Pest Megyei Hírlap, 1987. október (31. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-10 / 239. szám
1987. OKTOBER 10., SZOMBAT PEST .*##-.€» Yt MAGAZIN Az emlékezés mindig friss virágai Vendégségben testvérmegyénkben, a szibériai Omszkban Több mint nyolc éve találkozhattam vele először Budapesten. Fjodor Bugajenko akkor szerkesztőségünk vendege volt néhány órára, hogy beszéljen arról, mi ihlette Ligeti Károly szobrának megalkotására. Az Omszki parkban néhány nappal ezután a Tanácsköztársaság 60. évfordulójának Pest megyei ünnepségén avatták fel a gigantikus művet. Mint akkor, 1979-ben, Bugajenko elmondta, ez a szobor két példányban készült. Az elsőt itt Budapesten állítják fel, a másikat ott, ahol a hős magyar internacionalista életét áldozta a forradalom győzelméért, a szibériai Omszkban. Így is történt: az Omszki parkbeíi szobor hasonmását 1979 november 14 én, a fehérterrorista Kolcsakék felett aratott győzelem 60. évfordulóján avatták fel testvérmegyénk székhelyén egy gyönyörű parkban. Ez a hősök emlékkertje Omszk főterén fekszik, szemben egy híddal, amelyet a nagy októberi szocialista forradalom 50. évfordulójának tiszteletére adtak át annak idején. Hírneves tér ez. Szerepel Omszk város címerében is, s megörökíti a két nagy szibériai folyó, az Om és az Irtisz egyesülését. hogy 1916-ban hadifogságba esett, s hogy a fogolytáborban vált kommunistává, majd 1917-ben a bolsevik párt tagja lett, s ugyanennél, az évnek az őszén az omszki táborban a legénység között végzett fel- világosító munkát. Megszervezte az első omszki nemzetközi vörösgárdát, s szerkesztette a Forradalom című omszki magyar nyelvű hadifogolyújságot 1918 júniusában, mint az Omszkot védő magyar csapatok parancsnoka, súlyos sebesüléssel esett a fehérek fogságába. A város felszabadulásának küszöbén, 1919. június 2-án, a kolcsakisták 150 internacionalistával együtt kivégezték. S ott látható a falon Ligeti Károly Végrendeletem című híres költeményének néhány sora: „...veletek küldöm tűz telkemet, / Hogy lobogva a forró csata soraiban / Az én telkemtől lelkesedjetek...” Drámaian ragadta meg a pillanatot Amikor Omszkba készültünk az idén, a majd kilenc évvel ezelőtti jegyzetfüzetem lapjaiban megtaláltam azokat a szavakat, amelyeket Bugajenko akkor mondott el ars poeticájáról, Ligeti Károly szobrának történetéről. Még a ia- októberi szocialista forradalom 50. évfordulóján határozták el, hogy megörökítik az utókor számára mindazok emlékét, akik hősökként életüket áldozták a szovjethatalomért — olvasom akkori feljegyzéseimben Bugajenko kijelentéseit. Először — őszintén szólva — csupán egy mellszoborra gondoltam — mondta Bugajenko. — De amikor megismerkedtem teljes mélységében ennek a nagyszerű forradalmárnak az életművével, a feladat nemcsak fellelkesített, hanem magával is ragadott. Rádöbbentem : többről van, szó, mint egy ^,W;,LAZ°borI:ói,.am?Uyelegyvalakjnek .akarjak emleket al- ltóyŰ„KÍU -Bjá; yt#ga}kofátával. Ligeti Károly személyén át, a forradalomnak állítottunk emlékművet, s ehhez nélkülözhetetlen volt a teljes életnagyság, illetve a monumentális alkotás, amely a tér fölé magasodik. Építészklllégámmal meg akartuk fogalmazni 'azokat a belső emberi erőket, amelyek az új típusú hős személyiségéből sugároznak embertársaikra.' Így természetszerűen adódott — legalábbis így érezzük — hogy e nagyszerű forradalmárt ne költőként, újságírókér' vagy a szegény kovács gyermekeként ábrázoljuk. Azt a pillanatot próbáltam megragadni, amely Ligeti. Károly forradalmi életének csúcspontja, a mártírhalála előtti időt. Ebben segítségemre volt az a néhány soros verse, amelyet azelclt írt, amikor a kolcsakista fehérterroristák kivégezték. Ez így hangzik: „Előre magyarok! Előre proletárok! Én meghalok, de a hitem megmarad!’’ Vétetek küldöm tűz lelkemet Most majd kilenc év múltán ott tiszteleghettem Ligeti Károly omszki szobra előtt is, s elhelyezhettem talapzatán az emlékezés virágait. De nemcsak az emlékművön már ott levő sok-sok friss virágcsokor tanúskodott arról, hogy a magyar internacionalisták e mártírjáról nem feledkezik el Omszkban az utókor, hanem azok az úttörőcsapatok is ápolják emlékét, amelyek felvehették nevét, s most magyar fiatalokkal, leveleznek. A vörös sarkok ott Omszkban is megörökítik Ligeti Károly életének mindmegannyi mozzanatát. Képek, cikkek láthatók róla, az alig 29 éve: korában hősi halált halt vasesztergályosról, íróról, a magyar kommunista hadifogoly-mozgalom egyik vezetőjéről. Ott vannak magyarországi forradalmi „előéletének” adatai is. Az, hogy tagja volt a Magyarországi Vas- és Fémmunkások Szövetségének, a Szociáldemokrata Pártnak, és munkatársa a Népszavának!. Beszámolnak ezek a visszaemlék< .ések arról is, hogy Ligeti Károly részt vett a sztrájkharcokban, s A végtelen erdők, tajgák hatása S amikor néhány nappal ké- 'sőfetí ' ^gyik ’este' a művészi munkához oly ideálisan csendes, barátságos omszki utcában Fjodor Bugajenko ajtót nyit, s betessékel műtermébe, megállapíthatom, hogy a budapesti találkozásunk óta eltelt több mint nyolc esztendő szinte nyomtalanul telt el fölötte. Az 58 esztendős szobrász arca ugyanolyan mosolygós, mozdulatai változatlanul dinamikusak, beszédét széles taglejtéssel kíséri, s az egész lényéből az az anekdotázó belső derű sugárzik, amely any- nyira jellemzi a szibériaiakat. Később ezt meg is mondom neki, s a dolgot tréfával kerüli meg. Talán a végtelenség, amely a szibériai erdőségeket, tajgákat, tundrákat annyira jellemzi, amely a természet e keménységében, vadságában egyszerre bájos és néha kegyetlen, tesz bennünket ilyenekké — mondja elgondolkodva. S máris Omszk megye térképét mutatja a falon, amelyen az Irtisz szeszélyes kanyarulatai láthatók. „Látja, ez a mi világunk — mondja — szerelmesei vagyunk ennek a tájnak mínusz negyven—ötven fokos téli hidegeivel, a rövid, alig három hónapig tartó fagymentes időivel. Azzal együtt, hogy tula időkképpen nincsenek is az önöknél annyira megszokott, jól elváló évszakok. Nem cserélnénk el sem ezt az éghajlatot, sem ezt a tájat. Igen — mondja — szibériaiak vagyunk”. S ha valakitől, tőle aztán igazán hitelesen hangzik mindez. Hiszen az a kis, számomra kedvesen dedikált füzet, amely egy 1930-as gyűjteményes kiállításáról készült, s amellyel megtisztelt, éppen azt emeli ki első helyen, hogy rövid tanulmányai kivételével ez a nagyszerű szobrász alig tette ki lábát Omszk megyéből. S hogy mennyire így van, annak kőbevésett bizonyítékai ott láthatók Omszk városában. Szobrok a köztereken, emlékparkokban, gyárak előcsarnokaiban, mindmegannyi Bugajen- ko-alkotás. Mondom is neki, hogy amikor omszki postai képeslapot vásároltam, tíz közül kettőn olvashattam a város nevezetességeit bemutató szobrokon, hogy alkotójuk nem más, mint Fjodor Bugajenko. S most látom először bosz- szúsnak az egész este folyamán. A mester szerény ember — súgják fülembe — nem szereti, ha dicsérik. De a kellemetlen percek gyorsan elmúlnak, mert már ő beszél mestereiről, akiktől ifjúkorában a művészetet elsajátította. Arca kiszínesedik, hangja belső tűz- től áthatottá válik, amikor arról kérdem, mi az amin jelenleg dolgozik. Mint mindig — mondja — ezúttal is Omszk városának alkot. A mártírok kertjébe készít hat mellszobrot azokról a hős forradalmárokról, akiket a kolcsakisták annak idején kivégeztek. Meg is nézhetem, egy a tízhez, kicsinyített makettben, a hat készülő szobrot. Sorra mutatja őket. Ez itt Neibut Arnold, aki 1919-ben a forradalmi bizottság vezetője volt. - következő mellszobor Alekszander Masz- lenyikové. Ö 1919-ben a forradalmi bizottság szervezési vezetője volt. Pavel Vaszilov a forradalmi katonai bizottság élén állt. Rabinovics Mihály az Omszk megyei pártbizottság tagja volt, s szervezte a földalatti harcot a fehérterroristák rémuralma idején, amíg el nem fogták, s kivégezték. Mihail Nyikiforov szintén a megyei pártbizottság tagja volt. S végül a hatodik mártír Villisz Csuncsin a F.abocsij Puty (Munkásét) című forradalmi újság szerkesztője volt, amikor a kolcsakisták kivégző osztag elé állították. — Ezek a szobrok a nagy októberi szocialista forradalom 70. évfordulójára készülnek — mondja Bugajenko. A műteremben egyébként! más szobrok már szinté készen vannak, s felállításra vagy utolsó simításra várnak. Köztük van az az alkotás, amely egy textilgyár (előcsarnokába kerül. Ez a nemzedék- váltást, illetve a munkamódszerátadást örökíti meg. Dlnamirmus, mozgás, harmonikus egység Távolabbi tervek? Bugajenko válasz helyett egy maketthez tessékel. Ez már így kicsinyített, egy a tízhez változatában is magával sodró dinamizmusával, az alakok mozgásritmikájával, amely így agyagba formálva is érvényesül. A szobrok leányokat ábrázelnak, művészi tornagyakorlatok közben. Az eredetiek, amelyek a városi sportcsarnok elé kerülnek 5, 15 és 4 méter magasak lesznek. A grandiózus sportpalota épülete harmonikusan alkot majd összhangot ezekkel a kecses gigantikus nagyságú nőalakokkal. Mint Bugajenko elmondja, témának azért a művészi tornát választotta, mert ki akarta fejezni a sportcsarnok kettős rendeltetését: azt hogy egyszerre szolgál a testkultúra és a zene cáljaira, amennyiben gyakran színhelye a mérkőzések mellett koncerteknek is. Árkus István A csendet megtöri a beszéd < A falépcsőnek nincs korlátja Ki emlékszik a kosdiak közül a rádiós nagymamára? A barázdált arcú, töpörödött öregasszonyra, aki jéggé fagyott porosszürke hóbuckákon bukdácsolva, a kezéhez szíja- zott öreg Szokolt hallgatva hordta fel a hegyre, agyagba vájt barlangjába a vizet? Mígnem... Nem szenvedett. Csendben elaludt a füstszagú, deszkákból tákolt ágyon. S ki emlékszik Bátyai Ferencre? A nyugdíjas aranyművesre,, aki üldözési mániától fojtogatva, bujkált az emberek elől, s aki egy esztendeig feküdt holtan romos dunakeszi házának konyhájában, mígnem valakinek eszébe jutott, rég látta az öreget. A tanács osztályvezetője törte rá az ajtót, de ő nem mert bemenni: a nyolcvanéves szomszédasszonyt küldte be maga előtt. Mint egy múmia, suttogták másnap a környéken, úgy összeszáradt szegény. w Botorkálunk a gazba taposott keskeny ösvényen, fel a kert végébe. Annus néni azt mondja, onnan fentről gyönyörű a táj. Ellátni egészen a Szentendrei-sziget csücskéig, s tiszta időben még a Naszály sebzett gerincét is felfedezheti az ember, ha jó a szeme. A Duna túlpartján a visegrádi vár, arrébb a faipari szövetkezet aprónak látszó épülete a valamikori kőbánya meredek sziklafala alatt. A domboldalon faházak, a falu széléhez közelebb hivalkodó, fehér falu villák. Mélyeket lélegezve próbálom lassítani szapora szívverésem. Belekapaszkodom az öreg barackfa egyik, ágába, a, sárguló leveleken, at kandikálok kj. Valóban . gyönyörű, a panorár ma. Látom, a tájnak az a pontja nemcsak