alkották meg, amelyet a tavalyi Új vegyes és az idei. augusztus 2-án megnyílt, nagy közönségsikert aratott Autodidakta című kiállítások is bizonyítottak. A katalógusok előszavaiban így nyilatkozik a csoportról dr. Hann Ferenc és a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága művészettörténeti osztályát januártól vezető Kiss Joakim Margit művészettörténész is. — Bár én indokoltnak tartottam a kivonulást, semmiképpen nem nevezném szakadásnak. Ez egy művészeti jelenség, egy akció — nem más és nem több. Egy művésznek különben joga van a művei elviteléhez — magyarázta a szentendrei tárlat rendezője, Kiss Joakim Margit, aki számára ez volt az első alkalom, hogy mint csoportos kiállításrendező bemutatkozzék. Valóban inkább akciónak nevezhető ez a kivonulás és nem botránynak, hiszen nem okozott közfelháborodást, ráadásul nem károsodott a közönség sem. Igaz, a tárlat anyaga így lényegesen szerényebb. kevesebb annál, mint amilyen lehetne, de egy helyett, egy időben három kiállítást is láthat az érdeklődő. Az utóbbi évtizedekben nem voltunk ilyen eseményekhez hozzászokva. Talán ezzel magyarázható, hogy a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága elvetette azt a megoldást: a már megrendezett kiállításról elvitt képek helyét, pontosabban kereteit meghagyva, valóban ne kerülje el a problémát, ne kendőzze el, álljon elébe a kihívásnak. Kár, hogy így nem történt, mert a hiányt nem zsűrizett anyaggal pótolták, s ezáltal a tárlat szedett- vedettnek tűnik. A látvány inkább sustorgásra, titkolódzásra ad alkalmat a nyílt, valódi viták Helyett, amelyekben elhangozhatnak az érvek és ellenérvek ... Pedig ebben reménykedett megnyitó beszédének zárszavaiban dr. Kovács Péter is. Válasz valamire Tehát mindent egybevetve nem botrány a kivonulás, hanem akció. De akció-e valójában? Nem mondhatom, hogy az érdekviszonyok végtelen mély kútjának fenekére sikerült lejutnom, de az eddigi információk alapján úgy tűnik, az eset nem akció, hanem reakció. Válasz valamire: sorozatos konfliktusokra, apró csatákra, amelyekre az utóbbi időkben a vajdások kibővült csoportja és a Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága között gyakran került sor. Bihari József igazgatótól nem sikerült túl sokat megtudnom, röviden így nyilatkozott: — Az előzetes megyei megbeszéléseken is azt mondtam, hogy megkavarodott képző- művészeti életünkben ez nem megoldás. Az igazgatóhelyettes, Ladányi István is elzárkózó volt; kérte, ne jegyzeteljem, ne va- gyem fel magnóra, amit mond, de azért annyit talán idézhetek mondandójából, hogy ő a bajok forrását abban látja: nagyon sok, majdnem száz művész alkot Szentendrén, s nincs pénz arra, hogy mindenki megéljen a művészetéből. Ez okozza a feszültséget. Dr. Szabó József, az MSZMP Pest Megyei Bizottságának képzőművészetekkel foglalkozó osztályvezető-helyettese úgy értékelte a helyzetet, hogy eluralkodtak az érzelmek és az indulatok, mindenképpen nagyobb bizalom kell. Az biztos, hogy nem baráti a viszony. Véleményem szerint a vajdás csoport keresi a konfrontációt és Bihari József az, aki az utóbbi fél évben nagyobb hajlandóságot mutatott a megegyezésre. A közeljövőben, ha máshogy nem megy — igaz ugyan, a Pest Megyei Tanácscsal már létezik egy együttműködési szerződés —, a megyei múzeummal is meg kell ezt kötni. Balázs Gézáné, a Pest Megyei Tanács elnökhelyettese — bár hosszabb szabadságról visszajőve értesült a történtekről — éppen ezért részletekbe nem bocsátkozott, de a fenti megoldás: a megegyezés mellett volt. Aknay Jánossal, akit nemrég választottak meg a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége területi szervezetének szentendrei titkárává, Be- reznai Péterrel és Wahorn Andrással, Guba Istvánnal és Vincze Ottóval együtt utólag közzétett és a kollegáknak elküldött levelükben is hangsúlyozták, hogy kivonulásuk nem a szakma ellen irányult, hanem önvédelemből, tiltakozás akart lenni a megyei múzeum, mint intézmény sorozatos kellemetlenségeket okozó, akadályokat görgető, az érvényesülésüket gátló csendes, csak a háttérben érzékelhető tevékenysége ellen. Nem