Pest Megyei Hírlap, 1987. május (31. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-16 / 114. szám
1987. MÁJUS 16., SZOMBAT I ' a B MAGAZIN ___________________________________________________________________________________________________________________________________! Miért fogynak a könyvtárosok? Csak a szerencsében bízhatnak Kalmárok Mennyi százszor egy forint? Száz. Ha ezt a kisgyermekeknek feltehető kérdést a vállalati szakember kapja, korántsem kapkodja el a választ. Inkább visszakérdez: milyen forintból százszor egy? Hogyhogy milyenből? Magyarból, mostaniból. Éppen azért, mert magyarból, mostaniból, nagyon nem mindegy, milyen! Mert ugye... s összeszámolják, csak úgy hamarjában, hogy egy átlagos vállalatnál ma tizenegy féle (!) forinttal kalkulálnak, s van, amelyik 130 fillért is megér, a másik meg csak nyolcvanat. Lehetséges? De még mennyire! Ki ismeri ki magát ebben? Húzzák a vállukat a kérdezettek. Ök mindenesetre megpróbálják. No nem az eligazodást, mert az reménytelen, hanem a kalmárkodást. Mennyi tehát a százszor egy? A legritkábban száz. Hiszen más, ha bér, ha import, ha export fejében fizetett, kapott, ha anyag- költség, ha rezsi, ha beruházási vagy éppen adóforint ... A kutatás és fejlesztés eszközei beruházásnak minősülnek, egészen másként kezelt (képzett, adózott stb.) forrásokból lehet azt fedezni, mint ugyanennek a tevékenységnek a tárgyát (tárgyi alakot öltő témáját), ami műszaki fejlesztés és ezért egy másik fedezeti forrást kell igénybe venni. Hihetetlen, ök sem hiszik. Csak sajnos, napról napra tapasztalják. S mert tapasztalják a kalmárkodás nem éppen vonzó jeleit, jegyeit, kalmárkodnak ők is. Azután kinek hogyan sikerül. S mert sokféleképpen sikerül a sokféle (tizenegyféle!) forint átválogatása ilyen, olyan, amolyan forintokra, az a végső forint, az az igazi forint, a szétosztható új értéké (a nemzeti jövedelemé) válik ingadozóan ugyan, de egyértelműen leértékelődő árfolyamúvá. Akkor meg mi az értelme enenk az egész kalmárkodásnak? S ha értelme nincsen, haszna lehet?! MOTTO A gödöllői Juhász Gyula Városi Könyvtárnak hatvannyolcezer kötete, négyezer-ötszáz olvasója és tizenkét dolgozója van. Mivel módszertani központ is, összesen harminckét intézményt kell istápol- nia. Antal Teréz irányítja a munkát. Őt kérdeztük, milyen a könyvtárosok közérzete manapság? Gond a jövedelem — A közelmúltban született egy miniszteri utasítás, amely részletesen ismerteti azokat a mutatókat — az alapterület, a létszám, az állomány minőségét és mennyiségét illetően —, amelyeknek meg kellene felelnünk. Ha ez sikerülne, akkor jó lenne a közérzetünk. Ezzel szemben már ott kezdődik a problémánk, hogy az iskolai könyvtárak feladatainak ellátásához két főfoglalkozású alkalmazottra lenne szükségünk, hiszen nemcsak könyveket kell kiadni, hanem dokumentumokat, hanglemezeket, videón rögzített anyagokat, kazettákat, hogy a számítógépprogramokról, ne is beszéljek — már ahol vannak ilyenek. Ennyi munkát egy dolgozó, fél állásban nem tud ellátni. Márpedig erre futja jelenleg. — Fogynak a könyvtárosok? — A képzettek igen. A jövedelemről évek óta tárgyalnak a különböző fórumokon. Jellemző a helyzetünkre, hogy a sokat szidott pedagógusfizetés jóval magasabb. A közelmúltban történt, hogy elmentem a Zsámbéki Tanítóképző Főiskolára verbuválni. Egyetlen hallgató jelentkezett a hatvanból... Hirdettünk már a Pest Megyei Hírlapban is, mindhiába, hiszen a gyors- és gépírást vállalók is hat- nyo’cszáz forinttal többet keresnek. — Megmondaná a pontos