Pest Megyei Hírlap, 1987. augusztus (31. évfolyam, 180-204. szám)
1987-08-20 / 196. szám
[ 1987. AUGUSZTUS 20., CSÜTÖRTÖK MhOYi *“ . ■?;: .i \t-w.» -*«r *. 4 7 i:\f ■' itIAvxiA/j *-•* ■ •'V?'í%^*C':Ví <*’ '• *V?s .•/.. -&**.,* Tamási Áron: Szerelmesek Nyári este volt, augusztus vége felé. A város betakarva feküdt a hegyek közt, csupán csodálatos templomának a tornya nyújtotta ki ebből a világból a nyakát. A csillagok puha derűben ragyogtak, mint a megszoptatott gyermek szemei. Minden nesztelenül nyugodott, egyedül az új hold baktatott szögletesen. A templom előtt elnyilott hársfák álltak, epedve régi illatuk után. A derengő fényben egy férfi várt az egyik alatt. Magos volt és halo- ványan barna. A szemei messze elnéző, gyermekes szemek voltak. Az arca is szomorúnak látszott, mintha régi illatok után epedne ő is a fákkal együtt. Akár a lelke, a neve is olyan puha volt: Bálint. Csendesen sétálni kezdett és láthatólag csak abban volt némi öröme, hogy úgy rakhatta egymás után ta lábait, ahogy éppen neki tetszett. Csak akkor virradt fel valami különös mosoly a szemeiben, amikor meglátta Magdolnát feléje jönni. Ráborította rögtön meleg szemeit a lányra és nézte. 'Szinte vágy nélkül nézte, mintha alig volna több Magdolna, mint a kamasz hold, vagy a csillagok. A leány úgy tett, mintha nem látta volna meg a fiút. Mintha csak véletlenül jönne errefelé. Apró, ruganyos lépései énekeltek a járdán, és ő úgy ringott fölötte, mint egy hetyke mezei virág. Különös leány .volt: szőke, nyugtalanító zöld szemekkel, sötét aranyhajjal. A szája kemény és hidegen nyugvó, mintha nem foganna meg rajta soha a csók. De az arca rokona volt a búzaszemnek. Kezet nyújtott Bálintnak és azt mondta neki: — Jó estét! A fiú szó nélkül nézte, szelíd1 gúnnyal a száján. — Magá miéit' mosolyog úgy? — kérdezte Magdolna. Bálint közömbösen vette. — Tetszik nekem ez az egész — mondta. Magdolna ránézett nagyra nyitott szemmel: — Na, és? — Hát tetszik. — De mi tetszik? — Az, hogy ilyen véletlenül és mégis ilyen pontosan találkoztunk. — Hát nem megbeszéltük? Bálint nevetni kezdett. — Igazán? — mondta kötekedve. — Hát akkor te miért csinálod úgy, mintha csak véletlenül találkoztunk volna? — Látod! Megint kínozol! — Én? — Na, jól van. jól. összeért a kezük s egymásra nevettek. — Hova menjünk? — kérdezte Bálint. — Ahova akarod. — Biztos? Magdolna ránézett és durcásan ingerkedve nevetett. Sokáig nevetett és gyermekesen botorkált mellette, mert mindig csak nézte. — Nézz a lábad alá! — mondta Bálint, mert nem csókolhatta meg itt, az utcán. Szótlanul, visszafojtott örömmel mentek egy ideig. Aztán Magdolna megszólalt, mintha tudná már a leckét: — Bácsi, most jól van? — El vagy ismerve. — Köszönöm. —'• Szívesen. Megint csendesen, szó nélkül mentek egy ideig. Aztán Bálint megfogta egy hirtelen kibuggyanó vágy- gyal a Magdolna karját és nagy tiszta melegséggel, szinte gügyögve mondta: — Drága kiesi gyermek ... A leány aprókat nevetett és olyan . szép volt, mintha az isten jütott volna eszébe éppen. Néha szembejött velük egy-egy ember a köves úton, megnézte őket és utánuk fordult. Magdolna azt hitte, hogy az ő szépségét nézik, amely még a gyér fényben is kitetszett, mint a ragyogóbb csillag az égen. Bálint azonban tudta, hogy azért nézik őket, mert úgy tudnak menni egymás mellett, ahogy csak azok, akik összetalálkoztak örökre. Már messze kimentek az úton, amikor Magdolna csodálkozó örömmel felkiáltott, mintha észrevett volna valamit: — Na, nézd csak! — Mit, te? — Itt vagyunk! — Éppen itt. — Ebben az utcában! — Ebben hát! A leány szomorú lett, sokáig nézett maga elé, majd panaszosan mondta: — Látod, milyen vagy... Hogy beszélsz velem ... — Hát nem rendesen beszélek? — Jól van, jól. Bálint nagyon jól tudta, hogy Magdolna mit akar mondani, de engedte, hogy magától törjön elé, mint a forrás. Ügy tett, mintha gyönyörködnék abban, hogy a fák legyőzték a házakat, de azért közben a lányt figyelte, aki könyörgő szemekkel a köveket és a bokrokat nézte, hogy azok emlékeznek-e jobban arra a napra, amely olyan nagy nap volt, mint amelyiken feltámadott Krisztus. Figyelt és várt, hogy 'mi lesz. Hosszú percek teltek el, amikor Magdolna ismét nevetni kezdett, aprókat, gyöngyszem ízűeket. Aztán odafordult Bálinthoz: — Nem emlékszel? — kérdezte. — Mire? — Hót tényleg nem emlékszel? Én ott mentem a túlsó oldalon és te itt, a másikon... És én tudtam már... — Mit tudtál? — Azt. — Gondolod, hogy ezt meg lehet érteni? Magdolna erre hirtelen megállt és remegve nézett, és kétségbeesett arccal. — Látod, már elfeledted, hogy akkor beszéltünk el®#í^im"®* mondta és ott kínlódott a sírás küszöbén. Bálint két tenyere közé vette a Magdolna arcát: — Csacsi, hiszen azért hoztalak erre! A leányra visszaömlött az öröm. — Akkor jól van — mondta és a fiú karjába fogódzott, s boldogan ment kicsi táncoló lábaival és néha megbotlott a fekete göröngyökben. — Mondd csak, az én szemem nem világít a sötétben? — kérdezte végre. — Dehogynem! — Igazán? — Természetes. Amíg én szeretlek, addig te vagy az egyetlen a világon, akinek a szeme világit a sötétben. — Ugye. nem igaz? — Ha nem hiszed, akkor nézzed inkább a fákat és mindent, ami van. Mert sohasem volt még ilyen szép a világ. — Tényleg ... Jaj, istenem, milyen szép! Bálint nevetett rajta, mint egy drága gyermeken. — Engem nevetsz? — kérdezte Magdolna. — Dehogy! — Hát? — Láttam egy csillagot, amelyik mind körbeszaladt. — Nem igaz ... — Nézd csak! Megint szalad! Magdolna sokáig nézte az eget, aztán szomorúan mondta: — Nem is szalad. Bálint nevetni kezdett megint. Aztán átölelte a leány feszülő derekát és úgy súgta neki: — Nagyon drága vagy... Magdolna rábújt, és lágyan, okosan gügyögte: — Látod, én milyen csacsi vagyok — — Te nem csacsi vagy. — Hát? — Az enyém vagy. összenéztek mély, felfödött szemekkel. Aztán hirtelen megálltak, összehajoltak és sokáig úgy maradtak. Akkor ismét elindultak, akkor sem beszéltek. Nem is láttak semmit a világból. Arra ébredtek fel, hogy künn vannak a nagy mezőben, a végtelenség ajtajában, amelynek a kulcslyukán besütnek a csillagok az égről. — üljünk le egy kicsit a fűbe — mondta csendesen Bálint. — Gyere. Leültek. Bálint megsimogatta . Magdolnát. — Drága, kicsi gyermek... — mondta és mint az örömben, úgy feküdt el a fűben, arccal a csillagok felé. Magdolna nem szólt, mert tudta, hogy szebben fog felelni a föld. És a föld csakugyan felelt, mintha szolgája lett volna nekik: a mezők énekelni kezdtek, a kukoricák játszottak a széllel, a virágok festették magukat, a tücskök lakodalmat muzsikáltak és a csend megvetette nekik valahol a szűzi magasságban az ágyat. Magdolna és Bálint a csillagokat nézték. — Látod, ott vannak az én rokonaim — mutatott Bálint a Tej- útra fel. Magdolna érezte, hogy igazat mondott a fiú. — Gyere, látogassuk meg őket! — szólott. Felálltak és elindultak arra. És azon az éjjel a csillagok révén rokonságba jutottak az istennel, aki á szerelmet adta az emberi szívnek. Szeberényi Lehel: A néger — Levettem hordágynak. , Majd, hozzátette: — ketten voltak. Egy fehér meg egy fekete. Hová vitték, nem mondta. Elnyelte őket a tanyavilág. 311 Jöttek a németek is. Átkutatták a roncsokat. Kaput — vigyorogtak. H. Gyuri mesélte. A hatvanas években sikerült egy kulturális küldöttséggel eljutnia álmai városába. Vagyis Párizsba. Becsatangolta a Quartier Latint költőtársaival. A szent helyeket, melyeket a szellemi elődök árnya lebegett be. Mely árnyak mintha ma is ott zizegnének a Boul’ Mich’ padjai fölött, a platánok levelei közt. Ott suhannának a kávéházak teraszain. Adyé, Szomoryé s a többieké. A regényes tetők és tűzfalak zugaiban. S a mulatók bordó homályú mélyén. E mulatók fűszerillata izgatta leg- kivált a költőküldöttség orrcimpáit. A kék füstök bódító gomolyai. Fülledt zenehangok kígyóbűvölésére lehulló szoknyaköltemények, s a belőlük kifeslő, előderengő vénusz- domb. S kitámolyogván a poklok tornácára, továbbszédelegtek. Az éjben izgatottan villogó színes fényfüzérek alatt. S színes kavargása közepette a sokféle népeknek, kiket idehabzott Európa, a messzi Ázsia, Afrika ... A homályból egy néger lesett rájuk. Rájuk lesett kétségtelen, villogó szeme sarkából. H. Gyuri észrevette, hogy lesi őket a néger. A zabszem kezdett szorosan állni a fenekében. „Gyerünk innen” — mondta a fiúknak. Amint elindultak, a néger is elindult utánuk. H. Gyuri eleget hallott a párizsi alvilágról. Hogy a metrón a tömegben is beledöfik az emberbe a kést. A félsz kigyöngyözött H. Gyuri homlokán s a költőtársakén. „Lépjünk kicsit gyorsabban.” A néger is gyorsabban lépett. Ijesztően kopogtak a cipők az éjben. A néger fülében tán karika is csörgött. Tán vörös kalózkendő is surrogott a füle mellett, összeté- veszthetően a késpenge súrlásával. Hirtelen sötét kis utca — összeboruló házakkal — kínálta menedékül szűk torkát. Itt felszívódhatnak. Itt egérutat nyerhetnek. A sarki ház is erre biztatta őket. A sarki ház, honnan mintha a magyar költők védőszentje terítené le rájuk láthatatlan palástját, hogy maguk is láthatatlanná váljanak. József Attila lakott itt egykoron, a rue du Chat qui peche sarkán, mely sikátorról azon időben a Halászó Macska utcáját írták. Ám a palást csődöt mondott. A néger épp e sötét zugban érte be őket. Nyakukba csapott forró lélegzete. — Szervusztok gyerekek, tik is magyarok vagytok? — szólott hamisítatlan göcseji tájszólással. H. Gyuri és költőtársai nem köny- nyen ocsúdtak. Mígnem az ifjú néger eloszlatta a homályt, dióhéjba nyújtva élete történetét. Apja angol pilóta. Magyarország fölött lőtték le. Parasztasszonyok ápolták egy faluban, de megmenteni nem tudták. S itt maradt ő, utána. Magyar anyától. Két hete szédeleg Párizsban, ebben az elveszejtő dzsungelben, s végre egy szalmaszál, végre szólni tud az anyanyelvén. Minthogy nem is tud más nyelven, magyarul csupán. Azt is göcseji hajlításban. t Nagymama mesélte. Negyvennégy kora őszén, a szen- ^pfohaUa-bi.»** Büigyhegyi tanyájuktól nem túl messze egy angol bombázót, lőttek le> a németek. . ...Nagymama a házi.földben kapált, mikor a gép az égből egyenesen nekirohanni látszott, füst- és lángcsóvát vetve magából. Mozdulni se tudott, csak abban bízott, nevetséges módon, hogy a kukoricás megvédi. Egy kilométerre onnan hullott szét a gép, a szélmalom közelében. „Szentséges isten, a bátyám!” — kiáltott nagymama, a robajt követő hirtelen csendben. A szélmalom a bátyjáé volt. S ott körülötte a földek, hat kishold. Rohant arra a kukoricáson át a kezében felejtett kapával. • Bátyját látta ott meg mindjárt, egészben. Már csak ácsorogva nézelődött. A kárt nézte. A szélmalom rongyos vitorláját. Mert, beleakadt a gép szárnya. Nagyobb kárt nem tett. Nagymama is a kárt kereste, a 'átványt leltározta. — öt gép hevert ott szanaszéjjel meséli évtizedek után. S mi kijavítjuk: bizonyára a gép öt motorjára gondol. — Arra — mondja. Megnézte a pilótafülkét is, mert sose látott még ilyet. A bőrülésen nem ült már senki. A bőrülés véres volt. A cafatokban lógó vitorlán kívül talált más kárt is.— A konyhaajtót is letépte? Bátyja a fejét ingatta. Deák Mór: Gyöngysor A szerelem gyöngysora bőrödön elveszti medálját, ajkamat. A bánatom neked öröm. Mindegy már, ki megy, ki marad. A félelem ellaposodik, ha lehűti a megszokás. Ha mindig félünk egy kicsit, hogy jöhet, jön valami más, a szerelem gyöngysora bőrödön felizzik, égetve ajkamat. A bánatod nekem öröm. S a reggelek: csak fagyra fagy — a tudás zöld almáját, a Földet is megfeleztem veled. S lehullt a hó. És a nekem ítélt felével se könnyebb. És nem döntöttük el, mire való. Törő István: Lelked költözik Szakállasodnak a vetések s kiütközik rajtad is a borosta, a szél óriás vonóját végighúzza a tájon, nyüszít a nyárfa lombja, lelked költözik a vidékre, bársonyos völgyeken, iszapos partokon járva szólongatod a csöndet, mert elburjánzott benned is már a rendetlenség, a dolgokat téped magadról, mint az ázott ruhákat, nem kaparhatod a földbe el bűntudatod, menekülnél ebből a világból, ebből a megsemmisítő ragyogásból, de a füvek, legelők, szénakazlak, oly meztelenek és közeliek, az áradat elől sem menekülhetsz, barátok magukhoz fognak, hogy égtájak ölében idvezülve tovaűzd a villámokat.