lenne célszerű, ha én ezeket most felsorolnám, egyrészt a helyszűke miatt, másrészt azért, mert a másik fél ezekről nem nyilatkozott. Nem beszélve arról. hogy a problémákat egymás között kell megoldani. Menedzser kell! Könnyű ezt mondani, hiszen régóta erre irányul az erőfeszítés. A megyei párt- és állami vezetés többször szorgalmazta az egyeztetést, és hát éppen ennek kudarca miatt kerülhetett sor a látványos kivonulásra. Mivel nem sikerült megegyezni, meg kell próbálni a lehetetlent: együttműködési szerződéssel szabályozni a megyei múzeumigazgatóság és a „vajdások” kapcsolatát! ? Általában az ember a gyengébb védelmére hajlamos. Nem egy kis képzőművészeti, csoport rendelkezik azzal az apparátussal, azokkal az irányítási eszközökkel, és ha fogyóban is lévő, de még létező pénzzel, hogy jó irányba befolyásolni tudja, s harmonikussá tegye Szentendre képzőművészeti életét. Véleményem szerint ugyanaz a kérdés, mint megújulni vágyó gazdaságunkban is: Mit választunk? Mi a hasznosabb? Hatalmat gyakorolni egy „megkavarodott képzőművészeti életben”, avagy menedzserként mindenki tudását, erényeit és népszerűségét okosan kihastenálva, nemcsak megtűrve, hanem támogatva is, gondos gazdaként élvezni egy virágzó kertet: az idegen- forgalmat csábító és mindenkinek bevételt is hozó sokszínű képzőművészeti tárlatokat. Űjj Írisz Kritikusok díjai A legjobb új magyar dráma címet Spiró György Csirkefej című műve nyerte el, amelyet Zsámbéki Gábor állított színpadra a Katona József Színházban. Ö kapta meg — ezért a munkájáért — a legjobb rendezésért járó díjat. A legjobb női alakítás díját Udvaros Dorottyának ítélték a Catullus, illetve a Három lány kékben című előadásokban nyújtott teljesítményéért. A legjobb férfialakításnak a szavazatok alapján Blaskó Péter, a Galilei élete és Tordy Géza, Az ügynök halála egy- egy szerepében nyújtott teljesítménye bizonyult. A legjobb női mellékszereplő Csomós Mari, a legjobb férfi mellékszereplő Varga Zoltán lett, mindketten a Csirkefej-beli alakításaikért. A legjobb díszletért járó díjat Antal Cs 'ba kapta a Catullus, az Örökösök és a Kínkastély című előadásokhoz tervezett színpadképeiért, a legjobb jelmezekért járó díjat pedig Szakács Györgyi vehette át a Három lánv kékben, és a Galilei élete című előadásokhoz készített öltözékekért. A színikritikusok különdíját is odaítélték, ezt Jordán Tamás kapta. Keresztes Szilvia Beérik a munka gyümölcse Egykor dugdosták a gépeket Elnézem a galambösz, gyermekien tiszta szemű, haik szavú embert. Nem ilyennek képzeltem. Szigorúbbnak, tartózkodóbbnak és hűvös modorúnak. Persze sokkal jobb így, hogy ilyen. Csak nehezebb szót érteni vele. Én mindenáron az életéről, a közelmúltban kapott Nyisztor-díjról meg a munkájáról faggatnám, ha lehetne. De dr. Páifi György, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem műszaki főigazgató-helyettese, a gépfej- lödés-történeti gyűjtemény vezetője fél szavakkal intézi el életét, mosollyal nyugtázza érdek}ődésemet, aztán csak beszól és beszél — a gépekről. Közben az iroda ajtaján át szemével simogatja, szeretettel mustrálja a gépmatuzsálemeket. Magyarázza, hogyan került ide Gödöllőre a Stock-cégnél 1913-ban gyártott motoros eke vagy a gyűjtemény legrégibb darabja, az 1860-ból származó járgánymeghajtású cséplőgép meg a többi, öreg gépcsoda. Ma már nevet azon a majdnem fegyelmi ügyön, ami végül írásbeli figyelmeztetéssé szelídült, ám akkoriban, amikor hosszú évek gyűjtőmunkáját jutalmazták így, bizony rosz- szul érezte magát. — Nem történt semmi más, csupán annyi, hogy amikor selejtezésre ítélték a kétegyházi mezőgazdasági iskola régi gépeit, inkább eldugdostuk, mintsem a MÉH-be vigyük azokat. Egy idő után persze kiderült a turpisság. Mégsem bántam meg. mert így legalább megmenekültek a ma már pótolhatatlan nemzeti értéket, kincset jelentő masinák. Nem úgy. mint azok a társaik, amelyeket a 60-as években 35 ezerért adtak el hulladékként, hogy aztán beolvasszák. Volt közöttük egy, a 30-as évek elején gyártott Hoffherr-traktor. Azóta sem találom a párját. Tudom, hogy Belgiumban meg