Pest Megyei Hírlap, 1987. szeptember (31. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-12 / 215. szám

Fábián László:

Bán Zsuzsa:

Pórázon

Biciklicsengő

Szájról szájra adták a kutyák: ugattak, tutultak, amerre elhaladt a kerítések mellett, követték, mintha féltek volna magára hagyni kellemetlen gondolataival, mintha gyanították volna, mi forog a fejében, pedig most már csak nem is tétovázott egv-egy világos ablak előtt, ahogy szokott, amikor önfeledten ballagott hazafelé, és reménykedett, hátha akad valami pikáns jelenet firtató tekintete hálójába, valami felelőtlen beszéd a fülébe, ám ezúttal, ha került volna is ilyesmi, nem érzékelhette, annyira lefoglalták hullámokban rátörő belső riadalmai, és az volt a legelviselhetetlenebb, hogy valójában önmagától félt, önnön bizonytalanságától tartott, az elvesztegetett fölénytől, aminek helyét egyelőre olyasmi nem igyekezett kitölteni, amire a legcsekélyebb mértékben is építhetett volna, nem jött szenzációérzet, nem tolult fö] torokban lüktető dac, csak a szorongás terpeszkedett a szíve fölé, nyomta a koszorúeret, szaporázta rendszertelenre a lüktetést.

Tudta, minden elveszett.

Az is, ami ezután jött, jöhetett volna.

„És az a cafat milyen kéjes vi- gyorral adta át a levelet”; emlékezett erre az arcára, jóliehet előtte nem öltötte föl gyakran, legutóbb ó maga hajolt föíeje egy túlságosan sok és erős szesszel fűszerezett este után, amely váratlanul megborzolta szunnyadozó érzékeit. Hát, persze, hogy tudta, mi áll a levélben. „Ennek tudnia kellett mindent”. Kicsit kijózanodva a megbotránkozásból, már legyintett is ra: „magam formáltam ilyenre, és követeltem tőle kíváncsiságot mindenáron és bármely helyzetben. Ki is tanulta pompásan, hányszor dicsértem érte, amikor fontos értesüléseket szerzett. Nélküle miré vittem volna? Én csak azt tudom, ki az ellenség, kit kell figyelni, följelenteni. O az adatokat- is megszerzi, ha éppen boszorkány szoknyája alól is kell kici- balnia.”

, Alig .ütött, zajt, ahogy belépett. .

Családja aludt, nemigen szoktak ilyenkor föíébredni. Egyedül a macska várta lankadatlan kíváncsisággal, hogy kirakja táskájából a két csomag WC-papírt, a villany- körtét — összes mai szerzeményét. Most azonban ezek miatt is érzett némi lelkifurdalást, holott ez veszélytelen játszadozás, megtapasztalhatta szamtaianszor: az egyik hivatalban éppúgy nem veszik észre, mint a másikban, és különben is, mindig rá lehet fogni a takarító- személyzetre.

Holnap majd bemegy hozzájuk, majd kitereget mindent. Ne higy- gyék, hogy csak így meg lehet taposni.

A zászló a sarokban árválkodott — összetekerve. — Ilyenkor szokta kézbe venni.

Feleségét eleinte bosszantotta, hogy éjszakánként járt egyet a háztömb körül a kibontott lobogóval, féltette is, hogy valami baja támadhat. De csak a kutyák vonyítottak kötelességszerűen, akkor is, amikor a zászló már újból a sarokban pihent. Szerette volna, ha legalább az asszony a nyomába megy, de az sokáig a gyerekekre hivatkozott, később meg már neki sem jutott eszébe hívni. Elvétve azért . egy-egy megkésett lump besorolt mögéje, botorkált egy utcahossznyit. Pedig ő biztos volt benne (és ezt csak hittel lehet csinálni), egyszer majd jóváírják ezeket az éjszakai kivonulásokat, és ő méltó elismeréshez jut, mint az eszme titkos oltalmazója. Kellenének azonban — bizonytalankodott olykor — tanúk, hogy megerősítsék, bizonyítsák hűségét.

Nem volt kedve a lobogóhoz.

A macska nem értette ezt a megalkuvást: az ajtó előtt ült, várta, hogy együtt menjenek ki a házból, és végezzék el mindketten a dolgukat. Bátortalanul nyávogott is egyet.

Tehetetlenül szöszmötölt.

Aztán mégiscsak rászánta magát a lefekvésre.

