Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-18 / 168. szám
MAGAZIN Herceg Árpád: Létra A kollégák azt mondják, hogy már csütörtökön meglátszik rajtam... Pénteken meg már kétszer kell elmondaniuk valamit, hogy odafigyelésemet kikényszerítsék. Hétfőn meg jobbnak látják, ha békén hagynak, hadd merengjek el kedvemre az elmúlt hétvége történésein ... Minden hónapban fiaimmal tölt- hetek egy hétvégét; egy csonka hétvégét, csupán másfél napot, mert a Hivatal így látja jónak. így aztán nem sok értelme van, hogy budapesti otthonomba hozzam a srácokat: majd háromszáz kilométerre élünk egymástól, az utazás rengeteg időt elrabolna, értékes együtt- létre jószerivel csak fél nap maradna — fáradt apuka kínlódása fáradt gyerekekkel. A problémát úgy próbáljuk áthidalni, hogy inkább félúton, a dunántúli kis községben élő nagymamát és nagypapát boldogítjuk, A srácok nagyon jól érzik itt magukat, de a falusi környezet kiragadja őket kezeim közül. Az ezernyi rejtelmet és izgalmat, válogatott játéklehetőségeket kínáló hatalmas kert és udvar már nem sokáig tűri meg az apukát, az összesereglett gyerek- csapat alkalmi fapuskáiból csakhamar halálos sorozat éri, körön kívül kerül, megfeledkeznek róla ... ★ Anyám s apám ma már kevés hittel, s kevés reménnyel szemlélik sorsunkat. Harmadik házasságommal próbálkozom, s hogy ez a két fiú megőriz bennünket emlékezetében, csak legtitkosabb vágyaik között szerepel. Már egyre ritkábban gondolnak azzal, amiben hosszú évekig reménykedtek: hogy végül majd csak észhez térek, s életem hajóját visszakormányozom az évekkel ezelőtt elhagyott asszonyhoz annak érdekében, hogy gyermekeim mellett lehessek. Más megoldást elképzelni aligha tudnak. Egy más világ, egy más generáció. Mi, az ötvenes évek gyermekei, egyjdósgk lévén azzpd családjogi törvénnyel, melynek módosításától csodákat, váriunk, és mely csodák minden" bizonnyal elmaradnak: mi, harminc-egynéhány éves felnőttek túl talán életünk jobbik felén — ..vaskalaposságban” vajmi keveset különbözünk őseinktől. Csak éppen más földbe vertük ama karót, melyhez az ebet kötjük és kötöttük. Más világ vagyunk, más generáció — de föLhőni magunkhoz ugyanúgy nem tudunk. Mert akármilyen családjogi töryény igyekszik is rendezni szétzilált sorainkat, ha annak „intézményrendszere” nem épült. nem épül ki bennünk: értelmünkben és szívünkben. Márpedig nem épült ki, ezerkilencszázötvenkettőtől mostanig nem: éppen ezért a törvénymódosítás. S hogy ez az „intézményrendszer” eztán kiépül: bennünk van ennek záloga. Gyatra zálog. Alaptalan a tétépítmény. Hogy hogyan csináljuk,'minta nincs rá. magunknak, s magunkban kell a megoldást megkeresnünk. S bízva abban, hogy a jog és „kiszolgáló személyzete” ebben partnerünk lehet. ★ A pszichológus kirakatta a „világtesztet” a gyerekekkel, és megszületett a szakvélemény sommás mondata: „Zoltán részéről nem történt az apával szemben elidegenedés, míg Balázsnál ez kifejezett. A láthatás helyileg K.-ra lokalizáló meghatározása a gyermekek pszichikus egészsége érdekében indokolt.” Vegyis: nem hozhatom el őket. Mert akkor elidegenednek tőlem. Ha meg a kisváros széles utcáin sétálgatunk, s netán sorra kóstolgatjuk a cukrászdák összes kínálatát, az idegenség oldódni fog. mert a srácok érzik, hogy apjuk az „utca gyereke”, és ez nagyobb melegséggel tölti el őket, mint otthonom, mi számukra ugyanúgy otthonná vált az elmúlt esztendőkben. Tudtam, hogy Zoltán fiamnak problémái vannak az óvodában: az óvó néni nem tudja szóra bírni, s némi dresszúra után a fiú megkönnyebbülten produkál egy kis kupacot a nadrágjába. Gyanítom azt is, hogy bár éppen csak lábra kapó csöppség volt a válás idején, így nem sok mindent érthetett meg a körülötte zajló viharokból, de ezek a viharok mégsem hagyták érintetlenül, lelki sérüléseiben én is „vastagon” benne vagyok. Elutaztam hát a pszichológus szakemberhez: mit tehetek én? miben segíthetek? milyen viselkedés volna kívánatos a részemről hogy a pszichológiai szak- rendelés eredményesebb legyen? Utazzon csak haza, mondta hűvösen a gyermeki lélek nyilván tanult tudora; a fiút meg bízza rám. Umberto Saba: Kislányom arcképe Kislányom piros labdával kezében, nagy, égszínkék szemét reám emelve, így szólt hozzám — piciny fehér ruhája volt rajta épp — „Veled mennék, apácska.” S én arra gondoltam tüstént, hogy annyi csodálatos jelenségből e földön hasonlít egynéhányhoz kisleányom. Hogy mi ő? Könnyű tajték, mely fehéren porzik a hullámok hátán, kerengő kék füstcsík, mit szétszór a szél kacagva, felhő, kis játszi, kóbor nyári felleg — mely szétfoszlik és gyűlni kezd az égen — és más ily kósza dolgokhoz hasonló. (Végh György fordítása) Bárány i Ferenc: Verset írni Tornay Endre András: Érme Mit volt tenni, hazajöttem. S ilyenképpen megveretve bár, de .még jobban fölerősödött bennem a „renitens” tudat: a felnőttek háza táján kéne mégiscsak körülnézni, ha baj van a gyerekkel. A szülőket kéne „terápiázni” ... ★ Baj van a gyerekkel. A nagyobbikkai, amelyik „elidegenedett” tőlem. Szorongok, mint szokás szerint: egy hónapja találkoztunk, s egy hónap nagy idő. Mindig szolgál valamelyikük meglepetésekkel: megnőtt, megerősödött, új szokások, tulajdonságok hoznak zavarba vagy gondolkodtatnak el; megint ott kell kezdenünk, hogy a „nemek” egyértelműen nemek, és az „igenek” egyértelműen igenek; s vajon, rájár-e„ még a szájuk arra a csúnya szóra, amit a múltkor „ottfelejtettünk” a jeli arborétumban...? ;r,<. c Balázs, az „elidegenedett” gyerek arca ragyog. Megölelem, megcsókolom, kerülöm a túlzott érzelmessé- get, hogy ne hozzam zavarba édesanyja előtt, habár a gyerek elpötyögte a múltkor: anyu nem haragszik ám, ha szeretlek téged . .. Pár szót váltunk az anyával, könnyed, csevegő hangon, mintha mi sem történt volna köztünk az elmúlt hetekben. hónapokban, években. Mintha minden a legnagyobb rendben volna. Látom, neki is jó így, szorongása enged. S a gyerek majd szétcsattan az örömtől, hogy végre egyikünk sem emeli három oktávval magasabbra a hangját, hogy valamiben most végre egyetértünk. Hát akkor most igazán szabad! — gondolhatja a gyermek, mert azt veszem észre: hirtelen ágaskodni kezd, húz lefelé, mászik fölfelé, hogy végre ő is megcsókolhasson, boldogan és önfeledten, nevelő szülője rosszallása vagy vélt rosszallása nélkül. — Láttalak ám a múlt héten is! Amikor itt voltál a gyermeknapi ünnepségünkön. — Anyát én is láttam, de téged nem. Hol voltál? Merre? — Vele voltam! — Anya is látott engem ... Miért nem mondtad, hogy találkozni akarsz velem. Akartál volna? — Én akartam volna, de én még nem szólhatok ... Mert én még kicsi vagyok. De te is oda jöhettél volna ... Hát erre mit mondjak? Hogy éppen azért mentem el a gyermeknapra, hogy találkozzunk, hogy közös legyen az ünnep? Hogy együtt örüljünk? Mondjam, hogy hiába mentem kitartóan feléjük, anya elfutott előlem mindannyiszor. Nem, ilyesmit nem mondhatok. Hazudjak valamit? A gyerek úgyis megérzi. Beharapom hát a szómat, és csak annyit mondok: legközelebb majd jobban megszervezzük ... Majd csak fölkapaszkodunk mi is azon a létrán. melyen a gyerekek állnak. ★ Emlékszel, apu? — mondja ..nagyfiam” ; a létrára, a Nádor téren... Emlékszem, hát hogy ne emlékeznék. Nem is akármilyen létra volt: mátrai létra, égig nyúló, a játszótér kellős közepén árválkodott. Balázs „kiszúrta”: a homokozóban is inkább csak négykézláb közlekedett az idő tájt, csak első bizonytalan lépéseit próbálgatta még, de ezt az égig érő csodát birtokba akarta venni. Mindenáron föl akart mászni a „jét- jája, a mátjaijétjája”. És bömbölése fölverte a játszótér békéjét, mert a hirtelen jött atyai tanácstalanság egyetlen tiltásban összpontosult. A gyerek eszeveszetten kapaszkodott a „mátjaijétjába”; hogy oldjam meg ezt értelemmel — a magam értelmével és a gyerekek értelmével?! Jó — egyeztem bele; megyünk, fölmegyünk, de nem a mát- jaijétjá.ia — hanem a mátrai létrára... És elkezdtük tanulni a gyermeki nyelv rémét: a bűvös „r” betű kiejtését. Fintorogtam és grimaszoltam, pörgettem és öltögettem a nyelvemet, mutatván, hol álljon, hogy rezegjen és recsegjen; és a gyerek egyszercsak kimondta, kristálytisztán, érthetően: MÁTRAI LÉTRA! No, akkor gyerünk! Föl a létrára —a játszótéri’ Kismamák:-„micsoda szülő!” rosszallásától kísérve ... A gyermeki emlékezet ennél sokkál későbbiy'Szerintem- jelentősebb élményeket is elfelejt. S fontosabb dolgok iölött siklott át, mint számára jelentéktelenek, érdektelenek fölött. De a létra megmaradt... S úristen, vajon, még mi minden, amiről sejtelmünk sem lehet?! A modern pszichológia, az emlékezet működését vizsgálva és magyarázva, már arról beszél, hogy az emlékezés jóval azelőtt is létezik, mielőtt az észlelés folyamatai cselekvéssé válnának; az észlelés és emlékezés „tanulása” már a méhen belüli fejlődés során jelentkezik... Mi minden munkálhat hát idegeinkben, amiről a köznapi értelemben mi magunk sem tudunk, magyarázatát még csak nem is sejdíthetjük! ★ Könyvet írok. Igaz és mesés történetekét gyerekeknek, felnőtteknek. Amikor még ötletszinten volt az egész, beszéltem róla fiaimnak is; később mutattam belőle részleteket — emlékeznek rá, vajon? De mi lesz a vége? — érdeklődtek. Hát.;. itt a vége, fuss el véle! — vágtam ki a rezet. És Zoltán fiam fölkapta ezeket a szavakat: itt a vége, fuss el véle! — és el is rohant, ki az udvarra, s nyargalászott körbe-kör- be, képzeletbeli zászlóként lobogtatva ezt a mondatot. Nosza, több se kellett nekünk, nyomába eredtünk, hogy meg ne szökjön Zoli a végével. Mert anélkül nem ér semmit az egész. Zoli meg énekelt, énekelt, énekelt boldogan: Fogjál meg, ha tucc, te háromfejű strucc! Csak olyankor szabadna verset írni,' mikor nincs mód nevetni már, se sírni, s indulataid a kitörhetőség kereteit kinőve lelked ölnék. Nem szabad verset írni, csak olyankor, mikor szemed kiégne a haragtól vagy örömöd iszonyú méretéhez a „túláradó” jelző is szegényes. Csak olyankor szabadna írni verset, mikor kihagy sejtekbe-mart fegyelmed és ösztönöd mitsem latolva mozdul a fontolások-rakta falakon túl. Verset írni csak olyankor szabadna, mikor nem számit lábadnál az akna. mellé vagy rá — olyan mindegy a lépés! Olykor halál a tisztes célbaérés. Ó, verset írni olyankor szabad csak. mikor nem ismert, szép erők ragadnak, a költőnek csak egy törvénye éljen a millió szabályzat ellenében. ó >1, ii i ’ Noth. Zsuzsanna: Reménytvesztve Ez már nem kiáltás lelappadó tüdőmből préselődik ki a levegő sípolva buborékolva Nem a fegyvert csavartad ki támadó kezekből belémfojtottad simogatások önszítta hullámzásait feléd virágzó korallkarokba Lepattant a sziklatörzsről a sápatag rózsa vak áramlás sodorja koptatja Jehoda János: Álmatlanul 1. M. Ladányi Mihály Törékeny voltál mint az ágak hüsödben tigrisek özek tanyáztak mondd hova járnak most hazálni harmat-enni mártózni parolázni kiűzöttek szív s a tett hídján hol lelnek forrást dialektikát száznyolcvanhat szívveréssel szeptember-aszályban jégverésben Érmek Berták László: Prédikáció Minthogy az önsajnálat és az öndicséret ugyanannak az éremnek a két oldala, és mindegy, hogy csak ünnepnapokon, vagy csupán otthon az egyik faltól a másikig viseled, érdemtelenné válsz az őszinte érzelemre, és ne csodálkozz, ha elfordulnak; vagy összekacsintva a saját sebeikre mutatnak, a saját vállukat veregetik akkor is, amikor tényleg bajban vagy, s igazán megdicsérhetnének, mert tndod már, hogy az éremnek harmadik oldala nincsen, csak a rémület, amit nem lehet többé eltakarni. Tornay Endre András munkái mr «6 1987. JÜLIUS 18., SZOMBAT MtM YEiWi rívfcip 5