Franciaországban van belőle néhány, de azok is magángyűjtőtanél, akik nem válnak meg azoktól. Sajnos! Így nem marad más hátra, mint itthon kutatni a még fellelhető darabokat.. . A kis epizód felelevenítése után újra a tervekről, feladatokról, s természetesen a gépekről beszél. És az álmairól. Egy régiről, ami mára valósággá vált, s az újról, ami talán hamarosan megvalósul. Büszkén emlegeti a napjainkban oly természetesnek tűnő távoktatást, amelynek létrehozása jó néhány szakmában az ő nevéhez fűződik. Hosszasan, szeretettel beszél a hajdani diákokról, akik közül ma nem egy a másik álom valóra váltásában segédkezik. Ök azok, akik odaadással, hivatástudattal gyógyítgatják szabadidejükben az öreg gépek testén a rozsdás sebeket, hogy a gödöllői gépgyűjteményhez hasonló, de teljesebb kiállításon tárják elénk a Békés megyei Kétegyházán a múltat idéző gépcsodákat. Mert Páifi György egykori hobbijából, álmából a ma feladatává, munkájává növekedett az óriási, másfél ezres gyűjtemény bemutatása. — Tíz éve. 1977-ben érkezett el az az idő, amikor úgy éreztük, hogy be kell mutatnunk, mire mentünk a gyűjtögetéssel. Versenyt rendeztünk a régi gépekkel, felvonultattuk azokat. És vártuk a hatást, ami végire nem maradt el. Még abban az évben agrártörténeti emlékhellyé nyilvánították a kétegyházi iskolát, majd megjelent eg,y rendelet, ami ezeket a műszaki, agrártörténeti emlékeket védetté nyilvánította. Később. pár év múlva a művelődési tárca nyilvános szakgyűjteménnyé .nyilvánította a kétegyházit. Most pedig arra készülünk, hogy a gödöllőihez hasonlóan Kétegyházán is megnyitjuk a mezőgazdasági gépek fejlődését bemutató kiállítást. Ez lesz a világon az első. gabonatermesztési eszközöket és gépeket bemutató nyilvános gyűjtemény. Két évtized munkájának gyümölcse érik be hát hamarosan, s ezzel ismét lezárul egy korszak Páifi György életében. De a munkának nincs, nem is lehet vége, mert ha a nyugdíjaskorhoz közel is jár, azért terveket, újabb álmokat még jócskán szövöget a főigazgató-helyettes. — Mindig kerül elő olyan gép, amire nem is számítottunk, amit el kell helyezni a gyűjteményben, amivel foglalkozni kell. Aztán itt van a tanítás. Ki keli használnunk, hogy az elméleti oktatás mellett a gyakorlatban mutathatjuk meg, magyarázhatjuk el, hogyan működik mondjuk egy dugattyú. Tudom. hogy lesz olyan óra, amikor végig a gépek mellett kell majd állmunk, s ha ez nem is a legkényelmesebb módja egy előadásnak, mégis hiszem, hogy többet ér, mintha videofilmen akarnánk bemutatni, megmagyarázni ugyanazokat a dolgokat. És itt a nagy feladat: az írás. Szeretném papíron is megörökíteni a múltat, a gépek fejlődésének történetét. Ma még nagyon kevés időm jut erre. Pedig szeretném felkutatni, megkeresni azokat az embereket, akik annak idején sokat tettek a magyar mezőgazdaság gépesítéséért. S ha ez megvan. biztos akad még újabb és újabb feladat... \ Bizonyára így lesz, bár amit Páifi György eddig tett a hazai oktatás, művelődés előbbre viteléért a kutatásszervezés és a gyűjtőmunka terén, az már ma is gazdag életművet jelent. S a Gödöllői Agrártudományi Egyetem főigazgató-helyettese vallja is: gazdag ember. Igaz. nem a szó hétköznapi értelmében. Inkább úgy, ahogy lélekben lehet tehetős egy ember: boldog és elégedett. Tehette, amit szetetett, s meg is becsülték munkáját. Szeretik és tisztelik, a kívülállók és a szakmabeliek egyaránt. És ma már azért is elismerést kap, amiért egykor megmosolyogták vagy megdorgálták. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium aranykönyvében, ahová csak azoknak a neve kerül, akik munkájukkal kiérdemelték a Nyisztor-em- lékérmet, az egyik oldalon csak dr. Pál- fi György neve szerepel. Az indoklás: a Gödöllői Agrártudományi Egyetem műszaki főigazgató-helyettesének magas színvonalú oktató és kutató, valamint kutatásszervezési tevékenységéért, a gyakorlati oktatás korszerű tárgyi feltételeinek kialakításáért, különösen a védett gyűjtemény gyarapításában, megőrzésében kifejtett tudományos munkájáért adományozta a mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter e díjat. P. Zs.
