Pest Megyei Hírlap, 1987. június (31. évfolyam, 127-152. szám)

1987-06-03 / 129. szám

1987. JÜNIUS 3., SZERDA M-vr « .iiMinj 3 \J€iilan Az alapelvet sokan és sűrűn megsértik Egyvalamit nem szabad tenni Ami a munkásoknak joga, az a vezető testületek, személyek kötelezett* sége; ami a vezető testületek, személyek jogkörébe tartozik, az a mun­kások számára legtöbbször kötelezettségként jelenik meg. Tömören így foglalható össze az a sajátos kapcsolatrendszer, amely a munka­helyeken — az élő, a létező demokráciát feltételezve — kialakul. Nekünk kell alkalmazkodnunk Beszélgetés Bognár József akadémikussal Eltérő nézőpontok Érdemes erről a kapcsolat- rendszerről gyakorlatiasab­ban szólni — világosabbá ten­ni az összekötő pontokat —, mert segítségével a munka­helyi demokrácia nagyon fon­tos, de érdekes módon ritkán említett jellemzőjéhez jutunk el, az egymásrautaltsághoz. Ma már senxi nem vitatja — de csak elvben nem vitatja! — a munkásoknak, a beosz­tottaknak azt a jogát, hogy véleményt mondhassanak a gyár, a vállalat, az intézmény, az üzem, a műhely, az osz­tály helyzetéről, tevékenységé­ről, feladatairól. Sőt! Ojabban már arra is sokféle példa van — a szakszervezeti bizalmi­testületektől a vállalati veze­tőségekig, tanácsokig —, hogy bizonyos vezetői posztok be­töltőiről szól a vélemény, a minősítés, a megerősítő vagy éppen felmentést tudató sza­vazat. Természetesén ezeknek a véleményeknek a keretét a demokrácia. fórumai adják meg; ott hangzanak el. Eddig nincsen hiba. A gond abból származik, hogy a vállalat, a gyár, az intézmény vezető testületéi, személyei nem ismerik fel, vagy nem látják el kötelezett­ségüket: a vélemények össze­gyűjtését és elemzését, az el­lentmondó álláspontok össze­vetését, a javaslatok elbírálá­sát és az azokra való válasz­adást. A megyében szerzett tapasztalataink azt mutatják, gyakran munkahelyen belül is ilyen — de nem csak ilyen — tekintetben jelentősek az eltérések, s még inkább azok egy-egy . munkahely között. Túlságosan is függ egy-egy vezető, személyiségé tők' vezeté­si stílusától, kapcsolataitól az — nem egy, esetben attól, a munkahelyen kívüli politikai, gazdasági hierarchiában hol foglal helyet, .„kinek hívják” —, hogy „mit enged meg" a demokráciából és mit nem. Ez a saját szájíz szerinti ér­telmezés — amihez sok eset­ben bizony asszisztálnak a he­lyi politikai, társadalmi szer­vezetek — a demokrácia lé­nyegét, a megbízhatóan műkö­dő rendszert teszi ésétlegessé, adott pillanathoz iga- zitottá, azt a képzetet keltve a beosztottakban, hogy véle­ményük értékét nem annak objektív igazságtartalma ad­ja, hanem a főnök(ség) szab­ta határ a mérce. Történik ez annak ellenére, hogy mindezeknek útját, mód­ját tételes jogszabályok hatá­rozzák meg, s elvi alapjait pedig már sok esztendeje vi­lágosan megfogalmazta a Mi­nisztertanács — 1973. június 27-i — ülése, az ott hozott határozat. Ezek szerint mi sem könnyebb a számonké­résnél? Nem egészen. Ha tíz­szer elmondják a munkások, hogy nincsen elegendő meleg víz a fürdőben és nem törté­nik intézkedés, az egész egy­szerűen — ne féljünk a kife­jezéstől — disznóság. Ám ha újra, meg újra azt bírálják, hogy öreg gépeiknél a javítá­sok miatt sok az állásidő, ak­kor nem olyan egyszerű — mert nem csak munkahelyen belüli tényezőket érintő — az intézkedés. Persze — és meg- hökkenve tapasztaljuk, meny­nyire hiányzik ez! — választ adni akkor is kell az észrevé­telre, pontosan a késedelmek okainak megismertetése érde­kében. A gyári, vállalati, intéz­ményi szervezetben elfoglalt helye alapján az embereknek eltérő a nézőpontja, s ennek következtében a véleménye is. Nem hibája, gyengéje, akadá­lya a munkahelyi demokráciá­nak. hanem természetes kísé­rője a különféle vélemények elhangzása, a sűrűn egymás­nak ellentmondó javaslatok megtétele. Nem a munkások, a beosztottak dolga, hogy egyeztessék az álláspontokat, megtalálják a közös nevező­ket, megrostálják a javaslato­kat. Mindez a vezetés — a vezető — kötelezettsége. Tévhitek tömegével talál­kozva, meg nem kerülhető a kérdés: vajon pusztán azért, mert demokratikus , keretek adtak számára fórumot, min­den vélemény helyes, igaz lenne, minden javaslat éssze­rű, megvalósítható? Az egy- egy munkahelyen tapasztalha­tó feszültség, rossz légkör — és érdekes módon, az átme­neti rossz légkörtől ilyen okok miatt még az egyébként kiemelkedő demokratizmusú munkahelyek sem mentesek — legtöbbször abból ered, hogy az érintettek ódzkodnak tiszta vizet önteni a pohárba. Nem mondják a fehérre, hogy fehér, a feketére azt, hogy fe­kete. Hallgatnak. Esetleg né­mely dolgokban intézkednek, más ügyekben viszont nem. Miért? Miért nem? Senki sem tudja. A bizonytalanság ára Nagy árat fizet ilyen esetek­ben a közösség! Ott, ahol nin­csen világos rendje a vélemé­nyek, a javaslatok elbírálásá­nak, sorsának, hamar tápta­lajra lel az a nézet, hogy ném érdemes szólni, fölösleges a részvételre irányuló igyeke­zet. S szinte természetesként társul azután ehhez a véle­ményhez az a felfogás — nem nehéz találkozni véle! —, hogy a vezetők nyilván nem akarnak intézkedni, ezért a csend. Holott megtörténhet, hogy a vezétők nem tudnak intézkedni, objektív okok folytán lehetőségük nincsen rá. Ezt azonban közölni ille­ne, kellene. Közismert igazság, hogy ott kell választ adni minden vé­leményre, javaslatra, ahol az elhangzott. Ezt az alapelvet azonban sokan és sűrűn megsértik, avagy teljésen fi­gyelmen kívül hagyják. Lát­szólag nem . idevágó, valójá­ban nagyon is ide tartozó pél­dával élvé: hosszú ideje már, hogy minisztertanácsi határo­zat kötelézi a miniszterekét, az országgyűlési ülésszakokon elhangzott képviselői észrevé­telekre, javaslatokra záros ha­táridőn belül válaszolniuk kell. Ami országos ügyekben megtehető, az megoldhátatlan egy gyár, vállalat; intézmény kapuin belül? Komolyan hihe­tünk ebbén? Legtöbbször ugyanis — tapasztaltuk — nem az igazgatónál, az intéz­ményvezetőnél. az első számú vezetőnél futnak, zátonyra, a javaslatok; el sérh kerülnek hozzá! A' különböző főosztá­lyokon és osztályokon, rész­legekben süllyesztik azokat a képletes vagy valóságos író- asztalfiókokbá. majd visszaté­rünk rá felkiáltással. Indok, is van. Most sok a munka. Most hajszolt a tempó. Mintha ez nem tartozna a munkához, mintha a javaslatok valami külön világra és nem a mun­kára vonatkoznának ... !. A szervezetlenül dolgozó, kapko­dással teli munkahelyeken a demokrácia gyakorlata is szer­vezetién, kapkodó, örökösen ideiglenes. Nem lehet eléggé hangsú­lyozni: a munkahelyi demok­rácia csak akkor érvényesül­het, akkor töltheti be szere­pét, ha szorosan kötődik a maga kívánta szervezettség­hez. Ahhoz, hogy rendszere­sen megtartsák a különböző tanácskozásokat, az ott el­hangzottakat szervezetten — konkrét felelősökkel, határ­időkkel stb. — feldolgozzák, s a döntések, intézkedések meghozatala után nem kevés­bé szervezett formában kerül­jön sor a válaszadásra, a vég­rehajtásra. Ennek a szerve­zettségnek a mikéntjére és hogyanjára — ahogyan a munkahelyi demokrácia fej­lesztésének sok más teendőjé­re szintén nem -j nincsenek csalhatatlan módszerek, min­denütt alkalmazható megoldá­sok. A gyár, a vállalat, az in­tézmény sajátos helyzete szab­ja meg, hogy milyen utat jár­janak be, járjanak meg a vé­lemények, a javaslatok, de mindenki előtt világosnak kell(ene) lennie az adott he­lyen, vannak és kötelezően megteendők ezek az utak. Legegyszerűbb az az út, amikor rögtön a helyszínen válasz adható és az intézke­dés is megfogalmazható. Hosz- szabb ideig tart az, amikor mérlegelni szükséges a külön­böző tényezőket, a vállalati szervezet és a javaslat egyez- tethetőségét, amikor mások véleményét is ki kell kérni, amikor már érdekek szövevé­nyében kell utat vágni. Sok­féle utat lehetséges és szüksé­ges járni, csak egyvalamit nem szabad tenni: ráülni a javaslatra. Mégis, ahol gon­dot tapasztaltunk, ott ez a tipikus eset. Feltételezhetően azért, mert az érintett vezetők maguk sem látják világosan a hatáskörüket, a* lehetőségei­ket, a helyüket a vállalati szervezetben. Mivel mindezek­kel nincsenek tisztában — nem ismerik saját súlyukat, vele jogkörüket, azaz azt, mi áll hatalmukban, mi nem —, vagy ráülnek a javaslatra, vagy ha lelkiismeretesebbek, akkor továbbadják azt felfelé. Ah­hoz tehát, hogy a vélemé­nyek, a javaslatok sorsa mi­nél rövidebb legyen, elenged­hetetlen a vezető(k) jogköré­nek világos kijelölése, felelős­sége határainak megvonása, hiszen azért nem felelhet, ami nem áll jogkörében ... ! Ha ez megtörténik, ha a ve­zetők képesek — mert jogo­sultak és egyben kötelezettek — érdemben intézkedni a vé­lemények, a javaslatok nyo­mán, akkor jön el annak az ideje, hogy a demokratikus úton előkészített és meghozott döntéseket, utasításokat a be­osztottak — azaz a javaslat- tevők! — fegyelmezetten vég­rehajtsák. Vita nélkül! Érdekek diktálta út Akkor; i -már '-vita nélkül; mert nemcsak a logikus rend­je ez a dolgoknak, hanem az érdekek diktálta útja is. Hi­szen végső soron minden he­lyesnek bizonyult vélemény, javaslat' egy célt szolgál. A munka, a legalapvetőbb em­beri tevékenység, az értékte­remtés hatásosságának javítá­sát, a munka, az értékterem­tés közegének, környezetének, légkörének tökéletesítését. Mészáros Ottó A magyar gazdaság sohasem függetlenítheti magát a világ- gazdaságtól, s bár a hetvenes években már uralkodónak szá­mított az a nézet, hogy a vál-. ságok, áringadozások nem gyűrűzhetnek be egy szocia­lista gazdaságba — ma már ezt senki nem merné kijelen­teni. Bognár József akadémi­kus, a Világgazdaságkutató Intézet igazgatója már 1974- ben megírta a Világgazdasági korszakváltás című könyvé­ben, hogy a szocialista gazda­ságot is át kell programozni. S az idő a reformpolitikust igazolta. 0 A hetvenes évek elején nem fogadták meg az ön ta­nácsait, de azóta azért böl- csebbek lettünk, s talán job­ban figyelünk a tudósokra ... — Néhány területen ma is előrelát, biztonsággal tud „jó­solni” a tudomány, de még mindig nem mondhatjuk, hogy a gyakorlatban ezt el­ismerik, elfogadják, sőt alkal­mazzák is. # ön viszont az „ad hoc”, valamint a terv- és költségve­tési bizottság vezetője, a a kormányzat elvárja a taná­csait. — Természetesen, s ahogy már ezt több interjúban el­mondtam, a hetvenes évek közepén egy fölöttébb meg­tisztelő külföldi megbízatást mondtam le, hogy részt ve­hessek az új gazdasági mecha­nizmus megteremtésében. Ma is megteszem, ami tőlem te­lik. Mert a reform ugyan las­sulhat. sőt stagnálhat is, ahogy az meg is történt a hetvenes években, de feladni nem le­het, mert akkor jövendő eg­zisztenciánkat adjuk fel. • Milyen programot javasolt az „ad hoc” bizottság a kor­mánynak, s abból eddig mi valósult meg? — Jelentésünk lényege az volt, hogy a gazdaság prob­lémáit csak offenzív szellem­ben lehet megszüntetni, tehát nem importkorlátozással, ha­nem, az ..export növelésével. Javasoltuk egy exportösztön­zési rendszer kidolgozását, amely nemcsak a késztermé­kekre, tehát a buszra, izzó­lámpára terjed ki, hanem a „bedolgozó”, a részegységeket gyártó üzemekre is. A meg­felelő 'ösztönzés hiánya esetén ugyanis még mindig egysze­rűbb a szocialista vagy a ha­zai piacra termelni. Túl nagy az elvonás is, a nyereséges vállalat sem képes folyamato­san beruházni. És még az ex­portáló vállalatok sem élvez­nek előnyt az importnál. Így aztán gyakran megtörténik, hogy anyag, alkatrész híján az export is meghiúsul. Legalább a deviza egy részének a vál­lalatnál kellene maradnia. 0 ön új stratégiát javasolt a magyar mezőgazdaságnak is. — Nincs más lehetőség. Az eddigi sikeres exportstratégia, a gabonára és az állati ter­mékekre felépített gazdaság ideje lejárt. Hozzávetőleg 40 százalékkal estek 1975 óta az árak a világpiacon, s ez mos­tanában aligha változik. A korábbi nagy gabonaimportő­rök, mint a Szovjetunió, In­dia és Kína egyre inkább ön­ellátók lesznek. A két ázsiai ország már önellátó, és tavaly már a Szovjetunióban is 210 millió tonna gabona termett, így egyre kevesebbet fog im­portálni. A fejlett ipari orszá­gokban pedig már nem emel­kedik a fogyasztás, sőt így is túltáplátkozásra panaszkod­nak. Az általunk termesztett nagy hozamú búzafajtákat a nyugati piacokon már nem is tudjuk eladni, helyette talán — a terület egy részén — magas sikértartalmút kéne vetni. Az afrikai és latin­amerikai országokba lehetne exportálni, de ott meg nincs vásárlóerő. Nekünk kellene tehát alkalmazkodnunk, pél­dául a fejlett országok táplál­kozási kultúrájához felzárkóz­ni, búzacsírát, kukoricapelyhet (corn Hakes) és más effélét gyártani. A háztáji gazdasá­gokban a vegyszermentes vagy más néven biotermelésnek ne­vezett eljárást is megkísérel­hetnénk kisebb területen, hi­szen az így termelt árunak jó ára van a világpiacon. A ve­tőmagtermelésre is többet kel­lene áldozni, kelendő a világ­piacon. Az élőállat-exportnak ugyancsak meg vannak szám­lálva a napjái, azt is elmara­dottnak iíirtern, "hogy; dara­bolva szállítjuk ki a hűsít. Specialitásokat kell kitalálni, ahogy azt már egy-két hús­kombinát próbálja. A barom­finak is van jövője, sőt amire eddig nem nagyon számítot­tunk. az USA-ban sem egyed­uralkodó már a marhahús. 0 Az ön által említett vál­tozások fel érnek egy reform­mal. a mostani nehéz időkben, amikor a gazdaság egyensúlya is veszélyben van, jut-e erre idő, energia? Sokan megkér­dőjeleznék az aktualitását is. — A legrosszabb válasz, ha ölbe tett kézzel ülünk és vá­runk, hogy majd a világ vál­tozik meg. Hát nem. Aligha fog 179 nemzeti gazdaság hoz­zánk alkalmazkodni. És igenis most kell lépni, amikor baj van. Most ugyanis sokkal job­ban látszik, hogy erre szük­ség van, mint amikor éppen jól mennek a dolgok. A krí­zist nem lehet nem tudomásul venni és ha mindig „eltoljuk", megpróbáljuk valahogy „túl­élni”, akkor úgy járunk, mint a hetvenes években. Űjabb esztendőket veszítünk, és még jobban lemaradunk a fejlett országoktól. Tudomá­nyosan megalapozott gazda­ságpolitikát kell követni, ami hosszabb távra szól. Ha a stratégia akadályozza a fejlő­dést, akkor a stratégiát meg kell változtatni, egyszerűen nincs más lehetőség. 0 A nyilatkozataiból úgy tű­nik, hogy ön az idegenforga­lomnak is komoly szerepet szánna egy hosszú távú stra­tégiában . .. — Feltétlenül. Egy Magyar- ország méretű kis ország kép­telen áruszállítással fedezni importját. A különbségeket leginkább idegenforgalommal, szolgáltatásokkal lehet csök­kenteni vagy megszüntetni. Ausztriát mintaállamnak te­kintik ebben a kategóriában, s valóban jól működik a gaz­dasága. Mégis importjának csak 70 százalékát képes áru­exporttal fedezni. A többit vi­szont behozza idegenforgalma. Mi az utóbbi esztendőkben felfuttattuk idegenforgalmun­kat, és mégis mindössze áru­importunk 7 százalékát fede­zi, holott ezt könnyedén meg­duplázhatnánk. És akkor még nem szóltam tranzitszerepünkről, hiszen Európa közepén fekszik Ma­gyarország. Jelentős bevéte­lekre lehetne ebből szert ten- 'Til. de érré' senki sém figyel. . Sőí,, (amikor-av tranzitbevételek i visszaestek,-akkor egy szállí­tási szakember boldogan beje­lentette, hogy idén nem lesz csúcsforgalom, mert kevesebb a tranzitszerelvény. Két ház­zal odébb pedig lehet, hogy csak a legnagyobb keservek árán tudták összeszedni azo­kat a dollárokat, amelyekre a létfontosságú árukra, alkatré­szekre, vagy éppen egy pénz­ügyi művelet finanszírozásá­hoz szükség van. Dalia László F igyelem a vitát. Unalmas. A téma sok esztendeje visszaköszön. Mond­hatnám így is: örökzöld ... — Miért kellett feloldani a szigorú sebességhatárokat ? Mennyivel több bal­eset lesz, ha az autópályákon 120 km- rel száguldozhatnak a sebesség őrült­jei. Az autöutakön 100 kilométerrel... — Eddig sem tartatták’be a szabá­lyokat, mrlész ezutúrt?'! — Nem a sebességkorlátozáson vagy a nagyobb engedményen múlik ... — Miért nincs több rendőr a közuta­kon és büntetnek szigorúbban? — Nem a rendőr feladata a közmo­rál megteremtése, betartatása. Az élet minden területén lazult a fegyelem, ki­fogásolható a közerköles. Hogyan lehet­ne mindenki mellé. rendőrt állítani? Valamennyi megjegyzésben van igaz­ság, talán a legtöbb az utolsó véle­ményben. Jóllehet hatásosabb lenne, ha nem néhány hónapra, hanem az egész életre vennék el annak a jogosítványát, aki ittasan vezetett, függetlenül attól, hogy okozott-e balesetet vagy sem. Nem sajnálnám azok forintjait sem, akik drágábban fizetnék meg szabálytalansá­gaik következményét. Mondjuk az a fiatalember, aki heve­sen udvarolt útitársának, és csak fél szemmel vigyázta az utat és piros lám­pánál egy álló autóba rohant. Naponta felhívja „áldozatát”, aki teljesen vétlen volt és hetek óta nyomja az ágyat, mert kiegyenesedett a gerince, a csigolyájá­val baj Van... Legalább ez a fiatalem­ber érez valamennyi bűntudatot, de jó­vá tenni már képtelen udvarlása követ­kezményét ... Nincs olyan beszélgetőtárs, aki lega­lább naponta ne tudna tíz új történet­tel szolgálni szlalomozó felelőtlen autó­sokról, pirosban ügyeskedő motorosról, vagányságból autók között rohangáló gyalogosokról, index nélkül sávot vál­toztatókról, a mazsolákat megszégyení­tő dörzsöltekről, akik az autóbuszsávon előzik a szabályosan haladókat, akár két lámpányi előnyt szerezve, s mar­kukba nevetnek, mert legalább ötven rendben sorakozót vertek így át, szé- gyenítettek meg ... Lapozom minapi újságunkat. Ti­MÉG HISZEK zenkét baleseti hírt közöltünk, koránt­sem annyit, amennyi a ténylegesen fel­jegyzésre érdemes sérüléssel járó koc­canás, tragédiába fúlt esemény volt. Árokba hajtott, fának ütközött, a 65 éves asszony meghalt, körültekintés nélkül rohant át az úttesten ... elütöt­ték ... meghalt... a hatéves gyermek megsérült... áttért a menetirány sze­rinti bal oldalra ... megsérült... el­aludt a volán mellett. . . szabálytalanul tolatott... figyelmetlenül előzött... A KRESZ valamennyi szabályát meg­sértették. jelzi egyetlen újságpéidány. A KRESZ valamennyi szabályát? La­pozgatok tovább hasábjaink között. Ta­lálunk ott másfajta szabályszegéseket is: megszavazták, de nem fizetik vala­hol a tehót. Pedig, ha megszavazták, akkor adóként behajtható ... de ki tud­ja, miért vonakodnak behajtani. Válto­zatlanul sokan tartoznak lakbérrel, akár több középiskolát is felépíthetnénk az adóhátralékból. Vagy új lakásokat ad­hatnánk át.... Sokszor — és nemcsak közútjainkon — úgy tűnik, mintha azok járnának jól, akik megkísérelnek kibújni a kötele­zettségek alól, akik felrúgják a szabá­lyokat, a jogok és kötelességek náluk külön fogalmak, soha nem tartoznak össze, és úgy rendezik be életüket, mintha őket csupán a jogok illetnék meg, kötelességeik sohasem lennének. Jó néhány éve figyelem egyik isme­rősömet. Ahogyan megkapja a fizetését, be sem teszi a pénztárcájába, rendezi az ebéd árát. a könyvtartozást, a külön­böző tagdíjakat... Nem is tudna más­képp élni. Nem különös, nem csodála­tos ember: kapott már trafipax-fotót, ki is fizette a büntetését, nem kilin­cselt protekcióért, hogy értsék meg, vé­letlen volt... Megtörtént, hát vállalja a büntetést. De tanúsíthatom, hogy elő­menetelét a hivatalban is szorgalmá­nak, tehetségének köszönheti. A hiva­talban sem előz szabálytalanul... Kétféle ember lenne? Az egyik, aki önként vállalja a fegyelmet, az erkölcs, a szocialista erkölcs követelte magatar­tást, míg a másik önszántából semmi­féle kötelességnek nem tesz eleget? Ak­kor sem. ha netán más épségét, életét kockáztatja merészsége, vakmerősége, pimaszsága révén,? Nem hiszem, hogy csak kétféle em­bertípus lenne. Hiszek egy harmadik fajtáoan is. Azokban, akiket rá lehet kényszeríteni a szabályok, az együtt­élés normáinak betartására. Okos szi­gorúsággal a szabálytalanságokat, saját magunk szabta normáink meg­sértését megtorolva. S ez nem jelent okvetlen rendőri intézkedést, bírói íté­letet. Az már csak következmény, a végső eset. Ezt azonban mindenkor meg kellene előznie a munkahely, a lakó­hely, a család nevelő hatásának, az is­kola befolyásának gyermekkorban .., De mit kezdjünk ezekkel az óhajok­kal most, amikor két héten belül be­fejeződik a tanítás, kitódulnak a gyere­kek az utcára, megkezdődik az idegen- forgalmi szezon, megnő a veszély a közutakon. Mit kezdjünk erkölcsi in­telmeinkkel a munkahelyen: ne az ügyeskedőké legyen a győzelem, ami­kor éppen ők hánynak fittyet elképze­léseinkre? Talán mégiscsak lehet vala­mit kezdeni, ha a vállalatok léte függ majd attól, mit teljesítenek, s az igazi teljesítők lesznek számukra nélkülöz­hetetlenek. T alán. Én hiszek benne, hogy meg kell változnia a mindjobban el­harapózó rendetlenségnek életünk vala­mennyi területén, mert nem azért dol­gozunk, hogy zsákutcába keveredjünk. Nem az a célunk, hogy a mások kárára élők gazdagodjanak, kapaszkodjanak fel- jebb-íeljebb az alkotmányos rendet be­tartok helyett. Nem az a célunk, hogy az élet szabályainak kiskapuit megke­resők mindenütt átbújhassanak. Nem a rendért élünk, de ahhoz, hogy jól él­jünk, rendet kell teremtenünk. Türel­mi időt sem kellene hagyni azoknak, akik sorsokon, kollektívákon átgázolva hajszolják fáradhatatlan kíméletlenség­gel önös javaikat. S. Á.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom