Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-07 / 106. szám

1987. MÁJUS r; CSÜTÖRTÖK Az ördög legyőzetik Bábos mese - tanulságokkal Ha az élet bármely terüle­téről kívánunk szót ejteni, hajlamosak vagyunk a rekor­dokra, a csúcsteljesítményekre összpontosítani. Nincs ez más­ként a művészetek mezsgyéjén sem. Sőt, nemcsak a fókuszba állítjuk, de olykor még egész­ségtelenül sztároljuk is a nép­szerűvé vált egyéniségeket, noha ők csupán a jéghegy csúcsát alkotják. Ugyanakkor az amatőr megjelölésen sokan valami jelentéktelent értenek. pedig az amatőrmozgalmak minden művészeti dg alapját képezik. Fő céljuk a kultúra megismerése, terjesztése, tag­jaik alkotó közösségbe való tömörítése lehet — ha a fel­tételek adottak. Ez a jelentő­sebb városokban kisebb prob­lémát jelent. De vajon milyen támogatást kaphat egy községi csoport? Ezen töprengtem amikor a Prosperó bábegyüt­tes meghívására Biatorbágy fe­lé tartva, a távolsági autóbu­szon felőlük érdeklődtem. Csu­pán a fejüket rázták a he­lyiek. Talán csak a szerencse pártolt el tőlem? Nem sokáig morfondírozhattam ezen. Nevenincs együttes A fénytől szinte szikrázó, nyárias időjáráshoz illően, életvidám légkör fogadott a klubkönyvtár udvarán. Sorra futottak be a csoport tizen­éves tagjai. Ki a szüleivel, ro­konaival érkezett, ki a barátait csábította magával a zártkörű összejövetelre, amely­nek középpontjában az együt­tes produkciója állt. De talán nem is ez volt a legfontosabb, hanem maga a találkozás és a figyelemfelkeltés. Ennek ér­dekében tanácsi vezetőket is meghívtak a műsorukra. S hogy mennyire érdemes len­ne támogatást nyújtani a mű­ködésükhöz. azt eredményeik is bizonyítják. A Prosperó bizonyos fokig családi vállalkozás, hiszen férj-feleség áll az élükön, két fiúgyermekük pedig a csoport tagja. Miközben Nánási István az utolsó simításokat és szere­léseket végezte, felesége, aki a könyvtár vezetője is, készsé­gesen mutatja be a jelenleg tíztagú kis közösséget. 1978- ban alakultak meg, Nevenincs néven, általános iskolás tanu­lókból. A fejlődés érdekében szakmai tanfolyamra is jár­tak. Mikor a gyerekek elérték a 14 éves kort, a magot sike­rült együtt tartani, és ekkor Változtattak nevet. Ez azonban nem jelentette a Nevenincs végét, hiszen a mai napig ide­tartoznak a kisebbek, az után­pótlás. Országos nyilvánosságot kap­tak a televízió Játsszunk báb­színházát című adássorozatá­ban 1984-ben, egy évvel később pedig a Népművelési Intézet nívódíjában részesültek. Szor­gos munka következett, majd az idén bejutottak a kilenc külföldi és nyolc honi bábcso­portot felvonultató fesztivál­ra, amelyet június 22—27 kö­zött, Békéscsabán rendeznek. Ez komoly megméretésnek ígérkezik. A legkiválóbbakat Unima díjjal jutalmazzák, de ami a legfontosabb: nemzet­közi zsűri előtt léphetnek fel, profik társaságában. Siker ese­tén szélesebb körű szereplések­hez juthatnak. Egyelőre ugyan­is a kellő menedzselés hiányá­ban kevés lehetőségből gaz­dálkodhatnak. A faluban nincs művelődési ház, így eseten­ként — a könyvtár mellett — az iskola tornatermében ad­hatják elő darabjaikat. Nem túl ideális állapot. Vidéki utakra pedig ritkán nyílik al­kalom. Körülményes az utazás megszervezése, nehézkes a ké­nyes eszközök szállítása. Teljesen önellátók; maguk tervezik és készítik a bábokat, végzik az anyagbeszerzést, vá­logatják a kísérőzenéket. Négy stílust részesítenek előnyben. A marionettet (felülről zsinór­ral mozgatható figurák, a ra­jongót (pálcás bábukat alkal­mazó, jávai bábszínjáték), a kesztyűs bábozást és az árny­játékot. Ez utóbbi műfajban dolgozták fel Andersen „örök” meséjét, A rendíthetetlen ólomkatonát. A történetet a Bergendy popegyüttes zenésí- tette meg, s ez a muzsika kész­tette Nánásiékat arra, hogy színre vigyék a darabot. Bár Bergendy István nem tudott megjelenni az előadáson, il­lusztris vendég mégis akadt: a hanglemezen az ördögöt meg­személyesítő Haumann Péter. Az országszerte kedvelt szín­művész szerényen csak annyit mondott; örül, hogy el tudott jönni. Gyorsan megteltek a széksorok, leoltották a villanyt és kezdődhetett a játék. Az ólomkatona szerelme Mert igazi, hittel teli játék volt, a javából, amit bő fél­órán keresztül élvezhettünk. A nem szakértő közönségben, így bennem is — az árnyjáték hagyományos formája élt, ta­lán még Grätzer József nép­szerű könyvei után, amelyek­nek elhasználódott példányai gyermekkorom féltett olvas­mányai közé tartoztak. Belő­lük tanultam meg, hogyan le­het kézzel különféle élőlénye­ket, alakzatokat a háttérre rajzolni. Amit azonban itt lát­tunk, mindezt kibővítette, to­vábbfejlesztette. Művészi ké­pek meséltek gyönyörű színek­kel a féllábú ólomkatona és a kecses balerina szerelméről, amelyet az ördög mesterkedé­sei és a halál sem pusztíthat­nak el. Meglátszott, hogy Ná­nási István, a biatorbágyi mo­zi üzemvezetője: végig filmes látásmód uralta a vásznat. A képek elsősorban a fantáziára és az érzelmekre hatottak, ki­vetítve zaklatott korunk em­berének hiányérzeteit is. Jó lenne, ha sokakhoz eljutnának az ilyen, jelentéstartalmat dior- dozó, nemes produkciók. » Fő­leg a gyerekeinkhez, akik kö­zül sokan a video- és akció­filmek erőszakot dicsőítő ideo­lógiáján, sekélyes diszkókban, vagy a játszótérre kicsapva nőnek fel. Sok vonzó kulturá­lis kezdeményezés létezik ha­zánkban, csak a kellő propa­ganda, anyagi támogatás és lelki frissesség hiányzik széle­sebb nyilvánosság elé kerülé­sükhöz. Remélhetően sikerük lesz majd május 28-án Diós- don és június 13-án a zsám- béki napokon, ahol a Két bors ökröcske című munkájukat mutatják be. Amikor véget ért az elő­adás, az előlépő fiatalokat meleg, s őszinte taps fogadta. Anyák. Egy ritka jó alap­ötletre építve, de azért itt-ott túíesordított érzelmességgel állították össze azt a műsort, amely Mama kérlek ... cím­mel köszöntötte az anyák nap­ját most, május első vasár­napján. Ami a föllépés rendjét il­leti, azt Kolozsi Béla szer­kesztő riporter ügyesen kifun- dálta. Azt határozta el, hogy erre az egy estére összehozza a művészvilág ismert alakjait az időközben háttérbe szorult s kissé meg is korosodott mamákkal, sőt, egy-két nagy- mamuskával. S tette ezt úgy, hogy inkább az útra bocsátók adták-vették a szót, mintsem amazok a pódiumra került ki­válóságok. Ilyenformán tehát kicsi életrajzok kerekedtek ki a meghívott színészekről, énekesekről, táncosokról, hogy emez milyen magának való könyvmolyként kezdte az éle­tét, amaz meg épp ellenkező­leg, már a sarki bolt pultján is produkálta magát. Noha a csábítás nagy volt, a megkérdezettek legtöbbje igen visszafogottan, hogy azt ne mond luk. tárgyilagosan merült el a maga és leánya vagy fia múltjában, s őszinte örömünk­re senki sem hozsannázott vagy áradozott, örülni örül­tek persze, hogy elmondhat­ták: egyikük — például Ka­Nem is sejtették, milyen szép dolgot vittek véghez. A roko­nok, ismerősök büszkén, és talán másként tekintettek rá­juk. Haumann Péter nem is tudta megállni, hogy megha­tott hangon köszönetét ne fe­jezze ki: Tiszta gondolkodás — Gyönyörűség volt, amit itt láttam. Amikor egyre ne­hezebb az élet, és a pénz utá­ni hajsza válik természetes­sé, nagyszerű, hogy vannak, akik felvállalják a tiszta gon­dolkodást, és a napi elfog­laltságuk mellett időt szánnak az értékteremtésre. Gondolatban