Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-01 / 102. szám
MAGAZIN: mbSzínházi levél 1 1 • • ' Az Ördög tudja... Molnár Ferenc ugyan kis ö-vel írja színműve főszereplőjének nevét a színlapon —, már amennyire egy közös főnév személynévnek számít. De ez a kisbetűs ördög a darabban nagyon is nagybetűs Ördöggé növekedik. Pontos nevet persze akkor sem kap, de hát ez nem is fontos. Az a rejtélyes illető ugyanis, aki Jánosnak, a nőknél nagy sikert arató, de a nősülés gondolatától módfelett irtózó festőművésznek a lakásán egy hatalmas karosszékből váratlanul előbukkan, ördögi fickó ugyan, de hogy lei ő, azt az utolsó felvonás után lehulló függöny összezáródásáig sem tudjuk meg. Ha egy színpadi műben a szerző felléptet egy ilyen titokzatos figurát, s titokzatosságát mindvégig meg tudja őrizni, akkor részint izgalmas darabról beszélhetünk, részint meg arról, hogy ez ^ szerző ügyes ember, aki érti a színpadi trükkök minden titkát. Tehát — maga is ördögi fickó. S jelen esetben talán nem is járunk olyan nagyon távol az igazságtól, ha azt mondjuk: ennek az 1907 áprilisában a . Vígszínházban bemutatóit Molnár-vígjátéknak a főszereplője — ama bizonyos ördög — hasonlít a szerzőre. Többféleképp is, ha úgy tetszik. Először is: ez az ördög szakasztott olyan szellemes fickó, mint amilyennek a kortársak a mindennapi életben a fiatal Molnár Ferencet ismerték. (Az ördög bemutatója idején huszonkilenc éves volt.) Számtalan szellemes bemondás, tréfa, megszámlálhatatlan társasági és társalgási sziporka fűződött már ekkor Molnár nevéhez, aki ugyan még csak A doktor úr sikerén volt túl ekkor (két év múlva mutatják be a Liliomot, majd A testőrt), de az már látszott, hogy új darabíró tehetség tűnt föl. S ez a tehetség már indulásakor tudta azt, amit a századforduló körül oly népszerű francia szerzők tudtak. Remekül értette a dramaturgiai építkezés minden fogását. Ügyesen és váratlan fordulatokkal'tudta elmesélni a történetet. Pompásan hozta be és vitte ki a színről a figurákat, akik úgy mellesleg remek szerepeket jelentettek a színészek számára. Hatásos felvonáskezdéseket és felvonásvégeket talált ki. És legalább olyan szellemes, mulatságos párbeszédeket írt, mint a francia — vagy éppen angol — szerzők. Amellett aranyosan frivol, finoman pikáns és — nincs rá jobb szó — kedvesen link volt mindegyik hőse és mindegyik darabja. (A Liliomból sem hiányoznak majd ezek a vonások, de ott már mélyebbre hatol ez a bámulatosan könnyed tehetség.) Szokás volt már annak idején is úgy emlegetni Molnár Ferencet és darabjait, mint aki — és mint amelyek — a felhőtlen szórakozást szolgálja, szolgálják. Van ebben igazság, de azért ezek a korai darabok sem csak nevettetni és szórakoztatni akarnak —, vagy legalábbis ma már semmiképp sem csak ilyennek látjuk őket. Mert nézzük csak Az ördög meséjét és figuráit egy kicsit közelebbről. Jánoshoz. a divatos festőhöz és egyébként jóvágású férfihoz elviszi a feleségét László a gazdag (sőt: dúsgazdag) kereskedő-gyáros, hogy a festő portrét készítsen a szépasz- szonyról. László és János jó barátok. János és a feleség, Jolán között valamikor egy kis szerelmi Románc szövődött. Most itt a szinte tálcán kínált alkalom, hogy ez a románc folytatódjon, s elérjen a csúcsra. Ám Jolán, noha nem éppen kedve ellen való a dolog, közben azon is mesterkedik, hogy Jánosnak jó parti feleséget szerezzen. Másfelől meg ott van a festő mellett egy kedves, csinos, az életet nem komplikáló, a maga módján igen bölcs kis teremtés, Selyem Cinka, a modell, aki persze nem csak a műterem ben, a festőállvány előtt engedi csodálni az aktját Jánosnak. És amikor ez a többszö rösen keresztül-kasul bonyolított szerelmi sokszög éppen kezdene kibonyolódni (vagy éppenhogy a nagy összebonyo- lódás előtti fázisban van még) megjelenik abban a bizonyos hatalmas, öblös fotelban az a különös alak, akiről kiderül: nem más, mint az ördög. Vagy valaki hasonló. Mert mindenkiről mindent tud, a legapróbb (néha csiklandósan intim) részletekig, sőt, még az üzleti élét fordulataiban is tökéletesen kiismeri magát, azt mindvégig nem árulja el — nekünk, a nézőknek sem, nemcsak a szereplőknek —, végül is kiről van szó. Valóban egy misztikus figura-e (más szóval: ördög), vagy csak egy hallatlanul ügyes, jól informált emberrel van dolgunk, aki ezt a jólinformáltságát remekül tudja hasznosítani, és ehhez a titokzatos, ördögies küllem és viselkedés csak jól jön. > No de nem csak erről van szó ebben a vígjátékban. A szereplők, s a helyszínek egy budapesti, nagypolgári miliőt idéznek. Nem elvont figurákról van itt szó, hanem Molnár Ferenc kortársairól, a századelő Pestjének gazdag kereskedő — gyáriparos — művész világáról. Ezek a flörtölő, lelkiző, olykor már a freudizmussal' is kacérkodó gondolkodásmódú nők (főleg ők) és férfiak egy sajátos nagypolgári vagy felső középosztálybeli értékrendhez, gondolkodásmódhoz, viselkedési normatívához igazodnak. És Molnárnál ezek a normák és rendek megkapják a magúidét, alaposan megfricskázza, kifigurázza ezeket az embereket, s ezeket az erkölcsöket. Ha ugyanis kicsit jobban szemügyre vesszük ezt az ördögöt, rá kell jönnünk: egyik oldala valóban a szerzőre hasonlít, a másik azonban ránk. Mintha a mi gonoszabbik, kárörven- dőbb énünket testesítené meg. Mintha a mi eltitkolt, rejtegetett, elhazudott gondolatainkat beszélné ki. Mintha helyettünk (azaz hát a századelő gazdag pesti polgársága helyett) mondaná el titkos gondolatainkat, vágyainkat, elfojtott szenvedélyeinket és szégyellnivaló gerjedelmein- ket. S amikor végre mindent elrendez, úgy, ahogyan nem a jómodor és a látszat, hanem a valódi érzelmek szerint el kell rendezni, akkor szépen eltűnik, visszamegy a titokzatos semmibe. H ogy Az ördög most a Madách Színházban újra színre került, azt alighanem az indokolja elsősorban, hogv adott egy kitűnő színész a főszerepre: Huszti Péter. S Lengyel György rendezése meg is ad neki minden ziccert. Annál nagyobb kár, hogy a többi, nem kevésbé jó szerep — és színész — csak másodhegedűs lehet az előadásban. Az Ördög (avagy: Az ördög) így csak egy nagy szóló élményével ajándékoz meg, holott itt Molnár egy teljes nagyzenekari partitúrái írt meg. Takács István Erdélyi úti rajzok Tápiószelén Rácsodálkozva a világra A Blaskovich Múzeumban Ha Magyarországon számba vesszük kortárs építészeinket, akkor szinte legelőször a Kossuth- és állami díjas Finta József jut eszünkbe. Nemcsak azért, mert ő az első építész, aki akadémikus lett, hanem azért is, mert ő tervezte a legtöbb szállodánkat. Igaz, manapság nem szokás a tervező nevét az épület falán megörökíteni, mégis tudjuk, hogy a fővárosban a Volga, a Duna Intercontinental, a Fórum, a Novo- tel, a Kongresszusi Központ, a Penta és a Taverna szállodák terveit mind ő álmodta meg. Az ő elképzelései valósultak meg Tisza- lökön és Salgótarján város- központjában is. A kiállítás ürügyér» Finta Józsefről, mint magánemberről keveset tudunk. Arról sem hallottunk soha, hogy szabadidejében műkedvelő grafikus. Utazásai során egy-egy város, táj megragadta képzeletét, s hogy élményeit megőrizze, a látottakat papírra vetette. Az Erdélyben készített vázlatait, rajzait először megyénkben tárta a közönség elé. Tápiószelén, a Blaskovich Múzeumban megnyílt kiállítása ma is látható, s majd nyáron, június 12-től egy hónapig. Cegléden tekinthetik meg az érdeklődők. Ez az alkalom késztetett arra, hogy megkeressem Finta Józsefet. — Mi az oka annak, hogy csak most és éppen megyénkben vállalkozott rajzainak bemutatására? — Bihari József, a Pest Megyei Múzeumok igazgatója biztatott; ezek a vázlatok érdemesek a bemutatásra. Minden külföldi utamon készítek rajzokat, természetes, hogy szülőföldemen, Erdélyben is. Édesanyám Kalotaszegröl, édesapám Aranyosszékről származik. Hatéves koromig Kolozsvárott éltünk, 1944 őszén költöztünk Magyarországra. Rokonaink ma is Erdélyben vannak, én is ott érzem igazán otthon magamat. Azért nem véletlen, hogy Tápiószelén kerültek a rajzok kiállításra, mert a Blaskovichok is erdélyiek, onnan költöztek az Alföldre. Egyszerű szemlélőként — Mióta rajzol és mennyiben kapcsolódnak ezek a vázlatok az építész tervezőmunkájához? — Amióta csak az eszemet tudom, mindig rajzoltam. Nem is akartam építész lenni. Annak idején szülői nyomásra, a Képzőművészeti Főiskola mellett a Műegyetemre is jelentkeztem. Mivel itt előbb volt a felvételi, és hamar megtudtam, hogy sikeres, már el sem mentem a főiskolára. Akkor — apám szerint is — ez tűnt biztos kenyeret adó foglalkozásnak. Sajnos, ma már csak hobbim a rajz. Ezeken a képeken szerintem nem is látszik, hogy építész vagyok. Amikor rajzolok, igyekszem kikapcsolni magamból a szakmai látásmód ártalmait. Egyszerű, szemlélődő emberként csodálkozom rá a világra, így rögzítem élményeimet. Az persze természetes, hogy egy-egy szép épület — mint bárki mást is — megragad. Itt van például a Kalotaszeg közelében fekvő ma- gyarbikali XV. századi gótikus templom, amelynek négy fiatornyos kerengős tornyát Kós Károly tervezte. A , magyar népi építészet formai elemeit nem használom fel az épületeimben. A szemléletet, a világos szerkezeti tisztaságot, azonban próbálom ellesni. A formai megoldások — Ha nem ezeket a díszítőelemeket alkalmazza, akkor milyen formai megoldásokat lát szívesen az épületein? — Alapvetően olyanokat, amelyek szervesen illeszkednek magához az épülethez. Ilyen szempontból számomra kedves — az eredeti állapotában — a salgótarjáni üzlet- központ és a nemrég elkészült Taverna szálló, amelyet Kő Pál Pegazusai ékesítenek a bejárat két oldalán. A pesti belvárosi Duna-part szintén örvendetes látvány a szememnek. Jói pár évvel ezelőtt, amikor még Salgótarjánban voltam főépítész, megterveztük a nyugati városközpontot. Ezeket a terveket átadtam a szentendrei Farkas Ádámnak, aki a Fiatal Művészek Stúdiójának vezetőségi tagja volt. Művésztársaival együtt szobrokat, szobrászmegoldásokat álmodott a városrész díszítésére. — Utazásai során készített-e más tájról, városról, országról olyan rajzokat, amelyeket — mint az erdélyieket — szívesen mutatna be? — Készítettem minden utamon vázlatokat, rajzokat, de bemutatásukra egyelőre nem is merek gondolni. A legsikerültebbek Párizsban, Olaszországban, Jugoszláviában és az észak-európai országokban születtek. Elrabolt percekben — Eddigi munkásságát számos épület jelzi, pedig még fiatal ember. Mik a tervei a Finta József, építési következő években, várhatjuk-e, hogy Pest megyében is készül az ön tervei alapján épület? — Nem tudom, mit hoz a jövő. Lehet, hogy Pest megyében csak mint műkedvelő grafikus leszek ismert. Leggyakrabban a fővárosban dolgozom, de állnak Tiszalökön, Debrecenben, Nyíregyházán és Salgótarjánban is épületeim. A közeljövőben Budapesten a Bajcsy-Zsilinszky út és a Nép- köztársaság útja torkolatánál egy hatalmas irodaház fog megépülni. Hasonlóképpen már megterveztem, de még nem áll Salgótarjánban a 300 ezer kötetes megyei könyvtár. Messzebb nem láthatok én sem, nem tudom milyen építészfeladatok várnak még rám. Azt viszont tudom, hogy amíg élek. fogok rajzolni. Igaz, csak kedvtelésből és a szakmától elrabolt perceimben ... ...... ........ Ujj írisz e r . iSBllOÄO-li.* Megszállott emberek mindig vannak Múzsa tanította őket a dalra Balázsovits Lajos (János) és Tiros Ildikó (Jolán) Az ördög egyik jelenetében. Semmi nagy a világon soha nem jött létre szenvedély nélkül... Hegel mondását talán úgy fejleszthetnénk tovább, hogy nemcsak a létrehozásához, hanem a megtartásához is hasonló szenvedély kell. Ha nem lennének szenvedélyes emberek a kórus tagjai között, ha nem lenne megszállottan szenvedélyes a vezetőjük, akkor nem ünnepelhetné jövőre a váci Vox Humana fennállásának fél' évszázados jubileumát, s nem mondhatnánk el, hogy ebből az ötven évből éppen az idén kerek negyvenöt esztendeje, hogy Makiári József karnagy irányítja őket. — A váci Vox Humana az ország egyik legfiatalabb vegyes kara — már ami a tagok életkorát illeti. Annak idején, amikor közéjük jöttem, én voltam a kórus Benjáminja, ma meg sajnos, én vagyok közöttük a legidősebb — mondja hangjában némi nosztalgiával Makiári József. — A mostaniak között azonban szinte családi hagyománnyá lett a közös éneklés, hiszen együtt dalol itt anya a lányával, és a valamikori alapítók közül nem egynek az unokája vette át a képletes stafétabotot. A Vox Humana nevét nemcsak városunkban és a megyében, hanem szerte az országban is jól ismerik. Gyakran hívják őket külföldi föllépésre is. Júliusban például az olaszországi Avezzanóba várják őket, egy madrigálfesztiválra, ősszel pedig Barcelonába utaznak, viszonozva ezzel egy spanyol kórus tavaly decemberi, váci látogatását. Kis híján öt évtizedes fennállás után óhatatlan a kérdés, hogy vajon mi tartja össze ezt az együttest, hiszen amatőrökről van szó, akik napközben tanulnak vagy dolgoznak. Ebből következik az is, hogy a próbák bizony a késő esti órákig is elhúzódnak. — Különösebben nincs szükség fegyelmezésre, s ezt az újonnan belépők is hamar megszokják, hiszen igyekszem megérteni, ha gondjaik vannak, s azt is észreveszem, mikor fáradnak el. Jómagam immár negyvenöt esztendeje egyformán követelek tőlük és önmagámtól. Ez hozza meg az ember életében oly fontos sikerélményt, a közös éneklés semmihez sem hasonlítható gyönyörűségét. — S vajon mi köti a Vox Humánéhoz a karnagyot, aki ugyan Vácott született és ott is lakik, ám sohasem dolgozott a városban? — Valóban nem. Jelenleg a Zeneakadémián tanítok karvezetést. S az is igaz, hogy módom lett volna más — esetleg nem amatőr — kórust is irányítani a Vox Humana helyett. De nekem ők mindenkinél fontosabbak, mert váciak — akárcsak én —, s mert az amatőrök — ellentétben a hivatásosakkal — hittel, hévvel dalolnak, s ezáltal szebb is az énekük. így hát természetesen velük maradok. Pedig, ahogy telnek az évek, sok minden egyre nehezebb lesz. Kórusunkat a város tartja fönn, ám a jelen gazdasági helyzetben mind kevesebb jut az énekkar támogatására. A külföldi utazásokra is évről évre kevesebben megyünk, hiszen magunknak kell fedezni az útiköltséget, s erre bizony nem telik mindenkinek. Egy-egy énekkar léte, fennmaradása elsősorban azon múlik, hogy milyen megszállott emberek a tagjai. S ezt a megszállottságot nem lehet senkitől sem számonkérni, hiszen megtanulni sem lehet; erre születni kell. Olyan megszállottságra van szükség, ami nem riad vissza semmiféle áldozattól. S higgyen nékem: ilyenek mindig vannak — tehát lesznek kellő számban kórusok is! Mind a Vox Humanát, mind a karnagyot szeretik a váciak. • Pro Urbe-díjat kapott az énekkar és Makiári József is, s kitüntetettjei a szocialista kultúrának. A • karvezető a város díszpolgára, s annak idején, még az elsők között kapta meg a zenészeknek adható egyik legmagasabb elismerést, a Liszt-díjat is. A ITdllíiiíj rohanó és nagyon elfoglalt, ám vidám, és ősz haja ellenére is egyértelműen fiatal. Makiári József azt mondja: amíg úgy érzi. hogy tusija csinálni, és szükség is van arra, amit tesz. a kórus élén marad. így hát még hosszú-hosszú éveken át gyönyörködhetünk a kórus és vezetőjük csodálatos összmunkájának eredményében, s tisztelhetjük őket azért az örömért, amit nekünk szereznek. Homérosz szavaival: ... hisz az énekeseknek a tisztelet és a csodálat / jár valamennyi halandótól: minden dalos embert / múzsa tanított dalra... Kö. Zs.
