Pest Megyei Hírlap, 1987. július (31. évfolyam, 153-179. szám)
1987-07-13 / 163. szám
1987. JULIUS 13.. HÉTFŐ Üvegek, lócák, seprűk és kalapok Zeng az ének, fürgén jár a láb Hol is helyezkedik el ma hazánkban a néphagyományok ápolása? A meglettebb korosztályok igénylik, hiszen az ő ifjúságukhoz még kötődik. De milyen rangot kap napjaink fiatalságának körében, mennyire alapja, része művelődési, szórakozási igényeiknek? A választ szociológus adhatná meg, én erre nem vállalkozhatom. Abban azonban biztos vagyak, hogy nem szabad elfordulnunk a régiek által teremtett értékektől, ostobán hangoztatva: Modern fiatalok vagyunk, mi közünk a múlthoz! ? A legnagyobb avantgardisták is a gyermekdaloknál, a krikszkrakszná! kezdik (igaz, egyesek oda is térnek vissza ...). A gyökereinket nem szabadna eltépnünk. Ezek a gondolatok egy Pest megyei amatőr néptáncegyüttes nevéről villantak az eszembe: Forrás. Meglehetősen új csoportról van szó. Három éve alakult, de jelenlegi formájában csupán 10—12 hónapja dolgozik. Ennek ellenére tavaly már harmincnyolc előadáson mutatta be felkészültségét, az idén pedig szinte egymást érik fellépései. Társadalmi ünnepeken, diáknapokon és egyéb rendezvényeken vettek részt Gödöllőtől Sopronig, de eljutottak a jugoszláviai Ljubljanába is, Bulgáriából pedig fesztiváldíjjal a tarsolyukban térhettek haza, és egy barátsággal, amely nemcsak emlék maradt. Épp most látták vendégül a balkáni országból érkezett „kollégáikat”, s mire ezek a sorok az olvasó elé kerülnek, már a viszontlátogatásra utaznak a Forrás tagjai. Szófia, Obzor, Pleven és Nikopol városában szerepelnek és műhelymunka keretében megismerkednek a helyi népszokásokkal, táncokkal. dalokkal. A kultúrák találkozásának, kapcsolattartásának követendő példája. A turné előtti utolsó honi előadásuk pénteken este egyben vadonatúj műsoruk premierje is volt, Zeng az ének, zeng a szó címmel. A helyszínen, a százhalombattai Barátság Művelődési Központ és Könyvtár impozáns épületében sikerült pár mondatot váltani a csoport egyik művészeti vezetőjével, Szigetvári Józseffel. A fiatalember nevetve mesélte, hogy tulajdonképpen véletlenül alakult így az élete. Az érdi 4. sz. általános iskolában tanít, s miután nép- táncos volt, felkérték az irodalmi színpad A helység kalapácsa című darabja táncjelenetének a megrendezésére. Ez olyan jól sikerült, hogy felvetődött egy tánccsoport szervezésének az ötlete, s ma már az utánpótlás sem jelent gondot: 6-tól 18 éves korig 190 gyerme és fiatal tartozik hozzájuk, érdiek és battaiak vegyesen. Örömmel újságolta, hogy iskolájában szeptembertől néptáncszakos osztály indul, s ezzel biztosítottnak látszik a jövő. Sokat számít, hogy szűkebb pátriájukban sztároknak számítanak, és minden pénzügyi támogatást megkapnak támogatóiktól, a BMKK-tól és a Benta völgye Tsz-től. Másként nem , is létezhetnének, mivel egy-egy — az érdi Ruhaipari Szövetkezet Divatszalon dolgozói által megvarrt — kosztümgarnitúra negyvenezer forintba kerül. Nem kis összeg, és programjaikban nyolc-tíz koreográfia szerepel. Össze lehet adni ... Mindez a pénz nem kerül érdemtelen kezekbe. Ezt bizonyítandó, egy ideje Sztanó Hedvig, az Állami Népi Együttes tagja is betársult Szigetvári József mellé. Külön hangsúlyozni kell, hogy az együttes működése nem jár anyagi haszonnal. „Csupán” az örömöt keresik és találják meg, s a kontaktust a közönséggel. Ez a legszebb eszmény, ami az igazi művészt kielégítheti, többre serkentheti. Ezért is vártam nagyon produkciójukat, és nem kellett csalódnom sem nekem, sem a mintegy 150-160 érdeklődőnek. A kezdés előtti néhány percben a függöny alatti résbe összpontosítottam a figyelmemet. Micsoda izgalomról tanúskodott ez az apró tér! A parketten tükröződő árnyak az utolsó pillanatokig a nehezebb lépéseket próbálgatták, csiszolták a problémásabb elemeket. Végül abbamaradt a dobogás, elsötétült a színházterem, s felcsendült a muzsika, behullám- zottak a pódiumra a táncosok és felszabadult játék kezdődött. Hol leány kar járt körtáncot vidám népdalokat énekelve, hol a legények döngették hetyke rikoltozással a padlót, sok-sok tájegység népeinek kultúráját életre keltve. Ennek megfelelően változtak a színpompás öltözetek, vagy épp az eszközök. Az üveges tánc alatt együtt izgultunk a leányokkal a kancsók épségéért, s bizony, ezt a rendkívül nehéz számot kissé mereven Menyasszony az együttesből ma Gyula lüktető kísérete jől emelte ki improvizatív játékát. A szünetben megtudtam tőle, hogy az állandó együttesből most csak ő van jelen. Egyébként budapesti táncházakban húzzák a talpalá- valót, de nagy biztonságot nvújt számukra ez a kellemes munka a csoportnál. A program befejező szakaszában szerb tambura- és furulj azene idézte magnóról az óvárost, tovább színesítve a táncok, dallamvilágok széles skáláját. Egyre emelkedett a hangulat, végül tüzes szatmári karikázó, verbunk és csárdás zárta a nem csak az utcán forró estet. Kitisztulva léptem ki a szabadba, miután kortyoltam a Forrás friss, erőt adó vizéből. Prukner Zoltán Szájtátva Kikutatják Információk özönében küsz» ködve, most már végre ezt is módunkban áll tudni, ha akarjuk. Mármint azt, hogy a hazai közgazdaságtudomány nem szűkölködik szilárd alapokat kínáló tudományos intézményekben, intézetekben. Napjainkban ugyanis a Tudományos Akadémia három, a különböző főhatóságok pedig kilenc olyan intézményt — kutatóintézetet — tartanak fenn, amelyek dolga (köz) gazdasági tegnapunk, jelenünk, holnapunk vizsgálata, elemzése, a haladás lehetséges útjainak a felrajzolása az eddig megtett út tapasztalatainak nem mellékesként való kezelésével. Az említett tizenkét intézmény mellé sorakoznak továbbiak is, hiszen három olyan tudományos kutatóhely van, ahol szintén otthonos a közgazdaság. s amelyek párt-, illetve szakszervezeti intézményként tevékenykednek, s mindezekhez, azaz a tizenöthöz még számítsuk hozzá a felsőoktatásban létező, közgazdasággal vagy azzal is foglalkozó kutatóhelyeket. Nem kevés. A feladat sem kevés. A gond, a baj, a hiba még több. Munkahiányra aligha panaszkodhatnak tehát az említett helyen levő szakemberek. Csak éppen — napjaink valóságát nézve — a laikus nem tudja, hogy az említett helyeken levők dolgozók-e, azaz mit és mennyit teljesítenek, s amit, amennyit, az mihez elegendő?! A laikus nem tudja — holott ő a finanszírozó! —, ha ennyi a bába, akkor miért olyan kevés a „gyermek**, s ha ennyire kevés, akkor nem túlságosan sok-e a bába?! A laikus, a sok millió állampolgár semmit sem tud, csak éppen a bőrén érzi, hogy közgazdaságtudomány és valóság nem mindenkor ikrek, sőt, gyakran még mostohatestvéreknek sem tarthatjuk azokat. Ali szájtátva a szerencsétlen laikus, összecsapva a két tenyerét, mennyi okos ember és mennyi — tapintatosan fogalmazva -— nem eléggé okos elgondolás, terv, intézkedés, cselekedet. Vajon ennek miértjeit kik kutatják?! MOTTÖ íbTv-FIGYELŐ' Romilányi. Ballag a tétova teve tova... — mondja Rom- hányi Józsefnek, a rímhányó- nak az egyik kedves sora, amelyet hallva nyilván még az is tüstént tudja, ki bújik meg e szavak mögött, aki különben mindenféle poézissal hadilábon áll. Igen, így van — vagyishogy volt — ez: a szóban forgó és a televízióban a minap egy emlékműsorral megkö- szöntött versfaragó olyan játékos egyediséggel tudta kazalba rakni a csengő-bongó, csilingelő, bolondozó szavakat, hogy azok valamennyi csoportosítása magán viselte az ő té- veszthetetlen kézjegyét. Bűvész volt ez a nagydarab és a magánéletében is oly vidám ember; varázsló, a magyar nyelv sak-sok újmódi csodájának felszikráztatója. S hogy tételesen mi minden pattant ki az agyából, patakzott elő ceruzája alól, azt egykori munkatársai, magán- és társas számainak előadói szinte filológiai tételességgel elsorolták. írt operalibrettót, hogy a legelőkelőbb megrendeléseinél kezdjük, aztán oratóriumi versezetet, aztán táncdalszövegeket, de csőstül, s temérdek, de temérdek rímes tréfát, rajz- íilmalámondást. Hogy csak a legközismertebb ilyen termé. két említsük, az ő pennáján szárnyalt fel a halhatatlan Frédi és Béni-sorozat sok-sok csevelye, amelyeknek megjegyzésére, sőt betanulására nem csupán a gyerekek, de a gyermeki lelkületű felnőttek is szívesen vállalkoztak. (Nem egy olyan apuka akadt, aki magnóra vette fel ezeket a tévedhetetlen ütemre szerzett rigmusoBúcsú a közönségtől Nemzetközi Bartók-fesztivál Hangversennyel kezdődött Az idén ismét Szombathely ad otthont július 11-től 25-ig a nemzetközi Bartók-szemi- náriumnak, amelyre 39 országból 160 muzsikus jelentkezett. A szeminárium célja nemcsak a névadó zeneszerző életművének megismerése, feldolgozása, hanem a huszadik század klasszikusainak megszólaltatása is. A fesztivál szombaton ünnepi díszhangversennyel kezdődött a Bartók Béla Teremben, ahol a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar Petró János Liszt-díjas vezényletével Prokofjev: 111. zongora- versenyét, Bartók: Diverti- mentóját és Durkó Zsolt: Or- narnenti 11. című művét szólaltatta meg. A gálakoncentan Baranyai László zongoraművész működött közre. Az idén minden eddiginél nyitottabbá tették a Bartók- fesztivált. A műhelymunka mellett többször lépnek dobogóra a muzsikusok, a szeminárium professzorai, zeneszerzői, a kamaraegyüttesek, s a külföldi vendégművészek is. adták elő, de van még idejük megszüntetni a bakikat. A fiúk lócákkal, seprűkkel és kalapokkal bemutatott humoros vetélkedése viszont osztatlan sikert aratott. Kiemelkedett az elénk varázsolt somogyi lakodalom is, ahol megelevenedett a régi falusi esküvő sok helyütt még ma is élő hagyománya. A szemünk előtt öltöztették a menyasszonyt, láthattuk oltár elé állni az ifjú jegyeseket, hátuk mögött a büszke szülőkkel, majd duhaj mulatozás vette kezdetét, pikáns rigmusok skandálásával, míg ei nem fáradt a vendégsereg. Ekkor homályba borult a szín, csak az újdonsült asz- szonyka húzta még le hites ura lábáról a csizmát, nagy derültséget kiváltva a nézőtéren. Nem szabad elfeledkeznem a zenekar tagjairól sem, akik ner. maradtak végig a háttérben. Székely Levente prímás személyében remek hegedűst ismertünk meg, a brácsás Kelemen László és a bőgős KozLányok körtánca Erről olvastam A testületek tájékozottsága Minden szöveg olvasásakor legalább any- nyira figyelek a látszólag mellékes dolgokra, mint a fő mondanivalóra. Régen rájöttem, hogy a mű egésze szempontjából másodharmadrangú közlések egyrészt nagyon tanulságosak lehetnek, másrészt egy újabb szemszögből tekintve éppenséggel elsőrendű tartalmakat hordozhatnak. A Celladam című könyv Kovács Ádám rákellenes szerének történetéről szól. Mi köze ehhez á pilisboros- jenői tanácselnök eszmefuttatásának arról, hogyan lehet áthajtani a javaslatokat a testületi üléseken? Semmi. A demokratizmus honi állapotára nézve azonban alapvető a fontossága. A tanácselnök szó szerint ezt mondja: Nagyon jól tudom, hogy ha valamit át akarok vinni a tanácsülésen, mondjuk, egy bonyolult műszaki probléma szerintem helyes megoldását, akkor meggyőződésem — és abban is biztos vagyok, hogy ez máshol is így van —, hogy hiába van az előterjesztés, abban hiába vannak mindenféle adatok, konkrétan pontról pontra, nem képesek átlátni az ügyekét a testület tagjai. Pusztán csak azért, mert a teljes képhez még annyi adat és kiegészítő ismeret szükséges, ami egy előterjesztésbe eleve nem férhet bele. Megjegyzem: igazán csak ezek ismeretében lehetne eldönteni, hogy valami menjen vagy ne menjen. Olyan ez a döntési mechanizmus, mint a király új ruhája ... igazából senki sem ismeri el, hogy ő nem lát semmit... hogy nem ért a felvetett kérdéshez. Így aztán sok mindent át lehet vinni eppen az emberi hiúság miatt. Eny- nyit a testületi döntésekről. Ennyit? Ez nagyon sok. Minden. Hány és hány döntésről derült ki, hogy nem állja ki az idők próbáját. Ekkor következik a kioktatás: elvtársak, ezen most már kár rágódni, ezzel együtt kell élni. nézzük meg inkább, hogyan lehetne enyhíteni a következményeket. Nagyszerű. Amikor kész a híd, fölhúzták az épületet, akkor már késő a rágódás. Csakhogy előtte ezt hallottuk: elvtársak, az idő halad, most dönteni kell, nem lehet a végtelenségig újabb és újabb szempontokat előrángatni. Ámde ha véletlenül másnap valamilyen felső javallatra el kell halasztani a döntést, azt is megmagyarázzák a testületnek, mondván, ne siessük el, jobb még két- szer-háromszor végiggondolni. A napokban jó másfél óra hosszat beszélgettem egy tanácstaggal. Tanácstagunk először is arról beszélt, hogy ő milyen harcos. Utána azt fejtegette, miért rossz ez meg az a döntés. S végül: miért szavazta meg. Még sem tehetem meg, fejtegette, hogy folyton- folyvást ellenkezzem, mit szólna ehhez az elnök. Az nagyon fontos, mit szólna az elnök. Arról viszont a másfél óra alatt egyetlen szót sem ejtett, hogy mit szólnak a választók. Holott a választók még az elnöknél is fontosabbak. Mint mondott a pilisborosjenői tanácselnök, ha egy szerinte helyes megoldást akart átvinni? Nem azt mondta, ő birtokában van a helyes megoldásnak. Akadnak ilyen testületi vezetők is. Folyton úgy állítják be, hogy a zsebükben á bölcsek köve. A múltkor átkutatták az ország összes zsebét, s egyikben sem lapult a bölcsek köve. Nemhogy a sokaság, az összesség sem biztos, hogy okvetlenül oly határozatot hoz, ami kiállja az idők próbáját. De micsoda különbség úgy nézni az elfuserált hidat, hogy tudjuk, együtt fuseráltuk el. Nem mutogathatunk két-három személyre, hogy ők, ők csjnálták. Kezünk közben a zsebünkben, hiszen nem lökhetjük a levegőbe, mutatóujjunkkal a vétkesek felé, hiszen megszavaztuk. Döntés előtt viszont nemcsak jogunk, de kötelességünk nyújtogatni. Hiába nézegeti óráját az elnök, nekünk addig kell kérdeznünk, míg nem érezzük úgy, hogy most már voksolhatunk, mert elegendő ismeret birtokában vagyunk. Kör Pál kát, és e szalagokról magolta be őket, önmaga és kis családja gyönyörűségére.) Az, hogy tulajdonképpen még tehetsége teljében támadta meg a betegség, borzasztó, de kivédhetetlen és megmásíthatatlan tragédia volt. Ám az, hogy Romhányi, a rímhányó éppen a hazai televíziózással együtt lett azzá, aki, páratlanul nagy szerencse. Mert csak így fonódhatott össze annyira a személy és az intézmény sorsa, csak így kaphatott ő olyan és annyira neki való - megbízatásokat, mint amilyenekhez szerencséje volt. Ha hamarabb lett volna kénytelen elhallgatni, vagy ha most, e szűkösebb időkben dalol, bizonyára sokkal kevesebb szce- náriumot szignál, sokkal kevesebb felkérést teljesít a reá jellemző aprólékos pontossággal. (Mint hírlik, legépelt kéziratain az ékezeteket rendre megpontozta, .vonalazta, hogy élőszóban úgy hangozzék el, ahogyan ő mondaná, mondjuk, Csőrmesternek vagy Mézga Gézának a helyében.) Erről ugyan nem esett szó a hozzá méltó emlékezésben, de mint Pest megyei kötődést, csak el kell mondani, hogy mennyire szerette ő Fótot, ott is a Fáy présházat, és mindenkit, aki ehhez az épülethez, illetőleg a Fáy-emlékekhez kötődik. Természetesen verset ia írt e témakörben, amelyet saját szájúlag adott elő, a jelenlevők nagy gyönyörűségére. Ugyan mi sorsa lett ennek a könnyedén zsebre gyűrt kéziratnak? Aki csak egyszer is belekóstolt a huszadik század világirodalmából oly magasan kiemelkedő szovjet-orosz író, Bulgakov próza- vagy drámaművészetébe, az tudhatja, hogy az ő szövegei mindig a látás és a látomás régiói között cikáznak, a létezés és a regék határvonalán élik sajátos életüket. Ügy, mint például a leginkább ismert Mester és Margaritában, amely a legjellegzetesebben példázza a korokon, korszakokon át történő jövés-menést, átfedést, egybe- mosódást. Nos, akik ilyen előképekkel szellemi tarsolyukban ültek le, hogy az ő Puskinról írott drámájának televíziós változatát megnézzék, bizony csalódni kényszerültek, mert ebből a Havas Péter jegyezte átiratból éppen az a többértelműség, az a visszhangverés hiányzott. Mindehelyett egy hagyományos színmű került a képernyőre a maga vaskos egy- szeriségével, ráadásul szokatlan és több pontján zavaró szereposztásban. Néztük, néz- degéltük, de nemigen tetszett. Akácz László Könyv a Z’ZI Laborról Nicaraguának Két kiadvánnyal jelentkezett a napokban a KISZ Központi Bizottságának NIC szervező irodája, amely a magyar fiatalok ajándékaként Nicaraguában készülő szakmunkásképző intézet és kollégium építését szervezi. A Kettesben rejtvényújság hagyományos nyári szórakoztatást jelent, a táborozó, üdülő, utazó fiatalokra gondolva szerkesztették. Janicsák István a fiatalok egyik kedvenc együttese, a Z’ZI Labor történetét írta meg, „Fehéren, feketén, keleti karriertörténet” alcímmel. Az együttes belső életéről, gondjaikról és örömeikről szóló írás mellett a kötetben Tar- pai S. Anikó és Dalia László riportjai mutatják be az együttes tagjai. A „Z’Zi Larbor” című könyv kézirata június elején került a debreceni Alföldi Nyomdába, ahol a KISZ-esek június végére már ki is nyomtatták, hogy még nyáron a fiatalok kezébe kerülhessen. Mindkét kiadványt sa ját terjesztőin keresztül juttatja el az olvasókhoz a NIC szervező iroda. A kiadványok eladásából származó bevételek a ni- caraquai szakmunkásképző építését segítik.