csatlakoztunk elragadtatott szavaihoz. Igen, így is lehet. Néhány vetítőgép, színes papírok, fi­gurák, és persze ötletpetárdák, no meg gyakorlás kellett az alkotás megszületéséhez. A szép délutáni program zárása­ként a házigazdák megvendé­gelték a látogatókat. Jó han­gulatban léptem ki a napsü­tésbe, kellemes emlékeim kö­zé helyezve a látottakat. Kö­rülnéztem. Ki sejti, hol ké­szülnek hasonló tervek, ame­lyekről még nem vagy csak alig tudunk? Az idén május 29. és június 3. között rendezik meg a ma­gyar irodalom jelentős kultu­rális eseményét, az ünnepi könyvhetet. Az országos meg­nyitó ezúttal Nyíregyházán, a Váci Mihály Művelődési Köz­pontban lesz. A kiadók elsősorban kortárs magyar írók köteteit jelente­tik meg: a művek többsége el­ső kiadás. A ma irodalmi va­lóságát tükröző könyvek mel­lett ezúttal is helyet kaptak a könyvheti listán kortárs vi­lágirodalmi és magyar törté­neti munkák, illetve 'tanul­mánykötetek. Gazdag a nép­rajzi és a művelődéstörténeti választék, viszont sajnálatosan kevés —* összesen hat — gyer­mekeknek szóló könyv lát napvilágot. Az ötvennyolcadik könyv­ünnepen 15 kiadó csaknem 2 tona Klári anyukája — igen sokat tett utódjának pályára állításáért, másikuk — így Hernádi Judit mamája — meg éppen az eltérítést érezte kö­telességének. De mindezt, is­mételjük, kedves egyszerűség­gel monologizálták eL A néző akkor kényszerült feszengeni, amikor a felnőt­té érett egykori apróságok szövegmondásra, dalra fakad­tak. Ezek a nóták, rigmusok ugyanis nem mind voltak olyan értékű alkotások, ame­lyek igazi poézisnak mond­hatók. Bőven akadt köztük bi­zony érzelmeskedö, a könny- facsarás céljából előállított nóta, versezet is. Hogy miért éppen ezek a silányabb szá­mok kerültek bele ebbe a különben szép és hangulatos műsorba? Nos. ezt csak talál­gatni lehet. Megeshet, azért, mert ebben a témakörben — anya-gyermek kapcsolat, szülői féltés, leszármazotti há­la — zömmel ilyen szív küldi szívnek szívesen mondandójú és értékű zöngemények szület­nek, s szintén megeshet, hogy azért, mert maguk az előadók halászták ki, amit torkukba illesztettek, szájukra vettek. Fia netán így lenne, joggal szomorodhatna el a tisztelt publikum. (Még szerencse, hogy amit itt feszegetni próbálunk, az aligha bizo­Mentősök munkában Urbán Tamás művészfotói Ötödik alkalommal rende­zett egészségüggyel kapcsola­tos képeiből kiállítást Urbán Tamás Balázs Béla-díjas fotó­művész. Lapunk egykori munkatársa másfél évig jár­ta a mentősökkel az orszá­got, s élményeit 9000 felvétel­ben örökítette meg. Ebből vá­logatta össze a mostani tárlat anyagát, amelyet tegnap dél­után dr. Illés Béla egészség- ügyi miniszterhelyettes nyi­tott meg Budapesten, a Váci utcai Fotóművészeti Galériá­ban. „Ámulattal figyeltem a mentőorvosok hallatlan meg­szállottságát, amint gyakran hihetetlen körülmények között próbálnak segíteni a bajba­jutottakon. Iszonyú volt szá­momra látni: mennyi a ma­gára hagyott, mindenkitől elfe­lejtett idős ember, és milyen sok az értelmetlen halál.” — mondja a fotóriporter. A kiállításon szereplő 50 fo­tó mintegy keresztmetszetet ad a megalakulásának 100. év­fordulóját ünneplő mentő- szolgálat áldozatkész munká­járól. Érzékletesen vallanak a képek a betegségében-bajában kiszolgáltatott, az orvostól enyhét váró emberről, s kímé­letlen őszinteséggel szólnak az alkoholizmus és bűnözés ál­dozatairól. Döbbenetes pilla­natokat örökített meg Urbán Tamás fényképezőgépének lencséje. millió kötettel jelentkezik. A legszélesebb ezúttal is a Mag­vető kínálata: a Körkép ’87, a Rivalda 85—86 és a Szép versek 1986 című antológiák­kal együtt — amelyeket ek­kor féláron árusítanak — ösz- szesen 27 kiadványt jelentet meg. Lesz kötete Moldova Györgynek, Hernádi Gyulá­nak és Nat Roidnak, azaz Tandori Dezsőnek is. A vers­kedvelők egyebek között Ágh István, Bertók László és a Graves-díjas költő. Rakovszky Zsuzsa új kötetével bővíthetik könyvtárukat. Csokonai Lili néven új szerzőt is avat a ki­adó, ám hogy valójában ki ír­ta a Tizenhét hattyúk című könyvet, arra csak a könyv­héten derül fény. Megjelenik Temesi Ferenc írói szótár for­mában közreadott. Por című regényének második kötete, L-től Zs-ig. nyítódik be pro vagy kontra egyszer is ...) Gobbi. Ahogy jelenkori színművészetünknek ezt a nagyasszonyát hallgattuk, azt tapasztalhattuk, hogy mos­tanában inkább panaszkodik, mintsem hurrázna. Éppen ő, aki közismerten megszállott cselekvő, a jótevők jótevő­je, ezúttal olyan letörten vá- laszolgatott ott a karácsonyi fenyőfa tövében, hogy egy- szer-másszor majdnem sírva fakadt. És éppen nem magánügyei, esetleges testi-lelki bajai miatt, hanem éppen a néki nem tetsző közhangulatok, közállapotok okán. Ö, aki a közösség gondolatának prór fétája, a társaságok — jelesül a társulatok — széthullását látja, érzi; s szintén ő, aki az összefogás apostoli hevületű propagátora, kénytelen tudo­másul venni, hogy még az olyan nagy nemzeti felbuzdu­lások is elhalni látszanak, mint az új Nemzeti Színház megépítésének az ügye. (Pedig amikor faggatták, még nem is tudhatta, hogy a városligeti helyszín végképp lekerült a napirendről és az átterVezte- tés is programmá emelkedett. Minderről a május 1-jei Nép­szabadság-fórumon hallhat­tunk hivatalos bejelentést.) Akácz László Prukncr Zoltán Május 29.—június 3. Idei ünnepi könyvhét 5 ■ Heti filmtegyzetk Silverado Jelenet a Silverado című amerikai filmből Silverado — maga a tömény western-helyszín. A deszka­város (majdnem mindegy, hol). Poros főutca, kocsmák­kal, bankkal, boltokkal, ko­vácsmesterrel, koporsóssal, börtönnel, mulatónak álcázott bordéllyal. És sok szomjas, nőkre kiéhezett, gátlástalan, mosdatlan és az alig körvona­lazott törvénnyel is hadilábon álló emberrel. Meg seriffel. Meg banditákkal, meg banda­főnökökkel. Jó emberekkel, rossz emberekkel. A jók per­sze — nem könnyen, nem ol­csón, nem halottak nélkül — győznek. A rosszak veszíte­nek. Nem könnyen, nem ol­csón, nem halottak nélkül. A rend — ami valójában nem más, mint a korábbinál va­lamivel kisebb rendetlenség — helyreáll. Legalábbis egy időre. Amíg a kacskaringós életútú főhős életben van. ö ugyanis rendet csinált Sil- veradóban (azaz direkt vagy közvetett úton hidegre tett mindenkit, aki más rendet akart, mint ő), de attól még, hogy most ő a seriff, bekö­vetkezhet olyan helyzet, amelyben valahonnan valaki megérkezik, s nem tetszik ne­ki Silverado rendje, jobban szeretné, ha az ő rendje len­ne a mérvadó. És akkor újra felugatnak a coltok (ezt a kedvelt westernregény-kifeje- zést igazán nem hagyhatjuk ki). Nem ironizálok. Már csak azért sem, mert mint e ha­sábokon már többször beval­lottam: kedvelem a westernt, még ha nem is elsőrangú ter­mékét látom a műfajnak. A Silverado nem tartozik a meghatározó művek közé. Túl sok benne a nagyon is jól is­mert western-patent, a köte­lező sablonok, fordulatok, fi­gurák. Túl sok jeles western- filmre emlékeztet, az A hét mesterlövésztől az Idegen a cowboyok közöttig, a Délidő­től az Üjra szól a hatlövetűig, a Cat Ballou legendájától az Egy marék dollárértig vagy a Lopakodó holdig. De hát iro­nizálás nélkül is eléggé olyan ez a Silverado, mintha ki­csit megcsípkedné is a mű­fajt. Viszont ezen sem le­het csodálkozni. Mára a wes­tern — egyesek szerint leg­alábbis — túlhaladott film­műfajjá lett, agyonnyomták önnön sablonjai, megfojtották saját modorosságai. A leg­több új western — mondják némelyek — már semmi egyéb, mint a régi elemekből összeeszkábált, merő konven­ció és unalomig ismert pat­ron, futószalagtermék. Ahogy a Lego-játék ismert, állandó elemeiből új meg új alakza­tok építhetők föl, de az alap­elemek mégis ugyanazok ma­radnak — úgy rakhatók össze az új meg új westernek a kö­telező alapelemekből. S mi­vel az alapelemék azonosak, így mindegyik új western vé­gül is hasonlítani fog a má­sikra. Lehet ebben valami igaz­ság, nem mondom. De az azért tény, hogy még az ilyen Lego-westernekben is ott a műfaj nagy alapképlete: a Jó sokszor igen veszélyes és bo­nyolult kalandokon, sok vé­ren és sok verekedésen át vezető győzelme a Rossz fö­lött. És bár ez lehet panel­történet is, mégis lekötheti az érdeklődésünket. S nemcsak azért, mert valahol, nagyon mélyen az örök meseigazsá­gok húzódnak meg minden westernben, és a mesét mind­nyájan szeretjük, hanem azért is, mert ha egy ilyen panel- mese-Lego western akár csak közepesen jó szakmai felké­szültséggel van megcsinálva (azaz elég izgalmas, fordula­tos és lendületes), máris job­ban szórakoztat, mint a nyög­venyelős, humortalan, ólom­lábakon vánszorgó, rossz víg­játékok vagy a lila művész­kedések. Az amerikai Lawrence Kasdan rendező filmje, a Silverado, ismétlem, nem a műfaj remeke, de becsületes mesterembermunka. Nézhető film. És ez már majdnem di­cséret. Rám zuhant az éjszaka A Járomira Kolárova és Juraj Herz forgatókönyvéből Juraj Herz által rendezett, kétrészes csehszlovák film hősnője, Jozka Jaburová, élő mintát követ. Az az újságíró­nő, aki az illegális pártlap szerkesztőjeként dolgozik, s kerül aztán a Gestapo kezébe és a ravensbrücki koncentrá­ciós táborba, valóban élt a második világháború idején. Herz filmje neki kíván em­léket állítani. Neki, s a ra­vensbrücki és más lágerek megkínzottjainak, a nácizmus áldozatainak. Nem a témaválasztásban ke­resendő persze a sikertelenség oka. Az emberiség ellen elkö­vetett szörnyű bűntettek s a kínzások közepette is felma­gasztosuló emberség megmu­tatása nagyon is aktuális, mint mementó, emlékeztetés, s mint a helytállás példázata. Csakhogy ehhez már nem al­kalmasak a leegyszerűsítő megoldások. Ha csak azt mondja el egy film, hogy a náci őrök és táborparancsno­kok gonoszak, szadisták, em­bertelenek voltak, a fog­lyok meg kiszolgáltatott pá­riák, ha csak azt mutatja meg, hogyan kínozták váloga­tott módszerekkel a táborba hurcoltakat, s mint próbálták a legerősebbek megőrizni em­beri mivoltukat, ez nem külö­nösebben új gondolat. Szám­talan filmben láttunk, szám­talan könyvben olvastunk er­ről — az ismétlés itt majd­nem az ellentétébe fordítja a szándékot. Amíg egy wes­ternben vagy egy burleszk- filmben a jól ismert elemek nem taszítanak, egy lágerfilm­ben visszás hatást kelt az is­métlődés, a sokszor látott új- ramondása. S ez ebben a filmben bizony így történik. Az sem válik Herz műve ja­vára, hogy az egyszerű láger­történet elmeséléséhez olyan filmes eszközöket használ, mint Resnais, s a francia új­hullám tette harminc évvel ezelőtt. Ez itt művészkedés­nek, fölösleges cicomának hat. S mivel a film egész sor jelenetben ráadásul még majdhogynem hiteltelen is, és valamiféle rég túlhaladott se­matizmussal ábrázolja a lá­ger világát, no meg saját optimális terjedelménél is majd’ kétszer hosszabb, saj­nálattal kell kimondanunk: a Rám zuhant az éjszaka, min­den jó szándéka dacára, fél­resikerült filmmé kerekedett. Takács István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom