Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
MAGAZIN A programozó portréja "Bartl József festménye Csorba Győző: Nehezen s gazdagon Mihelyt egy házfal ledől énbennem tüstént feláll mihelyt egy utca leomlik énbennem újra kinő Menetben hosszú sorokban vonulnak vonul a volt város a változott létbe belém és épül föl ott Nehezen s gazdagon élek egyszerre kívül belül Jó annak ki korán elment s annak ki nemrég van itt hordozza vagy csak a régit vagy csak az egész mait Jobb annak aki ha indul járhat a kedve szerint egyszerre többszörös útnak járhatja meg köveit sokszoros zsákmányt szerezve tud hazatérni megint fáradtan lábaremegve fáradtan de boldogan. Kalnoky Lászlói Kijózanodva Rég kialudt vonzalmak Ióbbánása, mit az emlékezet elnyomni nem tud. tiltott táplálékok ízlelgetése, úttévesztések váratlan kalandja, félrevezető kiáltások a ködben, ki nem bogozható szagok csalétke és ablakrésen át elpárolgó zenék, ott, hol szomjas szelek kerülgetik a cégért, s az elmulasztott alkalmak vinnyogva sírnak, mint hóra kitett csecsemők... Nem nyughatom, míg újra s újra kibontom őket bugyraikból. Kiktől koldulok, nékik adnám mindenem, kiket marasztalnék, nem alkudoznak. Ferde képű vakremény jár előttük, nyomukban évtizednyi másnaposság, lankasztő eseménytelenség és az örökös józanság kolonca. Valódi kísértők helyett: póznára szúrt, kivájt tökhéjban gyertyaláng. Simonffy András: Várunk rám Barátom, Kálmán vidéki városba került tanítani. Sokáig nem írt, hír sem érkezett felőle, a címét sem tudtam. Jól van, gondoltam, elfelejtett, hát elfelejtett. Talán lakás után szaladgál, nősülni készül, új barátokra talált közben — vele is az történt, ami történni szokott. Már- már lemondtam volna róla, amikor levél érkezett: „öreg harcostárs! Nehogy azt hidd, hogy elfeledtelek! Sző sincs róla, marhaságot sem követtem el (még nőtlen vagyok), régi formánkhoz híven kortyolgatom az ifjúság és a „Potrohos”-hoz .címzett kisvendéglő borát. Tehát rajta! Ha még él lenned a Nagy Idők Szent Tüze, nyomás, ...egykettőre . teremj jttf albérletem komoly, elalhatsz benne akár egy hétig is. Csak semmi nyávalygás: szerdán este nyolckor a gyorsnál várlak, ölel: Kálmán.” Újra, és újra elolvastam a levelet. Lehetetlen volt itthon maradni. Fogtam magam, s már a szerda reggeli gyorssal elutaztam. Hiszen majd csak megtalálom a Potrohoshoz címzett kisvendéglőt, s benne Kálmánt. Ismertem jól: munkája végeztével, bárhol is éljen, leül a gyalult faasztal mellé, keresztnevén szólítja a kövér pincérnőt, s míg napi három fatányérosát végigeszi, utánuk bocsátva a korsó söröket, a vendégek összesúgnak: mit be nem fal, mit meg nem iszik ez a Kálmán! S amikor az ötödik korsót is lekop- pintja az asztalra, és megkérdi: — Nem eszünk, nem iszunk máma? — a vendégek fülüket hegyezve suttogják: — Hallod, kért még a Kálmán. Szomjas még! — Nevetik és tisztelik. A Potrohost csakugyan könnyű volt megtalálni. Az állomástól alig kétsaroknyira működött ez a tiszteletre méltó vendéglátóipari objektum, egy aiig százéves, roggyant földszintes házban, amit csak a falaira támaszkodó borostyán tartott össze. Két óra sem volt még, de Kálmán már a második fatányérosnál tartott. — Te itt?! — ugrott talpra, és sonkás karjainak harapófogójába reccsentett. Aztán, távolabb tartva magától, aggódva megkérdezte: — Eszel te rendesen, iszol te rendesen? Hümmögtem valamit, de Kálmán nemigen figyelt rám. — Az akali muskotályból iszunk — közölte tömören. — Életed legjobb borát fogod inni, úgy készülj. Az első pohár után megkérdezte, hogy s mint vagyok. A második pohár után a régi Nagy Időkre emlékeztetett. Az ötödik után vicceket mesélt. A nyolcadiknál a Régi Nagy Szerelmek jutottak eszébe. A tizediknél egy magyar nóta, a tizenegyediknél még húsz. A huszadik pohárnál hirtelen elhallgatott, és sápadt arccal órájára nézett: — Te — suttogta rémülten —, fél nyolc múlt. — Na és? — Ki kellene mennem eléd. Nyolckor érkezel. — Ülj már le, hiszen itt vagyok. Óvatosan végigmért. — Hiszen éppen ez az — mondta. — Éppen ez az, hogy itt vagy. De tudod mit? Gyere ki te isi Nem lehetett lebeszélni. Kiballagtunk elém az állomásra. De nem érkeztem meg. — Látod — mondta Kálmán szomorúan. — Látod? Pedig hogy hívtalak ... Te is köpsz már a régi barátaidra. Beültünk a restibe két korsó sör mellé. — Tízkor is érkezik egy személyvonat, lehet, hogy arra szálltál véletlenül, te szerencsétlen. — Meglehet — feleltem magamon szánakozva. Amilyen tébláb tudok lenni, csakugyan megeshet, hogy a szomszédos vágányról induló személyvonatra szálltam a gyors helyett. Már-rnár én is bizakodni kezdtem, hogy ez történt, de bizony azzal sem érkeztem meg. — Talán az éjfelivel — reménykedett Kálmán. De nem, az éjfélivel sem. — Várunk még rám? — kérdeztem. — Várunk — felelte Kálmán konokul. — Az ember bízzon a barátaiban. így történt, hogy azóta is ott ülünk a restiben. A pincérek lassan nyugdíjba mennek, újak, botfülűek léptek a helyükre, a régi vendégek megnősültek vagy kihaltak már. Számlánk egyre nő, de én nem jövök. Nem is írok, nem is küldök üzenetet.' Jókedvünk fogytán, nagy étvágyunk elmúlóban. Mi. történhetett velem? Flamm János: Brrr.J Azt a mellékfoglalkozást tulajdonképpen a kolléganőm találta ki nekem, még ez év januárjában, az egyik reggel. Munkába menet az autóbuszra a végállomáson szoktam felszállni. Rendszerint a külső ülések egyikét választom, mert előbb- utóbb úgyis átadom a helyemet, s minek zavarjak másokat. Azon a reggelen is így történt. A harmadik megálló után megláttam a kolléganőmet. — Leülsz? — mutattam a mellettem levő üres székre. — Ha beljebb mész — válaszolta, s mosoly bujkált a szája körül. Átültem az ablakhoz, ő lehuppant és elnevette magát. — Tudod, ezt már előmelegítetted — magyarázta és otthonosan bevackolódótt a helyemre. Igaz is, már napois óta panaszkodott, hogy képtelenek kifűteni az irodájukat, még a pluszba kapott hősugárzóval együtt sem. Egy vastag falú szá- zadeleji épületben ez természetes az ilyen hidegek idején. Még déltájban is csak úgy sütnek a falak. Hiába a mohairkendő a derék körül, a dupla laticelpárna a széken, nem használ semmi. A mínusz huszonöt fok éjszakánként, ez csaknem sarki hőmérséklet. — Jó volt? — kérdeztem, miután leszálltunk. — Azt meghiszem. De ha már így történt — folytatta —, bejöhetnél a szobánkba is, és átmelegíthetnéd a benti székemet is. Miért is ne — gondoltam, azzal betértem a szomszédos irodába. A radiátor körül már ott toporgott három munkatársnője. Ültem vagy öt percig, beszélgettünk, addigra a kávé is kifolyt, és miközben néztem a didergő, kezüket lehelgető nőket, támadt az ötletem. — Ne melegítsem fel a tiéteket is? — fordultam feléjük. Az első pillanatban föl sem fogták ajánlatom komolyságát, de kolléganőjük elégedett arcát látva hevesen helyeseltek. Egy héttel ezután már két kisvállalat nyolc irodájának harminckét székére szólt a szerződésem, s miután félő volt, hogy az ott dolgozók előmelegített székeikre várakozAlul és felül va értékes időt vesztegetnek el, kidolgoztam a lépcsőzetes munkakezdés aprólékos menetrendjét is. Kezdetben székenként négy percre volt szükségem, de javítottam a technikámon és célirányos fészkelő mozgással sikerült ebből az időből lefaragnom, sőt az első széken túljutva egyre kevesebb időre volt szükségem. Előülő mellékfoglalkozásom jelentős sikereket hozott, például ezekben az irodákban tetemes fűtőanyagot sikerült megtakarítani. Visszavonták a rendkívüli hősugárzók használati jogát, sőt, mivel javult az ott dolgozók közérzete, növekedett munkájuk hatásfoka is. Munkahelyemen ezek után mi sem volt természetesebb, mint hogy hozzájárultak e nemes célú mellékfoglalkozás folytatásához. Időközben azon is eltöprengtem, minek köszönhetem különös teljesítményemet. Magyarázatul heves vér- mérsékletemen kívül egy egyszerű fizikai jelenség szolgált. A mozgás energiát termel, a sok mozgás sok energiát. így ahelyett, hogy egy-egy hideg székre leülve vesztettem volna testem melegéből, a fészkelő iz- gőmozgástól felhevültem, s székről székre járva — illetve ülve — egyre kevesebb és kevesebb idő alatt értem el a kívánt és kellemes székmeleget, olyannyira, hogy az utolsó székre lezuhanva néhány másodperc múlva fel is pattanhattam. Most, hogy végre túljutottunk ezen a szokatlanul zord és hosszú télen, gyakran felidézem azokat a pillanatokat, amint mellettem cite- ráznak, aztán leülnek az előmelegített székekre, kiengedve rámmosolyognak és én vissza rájuk. Azt mondják, az is melegít