Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)

1987-05-28 / 124. szám

1987. MÁJUS 28., CSÜTÖRTÖK 5 Ismét a színes könyvsátrak tetején csillog a május vé­gén olykor már előbukkanó napsugár. Ezekben a na­pokban kicsit többet költünk irodalomra, mint máskor. A könyvhétre megjelent hetvennégy kiadvány között megtalálhatók az antológiák, képviselteti magát a mai magyar líra — sajnos elég szűkösen, hiszen két eszten­deje épp dupla mennyiség jelent meg költőink alkotá­saiból, mint most —, kiváló az esszé- és a világirodalmi kínálat, ám kissé szegényes a gyermekkönyvek válasz­téka. Az idén az igazi szenzációt, értéket a mai magyar próza színes, sokrétű kínálata jelenti. Sok közöttük a közelmúlt történelmét markánsan, igényesen ábrázoló mű. Válogatásunkban főként ezekre kívánjuk fölhívni olvasóink figyelmét. Kifogytak a komöd titkai A Farkaskaland, amelynek cí­mét B. Nagy László adta, ere­detileg Farkas a gályán címen került ki Sarkadi Imre kezé­ből. A kötet második fejezeté­ben a dramatikus művek kap­tak helyet: A hevenyészett ka­tonai iroda . . Fegyelmi ügy, A babona halálára és a Győ­zelem. A harmadik fejezet egy-egy kisregény, avagy film születésébe enged betekintést. Több variációban, s néha egy­mástól meghökkentően eltérő felépítésben olvashatjuk A ta­nyasi duvad, a Viharban, a Családi ház, az Oszlopos Si­meon és a Gyáva nem publi­kálásra szánt szövegeit. A kö­tet legvégén egy olyan elbe­szélésre bukkanunk, amely Sarkadi Imre első, kiadatlan regénytervei közül a legkifor- rottabb. A szerző rajzaival és életének állomásait idéző fény­képekkel illusztrált szép köny­vet vehet kezébe az olvasó. Sarkadi Imre most megje­lenő posztumusz műve nagy­részt töredékekből áll. A Pár­beszéd az idő dolgairól című kötet csonka novelláit és fel­jegyzéseit így inkább azok fi­gyelmébe ajánljuk, akik már ismerik az életművét. Az al­kotó évek bő másfél évtizedé­nek gyötrelmeibe, műhelytit­kaiba pillanthatunk be. Az író kevés ideig élt köztünk, de a páratlan gazdag hagyatékot őrző komódból lassan előke­rültek kiadatlan írásai. Ebben a kötetben csak egy novella, a Párbaj az, amelyet még életében megjelentetett és három, ami az ötvenes évek végén elhangzott a rá­dióban: Egy ló kalandjai, Sze­relem, ulti és a gróf, és a Für­iek. Ezzel, a Csontos Sándor által szerkesztett és bevezető szavaival útjára bocsájtott gyűjteménnyel véget ért a fió­kokban rejtőző titkok feltá­rása. Az első fejezetben három közismert írás: a Felkelő, A szökevény, és a Farkaskaland változatait találhatjuk meg, is­Ha leírom, ami fáj 1983 tavaszán „lelenceiként” — az egyik fővárosi kórház utókezelő osztályán — meg­halt az anyám. Én, az egykori lelences, akit nem dajkált, nem nevelt, nem szeretett, sőt gyűlölt, csak néhány tu­catszor találkoztam vele. Ha­lála mégis megviselt, pedig már magzatként árva voltam. De . látva a 'kicsinyke urnát, s elképzelve, hogy abban — minden valószínűség szerint — ő adatott át — s vissza an­nak, amiből vétetett, rádöb­bentem: árvaságom végleges. Asperján György legújabb, Vádak és gyónások című könyvének „fülszövegéből” idéztük a fentieket. Mint ki­fejti, ott, a ravatalozóban ha­tározta el, hogy megírja az anyja és a saját életét — utóbbit annyira, amennyiben az szülőjéhez kapcsolódik, Illetve — a létezés rejtelmei miatt — ahhoz hasonlít. A törvénytelenül világra ho­zott fiút már magzatként is gyűlölte az anyja és mindent