Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-21 / 118. szám
1M7. MÁJUS Zl., CSÜTÖRTÖK 5 Ä kalmárszellem csak árt Eleven múlt — alkotásokban A napokig tartó esőzés megfosztja hangulatától a kis falvakat. A vigasztalan, hús időben Nagykovácsiban is elkelt volna a gumicsizma. Szerencsére nem kellett betérnem a keskeny utcácskákba; az országút szélén haladva jutottam el a solymári Rozmaring Tsz itteni telephelyére. Egy kis segítséggel gyorsan eljutottam az eléggé elhanyagolt épület végéhez. Semmi jel nem utalt arra, hogy jó helyen járok, csak a kopottas, zöld ajtón jelezte egy jelentéktelen névkiírás. Kopogtatásomra hívó szó felelt és ... ... elámultam egy pillanat alatt a bútorok és falak zsúfolt tartalmától, mely mágnesként vonzotta a tekintetem. Bár nem voltak közönséges tárgyak, többségüket mégis mindennap használjuk. Ellentmondás? Nem az! Vendéglátóm, Fónay József ugyanis fafaragó népművész. Keze alól mestermunkák kerülnek ki, legyen az díszes ládika, tükrös fiók, mángorló, billenthető bölcső vagy szarvasagan- csos fogas. Noha szakmai körökben országosan elismerik a tudását, többnyire ismeretlen szőkébb pátriáján kívül. Kivételek azonban akadnak. Ja- valy decemberben nyílhatott meg első önálló kiállítása Szentendrén, a Pest Megyei Művelődési Központ és Könyvtárban. Betyáros ember — Csodás érzés volt; alig akartam hinni, a szememnek — ecsetelte csillogó tekintettel a művész. — A tárlat rendezője olyan értően válogatta össze az anyagot és helyezte el a hatvan négyzetméteren. — Talán furcsa, de a gyermekkorom mintegy húsz évvel ezelőtt kapott jelentőséget — mesélte az 1931-ben született Fónay József. — A Pécs melletti kis faluban. Bicsérden láttam meg a napvilágot. Édesapám pásztorként, édesanyám pedig napszámosként kereste nehéz kenyerét, míg én hatodikos elemista koromban álltam be az urasághoz gulyáscselédnek. A szegén vparasztok sanyarú, embert próbáló világában nőttem fel, s akkori élményeim meghatározó emlékekké lettek. Egvedül anyai nagybátyám foglalkozott faragással. Betyáros ember volt. mindig a maga készítette fokosokkal járt. Az ő kezét örökölhettem, de akkor még nem jutott eszembe a nyomait követni. A felszabadulás után traktorosként. teherautó-sofőrként. dolgoztam, majd a MÁVAUT-hoz kerültem autó busz-vezetőnek. Egyes fuvarok között gyakran maradtak üres óráim, s egv napon a kezembe vettem az első fadarabot. Az ügyetlen, vacak csinálmányok Fába álmodott, kimerevített mozdulat: A kovácsmester ellenére amolyan csak azért is hangulatban tovább próbálkoztam. Egyre olajozottabban, sikerültebben ment a dolog, s a kellemes időtöltés lassan a szenvedélyemmé vált. Átjöttem a Rozmaringhoz, s a szövetkezet vezetői felfedezték a hobbimat. A hetvenes évek közepétől már főállásban alkalmaztak mint fafaragót. Kaptam külön lakást, műhelyt, s anyagiakat a legfontosabb elektromos szerszámok beszerzésére. Nem ismétli magát A támogatásban nem részesült érdemtelenül — ez rövidesen kiderült. Barátai rábeszélésére néhány munkáját átadta á biennálé szervezőinek, s lám, mennyire nem ismerte a saját értékét: ő lepődött meg legjobban, amikor a kedvező zsűrizés hatására kiállították ifjúkora fában megtestesült élményeit, képeit, figuráit. A kedvező fogadtatás megnyitotta előtte az utat — no nem a széles publikum felé, hanem a nyári alkotótáborokba, amelyeket a népművészeknek szerveznek szerte az országban. Kísérletező kedvét bizonyítja, hogy a biztos kézzel, dús fantáziával készített, egyedi díszítésű tárgyak mellett más területekre is „kirándult”. Gyönyörű intarziái festményszerű hatást érnek el (így örökítette meg Szentendre egyik utcarészletét is), vadászcímereit ötletesen kombinálja az elejtett állatok ékességeivel, őzbakszarvakkal, vaddisznó- agyarral, de készített márPe- tőfi-emléktáblát a költő arcmásával és Jövendölés című költeményének befejező strófájával, trükkös kidolgozású dobozokat, vagy épp tülök- kürtöt. — Nagyon fontosnak tartom, hogy ne ismételjem önmagam. A sorozatgyártás szerintem megöli a művészetet véli Fónay. — A próbálkozás, az újra törekvés mindenképpen fontos. Ha siker kíséri, nem kell magyarázni, miért, de a kudarcnak is van előnye: megerősíti az embert. Ismertem egy kollégát, aki csak fokosnyeleket faragott. Nem hiszem, hogy valaha igazán élvezni fogja még a munkát. A művészet nimbusza Az alkotásra termett ember szavai ezek, aki szenved, ha nem élhet a hivatásának. Nehéz elfelejteni, hogyan ecsetelte a fa szépségét, az utánozhatatlan természetes erezet harmóniáját, amellyel Olykor nagyszerűen kiemelkedő, vagy éppen szükségtelenné tehető egy-egy minta. S ő ismeri a megmunkálás eme esztétikai titkait, hiszi: nemcsak a bonyolult lehet sokatmondó. Minderről nemcsak a debreceni és a szentendrei érdeklődők győződhettek meg. Sárospatak népművészeti múzeumától kezdve Veszprém megye számos városáig, településéig eljutottak a művei, de láthatók olszlopad a visegrádi Ba rátság parkban, a nagykovácsi gyermeknevelő intézet kertjében, vagy a környékbeli Ko pár csár.da és a lovarda előtt. Budapest sem hiányozhat a körből. — A tevékeny, megrendelések hiányát sosem érző mestert ismertem meg önben. Nem vágyik többre? — kérdeztem befejezésül Fónay Józsefitől. — Szeretném, ha továbbra is így menne a munka. Ez közhelyként hangzik, de ez az életem, a szerelmem. Számom ra többet jelent a ,,termékeimmel” való házalásnál, üzletelésnél. Véleményem szerint vissza kellene adni a művészet nimbuszát, hiszen a kal- márszel'iem csak árt neki. Prukner Zoltán Kutatóknak’ Országos hálózat Az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) bizottságának határozata alapján az idén országos kutatási információs hálózat kiépítését kezdik meg hazánkban. Egységes számítógépes rendszerbe kapcsolják a szakkönyvtárakat. s az ott tárolt több millió információt munkahelyükre hívhatják az ország legjelentősebb kutatóintézeteiben dolgozó tudományos kutatók. A hálózat létrehozására 1990- ig több mint 200 millió forintot költenek. A VII. ötéves terv végéig a természet- és társadalomtudományi területeken dolgozó ezer tudományos kutató munkahelyére telepítenek személyi számítógépeket. Ezekkel a kutatók postai vonalon ázom nal le tudják majd hívni a nagy könyvtárakban összegyűjtött, a szakmai munkát segítő információkat. A szakcikkek és egyéb információk továbbítására 23 könyvtárat tesznek alkalmassá. A számítógépes adattároló és -továbbító rendszer megteremtésére az MTA könyvtára és az Országos Széchényi Könyvtár kapja a legnagyobb támogatást, egyaránt 21,8 millió forintot. Az Akadémia könyvtárában lesz az országos központ, s ezt a későbbiekben bekapcsolják a Philadelphiában működő nemzetközi tu dományos információs központ hálózatába is. A X. századból Gazdag sírleletek Az elmúlt hetekben folytatódtak az ásatások a bodrogközi Harcsa község határában, ahol tavaly a X. század első feléből való, rendkívül gazdag leletanyagot rejtő temetőre bukkantak a miskolci Herman Ottó Múzeum régészei. Az elmúlt évben 48 sírt tártak- fel. az idén eddig hét újabbat, s köztük megtalálták egy feltehetően magasabb méltóságot viselő férfi nyughelyét is. Ennek különösen gazdag leletanyagában az aranyozott ezüst tarsolylemezek, véretekkel díszített öv, lószerszámveretek, palmettás díszítésű csont- lemezekkel borított tegez, ékköves aranygyűrű, arany hajfonatszorí- tó karikák mellett találtak egy szinte teljes épségben megmaradt, fából készült nyerget, amelyet ugyancsak aranyozott ezüstlemezek díszítenek. A sírból előkerült ennél is értékesebb tárgy az a szablya, amelynek markolatát és hüvelyének kétharmad részét palmettás díszítésű aranyozott ezüstlemez borítja. A karosai szablya a régészek szerint emlékeztet a bécsi Schatzkammerben őrzött híres Attila-kardra, amely valószínűleg magyar fejedelmi méltóságjelvény volt. Tv-figyelo A vízhordó lány — hamisítat lanul hangulatos Fónay-em lékkép Adáshiba. Kedvükre tobzódhattak ezekben a napokban a gyermekek, hiszen a nékik szánt filmek és műsorok immár VII. kőszegi szemléje alkalmából csak úgy zúdultak elébük a szórakoztató, tanító, a felnőtt korra előkészítő műsorok. így aztán azok, akik immár nénikké, bácsikká cseperedtek. a szokásosnál is kevesebbszer érezhették kedvet ahhoz, hogy készülékeik elé telepedjenek. A hétfőre beiktatott rendkívüli adásnap estéjén azonban bizonyara minden masina villogott, mégpedig a color vételére alkalmas berendezések is fehéren-feketén, mert ekkor volt látható Szakonyi Károly Adáshiba című komédiája a Pesti Színház előadásában, majd tizenöt év távolából. Ezt a fergeteges játékot pedig egyszerűen vétek lett volna elszalasztani! Már csak azért is, mert a szóban forgó hajcihő éppen magáról a televíziózásról, annak jellemet, szellemet átformáló, családot szétrázó. kompániát egybe szervező hatásáról ad egy pompás karikatúrát, szelíden, de határozottan elrajzolt torzképet. Igen, ebben a nagyszerűen megírt és még jobban eljátszott jelenetsorban minden előfizető magára, környezetére ismerhetett. Mert hiszen nem ugyanúgy meredünk-e máig Is azokra a fényes újabban sokfelé színes — micsodákra, mint a Bódogok boldogtalanjai? Nem ugyanúgy mondjuk-e a magunkét két kortyintás között, azt a másik szövegelőt meg sem hallgatva? S ad abszurdum víve a dolgot: hányán de hányán nem vennénk mi sem észre a közi- bénk betévedt Megváltót, aki egy icipicit arra akarna rábírni minket, hogy a fényes négyszög helyett olykor egymásra is tekintsünk?! Ez a nagyszerű látlelet a most hetvenöt eve született Várko- nyi Zoltán egyik legmozgalmasabb, poént poénra halmozó, a gesztusok és a kellékek játékában fergetegesen sziporkázó rendezése volt. Imádhatta ezt az Adáshibát pódiumra dirigálni, és ugyanúgy imádhatták a rájuk osztott szerepeket a jobbnál jobb színészek. Élükön azok. akik már nincsenek közöttünk, tehát Páger Antal, Bulla Elma. Hanem ha Várkonyi ennyi mindent ki tudott hozni ebből a valóban remek nyersanyagból, hogy a csodába nem harap rá ugyanerre a szövegre egy mostanság működő televíziós rendező? A színi előadás ugyanis bármennyire jól mutat a képernyőn, ha egy stúdicváltozatot rögzít valaki, akkor messze többet megmutathat azokból a föntebb emlegetett gesztusokból, kellékes játékokból. A több kamera többet lát alapon oda lehet óvakodni az alakítók közvetlen közelébe, az élűiről való puskázás helyett alulról, felülről, oldalról, akár a mennyezetről is bátran lehet lődözni, tehát magát a nézőt az egész díszes sereglet közvetlen részesévé lehet avatni. Hogy, hogy nem, éppen ezt a — szerintünk legalábbis — tévéjátékok tévéjátékának termett írást mindeddig nem öltöztették át ebbe az új hacu- kába, s így váltig az a bizony megkopott, kezdetlegesen fölvett, hiszen a nézők feje- bú'oját is mutogató rögzítés őrzi, mint amit most hétfőn este láthattunk, őszinte és nagy- nagy örömünkre — természetesen ... Kertész. A Stúdió — egyébként megint csupa beharangozásból, ajánlgatásból összeszedegetett és érdemi riportokban szűkölködő — legutóbbi adása tudatta, miszerint Andre Kertésznek emlékháza nyílik nemsokára itt, Pest megyében, Szigetbecsén. Az 1894- ben született, majd Párizson át New Yorkba költöző világhíresség mintegy 120 művét ajándékozta régi falujának az eredetileg ígért ötven helyett. Az a néhány röpke pillanat, amely ezt a most formálódó tárlatot bemutatta, nyilván sokak számára volt képes-hangos meghívó: a felavatás után Szigetbecsére illendő lesz elmenni ! Akácz László Woody Allen és Mia Farrow a Broadway Danny Rose egyik jelenetében Hbti FILMTE GYZ ET Űjabb Woody Allen-íilm, de ezúttal némi csalódást okozva. Ennek a csúnya, szemüveges, fanyar humorú emberkének, aki örökké szomorkás, és még legröhögtetőbb bemondásain is átüt a szkeptikus értelem keserűsége, Magyarországon is nagyon sok híve van. Filmjei általában jelentős közönségsikerrel mennek, egy értelmiségi réteg meg különösen kedveli. Nem ok nélkül. Woody Allen azt a fajta értelmiségi magatartást, a világra tekintésnek azt a nézőpontját képviseli, amely éppen mert átalakítja a dolgokat, s ismeri a fonákját is az életnek és a jelenségeknek, szinte nem is lehet más, mint kétkedő, kiábrándult, gúnyos és fölényes. Mások szerint viszont éppen attól érdekes Allen figurája, s a filmjei, mért reménytelenül áttekinthetetlennek látja a világot, mert úgy gondolja, az élet csupa botladozás, keresgélés a férfi-nő viszonylattól az egyén-társadalom viszonylatig, a ráció reménytelen óhajától a telj esen. kusza, esetlegesnek tűnő eseményekig. Valószínű, hogy Allen és filmjei mindkét aspektust tartalmazzák, s valószínű, hogy éppoly tudatosan, mint amily ösztönösen. Amellett minden filmje, minden figurája állandóan Őróla szól, s nem csak azért, mért a főszerepeket ő játssza e filmekben és az a figura pontosan fedi az ő személyiségét. Hanem azért is. mert számára a filmkészítés tulajdonképpen éppolyan önvallomás, mint a nagy kortárs Fellini vagy Bergman számára. Csak éppen más közegben mozogva, más gondolatokkal. más kifejezési ^eszközökkel dolgozik. Az ő világa egy jellegzetes amerikai — pontosabban: New York-i — világ: Manhattan, a Broadway, a színházak, a filmstúdiók és tévéműtermek világa, a kis művészvendéglők és a rendetlen művészlakások világa. Itt van otthon, éppúgy, mint Fellini Rómában vagy Velencében. Azonban úgy tűnik, újabban ez az otthonosság már kezd túlságosan kényelmes közeggé válni a számára. Már ismétlésekre, újramondásokra csábítja. Vagy az is lehet: csak elfáradt egy kicsit és hamarosan újra a régi lesz. Hogy nem a levegőbe beszélek, azt már Allen előző filmje, a Zelig is igazolhatta. Ebben is rengeteg olyan motívum, ötlet, stiláris fordulat, szellemes, szöveg volt látható, hangzott el, amit több filmjéből ismerhettünk, ha persze nem is pontosan így, s nem szó szerint. De az a mechanizmus, amire ezek a filmek járnak, az ismerős már nagyon. Meg az is, hogy a jelentéktelen külsejű kis emberke gigantikus álmokkal és fantasztikus szerepjátszásokkal kompenzálja magát. Az új film, a Broadway Danny Rose megint csak é n- film. Hőse, a kétbalkezes, harmadrangú menedzser, Danny Rose, ismét csak maga Woody Allen, a. csúf, jelentéktelen kisember, akinek semmi nem sikerül, ám nagyon okos és nagyon kiábrándult és szinte folyamatosan jobbnál jobb szövegekkel sziporkázik. De mindez megint csak álca, kompenzálás: Danny Rose boldogtalan, sikertelen, gátlásos és félelmekkel teli, mint maga Woody Allen. Most és korábban, előző filmjeiben is. Viszont ez már kissé megkopott lemez. A Zelig, de már a Manhattan is ugyanezt mondta; a Danny Rose csak tovább ragozza. Más sztorival, de nem másról szólva. Más foglalkozású főhőssel, de nem más Woody AUennel. Hogy ez a film is fekete-fehér, mint az előző kettő volt, és ez manapság már valósággal merészségnek számít? Nem tudom. Allen világa igazából ilyen fekete-fehér. Ez illik hozzá. Én is jártam Isonzónál Sok véres emberhúsdarálója volt az I. világháború frontjainak, de az olasz front alig felfogható szörnyűségeivel talán egyik sem vetekedhetett. Aki ezt a poklot megjárta, annak — ha élve, még akár súlyos sebesülések árán is, megúszta — valószínűleg az utolsó napjáig visszajárhatnak álmában az iszonyú emlékek. Az a viszonylag igen kicsiny (legalábbis az orosz front hatalmas méreteihez képest mindenképpen kicsi) terület, ahol a harcok zajlottak, Trieszt és Velence között, az Isonzo és a Piave folyók völgyében, a háború arányítottan legtöbb emberáldozatát követelte. És ráadásul teljesen értelmetlen áldozatok voltak ezek, mind az osztrákmagyar, mind az olasz fél részéről, mert ez a front a háború egészét tekintve igazából mindvégig jelentéktelen, semmit el. nem döntő, stratégiailag másodrendű volt. Lehet, hogy a hadtörténészek és a történészek ezt másképp látják. Az a film, amelyet most a mozikban láthatunk, a Gulyás fivérek — Gyula és János — munkája, engem, a kései utódot, a piavei és isonzói harcok katonáinak un káját arról győz meg: itt i: mint az 1. és a II. világháború valamennyi olyan frontján, ahol magyar csapatok harcol tak, értelmetlenül hullt ezeknek az embereknek a vére. sem nekik, sem az országnak ebből semmi haszna nem volt. nem lett. És engem (s gondolom, még sok más nézőt is), ez rendít meg igazán. Az; a huszonhárom magyar veterán; aki az Isonzo poklából mejg menekülve 1984-ben, a filrrt forgatásakor még élt, s el fel togátott a hajdani csataterekre, s ott a hajdanvolt ellenségeket, az olasz veteránokat megismerte, sokat és sokféjét mesél el az olasz front Viszontagságairól. Olyasmiket äs amik az utókor történelmi ismeretei szerint nem helytállóak. Néha szívszorító ez -,az emlékezés, néha ellenkezni volna kedvünk, .néha egyszerűen csak nem értünk dolgo kát. De az érthető és világos, hogy annak a háborúnak is a kisemberek — magyarok, olaszok — voltak az áldozatai, azok, akiknek egyébként soha semmi bajuk nem volt egymással. Takács István
