Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. MÄJUS 9., SZOMBAT MAGAZIK v '■ j ■ jiPf, Veer-Rouge Művészetének elemzésére szolgálnak azok a könyvek, amelyek külföldön és idehaza láttak napvilágot. A „szépség levegője" iránti igény így mindenki számára elérhető. Most már a Budapesten látható műtárgyakkal is. Marcel Joray-t idézve, Vasarelynél az erő és a finomság úgy találkozik, miként a geometria a költészettel párosul. Vagyis Vasarely víziója alapján „a for- mátlanság áradata és a rút diadala után, az antiművészet és a nemművészet után végre beköszöntött egy olyan egyetemes igényű, új esztétika hajnala, amely egész mesterséges környezetünk szebbé tételét tűzte ki célul.” Programként és megélt valóságként ez sem megvetendő. Sir-sir "Csanády János: Törököt fogtam.. Miután a kemény 42-es telet követően elváltak a földtől a vizek, Jakab Pisti meg én — már benne a forró nyárban — kiszöktünk egy délután a faluvégre; egy hatalmas kubikgödörben képződött tekintélyes tóhoz; a mi tavunkhoz. Mert ez az új víz a Bogárdi utcai gyerekek tava lett; északi partján a hullámok szinte a köves utat nyaldosták. délen kukoricás szegélyezte, nyugatra a faluszéli házak látszottak; keleten kis domb emelkedett, öreg gémeskúttal. Azóta terveztem én már ezt a kirándulást, hogy pár hete rájöttem: tudok úszni, a faluszéli tóban nem süllyedek el, már az első napon, amikor mi. gyerekek felfedeztük ezt a fürdőhelyet, ellestem egy fiútól a kutyaúszás fortélyát; mely nagyon fárasztó volt ugyan, nem is nagyon lehetett haladni vele a vízben, de mégiscsak igazi úszás volt. Nyomós okom volt rá. hogy bemutassam tudományomat Jakab Pistinek; ez pedig a tavalyi nyárból eredt, mikor egyszer a határban kóboroltunk ketten; ürgéket, nyulakat, fácánokat lestünk, s egyszeresek egy öreg, roskadozó kávájú kúthoz érkeztünk. Lebámészkodtunk, a téglák hézagaiból itt-ott fűszálak, tollak kandikáltak ki, s csakhamar felfedeztük, hogy a kút oldalában verebek fészkelnek. Hajam — dróthajam minden szála az égnek meredt, amikor Jakab Pisti egyszercsak vakmerőén átlépte a kútkávát, s a kút téglahézagaiba kapaszkodva elkezdett lefelé mászni. „Többször is megcsináltam én ezt” — szólt nekem magabiztosan, a kút kongatta a hangját, ráérősen bekukkantott a verébfészekbe, ahonnan a kis csűrik már kirepültek, megcsobogtatta lábával a békanyálas vizet, majd döccenő nélkül visszamászott. Igaz, hogy ez az öreg pusztai kút nem volt olyan mély, mint a mi betongyűrűkkel kirakott kutunk az udvarunkban — mégis, ettől kezdve csodáltam Jakab Pistit. A gyerekek már nyüzsögtek a tó körül, amikor odaértünk; az volt divatban köztünk, iszapcsatákat vívtunk, iszappal dobáltuk meg egymást. Egy kiadós iszapcsata után bemutattam tudományomat Jakab Pistinek, aki nem sokat hedérített rá, hogy kavarom magam alá a vizet két tenyér-lapátommal, minden erőmmel igyekezve. „Te — azt mondja —, oda kőne menni ahhoz a kúthoz” — és a tó fölött meredő gémes kútra mutatott. Én egyszercsak kitaláltam valamit. ..Ülj a nyakamba — mondtam —. átviszlek a túlsó partra.” Jó viccnek ígérkezett, csakhamar a nyakamban termett Jakab Pisti, a vállamon lógatva le két lábát — ezekbe kapaszkodva kezdtem begyalogolni a tóba. Pisti egyre könnyebb lett, ahogy haladtunk befelé — nem tudtam, milyen mély a tó, a szélén csak derékig ért — én meg már nyakig benne voltam; egyszercsak számat, szememet is ellepte a víz. Pisti észrevehetett valamit, mert görcsösen kapaszkodott a hajamba is, lábai a nyakamat szorították. És én gondolkodás nélkül brontoszaurusz- szá változtam — visszamentem vagy 200 millió évet a földtörténeti középkorba; 20 méter hosszú, 20 tonna súlyú testem szinte kiszorította a kis tó vizét; hosszú, pikkelyes nyakam végén a fejemet alámerítve döftem az iszapos homályba zsákmány után; hidegvérrel mentem továbh. bár tüdőm majd megpattant, bőrcsontos, kemény nyakpikkelyemen nem éreztem Jakab Pisti lábainak szorítását — és sárkányságomra ébredve emelked- kedtem fel aztán, amikor kigyalogoltam az iszapgödörből. És igen; vissza is kellett jutni valahogyan. Csodálatos átváltozásomat mély titokba burkolva, kerülővel próbálkoztam; nem akartam visszafelé is víz alá kerülni Jakab Pistivel, aki mindezek közben egy szót sem szólt; szorította, csak szorította a nyakamat, amíg csak partot nem értünk. Az elmúlt fél évszázad egyik legszámottevőbb művészegyénisége alighanem Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző. Munkássága az impresszionizmus óta a legátütőbb mozgalmat indította el. Művészetét a fényre, a színre, a mozgásra, több dimenzióra építette fel, azzal az igénnyel, hogy „társadalmi művészetről álmodom. Feltételezem, hogy az ember a képzőművészet iránt ugyanolyan mély vágyakozást érez, mint a ritmus és a zene iránt. Természetéből adódóan vágyik az érzékletes örömökre, és — hiszem — ismét megvan minden lehetőség, hogy ezt a vágyat ki is elégítsük. Embersereg, néptömegek, élőlények sokasága! — íme az új dimenzió. És itt a határtalan tér és a valódi struktúrák. A művészet a közösség plasztikai arculata.” Van valami jelképes abban, hogy Budapest tegnap megnyílt legújabb múzeuma — a Vasarely Múzeum — a főváros egyik legrégebben lakott helyén, Óbudán talált otthonra. Az egykori Zichy-kastély gazdasági épületében, egy római alapokra épült, barokk jegyeket felmutató házban látható mától a mester közel négyszáz alkotása. Az életmű szinte valamennyi szeletéből felvillan egy- egy kép, a korai ötletektől a kiérlelt művekig bezárólag. Gordes, Aix-en-Provence és Pécs után mostantól Budapesten is élőben tanulmányozhatják az érdeklődök az idén hetvenkilenc esztendős mester munkásságát. Századunkban talán senki sem kötődött a képzőművészek közül eny- nyire, az iparhoz, a mindennapokhoz, mint ő. Kiváló monográfusa, Gaston Diehl szerint „Vasarely teljes mértékben azonosul a korral, amelyben él. A »megsokszorozás« gondolatának felvetésével a maga felelősségére a művészetre is alkalmazza a »mass-media« (tömegközlés) elvét. Ekképpen megmásította az egyedi alkotás képzetét, és műveit nagy mennyiségben szétáraszthatja. A »kiindulási prototípusok« alapján, azonos eszközökkel, teljes hűséggel és teljes értékűen újraformált »megsokszorozások«: szeriográ- fiák, domborművek. háromdimenziós tárgyak — széles körben terjeszthetők, és — mint 1957-ben hangoztatta — az ipari módszerek fokozatos bevezetésével utat találnak a közösségekhez.” Budapest északi kapujában, az Árpád-híd mellett, a HÉV-megállá tőszomszédságában ismét történt valami, ami ajtó-, illetve ablaknyitás a világra. A szobrász Varga Imre gyűjteménye mellett Vasarely is az egyetemes megnyilvánulásról mutat példát művészetével. Ez a múzeum nem tartozik a könnyen megemészthető látnivalók sorába. Itt nem a pillanatnyi szépségek hatnak, hanem a megtervezett emberi környezet kíván eredendőén véleményt formálni. Meglehet, a kiváltó okok mások, ám a vélemények lecsapódása okán alighanem csak azt remélhetjük: a feltáruló sok kis ablak inkább elmélkedésre serkent, mintsem elvetésre. Hiszen a Pécsett született mester törekvése mindig is a különféle művészeti ágak integrációja volt. Egyik méltatója szerint „joggal reméli, hogy forma-szín egységeinek segítségével beleszólhat korunk arculatának alakulásába, befolyásolhatja a civilizált és a természeti környezetet, megelevenítheti a homlokzatokat és az utakat, formálhatja a közlekedési rendszereket és a reklámművészetet; szeretné, ha mindent a szépség levegője hatna át, a lakások legkisebb szegletéig. A művészetet — úgy véli — a mindennapi élet szintjére kell hozni, és mindenki számára hozzáférhetővé tenni, az utcán, az üzemben, mindenütt.” Mátyás Ferenc: Öregek — Méghogy ők méltatlankodnak, a sörhasú vének, a gyerek-szívű hajdani hősök, kik ugyan mellékesen beleszóltak a történelembe, — adjanak hálát a sorsnak, hogy irigylik-sajnálják őket, s bóbiskolva még élnek, és a tüntetések s hatalomellenes bátor verekedések, börtönviselések vihara nem vitte el irhájukat, s kaptak a mellükre érmet, — vállveregetést ér manapság, dajkamesének vélik az unokák, ha közel a sírhoz, az éghez összekoccanó fogakkal sebüket mutogatják, s velük a talpra növekedett hazát, — ha dadogva arról beszélnek, hogy midőn zengett az ég s az ágon halottak lógtak, nem volt oly könnyű embernek maradni Magyarországon. — ... Bizony, bizony, nem volt az álom gyerek-szívvel túltenni a halálon. Mit mondjak róluk még többet? — bóbiskol a történelem is velük együtt, s tán az is öreg lett.