elkövetett — még az öngyil­kosságtól sem riadva vissza —, hogy megszabaduljon tőle. Ez a gyűlölet a gyermek szü­letése után sem változott. Kö­vetkezett hát a leien célét, a nevelőszülők, a kamasz vi­szonzásra nem találó szeretet- vágya. Ám a serdülő minden elesettsége, gondja, rossz kö­rülménye ellenére, szinte dac­ból is valakivé akart lenni. Céltudatosan olvasott, tanult, hogy mindazért megfizethes­sen. ami vele történik. Ágy- rajáró, elhanyagolt munkás- szállók lakója, mégis leérett­ségizett, elvégezte az egyete­met — íróvá lett. Ezt így fo­galmazza meg: Abban bíztam, ha leírom és világossá válik előttem, hogy mi fáj, kevésbé fog íájini... Csokonai Lili Tizenhét haty- tyúk című kötete a könyv­hét legtitokzatosabb művének ígérkezik. Titokzatos és feltű­nő nemcsak kanárisárga, szé­pen megtervezett borítója miatt, hanem azért is, mert a kitűnő írás szerzője az isme­retlenségből pattant elő és ezért az író személyét illetően mindenféle mendemondák keltek életre. A kötet tizen­hét írásából már egyet-kettőt közölt korábban az Élet és Irodalom. Bata Imre szer­kesztő és Jovánovics Miklós, a Magvető Könyvkiadó igaz­gatója is kitart amellett, hogy Csokonai Lili valóban egy 22 éves fiatal lány. A könyv nyelvezetét csodál­va, a Psychére emlékeztető, archaizáló fordulatokat ele­mezve Weöres Sándorra gya­nakszik az ember. Ugyanak­kor a stílus, a szöveg törde­lési technikája viszont Esterhá­zy Péter Bevezetés a szépiro­dalomb a című könyvére em­lékeztet. Az is lehet, hogy a szerző sem az egyik, sem a másik. A könyvhéten vagy utána már okosabbak leszünk. Igazándiból az író személye szinte már lényegtelen, mert ahogy az Élet és Irodalom ír­ta: ez a mű csodálatos, soha nem látott összehajlása a va­lóságnak és a költészetnek. Regény és önéletrajz, de ha már mindenképpen a műfaji besorolás átkával akarjuk sújtani, akkor ez a könyv in­kább egy csodálatos, tizenhét fejezetes költemény. Líra a legjavából. Profán történet a nyelvezet magasztos templo­mában. Az önéletrajzi írást a családi légkör érzékeltetése követi, majd az otthon elha­gyása, a nagybetűs élet meg­kezdése. Lili zűrzavaros vi­szonya férfiakkal, a test és lé­lek csábításainak egyaránt engedvén, különféle kalandok, majd, a könyv végén megle­pő fordulatok. S az utolsó szavak: „JAJ. NYÜZSÖG, BOZSOG A POR! Soli Deo Gloria: in summa: Se előre nem_ bírok nézni, se hátra. (Üres hely hagyva.)” Lehet, hogy ez a könyv újra köze­lebb visz bennünket a lírá­hoz? .. Több életre elegendő Szemes Zsuzsa legújabb kö­tete, a Kanca Hotel a Magve­tő Könyvkiadó Ra-Re soroza­tában lát napvilágot. Ebben a népszerű sorozatban már ed­dig is többször előfordult, hogy kiváló írások jelentek meg. Ez a könyv ugyancsak ezek közé tartozik. Szinkron. Kevés dologban mondhatjuk magunkat nagy­hatalomnak, de ha mégis el kéne dicsekedni, miben dön­tögetünk világszerte figyelem­re méltó rekordokat, hát akkor a matematikai felfedezések — egyáltalán, a matematikusne­velés — után közvetlenül az idegen nyelvű filmek szinliro­nizálásában való nagy-nagy jártasságunkat kellene s le­hetne szóba hozni. Igen, így van ez: amióta le­kerültek azok a szemfárasztó betűsorok a filmkockák legal­járól, a tengeren inneni és az óceánon túli mozgóképek sze­replői olyan illúziókeltően ad- ják-veszik a szót, mintha csak itt születtek volna a Tisza— Duna táján. Akár egy hagyo­mányos moziban élvezzük a /ászonra vetített látványt, akár odahaza a képernyő előtt iz­gulunk végig egy krimit vagy szipogunk jókat egy melodrá­ma láttán, egyaránt csak azt tapasztalhatjuk, hogy az a re­csegő basszus vagy amaz a tril­lázó szoprán úgy ahogyan van, tökéletes: akárha maga a vén nyomozó, illetőleg a baldachi- nos ágyban pihegő madám ta­nult volna meg a mi kedvün­kért magyarul. Mindez azért juthatott ismét — s ki tudja, hányadszor — az előfizetők eszébe, mert a mi­nap egy egészen konzseniális hangalakításban gyönyörköd­hettünk. Vasárnap este került erre sor, amikor a különben nem túl mély és a mi Molnár Ferencünk szalonvígjátékait erősen utánzó Szerelem a ro mok között című amerikai fil­met vetítették a most nyolcvan­esztendős Laurence Olivier-nek és Katherine Hepburnnek a főszereplésével. Hát amit ezek szájába Sinkovits Imre és sze­gény Ruttkai Éva belevará­zsolt, nos, az igazán méltó len­ne egy szinkronizálási Oscar- díjra! Dörmögött, gordonká- zott, futamra futamot halmo­zott az egyik, a másik pedig szinte felsorolhatatlan példá­ját adta az akusztikában meg­nyilvánuló asszonyi szeszély­nek. Parádés azonosulás volt mind a két közreműködés! Aszinkron. S ha már az előbb a tökéletes azonosulás­ról esett szó, kerüljön ide né­hány mondat arról az aszink- ronitásról, amely újabban — de nem hetek és nem is hóna­pok óta — a televízió általá­nos dramaturgiai munkásságát jellemzi. Nem kell különösebben éles szem és nyitott fül ahhoz, hogy valaki megállapítsa: sem nem átgondolt, sem nem rendsze­res ez a most emlegetett fog­lalatosság. Leginkább az ahogy esik, ügy puffan szólásmon­dással lehet jellemezni, hiszen hol innen merítenek, hol amonnan kapnak fel egy pár­beszédes szöveget minden kü­lönösebb ok és magyarázat nélkül. Most, legutóbb például Bródy Sándornak A dada című szín­művét elevenítették meg, még az „!nevezésében is helytele­nül, Dada jelzéssel. Csak tud­ná a jámbor néző, hogy mi végre! Nekünk szóló és el nem hallgatható üzenet nemigen feszül benne, és hát maga a Léner Péíer-íéle rendezés sem lepett meg olyan eredeti új­donságokkal, hogy rámond­hassuk: ha már a tartalom tú- lon-túl ismerős, akkor legalább szemnek szép, tekintetnek iz­galmas a forma. Egyes-egyedül azt lehet elsóhajtani, hogy a különben igen-igen tehetséges Kubik Annának kínáltak fel ebben a rögzítményben egy újabb néki való feladatot. Szó se róla, megérdemelte. De ha ez a vezérfonal, ilyen az elfo­gadási filozófia, akkor minden zömök negyvenesnek oda kell adni a Bicska Maxit, és szin­tén minden nyugalomba ké­szülő hatvanasnak a Lear ki­rályt. Ha már tényleg olyan kevés eredeti produkcióra futja ab­ból a lapos bukszából, hát ak­kor mégis-mégis kellene vala­mi átgondoltabb repertoár. Vagy ezután mint önálló vál­lalkozás, mindenestül átveszi a prímet a Szomszédok?! (iála. Rendkívüli adásnap keretében láthattuk az Opera­ház gálaműsorát a beteg gyer­mekek megsegítésére. Jóté­kony célból lépett fel eb­ben mindenki, így hát illetlen­ség lenne csúnyákat mondani erről a kamerák elé került esztrádról. Egy halk sóhaj ere. éig azonban mégis jelezni kell, hogy fésületlen, kevésszer el­próbált, egyszóval továbbítás­ra éretlen muzsikálás, dalolás kerekedett ki a különben szép kezdeményezésből. Ráadásul egyik-másik közreműködő ép­pen nem volt — mint monda­ni szokás — a hangjánál s így még feszengeni is kényszerül­tünk a belefeledkezés helyett. Kár! Akácz László A fiatal író a Hallgatag a mélyből, a Lány meg a ló, a Szembesítés című kisregények és az Üt a csillagokig című háromfelvonásos színdarab után expresszív hangulatú, szinte naturalista élességgel, valóságot ábrázolva írta meg a Magzatvíz, az Árgyélus kis­madár, a Bolero, és a könyv címét kölcsönző novellát. Kü­lönösen az első drámai tömör­sége, színeket, szagokat idéző, megdöbbentő stílusa kiemelke­dő. A fél éve Pátyon élő írónőt faggattam az új könyv szüle­téséről. Szemérmesen nem akart semmit sem elöljáróban mondani. — A könyv maga helyett beszél. Ha jó, akkor úgyis ki­derül az elolvasása után. Sze­retek elmélyedni az emberek sorsában, lehet, hogy sikerült átadni az olvasónak is ezt az élményt. Az én hőseim — vagy inkább nem is hőseim, hanem regényeim szereplői egyszerű emberek. Róluk és nekik írok. Az írások drámai párbe­szédei, az egyszerű emberek világának pontos nyelvi le­nyomatai, az izgalmas, néha szívet-szemet facsaró hétköz­napi tragédiák sokak megrá­zó olvasmányélménye lehet. Aw:v.‘'kv:kv:ik<ő ■Heti pilmtegyzetb Én a vízilovakkal vagyok Búd Spencer akcióban az Én a vízilovakkal vagyok című Ilimben Búd Spencer és Terence Hill. Tulajdonképpen ezzel mindent el is mondtunk erről az olasz filmről, amelyet (jó régen, 1979-ben) ltalo Zinga- relli rendezett, és — vele együtt — négyen írtak. A színészpáros jelenléte a filmen ugyanis eleve siker. Ez a kettős a Különben dühbe jövünk óta nem forgathat olyan filmet, amihez ne tó­dulna a közönség. Miért? Mert a behemót Búd és a tö­rékenynek látszó, de macska- ügyes, ártatlan kék szemű Te­rence figurája nagyon ki van találva. Azaz: már nem szere­peket, karaktereket játszanak (talán az említett régi film­ben még azt tették), hanem két sztereotip figura új, eset­leg még csak nem is nagyon új variációit. Valaha, az olasz commedia deli’ arte idején, a színészek állandó figurákat — tipo fisso, azaz fix típus volt a szakmai elnevezésük — alakítottak, olyan darabokban, amelyek jórészt csak vázlatokban vol­tak rögzítve, úgynevezett can- vasso, azaz kanavászdarabra (egyfajta textília) felírt címszavakban. Az állandó fi­gurák — az orvos, a mafla öreg férj, a kikapós menyecs­ke, a ravasz szolga, a hőssze- relmes ifjú stb. — e vázlat szerint haladtak a cselek­ményben, s rögtönözték a szö­veget, a figura ismert karak­tervonásain és a történet, a szituációk keretein belül. így aztán egy-egy darab ugyanazt mesélte el, de sosem volt tö­kéletesen egyforma két elő­adás elhangzó szövege és el­játszott játékai. Miért emlegetem ezt a szín­háztörténeti, s nem filmmű­vészeti adalékot? Azért, mert ezek a Búd—Terence filmek alapjában véve nem mások, mint e XVII.—XVIII. száza­di olasz kanavász-darabok, s rögtönzéses, fix karakteres előadások utódai. Itt is van két fix karakter, mert hiszen az alkati adottságok már ele­ve behatárolják, melyik szí­nész mit formálhat. Aztán ezt az alapadottságot variálják egy picit. Hol jólelkű kamion­sofőr, hol békés, de ha felbosz- szantják, bivalyerős hajdani bokszoló, hol — mint a mos­Utazás egy Az öreg autó valóban öreg: egy körülbelül húszesztendós, nehezen meghatározható színű (a bilikék és a spenótzöld köz­ti árnyalatú) Moszkvics. Nem egészen új a tulajdonosa sem: Germán Szergejevics ötven fe­lé jár. Uszodaigazgató, és mel­lékállásban futballbíró. S aki­vel a sors összesodorja, az sem baki is már: Zoja Pavlovna egy zenés színház rendezője, mel­lékállásban pedig unokája lát­hatásától megfosztott nagyi. E két, már nem -nagyon fia­tal, de még jó karban lévő ember véletlenek sorozatán át megvalósuló összeismerkedésé- ről majd összekerüléséről szó! az új szovjet film, melyet Emil Bragniszkij, az ismert vígjátékszerző írt, s a szín­házi és tévérendező Pjotr Fo­menko rendezett. Zoját a ki­tűnő (és roppant vonzó) Ljud- mila Makszakova, Germánt a férfias Andrej Boltnyev játsz- sza. Nagyjából együtt van hát minden, amitől egy hasonló tí­pusú film jó lehet. tani filmben — állatbarát sza­fariszervező a hatalmas ter­metű Búd, de igazában mindig ugyanaz a figura. Mint aho­gyan a kisfiús alkatú Terence is többnyire valamilyen eny­hén habókos figurát játszik, akiről aztán kiderül, hogy na­gyon kemény az ökle, és egy kis ravaszságért sem megy a szomszédba. De hát mi egyebet is. vár­nánk a hasonló filmektől? Ezeknek az alkotói — -rende­zők, forgatókönyvírók — nem az örökkévalóságot, a soha el nem évülő művészi nagysá­got veszik célba. Ezek (mint a világ filmtermésének úgy nyolcvan százaléka) szórakoz­tató filmék, amelyekben pon­tosan ez a fajta fix karakter, ez a laza kanavász-szerkesz- tés, ez a rögtönzésnek ható játékstílus kell. A séma műi­dig ugyanaz: egy kis nevetés, egy kis verekedés, egy kis iz­galom, s megint elölről. Jobb rendezők stopperrel mérik be, mikor kell következnie az egyiknek, mikor a másiknak. Legfeljebb négy-öt perc tel­het el valami viharos effekt nélkül, de néha (lemérhető!) másfél percig sem kell vár­nunk egy röhögtető bemondás­ra, egy fergeteges pofon-pár­bajra, egy hátborzongató fe­szültségre.' Ami-bőd az is kö­vetkezik, hogy ezt a műfajt is csak nagyon profi szakembe­rek tudják igazán jól művelni. S az ilyen filmek sikere és. ha­tása elsősorban azon múlik, hogy mennyire mestere a szakmájának a rendező (nem feltétlenül művésze; az más kategória). Ez a mostani film ebből a szempontból elég közép 3 s munka. Ha nagyon akarj-uk, ráfoghatjuk, hogy a sztoriban nemes, állatvédő szándékok is felfedezhetők, de ez nem túl­ságosan lényeges eleme a filmnek. Ami lényeges, az most is a kaland, a verekedé­sek, a fel-felcsillanó humor. S érdekesség, hogy a ros&zem- ber, az elvetemült nemesvad- pusztító Omond szerepét a hajdani jeles profi bokszoló, Joe Bugner, azaz Bognár Jó­zsef alakítja. Mondani sem kell, őt is laposra veri a be­hemót BUd... öreg autón Ez a film sajnos mégsem az. Több okból. Az első mindjárt a forgató- könyvben rejlik. Ez a történet, édeskés modorával, a valósá­gos konfliktust is (hogy t. 1. Zoja volt menye megtiltja, hogy a rendezőnő az unokáját láthassa, holott tudja, az asz- szonynak ez a kisgyerek az egyetlen öröme és vigasza az életben) elkenő, elbagatellizá­ló vidámkodásával, a két ma­gányos ember egy pár elkop­tatott frázisával — régebbi ki­fejezést használva — csupa lakkozás. Egy másik ok: a rendezőnek meglehetősen ke­vés a humorérzéke. Még iga­zán jópofa jeleneteket is ne­hézkesen, körülményesen o!d meg. A film alig nyolcvan perces, mégis hosszúnak tűnik. Ez is egy ok. Ami üdítő: Mak­szakova messze a megírt és rendezőileg elképzelt figurán túl kedves, bájos, aranyos. Jobb filmet érdemelt volna. Takács István meretlen novellák és prőzatö- redékek társaságában. A Kör­hinta című filmhez Fábri Zol­tán felkérésére született jele­netváltozatok a rendező jegy­zeteivel együtt maradtak fenn. Egy titokzatos kiadvány

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom