Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)

1987-07-02 / 154. szám

1987. JÜLIUS 2., CSÜTÖRTÖK 5 Az iskola kihaltnak vél­hető termei nem sokkal csöndesebbek, mint olyan­kor, ha nincs szünidő. A szentendrei Teátrum pró­bái, előadásai idejére a művészek és a technikai személyzet vette birtokba az épületet. Tréfás meg­jegyzések röpködnek, jó­kedvű kacagás visszhang­zik a falak között. Nagy nap ez a mai: az első jel­mezes próba. Nem mond­hatni, hogy kényelmesen, a megszokotthoz hasonló kö­rülmények között öltözköd­hetnének, sminkelhetné­nek Rossini Hamupipőkéjé­nek szereplői, ám ez szem­mel láthatóan senkit sem zavar. Sőt, mintha élveznék is a helyzetet. jókedv, egyetértés Békés András kiváló mű­vész, a vígopera rendezője, a folyosón veszi szemügyre az énekesek és a statiszták ru­háit, s már sorolja, milyen változtatásokat kér. Hamupi­pőke fátyolos, malomkerék nagyságú kalapját maga is fölpróbálja. A siker decibel­ben mérhető... A kellemesen hűvös fűtőtestnek támaszkod­va, az új szentendrei produk­cióról beszélgetünk, meg-meg- szakítva a társalgást olyankor, ha egy-egy újabb jelmezt kell a rendezőnek elbírálni. — Azt kérdezte, miért a Hamupipőke — veszi föl az eszmecsere elejtett fonalát Bé­kés András. — A szentendrei Teátrum városi és közönség- igénye egyaránt az, hogy kel­lemes, szórakoztató nyári estét jelentsen. Az olasz vígopera a magyar színjátszás megterem- tődésével egy időben került ha­zai színpadjainkra. Magyar darabok nem lévén, az olasz vígoperákat fordították le. Két esztendeje, amikor ismét fölkértek, hogy rendezzek a Teátrumban, Donizetti Szerel­mi bájitalát választottam. Azt hiszem, szerénytelenség nél­kül megállapíthatom, hogy a két szezonban is előadott ope­ra nagy sikert aratott. Az a tapasztalatom, hogy itt más­ként kell játszani. Ez a kör­nyezet nem szabadtéri opera­ház, hanem a szó igazi értel­mében teátrum, ahol nem ope­ralátogatók foglalnak helyet, hanem színházi közönség. Nem titkolt célom, hogy szeretném az opera műfaját közelebb hozni a közönséghez. A Sze­relmi bájital jó alkalom volt erre, hiszen testközelbe került általa az opera. Ami a Ha­mupipőkét illeti: ez egy olyan darab, amit ritkán lehet elő­adni, mert ritkán van hozzá megfelelő hangú énekes. Most viszont parádés szereposztás­sal tudjuk bemutatni. Utoljá­ra 1981-ben rendeztem meg az Operaházban, ám ez a mosta­ni egészen más lesz, hiszen másként is kell közelíteni hoz­zá, mint a kőszínházban. Meg­győződésem, hogy ez az elő­adás jobb lesz, mert itt köny- nyedebbé válik a műfaj és az énekesek is sokkal felszaba- dultabbak. A történet magva természetesen a már ismert Grimm-mese, ám az opera felnőtteknek szól. Kiválóan érvényesül benne Rossini szel­leme, ironikus hangvétele, ze­néjének bája, kedvessége. Ügy tűnik, Gregor József kiváló művészt mindig ott kell keresni, ahol a leghango­sabb a nevetés. Most is egy nagyobb társaságból hívom el a paradox módon enyhet adó fűtőtest mellé néhány szóra. — Igaza van Békés András­nak — kezdi, miután előljáró­Békés András Hamupipőke jelmezét veszi szemügyre Hamupipőke és társai Szentendrén Varázsló szorong az erkélyen Próba közben ban utánozhatatlan humorral elmesél egy viccet. — Itt va­lóban jobban érezzük magun­kat. Nekem elhiheti, hiszen a bájital révén már törzsgárda- tag vagyok. Ha csak a pró­bákra gondolok, amelyek ilyenkor nem skolasztikusak, amelyeket nem terhel a szi­gorú operaházi munkarend, már jobban érzem magam. A rendező által megszabott ke­retek között eleve sokkal több a lehetőségünk. Emlékszem, a Szerelmi báj italt kétszer sem énekeltük egyformán. A fő szabály az volt, hogy egymást nem, de a közönséget nevet­tessük meg. Olyan szabadsá­got kapunk ezeken a teátrumi előadásokon, amely próbára teszi rögtönzőképességünket, s amellyel élni kötelező. S mi­után a közös munkát mindig a jókedv, az egyetértés kíséri, bízom benne, hogy a siker egy fokkal még túl is lépi majd a báj italét. Gyors visszajelzés A mind többet emlegetett vidámság fölkelti kíváncsisá­gomat, okait kutatom. — Óh. hát ez igazán egy­szerű! Egyrészt minket, színé­szeket inspirál és megnyugtat az a tény, hogy a rendező nemcsak a próbákon foglal­kozik velünk és nemcsak a premieren van jelen, hanem figyelemmel kísér minden elő­adást. Másrészt hihetetlenül jó hatással van ránk az állan­dó, közvetlen kapcsolat a kö­zönséggel. Próbáink végig nyilvánosak. Azonnali vissza­jelzést kapunk a nézőtérről énekünkre, játékunkra, mimi­kánkra. Ilyen testközeliségre másutt nincs alkalom. Nem választ el bennünket a szék­soroktól a zenekari árok; a si­kert vagy sikertelenséget nem­csak a tapsból mérhetjük, hi­szen az arcokon is tükröződik. — Úgy tudom, nem először énekli Don Magnificót, Hamu­pipőke apjának szerepét. — Ez a szentendrei alkalom már a harmadik lesz. Először is Békés András rendezésében játszottam az Operában. Az idén már volt négy előadá­som Belgiumban, olasz nyel­ven. Ott azonban komolyra vették a vígoperát. Azt talán mondanom sem kell, hogy a Békés-féle változatot jobban szeretem. Egyébként a régebbi előadásokkal szemben ebben a mostaniban lesz egy újdon­ság is: elhangzik egy olyan ária, ami még magyar opera­színpadon egyszer sem szere­pelt. A második felvonás nyi­tóáriájáról van szó, amelyet Belgiumban énekeltem, az it­teni változatból azonban min­dig kihúzták. Most az én ké­résemre egy másik ária ma­radt ki és helyette ez került be. A címszerepet éneklő Pánczél Éva mindössze két éve fejezte be zeneakadémiai tanulmá­nyait. A szerep megkívánta koloratur hanganyagát ének­tanára, Fábri Edit fedezte föl és fejlesztette ki Pánczél Éva a Magyar Állami Operaház tagja, jelenleg a nemrég bemu­tatott Boleyn Annában énekli az egyik jelentős szerepet. — Nagyon jól érzem magam a szentendrei próbákon. Csa­ládias a légkör, s a tény. hogy a közönség a próbákon is je­len van, arra késztet, hogy minél többet hozzak ki önma­gámból. A Hamupipőke ked­ves számomra. Nemcsak azért, A címszereplő: Pánczél Éva (Vimola Károly felvételei) mert zeneileg kemény isko­lát követel s igencsak kimun­kált hangot, hanem azért is, mert annak idején ezzel a szereppel vizsgáztam. Valami­kor hegedűművésznek készül­tem és csak a középiskolában döntöttem úgy, hogy énekes­nő leszek. Hogy kik a kedven­ceim? Pillanatnyilag a korai olasz zeneszerzőket szeretem a legjobban: Bellinit, Donizet­tit és Rossinit. Később, ha majd felnövök hozzá, Verdit szeretnék énekelni. Nem torzít Sárkány Kázmér és Kovács Attila jelmeze bizony alapo­san megkevert. Először nem értettem, hogy a szolga szere­pét éneklő Sárkány Kázmér miért pompázik teljes királyi díszben, míg a herceget alakí­tó kollégája egyszerű ruhában jár-kel. A miért magyarázata a mesében keresendő. Sárkány Kázmér egyébként — immár túl a harmadik ikszen — az elmúlt évben végzett a Zene- akadémián. Későn jött rá, hogy a hangjával kezde­ni lehetne valamit. Mezőgaz­dasági szakközépiskola után egy termelőszövetkezetben volt növénytermesztési brigádveze­tő. A katonaévek alatt siker­rel szerepelt a Ki mit tud?-on, így került a Honvéd Művészegyüttesbe, ahol öt évig énekelt. Az Operaházban eddig sok kisebb és közepes szerepet kapott. Ez a mostani eddigi legnagyobb szerepe, amit azért is kedvel, mert hu­mora, játékossága közel áll egyéniségéhez. Akárcsak a többieknek, neki is tetszik a környezet. Izgult, hogyan fo­gadják majd az idősebb kollé­gák, de mindenki kedves, segí­tőkész volt, s a vidám hangu­latban hamar önmagára ta­lált. A Ramiro hercegét alakító Kovács Attila a Pécsi Nemzeti Színház tagja. 1984-ben hív ták ide a Honvéd Művész- együttesből, s rögtön Tamino szerepét énekelhette Mozart Varázsfuvolájában. — Én is pályát módosítot­tam — mondja mosolyogva. — Híradástechnikai szakkö­zépiskolát végeztem, s ugyan csak a katonaságnál fedezték föl a hangomat. Amikor a Nemzeti Színházban elkezdtük a próbákat, bizony nagyon el- fogódott voltam, s hálás . va­gyok Békés András rendező­nek és a rutinosabb kollégák­nak, hogy mindezt oldották bennem. Jól érzem magam közöttük, s nekem is nagyon tetszik az a semmivel össze nem hasonlítható légkör és hHeti eilmtegyzetb 90 nap környezet, ami itt Szentend­rén van. Sudlik Mária és Zempléni Mária az Operaház művésznői alakítják Hamupipőke két mostohatestvérének szerepét. Sudlik Mária már az 1981-es előadásban is Clorindát éne­kelte. — Ez a környezet, ez a han­gulat és maga a rendezői szándék is egyértelművé teszi, hogy a teátrumbeli változat egészen más lesz. Tavaly ki­jöttem megnézni a Szerelmi bájitalt, és őszintén szólva na­gyon irigykedtem azokra a kollégákra, akik fölléptek ben­ne. Most, hogy nekem is le­hetőségem nyílt ebben a pro­dukcióban játszani — félek. Pontosan azért, ami a többiek­nek tetszik: soha nem kellett még ilyen testközelben len­nem a közönséggel. Talán az első előadás után másként látom majd, s minden bizony­nyal megnyugszom, hiszen nem lehet véletlen, hogy a kollégáknak ez élményt ad. Darabbeli testvére, Zemplé­ni Mária már főiskolás korá­ban kórustagként lépett föl Szentendrén. Mint tapasztalt Teátrum-tag, aki nagy sikert aratott a Szerelmi báj italban, higgadtan szemléli a fölfordu­lást, az izgalmat, tudja, hogy elmúlik s azok, akik most az újdonságtól tartanak, a követ­kező évadban hasonlóan érez­nek majd, mint ő, aki bele­szeretetett Szentendrébe, a Teátrumba, a környék egyedi varázsába. Alidoro. a herceg nevelője, aki egyébként varázsló is, Ke- nessey Gábor. Gregor József­fel együtt a Szegedi Nemzeti Színház tágja. Már nem is csodálkozom, amikor elmeséli, hogy számítástechnikai rend­szerszervező volt és úgy be­szélték rá a konzervatórium elvégzésére. — Nekem, mint varázslónak, észrevétlenül kell figyelem­mel kísérnem az eseményeket. A Szerelmi bájital premierjét videofelvételen láttam. Akkor „szúrtam ki” magamnak azt az oldalsó erkélyt, ahol a sze­replők számára láthatatlan le­hetek, s ahol ezt a közönség el is tudja fogadni. Őszintén szólva — bár kiváló az er­kély —. némi gondom akad vele. Egyrészt kicsit kényel­metlennek bizonyul, és a gyö­nyörű varázslói fövegem is nehezen fér el, de ezt majd csak megoldjuk valahogy. Másrészt viszont egy kicsit at­tól tartok, hogy nem bír el ez a „szerkentyű”. Ami Szent­endrét illeti; több dolgot is csodálok. Engem meghat, aho­gyan a lakosok elviselik azt, hogy mi itt rohangálunk, ren­detlenséget csinálunk. A kör­nyezetbe, magába a Teátrum­ba pedig egyszerűen belesze­rettem. Elsősorban azért, mert ilyen közelségben kifejezőbb a színészi játék, s ami a legfon­tosabb: nincs hangosítás. Nem torzít a mikrofon, az énekes természetes hangja és hang­ereje érvényesülhet. Párnán könyökölve Közben besötétedik. A Teát­rum környéki házak ablaká­ban itt is, ott is párnára kö­nyöklő helybeliek tűnnek föl, a rendező az apró színpadra szólítja a szereplőket. Minden elcsöndesül, s — egyelőre ugyan csak egy zongorán — fölcsendülnek Rossini fülbe­mászó dallamai... Körmendi Zsuzsa Kenessey Gábor az ominózus erkélyen Stefan Wodoslawsky és Christine Pak, a 90 nap főszereplői A társkeresés (párválasztás ?) nehézségeiről és bonyodal­mairól szól ez a kedvesen mulatságos kanadai film. A kissé félszeg, meglehető­sen gyámoltalan Blue nősülni szeretne, s ehhez egy párkere­ső szolgálat segítségét kéri. Meg is érkezik egy koreai kis­lány, akivel ugyan már jó ide­je levelezett, de eladdig so­sem látták egymást. A két fiatalnak kilencven napja van, hogy nyélbe üssék a házas­ságot. Ennyi időre szól ugyan­is a lány kanadai vízuma, s ha addig nem jutnak dűlőre, visz- sza kell utaznia. Elég fura szituáció ez. Há­rom hónap alatt meg kell is­mernie egy eléggé a mama szoknyájához kötött fiatal­embernek egy teljesen más világból érkezett lányt, s e lánynak is meg kell tanulnia nemcsak egy idegen fiatal­ember karakterét, szokásait, egyáltalán, az együttélést vala­kivel, akit akkor látott elő­ször, amikor a repülőtéren elé­je ment, hanem meg kell tanulnia egy számára tökéle­tesen idegen civilizációt, an­nak szokásait, rendjét, a mindennapi élet apró konflik­tusaitól a gondolkodásbeli kü­lönbözőségekig. Hogy mind­ezekből rengeteg humoros helyzet adódik, s hogy a hu­mor itt már csak emiatt se igen lehet öncélú, az kézen­fekvő. Giles Walker, a film rendezője (David Wilson mel­lett ő jegyzi a forgatókönyvet is) pontosan érzi, meddig me­het el a téma komikumának hangsúlyozásában, s honnan válna a kedves koreai lány, Hjang Szűk és a mackós Blue története kínos faji kérdések boncolgatásává, vagy hol kez­dene burleszkké silányulni. De akad itt egy másfajta párválasztási konfliktus is. Blue barátja, a már megál- lapodottabb, családos, de vál­tozatlanul szoknyapecér Alex egy „átmeneti” pillanatában (kidobta a felesége, de kidob­ta a szeretője is) összetalál­kozik egy titokzatos, csinos fiatal nővel, aki rábeszéli — igazán szép summát ígérve —, hogy vegyen részt egy mester­séges megtermékenyítési ak­cióban. A leégett és facér Alex végigcsinálja ezt a kínosan mulatságos processzust, s több­szöri fordulat után végül is megfelelő donornak bizonyul. S hogy megpróbáltatásai ne legyenek olyan egyszerűek, még a Blue és Hjang Szűk közti konfliktust is neki kell elsimítania. De nincs semmi baj: Blue végre nyilatkozik, létrejön az esküvő, s a tanú Alex és a szép, titokzatos Laura, aki feltehetőleg saját­magának keres egy megfelelő donort. A film meglepően érett, kel­lemes alkotás. Nemcsak a té­ma ízléses és mértéktartó kezelése teszi ilyenné, hanem az a jóízű és sohasem túl­erőltetett humor is, amelyről azt is mondhatnánk: angolos, hiszen néha valóban olyan fanyar és ironikus meg ön­ironikus, mint amilyennek az angol humort ismerjük. c * Alomszerelem Szerelemről van szó ebben az angol-francia koprodukció­ban készült filmben is, mely­nek írója francia — Posy Sim- monds —, rendezője angol — Brian Gilbert. Csakhogy ez a szerelem már nem a jelenben játszódik, hanem valamikor az 1960-as évek legelején. Te­hát ha akarjuk, felfoghatjuk amolyan nosztalgikus alkotás­nak is, a mai középgenerá­ciónak a saját fiatalságára visszamélázó emlékezésnek. És van is ebből a „de jó volt ak­kor fiatalnak lenni” vágya­kozásból a filmben, méghozzá elég sok. De nem csak erről szól. Ha a felületen maradunk: a film mindössze azt beszéli el, hogyan találja meg az „iga­zit” Párizsban a kedves angol diáklány, Jenny, s milyen is az, amikor valaki először sze­relmes, méghozzá olyasvalaki­be, aki meg is érdemli az el­ső igazán nagy érzést. De en­nél az ezerszer látott-hallott ötletnél, gondolatnál mégis többről van itt szó. Mindjárt az első specifikum: Jenny an­gol, egy sajátos világ minden jegyével, minden erényével és gátlásaival, szemléletmódjával. A kiválasztott szerelmes, Jean­Philippe meg francia, ennek a nációnak a sajátosságaival. Ráadásul még párizsi is. Te­hát itt is — mint a 90 nap esetében — kétfajta magatar­tás, két etikai normatíva, két nemzeti karakterisztikum i s megütközik. Kölcsönösen meg kell ismerniük egymást a fia­taloknak, le kell győzni saját tulajdonságaikat, meg kell győzniük a másikat, hogy el­fogadja, ami a számára ide­gen, különös, és ha mindez si­kerül, csak akkor képzelhető el a harmonikus szerelem, a tiszta boldogság — ha egyálta­lán létezik ilyesmi. A film szerint persze léte­zik. Jenny és Jean-Philippe ug an elég nehezen, elég sok kitérővel és fölösleges bonyo­dalmak árán jut el a betelje­sülésig, de végül is eljutnak. Nem igazán eredeti film ez, de furcsa félszegségében még­is van valami megnyerő. És van benne két kitűnő fiatal főszereplő: a nagyon tehet­séges, nyílt és őszinte játé- kú Jane Snowden (Jenny) és a jóképű Alexandre Sterling (Jean-Philippe), akit egyéb­ként a francia Házibuli-fil­mekből már ismerünk. A türkiz nyakék Há nem panaszkodhatunk: újra itt van a rettenthetetlen, ápolatlan, modortalan és bo- rotvu.atlan, viszont minden elképzelhető szituációban, test­helyzetben és helyszínen szü­net nélkül napraforgómagot rágó és a héját ízlésesen szer­teköpködő Margelatu, akinek amellett, hogy ez a szotyolá- zás a legfőbb és egyet­len jellemvbnása, meghatároz­hatatlan a státusa. Nem tud­juk ugyanis, hogy úri betyárt vagy egy sosemvolt szabad­ságküzdelem sosemvolt álom­lovagját lássuk-e benne. Mi­vel ez az előbbi filmjeiből — A csontok útja, Fegyver- csempészek, A Sárga Rózsa visszatér, Az ezüstálarcos — sem derült ki, alapjában véve sen mi meglepetés nem éri a nézőt ebben a román filmben. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom