Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-25 / 174. szám
, ..-.1, • - • , - . • " . - m.’W a jT'1 A . rur T M. I 1987. Jt’LIUS 25., SZOMBAT xMítian 5 MAGAZ i iN Előd László: Az óvatosság kódja Valamely aritmetikai haladvány véget nem érő láncának gyöngyszeme ez a perc; összege is egyben az emlékezet- mélyből fel-felderengő múltnak, melynek minden egykori gyöngye most idesereglctt: csak a jól működő biztonsági szelepek szorították vissza ismét a mélybe a korábbi idők legcsúfosabban megvert hadait. Hiányos ez a perc; gutaütésesen bővérű benne az élet; oly halálközeli, mint lehetősége a tengeri kéknek: szökőárrá változik, s a korábban jól áttekinthető rétegződések iszapnak s üledéknek lesznek egyaránt rabjai. Fájnak nekem a mélyben-maradottak; ők viselték valaha a legnagyobb terhet, a vitézség minden próbáját ők állták ki, s bár megfutamodtak: ösztöneimbe ők vésték az óvatosság kódját. Ott lapulnak ők sejtjeim mélyén, néha fogvicsoritva, vért kívánva; csorba fegyverük újra élezik, készülnek új összecsapásra: megvívni forradalmaik ... Tenyerembe izzadt gyöngyszemét a percnek a gravitáció bírái elé bocsátom. Beláthatatlan körzetben minden hüvelykujj lefelé mutat. >Iég nem tetszett soha ily keménynek talpam alatt a föld. Csántái Sándor bemutatkozik. Ki tudja, hányadszor, eddigi élete során. Jelentkezésével élénk lép egy szerszámkészítő, aki nemcsak Gödöllőn, a Ganz Árammérőgyárban közismert, hanem Csepelen is megbecsült tagja az Olvasó Munkás klubnak. Lakóhelyének okos tollú hírnöke, közéleti tevékenységének erőssége helytörténészi tevékenysége is. Mindez igen tiszteletre méltó, ám még nem jogosít fel senkit arra, hogy egy irodalmi oldalon megjelentjén. Szántai Sándor azonban írói tehetséggel is megáldott ember. Nemcsak mindennapi tevékenységével érvel közéletünk tisztaságáért, hanem írótollával is. A munkásemberek szigorú morális tudatával vigyázza környezetét. Azon ritka kivételek közé tartozik, akiknek rendkívül erős a publicisztikai vénájuk. Szántai úgy perel. hogy el kell hinnünk minden szavát. Megéli hőseit, figurái mindennapi ismerősei, barátai, kollégái. Ettől is hitelessé válik munkássága, ám az a meggyőződés, amivel mondja a magáét, az már egyenesen példaadó. Tévedés ne essék, Szántai Sándor nem azért ír. hogy önmagát mutogassa. Belőle kikívánkozik a szó. Izeit ő határozza meg. Világa a kétkezi embereké. Szófűzései is szokásaikat, mentalitásukat tárják elénk. Öt évvel ezelőtt, egy országos pályázaton ezt honorálták A műhelyek világa című írására adott második díjjal. A műhely a lélegzésem tere — vallja egyik művében. Irigylésre méltó állapot: Szántai Sándor írásaiban sosincs egyedül. Mondataiból kitűnik a mellette álló munkásközösségnek a húzása, ereje. Immár nyugdíjasként is gyakorta kezébe veszi a tollat. Most sem életképeket rögzít a papírra. Korunk valóságát örökíti meg. Kihívja maga ellen a világot és szemrebbenés nélkül tisztázza helyét tágabb és szűkebb környezetében. Napjaink magyar valóságában alighanem feltétel nélkül el kell fogadnunk a Szántai Sándorok véleményét. Kertész István: Virágmechanika Szántai Sándor: A műhelyek világa Hogyan zajlik életünk értelmes része a munka világában, tanulmányok sora ad róla nemegyszer hírt, szépirodalmi alkotásokba épülnek be felemelő és lelket bántó részletek. Minden dolgok mögött ott az ember. Miként lesz részese az ember a társadalom építésének, hogyan alakul egy merőben más közegbe való beépülés? Rádöbbenés és felismerés kíséri útjainkat. A fizikai terhelés tételei izmainkba épülnek be, s a gondolkodás az, ami segít, átsegít bennünket a gondokon. Így vagyunk többek minden más élőlénynél. A mai időkben, a nyolcvanas években, a legnagyobb tehertétel a munkába való beilleszkedés. Segítik a munkást figyelő szemek, útbaigazító szavak, s ha maga is érdemes rá, ha iparkodik, emberiközösségi a hozzáállása, hasznos tagja lehet a műhelynek. A napi munka mellett a játékosság, az ugratás, az élcelődés velejárója a munkások világának. Az összeszokott csoport, együttes, brigád (mindegy, minek nevezzük) félmozdulatokból is érti egymást. A munkában is odakoppintanak, ahova kell. A „kis csodák nagy mesterei” minden foglalkozási ágban megtalálhatók. A hosszú ideig együtt dolgozók (törzsgárdatagok) tudják csak igazán értékelni a munkatársaikat, ismerik a képességeket, a magatartási formákat, a munkában való részvételt. Számon tartják a lógósokat, s tudják, mit kell betartani a főnöki utasításokból. Minden közösségben van olyan ember, aki átlátja a dolgokat, de előre is lát, tudja, mi mire megy ki. Verekedni kell a dolgokért, mert mindaddig, amíg csak dolgozunk, bár becsületesen, nem biztos, hogy elismerik jó munkánkat. De ha igazunk-,tudatában '-az „asztalra verünk”, foglalkozni fognak felvetett problémáinkkal. Akik újonnan csöppennek a műhelyek világába, csak sokára tudják meg, hogy a kialakított munka- feltételek számos felszólalás, jobbító elgondolás következményeként jöttek létre, épültek bele tárgyakba, alkatrészekbe, végtermékekbe. Egy-egy jó megoldás a minőség érdekében hányszor múlik csak egy kis nüánszon! S az a kis nüánsz ott van harminc év tapasztalatában. Van. hogy a gépek felújítása után megmutatkozó hibákat a technikusok és mérnökök sem találják meg. De azok a régiek úgy koppintanak a lényegre, ahogy igazi mesterekhez illik. Élni, boldogulni akaró emberekből tevődik Össze a műhelyek világa. A legtöbb műhelyben nehéz termelési viszonyok között készül a munka. Ám ha megtaláljuk azokat az emberi típusokat is, akik csak tessék- lássék dolgoznak, akik felrúgják a jól kialakított módszereket, akik az élettel szemben is közönyösek, raf- finált lelkűek, akik jól tudnak alkalmazkodni, mindennel egyetértenek és soha semmi bajuk, holott magatartásuk a társadalom szellemétől idegen, akkor...! A derékhad viszi a terheket. Rendbe teszi a napi viszályokat, túllép a közönyön, közösségi normákat állít fel — bár nem fogalmazza írásba ezeket s vérszerződése sincs. A rosszul végzett munka; pazarlás. A gazdaságosság nem öncélú dolog. A termelésen múlik az életmód javításának feltétele is. De cseppet sem segíti elő a jó közérzetet, hogy Budapestet raktárvárosok veszik körül s ott olyan áruk tömege hever (rohad) el a polcokon, amelyeknek már régen a termelésben volna a helyük. Biztosíthatnák a technikai előrehaladást, könnyítenék a munkát, kímélnék erőnket, , De nem elérhetők! Már évek óta kevesebb szakemberrel oldódik meg a termelés és áramlik a nem termelő ágazatokba a munkaerő. Hamis út a termelékenység ilyen módszerre! történő emelése. Nem még több. munkát kell rakni az amúgy is többet dolgozókra. A fejlődés és az igazságosság a következő időkben meg fogja követelni, hogy a munkát és a vele élő embert újra és újra fogalmazzuk: ne csak növeljük a terhelést, de a létrehozott javak birtokosává tegyük, adjunk magasabb bért a termelésben élenjáróknak. A műhelyek világában dolgozók — ha romlik is a szemük — azért messzire látnak. Elvárják, hogy javuljanak a munkakörülményeik és a lehetetlen állapotok megszűnjenek. Annak is tanúi vagyunk, hogy nem egy vezető másra sem tud hivatkozni, csak a termelésre, miközben elfeledkezik a munkásról. Már a felszínre jövetelük magában hordozza azt, hogy nem vezetésre valók. Komaság, rokonság, gazsulálás adja alájuk a lovat, s nyergeinek mohón. A munkás meg csak figyeli, mikor ér véget a „megbízatás”. Szépségek kiteljesedését éreztük egy-egy jól sikerült munkában, amikor értelmét láttuk az iparkodásnak, az ember, a gép, az anyag, a szerszám és minden eszköz együttes közreműködésének. Lassan ismét lélektelen robot lesz az ember munkája. Az automatizálás nálunk még távoli jövő, de a lecke fel van adva. Mi oldjuk meg, hordozva búnkat, bánatunkat, gondját a családnak, gyermeknek, idősöknek. Nyúlunk a pohár után. szeretnénk hamar magunk mögött tudni minden szenvedést. Valamikor többet tudtunk egymásról. Beszélgetéseinkben csiszolódott értelmi és érzelmi világunk, s menynyi bajra találtunk tréfás megoldást, feloldó pillanatot, s szolgáltunk keménységgel is. ha kellett. Az együttélés a nevelést is magában hordozza, hogy a közénk kerültet közösségi emberré alakítsuk. A dörzsöl- teket is figyeljük. Adott pillanatban megkapják a magukét. De nemegyszer azt is tudjuk, kinek mit lehet mondani, és azt is tudjuk, körülbelül mikor várhatunk érte intelmeket. Vannak ám köztünk szájat jártaié Lepecsek. akik mások érdemét tudják és értik a maguk javára fordítani. Olyan szenvedéllyel ejtik át a főnököt, hogy az égbekiáltó. Miért engedjük, hogy megtörténjen ilyen? Okulásért. Ha valamire bólintunk, nem mindig azt jelenti, hogy nekünk is az a véleményünk. Tudjuk, hogy azt várják tőlünk. Nem akadékoskodunk mindig, majd módosulnak a dolgok” ki fogjuk járni, mégpedig azokét, akik az életet viszik előbbre munkájukkal. Befogadjuk magunk közé és szeretni fogjuk mindazokat, akik hisznek a munkában, az éiet értelmes dolgaiban, hogy mesterekké váljanak. Egyengetni fogjuk útjukat és némi játékot is beleviszünk a tanításba. Talán a cipőpertlijét is ösz- szecsomózzuk, kabátja és nadrágja szárát is összekötözzük, próbára tesszük erejét, kaphat hideg zuhanyt. Ha panaszra megy, még jobban megjárja. Fegyelmeznek bennünket, de mostanában nemegyszer elhangzik, hogy „ne fütyüljön, kérem”, „ne nevessen”, „ne iparkodjon”, „ne csoportosuljon”, „ne gondolkodjon”, „kik itt a főnökök, maguk vagy mi?”. Mi erre csak így tudunk válaszolni: aki a mosolyt és a derűt száműzni akarja a műhelyek világából, az kevéssé van megáldva vezetői talentummal. Lelkünkre mondom, sokszor olyasmiért is veszekedni kell, hogy az utánpótlás mégiscsak meglegyen, s hogy nők, lányok is kerüljenek a szakmába. Közvetlen főnökünk kinyilvánította, „arról szó sem lehet, hogy nők dolgozzanak köztünk”. Mert ugyebár nekünk munkásoknak nincs erkölcsi érzékünk, mi egy élv- hajhászó, liliomtipró társaság vagyunk! Ezer példával adomázhatnék itt, hogy hol emelték fel és ejtették le a nőket. Az összeszokott munkásgárnitűra akaratlanul is felépíti a maga körét. Megfigyeléseibe oly jelenségeket épít be, melyeket más közösség nem tud létrehozni. Elkülönít és kiegészít, jobbot nyújt a balkezesnek, a fogyatékost nem rója meg, de segít, jóváteszi az elhamarkodúst, engedi felemelkedni a szárnybontoga- tókat. Az érdemeket csodálatos pontossággal tudja felszínre hozni, de nehezen tudja elviselni, hogy soraiból nem mindig azok kerülnek elismerésre, akik kiérdemelték azt. Az összeszokott munkások néven nevezik a dolgokat, különös érzékletes- séggel keresztelnek, így leszünk: Gazsik, Csőrösök, Vaksik, Bradák,, Dé- zsánok. Lepecsek, Szamarak, Kecskék, Buzgók, Pótkerekek, Ninák, Cáúzlik, Rekedtek, Pufók, Totvik, Siketek, Púposak, Rongylábúak, Zsigák, Makik, Bim-Bamok, Dadeszek, Kabosok, Fososok, Rumcájszok, Kengyelfutó Gyalog Kakukkok, Munkásemberek, Társaim a mindennapokban, Teremtőerők. Elnézem őket, amikor hallgatnak. A hatalom birtokosai? Képek a gyermekkorból (r észtet} Gödöllő akkor még község volt futottam kölyökként utcáit s társaim hívó jelére tereken labdát kergettünk vitattuk a gói jogosságát mert a kapufák csak letett sapkák vagy gúnyák voltak bent volt épp a pipában mondtuk míg az ellenfelek azt vallották fölé vagy mellé ment így évődtünk s néha bírókra keltünk az állításunk miatt monoklik szakadt göncök voltak az árulójelek s anyánk nagyanyánk nyaklevesei a ráadások csak apánk meg ne tudja később segített okosságunk beástunk egy-két durungot s fent is keresztbe kötöztük a legegyenesebb szálfát Innen a grundről kerültek később ki a labdát pörgetők labdát eldugok levegőbe úszva tejelő labdarúgó srácok a kaput szerettem eleinte vetődtem labdára lábra tigrisként magasból húzta le a labdát s ütöttem le a fejekről néha belekönyökölve oldalbordákba Aztán a szélre jobb szélre álltam s futottam beadásra néha labda alá időnként rúgtam luftot a vadkörtés volt igazi terepünk örültünk győzelemnek verejtékeztünk s revansot kértünk vereség után dekáztunk fejeltünk untalan tüdővel fújtuk a több szeletes bőrt Az erdőt is cserkésztük szüntelen bandába verődve másztuk a fákat s bizony madárfészkeket is raboltunk tojás miatt de a csipogó fiókákat sajnáltuk csalán és tüskés szeder sebezte meztelen lábszárunk célpontot kerestünk s azt ki ér oda előbb futva árkon-bokron átemeltünk elhagyott rönköt dicsekedtünk izmaink keménységével Ó elfutó idő szárnyaló világ múltba villódző emlékezés figyeltük vadak megtorpanó csapatát ők minket mi őket szerettük volna közelségüket bőrüket simítani fogni agancsukat de csak okos ösztönös pillantásukat mértük fel mert iramodtak tova Akkor még patak vizére hasaltunk szürcsöltük hűs vizét figyelve a cikázó vízipókokat s a partszegélyhez húzódó rákokat tisztaság élet csörgedezett a medencék völgyek hajlataiban papírcsónakunkat vitte az óceán felé Patakunk szilajjá vált ha zuhogott ha szakadt az eső partjain túl áradt s anyánk nagyanyánk teknőiben lavórjaiban és összeeszkábált deszkákon tutajként eveztünk volna távoli tájakra a világ megismerésére De megfeneklettünk víz hordta homokon zátonyok állták el később is messzire vágyódásunkat de hűek maradtunk maradtam megtartó erővé vált ez a táj lengő fűszálaiba kapaszkodtam völgyei dombjai dajkálták ■ évszakjai színek garmadáját tárták elénk
