Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-29 / 203. szám
1981. AUGUSZTUS 29., SZOMBAT MAGAZIN Flamm János: Találkozásom a Protekcióval j\em, nem beszéltük meg előre. Mielőtt bárki a szememre vetné, 1 ’ hogy e kétes egzisztenciával kerestem a kapcsolatot, kijelentem: találkozásunk a véletlen műve volt. Illetve... annyiban véletlen, amennyire a szükségszerű a véletlenen keresztül nyilvánul meg, pontosabban: nem az a szükségszerű, hogy protekció van. hanem az, ha már van. szükségszerű, hogy találkozzunk vele, s csupán a véletlen műve, hogy hol és mikor. Nos, én például a múlt nyáron a Balaton mellett. Mikor megláttam azon a forró vasárnap kora délutánján, nyol- eaflmagával vonult be az üdülő ebédlőjébe, még nem tudtam, hogy ő lesz a nagy ö. Magamat felejtve bámultam a sportadást a televízióban, és miért is akadtam volna fenn azon, ahogy egy öt év körüli fiúcska, látva, hogy rátámaszkodom egy székre, azzal köszön be: „Ez a mi helyünk!” Még az sem tűnt fel, hogy pillanatok múlva két konyhalány sebbel-lobbal megterít és meleg ételt tálal fel a népes csapatnak. Csak később, miután faházunk előtt a hazulról hozott hideg élelmünket fogyasztottuk, döbbentem rá, valami nem klappol: beutalónkon ugyanis az a figyelmeztetés állt, hogy vasárnap — így érkezésünk napján is — a konyha nem üzemel. Másnap reggel, mindenfajta előzetes szándékommal szemben, vagyis hogy függetlenítsem magam átkos és kényszeres éberségemtől, kénytelen-kelletlen azonosítanom kellett a helyzetet: a húszhuszonöt család, továbbá a mintegy ötven nyaraló kisdiák közül, csak ő nyolcuknak volt saját helyük. Két fiatalasszony, egy nagymama és öt gyermek. Mi, többiek, mindnyájan önkirendszerben — sorban állva tálcáért, evőeszközért — vételeztük reggeli étkünket, őket viszont felszolgálták. Túlzás lenne azt állítanom, hogy az élmény megmételyezte volna önfeledt lubickolásunkat a mindenki számára egységesen kellemes hőfokú Balatonban Nagy élvezettel adtuk át magunkat a demokratikusan sütő napsugaraknak, vagyis nyaraltunk. Egészen ebédig. Az első mérgezett nyíl az ebédet követően fúródott húsomba, amikor tálcáinkat visszavive a „moslékos” felemelő mozzanatai szolgáltatták az ebéd befejező fogásaként a delikateszt. Isten tudja, lehet, hogy furcsa a gusztusom, bár nem vagyok válogatós, de jobban szeretem a különböző ételféleségeket önmagukban és tányéron látni, mint nemes elegyben egy huszonöt literes vájdlingban. Aj az aktus, miközben tányérunkról az ételmaradékot a közös edénybe kotortuk, az elhasznált papírszalvétát pedig egy papírkosárba dobáltuk, a továbbiakban kétszeresen is hasznosnak bizonyult. Egyfelől érdekünk volt, hogy uz utolsó falatig elköltsük ebédünket, hiszen így megmenekülhettünk e kényszerű tevékenységtől, másfelől ha kevésnek is tűnt volna porciónk, a moslékos edénybe pillantva legkevesebb egy óra hosszat, nem mardosta gyomrunkat az éhség. Moslékolt tehát boldog-boldogtalan, kicsi és nagy, kivéve — mint gyermekeim elnevezték őket, lám ilyen észrevétlenül tudatosodnak az esélyegyenlőtlenségek — az „úri család”. És ettől kezdve nem volt megállás. Hiába fogadott kegyeibe minket az időjárás és éheztünk farkasként az étkezések között, a központi téma immár az lett: mit tart meglepetésként számunkra még az „úri család”? Most már éberen figyeltünk. Értesüléseinket, megfigyeléseinket gondosan megosztottuk: íme, a mi és a többiek asztalán műanyag kosárban a kenyér, az övékén gyékényfonatában, a víz a többi asztalon lecsorbult szélű agyagkancsóban, az övékén üvegkancsóban. az evőeszközeink a közétkeztetésnél megszokott „frakciós” kanalak, villák (egy-egy keményebb falatnál jobbra avagy balra elhajlanak), az övéké alpakka. Aztán az egyik este mi csípős, mócsingos főtt kolbászt kaptunk, ők virslit, másik alkalommal ők a székelykáposzta helyett tejbegrízt és a nagymama aludttejet választhatott. Nem tudom, kiben, kikben bujkálhatott még rajtunk kívül az ördög. Birkanyájként moslékoltunk, jólesett az agyagkorsóból a viz, a kenyér a műanyag kosárból, miért rontotta volna el bárki is a két hét örömét. Mi sem rontottuk el, sőt gyermekké lettünk újra; infantilis örömöt leltünk abban, ha korábban érkezvén az ebédlőbe, kicserélhettük az övéikkel kancsónkat, kenyereskosarainkat, evőeszközeinket. Sőt, boldog elégtétellel láttuk, amint egy frissen érkezett család mit sem tudva a kivételezett jussról, elfoglalta asztalukat és ott költötték el első ebédjüket. A Protekció, az igazság eme szent pillanatában ott állt az ebédlő ajtajában és arcára fagyott csodálkozással — bár volt szabad asztal — várta meg. míg „azok” befejezik és a szorgos személyzet sűrű „elnézések” közepette tiszta abroszt terít és felszolgálja őket. Azt is be kell vallanom, hogy már az első napoktól kezdve komoly diverzánstevékenységet is folytattunk. Kiderült, hogy a sze- > mélyzet a gondoknő nyomására gyakorol kegyet, és egy önmagát meg nem nevező hírforrás arról is tudatott bennünket, hogy jussuk tovább terjed az ebédlőnél. Faházukban márkás szőnyeg, batiszt ágynemű, színes televízió és valószínűleg — ha nem is arany, de —‘ aranyozott WC-iilöke és éjjeliedény várja úri ülepüket. Bizonyos kiszivárogtatott hírek szerint pedig a messzire vezető kapcsolatok számukra a szokásos két hét helyett a nyári hónapokban korlátlan ideig teszik lehetővé e szolgáltatások élvezetét. Ioggal kérhetné számon bárki, micsoda elvtelen megalkuvás béJ nitotta meg nyelvemet, hogy akkor és ott, büszkére feszített kebellel nem tettem szóvá mindezt. Beismerem nyilvánosan, az én fejemen is volt némi vaj. Saját — pedagógusjogomnál fogva igen ritkán jutok a családos beutaló áldott s önfeledt örömeihez. Ennél sűrűbben csak némi külső segítséggel, nevén nevezve: protekcióval. Az pedig csak a sors iróniája, hogy ezúttal közbenjáróm, ha közvetlenül nem is, de közvetve a már említett messzire vezető kapcsolatoknál szólt érdekemben. Ezért hallgattam én ott és akkor. Még valami. A két hét leteltével az időjárás is megunta kegyei osztását, és némi kárörömmel hallgattuk az előrejelzést és figyeltük az elboruló égboltot. Az indulásunk előtti napon sebes szárnyakon érkezeti meg a vihar és betört a többnaposra ígért hidegfront, így történt, hogy másnap reggel szemerkélő esőben, ősziesen hűvös időben pakoltunk be és cseppet sem bánva, hogy búcsúznunk kell, elindultunk. Azon pedig már nem is csodálkoztunk, hogy visszapillantva azt láthatjuk: amint az üdülő egy bizonyos faháza fölött az esőcseppek vízszintes irányt vesznek és kikerülve a faházat, attól tisztes távolságra hullanak csak a földre. Környezetvédelmi tanácskozás A víz az ár Csákszentmihályi Róbert érmei. Nógrádi Gábor: Házasok — Ne felejtsd itt a fogkefét! — kiáltott fel az asszony és a vasalót / óvatosan végighúzta az ing gallérján. Az efféle langyos őszi napokon bizonyára élvezet az utazás. A levegő már hűvös, de az embert birizgálja egy-egy meleg sugár, úgymond biztatgatja: örüljön. — A felöltőt se felejtsd! A férfi belépett a szobába. Két frissen kitisztított cipőt tartott a kezében, és tétován megállt. A felesége letette a vasalót, elvette a cipőket. és óvatosan belecsúsztatta mindkettőt egy zacskóba. — Ha te neftt lennél... — mondta a férfi, aztán felsóhajtott. — A fogkefe! De jó, hogy mondtad. Megyek. Megyek é$ elcsomagolom. — A tokjában rakd el. — Persze, a tokjában — mondta a férfi, és elnévette magát. A ritkán utazó ember izgalma vibrált körülötte. És hogy most egyedül, húszévnyi házasság után! Mint legénykorában. De ez nem okoz közöttük ... Nem okoz. Okozhatott volna persze, mert az anyja csak öt hívta. Mint mindig. Sok-sok éve. De ő egyedül nem ment. Ö szereti a feleségét, próbálja ezt az anyja megérteni De most a felesége mondta: menj! Menj csak! Majd én addig itt. .. Semmi baj A felesége beszélte rá. Ö most sem akart. — Miért ne mennél? Erezd jól magad! Legalább te. Engem csak ne félts! Majd én elfoglalom magam itthon. Nekem is jót fog tenni... Már hetekkel az utazás előtt a készülődés lázában égtek. Az asz- szony ingeket vásárolt és fehérneműt. kitisztíttatta az öltönyeit és a nyakkendőket, a zsebkendőkbe pedig belehímezte a férje monogramját. Ó, ezt nem kellett volna — nézegette az ember büszkén. Tudta ő, hogy az anyjának szól ez a monogram. az öregasszonynak, aki engesztelhetetlenül gyűlöli a menyét, de mégiscsak az ő monogramja. Az ő neve a zsebkendőn. Érte folyt ez a harc a két nő között évtizedek óta. Jöttek a levelek Belgiumból, bennük a feleségéről egy szó sem esett. Érkeztek néha csomagok, de csak neki. a fiúnak, az egyetlen gyermeknek Mennyi veszekedés, sírás éveken át! Talán most vége. A felesége volt az Okosabb Azzal, hogv beleegyezett, menjen ki egyedül, mondhatjuk azt is. győzött Akármi történhet kínt. ő ezt a bizalmat nem feledi el. — Hova tegyem a képeket? Ült a férfi kék alsónadrágban az ágy szélén, ölében a becsomagolt festményekkel, és tétován nézeget- te a bőröndöket. Az asszony az ingeket hajtogatta össze. Annyit akart eltenni, hogy mosni se kelljen az anyjánál. Ne mondhassa senki... Mit is? — Hova tegyem? — kérdezte ismét a férfi, és végighúzta kezét a csomagolópapíron. Ez sem volt kis dolog. A felesége beleegyezett: vigye a képeket. szerezzen örömöt az anyjának A nagv- apiáról maradt rájuk a családi örökség. A képek valamikor az anyja szobájában függtek, még lánykorában. Bizonyára örülni fog neki az öregasszony, és talán kedvesebb lesz. ha tudja, hogv a menve... Ámbátor... Mindegv. A feleségét akkor is becsülni kell érte Hogy lemondott. Egy ekkora értékről. — Ebben nem tudok tanácsot adni — mondta az asszony —, de jól tedd el. Ügyesen. — És