Hanyatt feküdt: eleve reménytelennek érezte az álmot, hallgatta felesége nehézkes szuszogását, egy-egy nagyobb kifújással savanyú pára lebegett el érzékeny orra előtt. „Legalább titkolná — bosszankodott —, a fogkrém elveszi az ital bűzét.” Váratlanul ráébredt, ezért sem követi őt az asszony éjjeli kiruccanásaiban. Sőt, régóta dohog is: „te csak az idétlen zászlóddal vagy elfoglalva. ezek meg itt azt sem tudják, hogy zászló is van a világon, de palotákat építenek, és el sem férnek a luxuskocsik között. AranyBasádv László: Arany mag

fogantyús pórázon futtatják ebeiket.”

„Egye meg őket a rösseb.” Ezúttal sem akadt a szájába más vaiasz.

Valójában azonban mar évekkel ezelőtt szöget ütött a fejebe az asz- szony érveiese, rádöbbent maga is, mennyire könnyelműen hagyja magát eltaszigálni a húsosfazektól, és akkor döntött úgy, hogy a természettudományos szakkör helyisegét

— eleinte a tudomány álcája alatt, később azonban ügyet sem vetve rá

— laskagomba-tenyesztesre rendezi be; zsákokat szerzett degeszre tömve fűrészporral, faforgáccsal, vásárolt oltóanyagot, egyenletes es kellő hőmérsékletet biztosított, es kíváncsian leste, hogy a gombák megjelenjenek. Egy idő után szükségképpen — ki is hajtottak, növekedtek, szedni lehetett, am a mennyiség fölülmúlt minden képzeletet. Annál is több volt, mint amennyit el lehetett volna ajándékozni. Üzletet keresett, többet is, amelyek hajlandóak voltak átvenni az árut, s attól kezdve szabályos piaci termelés folyt az otthon falai között. Nem bocsátotta el a szakkörvezetőt, ellenkezőleg, rábízta a gombatermelést.

A titkárnő mélyen hallgatott: hétről hetre nagyobb adagot vihetett haza saját konyhájára.

A másik ügylet ennél is jobban sikerült.

Közreműködött abban is a szakkörvezető.

Áldozatul esett a balett-terem szinten. Haszontalan kölyökbanda emelgette ott red vés lábát; úgysem lenne belőlük semmi, balettművész éppen nem. Mivel az alagsorban rendezték be a termet, alkalmasnak látszott csincsillatenyésztésre. Lelkesen tanulmányozták a szakkörvezetővel a Kisállatok Fóruma című szaklapot, amely ontotta tanácsait csincsillaügyben is. Támogatást kértek az üzemtől: segítenének a ketrecrendszer létrehozásában. Levelükre beleegyező válasz érkezett: „A lerendezés folyamatba lett helyezve” — biztatott a hivatalos értesítés.

Nyüzsögtek a csincsillák a balettteremben.

Hogy az egykori táncosjelöltek ne kíváncsiskodhassanak be az ablakokon, az igazgató dróthálós katedrál- üveget vágatott a keretekbe. A dolgok időnként nem szét-, de összefeszítik a kereteket.

És újra meg újra nagyobb csin- csillaszállítmányok kerültek az át- vevohelyre.

Az üresen maradt fölső termekben zajlott a kulturális élet: próbált a vegyes kar, gyakoroltak a rézfúvósok (a csincsillák az alagsorban riadtan bújtak össze), a bábszínház új produkcióval kísérletezett, a kézimunkakor pedig nagyobb tétel molinózsákot slingelt — ajándék gombaadagok csomagolására. Az irodában változatlan ütemben folyt a könyvelés, bejegyzés, telefonálás, tárgyalás, és amennyire futotta, a följelentésekre is fordított energiát.

Árkádiái idill telepedett a házra: a tenyészet szépen működött.

Némi izgalmat egy telefon okozott, amely közölte, a kulturális otthont fölkeresi a Déli Fanfár nagyzenekara, és legalább kétszer bemutatja műsorát Valójában nem

volt ez különleges hír: effélék akadtak időnként. Persze, a szervezés mindig biztonságosan működött simán zajlottak az események. Esztendeje az Északi Fanfár hálától túlcsorduló sorokat jegyzett a ház emlékkönyvébe — nem feledkezve meg az igazgatónak címzett köszö- netekről sem. Mondhatni tehát, hogy az a csekélyke izgalom is inkább póz volt: lássék az érdeklődés.

A titkárnő mindenesetre elrohant a fodrászhoz, berakatta a haját. Abból baj nem lehet.

A hűtőszekrényt föltöltötték italokkal: hadd jöjjön a kedves vendég.

Jött.

Zenekarostól. De azért kísérő is akadt jócskán. Hozzájuk csapódva fölötteseik is az irányítástól. Jöttek és átszellemülten koccintgattak a magasztos kultúrára. A titkárnő úgy pörgött közöttük, attól kellett tartani, elmarad a feje a lábától. Élt és szikrázott: elbűvölten csodálták.

Aztán belopakodott valaki, egy ismeretlen, és sugdosni kezdett az ő közvetlen főnöke fülébe, neki pedig érzékelnie kellett, miként hervad le, szürkül majd vörösödik el ez az arc, ahogyan a megrökönyödés lassan átvált a fékezhetetlen dühbe, hogyan indul meg feléje vérbe boruló szemekkel tartva sakkban mindvégig, s miképpen sziszeg arcába a haragtól feszülő száj:

„— Hát így bízzunk meg magában, maga állat? Eszébe sem jutott ellenőrizni a hangszereket? Mit kezdjen a Déli Fanfár a repedt cin- tányérjával? Maga összejátszott az Északival!”

Még így, az ágyon fekve, a sötétbe meredve is beleborzongott a hangba, kísértette az a magából kivetkezett arc, a rémület, amely nyomban bekerítette, s amely benne van most is, jóllehet, immár kezében a végzés, amely fölér egy kiütéssel. Hiszen nincsen apelláta.: aki fölemel, le is sújthat.

Így szakadt rá az álom.

Azt álmodta, póráz van a nyakán, aranyfogantyúja egy ismerősnek tetsző, de irgalmatlanul megnagyobbodott kézben.

Hat ágy volt egy szobában, emeletesek. Őt délelőtt vitték el otthonról, váratlanul, pedig anyjának azt mondták, előbb értesítést kap.

A rendőrök azt mondták, itt a papír, hozták magukkal. S ők éppen akkor érkeztek haza a kórházból, ahová magával vitte anyja. A vele történt legutóbbi dolgok miatt ideg- gyógyászati kezelésre szorult. Akkor is injekcióra kellett mennie.

Esett az eső reggel óta, s nekik, kettőjüknek csak egy rozoga levélmintás ernyőjük volt, olyan, amilyet össze lehet csukni egészen kicsire.

— Nem tudok bánni én már ezzel az ernyővel, fiam, majd te kezeled, jó? — mondta neki anyja indulás előtt, és ő küzdött azzal a rossz szerkezettel, mielőtt kiléptek volna a házból, aztán külön attrakció volt buszra szállás előtt összecsukni megint. Lelkiismeretfurda- lást érzett, amiért miatta kell injekcióra járni anyjának, azért igyekezett mindenben a kedvébe járni.

Egy ajtó melletti alsó ágyat mutattak: az az övé. Nyelt egyet, mert újabb csalódás volt. Ha már ilyen helyen kell aludnia öt idegen fiúval, legalább egy felső ágyat kapott volna.

k

A kórházban anyja előbb neki vett szendvicset, meg süteményt, hátha sokáig kell várniuk, és ha megéhezik, legyen mit ennie Ö azt mondta, nem éhes. Akkor bementek abba a váróterembe, ahonnan beszólították a betegeket., leültek egymás mellé két síkos műanyag székre, és nézték a többieket. Ö azt hitte, mindenki injekcióra vár, de anyja suttogva megmagyarázta, hogy vannak. akikkel csak beszélgetnek, mások meg, akik pizsamában és fürdő- köpenyben mászkálnak cél nélkül erre-arra. itt is alusznak.

— Fájni fog? — kérdezte ő.

— Hát, Gyurika — mosolyodat; cl anyja szomorkásán —, tízéves múltál, és még mindig ilyen gyáva vagy? Azt a kis szúrást mindenkinek ki kell birni.

— És sokáig leszek bent?

— Dehogy, az csak pár perc!

Cigány dalok I.

Csohány Kálmán rajza

És tényleg, nem tartott sokáig.- Most megnézzük, mikor megy hazafelé busz — mondta kifelé menet anyja —, múltkor gyalog hazamentem innen, de nincsen járda sok helyen, és tudod, milyen rossz, azok a nagy autók elsüvítenek az ember mellett, majdnem elvitt a szelük.

— A kamionok.

— Igen. azok a legrosszabbak, meg a teherautók.

Kisilabizálták, hogy csak húsz perc múlva indul busz.

— Legalább jó idő volna — bor- zongott meg anyja —, akkor elsétálgatnánk és nézelődnénk.

Megnézték, mi van a zacskóban, amit a büfében vettek reggel, s úgy döntöttek, a kenőmájas szendvicset anyja, a két süteményt Gyurika eszi meg. A hűvös, esőpermetes dél- előttben behúzott nyakkal járkáltak, nézték a nedves, didergő bokrokat, és ő arra gondolt, jó lenne valami vidámat mesélni, hogy jó kedvük legyen, de nem jutott eszébe semmi. Anyja kezében kitüremkedett a kenőmájas a zsemle közül, és amúgy mulatságos lett volna, mint egy vicces filmben, ahogyan megpróbálta az ujjával, szájával helyreigazítani, de most nem lett volna ereje mulatni rajta. Lehet, hogy az az injekció is fáj neki, csak nem akarja mondani.

S akkor jött egy fehér Lada, éppen szemben velük. Anyja mindjárt felderült, és úgy integetett a szét- mállott szendvicsével, mint valami forgalmista az állomáson. A Lada megállt, és felvette őket. Ismerős ült benne.

— Milyen szerencse — mondja anyja a városban, ahol kiszálltak —, még sokáig kellett volna a buszra várnunk. — Akkor tüntette el az utolsó'falat szendvicset a szájában, és mintha egy kicsit derűsebb lett volna a tekintete.

Hazafelé még vettek a játékboltban egy olyan rajzó ló táblát, amin egy húzással el lehetett törölni minden vonalat, és újra kezdeni.

— Űgyis rossz idő van — mondja anyja —, míg én főzök, meg kitakarítok, te rajzolgatsz majd.

És tényleg, minden olyan nyugalmas és szép volt. Azt gondolták, később bekapcsolják a tévét, azt nézik, meg beszélgetnek.

És akkor jöttek a rendőrök.

Ö éppen az új rajzolótáblát próbálta ki, gondolta, rajzol valami humoros képet anyjának, az meg örül neki, amikor a kutya ugatni kezdett, és jöttek a rendőrök.

— Most azonnal elviszik? — hallotta anyja hangját a konyhából —, de hiszen arról volt szó. először értesítenek róla, mikor kell mennie.

Neki összeszorult a szíve, és letette a rajzolótáblát maga mellé a heverőre. Csak összefüggéstelenül hallotta anyja sírós hangját, ahogyan tiltakozott. Aztán mégis aláírta a papírt, amit szerinte előző nap is kézbesíthettek volna, és egyik rendőr azt mondta, vegye fel a kabátját. Már. hogy ő.

Anyja akkor odasietett hozzá, ő lehajtott fejjel kapcsolgatta be a farmerdzsekije patentjeit.

— Szervusz, kisfiam — mondta anyja sírva —, holnap meglátogatlak, és ne csinálj többet semmi rosszat, mert látod, milyen nagy zűr lesz belőle ...

Érezte az arcán anyja könnyeit, és kiment a házból a rendőrökkel.

Azóta olyan, mint egy tárgy. Beültették az autóba, elvitték, átadták, ott felvették. Fürdött, pizsamát és fürdőköpenyt kapott, ebédelt.

Délután valami csoportos játék folyt egy teremben, de ő kívül maradt. Egy fiú szántszándékkal erősen rálépett a lábára, de ő csak ült lehajtott fejjel, fel sem szisszent.

Azt mondták, ideiglenes állami gondozás. Anyja nem tudott vigyázni rá. Dolgozott.

Este sokáig sírt a papion alatt. Aztán elaludt. Kicsire kuporodva, a jobb oldalán, ahogyan otthon is szokott. Tudta, mindez azért van, hogy megtanítsák: nem szabad biciklit lopni.

Anyja azt mondta, nincs pénze rá. de ha jól tanul, jövőre vesz, mindenképpen. Most nincs pénze rá.

Nem szabad biciklit lopni.

Almában elernyedt a teste, álmáméban otthon volt megint a szobájában. saját ágyában. És egyszeresek mintha biciklicsengőt hallott volna szólni. Többször is, mintha hívná. S akkor azt gondolta, már elmúlt ez az év, ő jól tanult, és anyja megvette neki a biciklit.

Felnevetett hangosan.

Hajnalodott már. Valaki felneszeit a nevetésre.