engem ragadott meg: körülöttünk jobbra is, balra is, meg fölöttünk családi háznak Beillő nyaralók. Csupán ez a telek üres még, de ahogy Annus néni mondja, az is marad. Nagyszülei vették valamikor, ő örökölte, s még egy darabbal meg is toldotta, nem adja hát semmi pénzért. Pedig itt Nagymaroson már ezerötszázat is fizetnek egy négyszögöléért, vevő is lenne, ám Annus néni hajthatatlan. — Ami érték másnak, az nekem is az — mondja, s arcán megkeményednek a vonások. Talán arra gondol, hogy ha mégis rászánná magát, a földért kapott szép summából jómódban élhetne élete végéig. De így? Marad kettőjüknek a kétezer-négyszáz forintos nyugdíj, amit János bácsi kap tulajdonképpen, Annus néni életében alig néhány évet dolgozott csak, azt is valamikor fiatalabb korában. Lefelé már könnyebb menni, s mire a ház melletti tyúkudvar romos épületéhez érünk, kifújom tüdőmből az utolsó fáradt levegőt is. A vedléstől kopaszodó japán kakas rám Fjodor Bugajenko a műtermében kárint egyet, kettőt, de mert veszélytelennek talál, a tyúkokat kezdi hajtani. Ráér. ez a dolga. Arrébb kócos korcs hever a sudár hársfa árnyékában: az idegent észrevéve unottan pislant egyet, ám meg sem moccan. A vastag falu, láthatóan szakértelemmel épített vályogház még dacol az idővel. Csak a vakolat omladozik itt-ott, de azt gyorsan ki lehet javítani. A tetőt is át kellene rakni, a cserépsorok hullámai jelzik, meghajlottak már a lécek. A szűk, kevés fényt adó ablakokról pereg a festék, a felső tábla megrepedt. Az ajtón, amelyet nemrég mázolhattak, a zöld festéket lehorzsolták a hegyes kutyakarmok. Annus néni a nagyszobában kínál hellyel. János bácsi egy tövig szívott csikket szorongat megsárgult újjai között, színtelen szemeivel az ablakon túli világot tapogatja. — Van egy cigije? — ragadja meg váratlanul a kezem. — Na, adjon egyet. Egy cigit. Magának biztosan van. — Hagyd már a vendéget — mordul rá Annus néni. Köpenye zsebéből egy doboz Románcot vesz elő, ad egy szálat János bácsinak. Nem gyújtja meg. — Ha odaadnám neki az egészet, egy fél nap alatt elszívná. De hát a nyugdíjból nem telik, pedig megdolgozott érte, megérdemelné, hogy annyit füstöljön, amennyi jólesik. Mert más már nem is kell neki. Csend kúszik közénk. Az öreg idegesen forgatja uijai között a meg nem gyújtott cigarettát és bámul kifelé az ablakon. Nem sokáig bírja. — Na, adjon 1 egy Cigit — matat a fehér rudacskával. Annus néni legyint: — Nem cigi kell neked, hanem tűz. — Meggyújtja, így nyugodtabban tudunk beszélgetni. — Kikezdte már őt az öregség. Agyérelmeszesedése van. Nem emlékszik semmire. Csak a cigaretta maradt meg benne. Sokszor azt se tudja, mit csinál. Ha rájön a szükség, gyakran már nem jut el a vécéig. Aztán takaríthatok utána, öt éve van így. Vigyáznom kell rá, mert a múltkor is elesett, össze-vissza törte magát, nem tudott felállni. Karácsonykor meg a tujafát gyújtotta fel itt a ház mellett. A szomszéd rohant át eloltani a méteres lángokat. De hát ilyen az élet, mit tegyek — sóhajt,' azután mentegetőzve hozzáteszi : — Magával is megtörténhet mi.idéz. Hogy kinek mi lesz a sorsa vénségére, azt senki nem tudja előre. Még hosszan beszélgetünk a családról, a betegségekről. Hamar ránk esteledik, menni készülök. Ahogy felállók az asztaltól, János bácsi megragadja a kezem: " ( — Adjon egy cigit, na adjon egyet — könyörög, pedig kezében ott füstöl a nem régen meggyújtott. Ez ma már az ötödik, az utolsó, hiszen a nyugdíjból, a kétezer-npgy- száz forintból többre nem futja. w *■ Zsuzsa mosolyog. Régen láttam nevetni. — Na és azt hallottad, hogy két néger megy a sivatagban ... — kezdeném az újabb viccet, de hiába erőlködöm, nem jut az eszembe a poén. Sebaj, mindjárt gondolkodom, sok viccet ismerek, biztosan akad másik. De nem. ma nem. Belekortyolunk az Unicum- ba. Most nem vizezték föl. — Mi van a többiekkel? — kérdezi Zsuzsa. — Régen hallottam a Feriről. Elvégezte már a sulit? A Feri még tanul, mondom, most utolsó éves a főiskolán. Az Elvira is jól van tulajdonképpen, ha csak azt nem számítjuk, hogy ott akarja hagyni a férjét, mert tízévi házasság után rájött: tehetetlen alak az ura. A Máté? Keményen kapaszkodik a lehetőségekbe, hogy megragadjon a pályán, de úgy látszik, hiába a szorgalom, ha kevés a tehetség. A Mari Moszkvában van, ott próbálja pallérozni elméjét... Sorolom a többiekét is, de egyszerre észre kell vennem: Zsuzsa nem figyel rám. Megint szomorú. Szemének barna korongja megkeményedik, ahogy a pohárért nyúl, látom remeg a keze. Már nincs velem. — Gyere, hazaviszlek — ajánlom fel. m w A Wartburg hamar végigsurran a szűk zsámboki utcákon. A keskeny kapubejárónál nehéz megfordulni, majdnem az árokban landolok, de végül sikerül, ha csálén is, ám úgy megállni, hogy elférjenek mellettem. Téglával kitámasztjuk az első kereket, a lejtőn nehogy elguruljon a kocsi. Zsuzsa a kapu zárjával bajlódik egy darabig, míg végre fordul a kulcs. Belépünk a kerítések által lezárt földdarabon álló birtokra. A háziasszony nevezi így: birtok. Kétszáz négyszögölön egy félig kész, termetes ház. Már évek óta így áll, mert nincs pénz a befejezéséhez. Amióta elment a férfi a háztól, más asszony ágyát választva, Zsuzsa ötezer-hét- száz forintos fizetéséből próbál boldogulni két gyerekével. A kisebbik még általános iskolás, a nagyobbik most fejezte be a középiskolát. A pénz nagy részét a kölcsönök törlesztése emészti fel, ami marad, az a konyhára sem lenne elég, ha nem lenne néhány tyúk, nyúl a valamikor garázsnak épült, most istállónak használt épületben. — Főzök egy kávét, addig nézz körül — biztat Zsuzsa. — D? tudod mit? Menj fel a kis- szobába, felviszem, ha kifőtt. A felső szintre vezető falépcsőnek nincs korlátja. A fal mellett lépegetek óvatosan. Fönt az előtérben hiányzik a linóleum, s az erkélyajtó is festetlen. Jobbra az aprócska szoba nyílik, Zsuzsa háló- és dolgozószobája, az a pici lyuk, ahová elbújik, ha már nincs hová menni. A kopott puffra ülök. Az asztalon újságok, folyóiratok, könyvek. Az írógép betűin szürkén pihen a por, rég nem használhatta. Az ágy is vetet- len, egy tarka pléd van csak rá terítve. Nem hallottam, hogy feljött. Egyszer csak ott állt az ajtóban, a kezében a tálcával. Elkortyolgatjuk a kávét, úgy forrón, nyelvet égetően. — Mostanában elhanyagolod magad — teszem le a csészét az asztalra. Zsuzsát nem lepi meg a megjegyzésem. — Tudod mi van a nagyobbik fiammal? Tudod? Nem vár választ, gyorsan folytatja: — Vizsgálati fogságban van. Belekeveredett valami betörésbe. ő csak falazott, a hülye, de most neki is felelnie kell. Amilyen mulya, ő viszi el a balhét... És elkezd sírni. Hallgatom és tehetetlennek érzem magam. Nemrég jött ki a kórházból, az idegosztályon ápolták kimerültséggel. Ahogy meg-megbuggyanó könnyeit nézem, egyre csak azon gondolkodom: most mit mondjak neki? ★ Hangosan pattogva sorjáznak a betűk az öreg Underwood írógépen, mikor e sorokat írom. Már tudom: János bácsi meghalt, Zsuzsa megint a kórházban kötött ki. Késő este van. Le kellene feküdni, hiszen holnap is felkel a nap, s menni, élni kell. De ki emlékszik a rádiós nagymamára? Ki emlékszik Bátyai Ferencre? Mondd, ki emlékszik az élőkre ? Furucz Zoltán