kiment a konyhába. Kitöltötte magának a kávét, leült az asztal mellett a lócára, és kibámult az ablakon. Az udvaron egy csenevész fa állt. Vékony ágai görcsösen meredeztek felfelé. Évek óta nem volt rajta levél, de nem akarták kivágni. Mégiscsak egy fa. Egy fa az üres udvaron. Megitta a kávéját, langyos volt és keserű. Aztán kimosta a csészét a csap alatt. Egy óra múlva megérkezett a taxi. Ügy beszélték meg az asszonnyal, nem kíséri ki a repülőtérre, ;a búcsúzás mindig nehéz. Megölelték egymást. Így álldogáltak egy darabig. — üdvözlöm anyádat — mondta az asszony, és kinyitotta az ajtót. — Visszajövök — emelte fel a bőröndöket a férfi. — Miért ne jönnél? Vigyázz magadra! — Ha megérkeztem, rögtön hívlak. — Csak utazz nyugodtan. Az asszony az ablakhoz állva megvárta, míg a taxi elindul, aztán felemelte a telefonkagylót és tárcsázott. — Halló... Szeretném bejelenteni, hogy Kiss Antal, aki ma, a háromórás géppel Brüsszelbe utazik, védett festményeket akar kivinni az országból . .V Ném érdekes. Kiss Antal, Brüsszelbe. — És letette a kagylót. Még álldogált mozdulatlanul néhány pillanatig. Ügy döntött, moziba megy. Végül is egyedül van. Azt csinál, amit akar. Előd László versei: Tetőtől talpig Rozsdás vasakkal ékszeres Duna-part... Itt nem vendég már a túlnyomóan északnyugati szél: jön — s ki tudja mely ősök távolából hozza az örk hírt, t'elborzalta már Pannóniát. Itt ideges szelekkel találkoztam mindig: ha surrant a lányok szoknyája alá, ha a part menti homokot borzolta fel és szórt a hajamra megannyi kvarckoronát. Egykor királyfiként is lépdeltem itt. Nem jelképesen: rám is törtek a folyó pártütői, lenyomták fejem a felszín alá, fölöttem édes zúgással szaladt a víz... de hagyjuk ezt! Hadd szóljak inkább arról: mennyi verset írtam róla. s mennyi hozzá írandó inár elvetélt bennem; mennyi hitemnek, vágyamnak tanúja volt hét ország vándora!... Mi hírt hozol most? Mennyi erőt adsz most nekem? Csendes felszíned alatt most mi nyugtalanít? Hű társad, én. lásd újra itt vagyok, itt — és hallgatlak tetőtől talpig szerelmesen. Adj nekem nevet! Kibeszéltem titkaim. Minden szégyenem s vágyam rímekbe véve most. Alig néhány csülagnyi galaktikámban új, idegen csillagok keringenek — Ki tudja, miféle isten teremtő akaratából? Magamra gyanakszom. S mert e földi örült létben minden nap megterem a rettegni való, csillagképeim megnevezem. Ki vagy? A bátorságot létezésedhez honnan veszed? S hogy előjelzések nélkül utamra kanyarodj? Hogy nézd ugyanazt az eget? Én ismerem a mozgástörvényeket, az erőtereket, amik összetartják galaktikánkat, és tudom: a törvény fogaskerekét hol csorbítja a könnyedén érthető látszat, s hogy ez a vers is felszínt hordoz és rejti a lényeget — Bolygóim szabálvtalan keringéséből már megsejtettelek. Gravitációs tered ponttá zsugorítottam — tudom, amit tudok: felfedeztelek. Nem vagy a kozmosz névtelen vándora már! Illő hát. hogy nevet adj nekem: Nézvést csillagködeidből én lüktettem oly rejtelmesen, engem figyeltek távoli műszerek, én hullámoztam bennük, a csapdába esett elekromágneses tér----------Itt lenn, a víz tükrén lassan kialszik minden égi fény. Éj s nappal ölelését egy hajókürt rebbenti szét: hajnalodik... /