összeget, amellyel kecsegtették a jelentkezőket? — Négyezer forintot tudtunk ígérni. Ez az oka, hogy Pécelen már ősz óta nincs könyvtárosunk. Éppen tegnap tudtam meg, hogy akadt ugyan bét pedagógus, akik betöltötték volna az állási, ám kiderült, hogy a jelenlegi munkahelyükön két-három- ezer forinttal többet keresnek. Ilyen körülmények között csak azok maradnak közöttünk, akik szeretik ezt a hivatást. Ez a magyarázata annak is, hogy elnőiesedett a szakma. Emlékszem olyan októberi hónapra, amikor nem volt senki, aki ellátta volna az olvasószolgálatot, mert valamennyi dolgozónk gyermeke egyszerre betegedett meg. Most három férfi munkatársunk van. — Milyen reményeik vannak? Miben bíznak? — A szerencsében. Egyelőre járjuk a főiskolákat és hirdetünk. — Milyen segítséget kapnak a várostól? Költségvetésük több — A Gödöllői Városi Tanács a fenntartónk. Költségvetésünk szépen gyarapodott az elmúlt tíz év alatt. Egymillió-hatszázezer forint volt annak idején, most pedig kétmillió-kétszázezer forint, mégis kevés a pénzünk, mint ahogy a művelődésügy valamennyi területén kevésnek bizonyulnak az utóbbi időben. — Adódik a kérdés, hogyan tudják növelni ezt az ösz- szeget. — A könyvtári szolgáltatás szinte ingyenes. Nemcsak nálunk, hanem Nyugat-Európá- ban, Amerikában, a Szovjetunióban és még sok helyütt. Magyarországon egy, illetve három forint a tagsági díj. Mivel ez az eszmei összeg nem változtathat a helyzetünkön, a könyvtárosok a legkülönbözőbb módszerekkel próbálkoznak. A Szabó Ervin könyvtár például fagylaltgépeket vásárol és ezek várható jövedelméből szándékozik felújítani elhasználódott helyiségeit. Mi sem tétlenkedünk. Négyszázezer forint működési bevételt könyveltünk el az elmúlt évben. Pályázatokon veszünk részt, felkeresünk vállalatokat, üzemeket és anyagi segítséget kérünk konkrét tervekhez. Hangsúlyozom, nem lépünk be egyetlen ajtón sem úgy, hogy adjanak, mert szegények vagyunk! Van minimális és a maximális programunk, amelyek sokat segítenek a támogatók meggyőzésében, akik érthető módon tudni akarják, hogy mire költik a pénzüket. Hiába a jóindulat — Vajon csak az anyagiak hiányából fakadnak a gondok? — Mivel a központi támogatások csökkentek, helyi vezetők, a tanácsok végrehajtó bizottságainak megítélésén múlik a fejlesztés. Sajnos, mindannyian tudjuk, hogy hiába a jóindulat, ha a meglevő pénz más, valóban fontos, nélkülözhetetlen dolgokra kell, például iskolai tanteremre, közművesítésre. Nem egy tanácselnököt ismerek, aki igenis szívén viseli a könyvtárak ügyét, mégsem nyújtózkodhat tovább, mint ameddig a takarójuk ér. — Mire futotta az elmúlt évben ? — Több kiadványunk jelent meg, így a Könyvtári Hírmondó és Gödöllő város eseménynaptára is, amely a Pest Megyei Hírlapban megjelent cikkeket is tartalmazta. A Dzsungelharc című kiadványunk a középiskolások könyvtárhasználati ismereteit gyarapítja. Olvasótáborunkat a Hazafias Népfronttal közösen szerveztük. Mivel az írók tiszteletdíja egyre emelkedik, inkább szerkesztőségek munkatársait hívtuk meg az utóbbi időben. Meghirdettünk egy tehetségkutató irodalmi pályázatot is: több száz prózai mű és vers futott be... Könyvbörzéinken rengeteg kötet cserél gazdát. Amellett, hogy elővételi jogot élvezünk, fénymásolásra, illetve a ritkaságok nyilvántartására is alkalmunk nyílik. Kiárusítjuk leselejtezett könyveinket, így némi pénzhez is jutunk. Ami pedig a jövőt illeti, nagyon örülünk, hogy kétszáz négyzetméterrel növelik az intézmény alapterületét még ebben az évben. Szilas Zoltán melésre irányul. A nagyüzemen belül érdekérvényesítési lehetőségeiket illetően nincsenek nagyon jó helyzetben. Az alaptevékenységhez tartozó ágazatokban és a kiegészítő tevékenységeket illetően is helyzetük jelentős részben nem korszerű technológiai folyamatokhoz, technikákhoz kötött. Más kérdés persze, hogy gazdasági kényszerűségek, a foglalkoztatottság helyzete, az alacsony munkabérek alig-alig mozdulóvá konzerválhatják ezt a csoportot. A szakmunkások ismét egy másik jellegzetes csoportját adják a mezőgazdaságban dolgozó fiataloknak. A hagyományos mezőgazdasági szervezetben szűk csoport volt a mai szóhasználattal szakmunkásoknak nevezhetők köre, mára azonban a modern nagyüzemi foglalkozási struktúra fontos része. Nem véletlen, hogy e rétegben igen nagy a fiatalok aránya és hogy a 30 év alatti férfi mezőgazdasági aktív keresők — már ami a községi lakosokat illeti — 53,2 százaléka tartozik e csoportba. Konvertálható, modern szaktudás jellemzi az agrárifjúság e részét, s ezért pozíziója a nagyüzemen belül jó. Perspektívában ez a pozíció csak erősödik, ahogyan a hagyományos felkészültségű, a mezőgazdasági termelés tradicionális szocializációján átmenő idősebb rétegek számaránya csökken, s kiszorulnak a közvetlen termelésirányítói pozíciókból is. A szakmunkásfiatalok csoportja általában hordozója az üzemen belüli progresszív törekvéseknek, hiszen helyzetét ezek csak erősítik, s az átlagnál magasabb innovativitást mutat a kistermelésben és a személyi, családi fogyasztás szférájában is. Az agrárifjúság számára, éppúgy, mint a parasztság, a falusi lakosság esetében a mezőgazdasági kistermelésből származó jövedelem az egyetlen lehetőség, hogy modernizálja életkörülményeit, megteremtse a modern életmód anyagi bázisát. Mindez természetesen igen nagy erőfeszítésekbe kerül, az életmódot jelző tevékenységrendszer kötöttebbé válhat, aminek hátrányait már ma érzékelhetjük, különösen a jelenlegi rossz gazdasági körülmények között, előnyei viszont csak hosszabb távon, a következő generáció életterében, életmódjában teljesedhet ki. Többféle vélemény alakult ki arról, hogy vajon a fiatal generációk vállalják-e a kisüzemi termeléssel kapcsolatos hátrányokat, s bizonyos jelek arra mutatnak, hogy nem követik szüleik életformát meghatározó gazdálkodási módját. Tudományos vizsgálódások eredményei azt a véleményt erősítik, hogy a fiatalok csökkentett területen, de egyre intenzívebben gazdálkodnak. Ebben a változásban az agrárifjúság képzettebb, a nagyüzemen belül is meghatározóbb csoportjai járnak az élen. Jellemzi e csoportokat a specializációra való törekvés, a szakosodás, az ésszerűbb gazdálkodás igénye. Mindez természetesen csak akkor eredményes, ha megfelelő érdekeltség, ösztönzési rendszer kialakítható, ha megvannak a modernizált kistermelés ipari hátterének feltételei, az értékesítési biztonság. Ezek a tényezők azok, amelyek sajnos sokszor ma hiányoznak, s a termelés gátjává válnak. Az agrárifjúság legjobb helyzetben lévő csoportjainál megfigyelhető hosszabb távon a gátló tényezők hatása ellenére egy többé-kevésbé kialakuló tendencia, melynek lényege abban áll, hogy mint az egyik vizsgálat találóan megjegyezte, a mezőgazdasági kistermelés életformából vállalkozássá alakul. A jelenlegi helyzet azonban nem kedvez eléggé a vállalkozói szemléletű kistermelésnek. Visszatérve az agrárifjúság jellegzetes csoportjaihoz, o nők körében a második legnagyobb létszámú csoportot a szellemi dolgozók alkotják. Többségük — ismerve a felsőfokú agrár- és más végzettségű nők csekély számát az ágazatban — beosztott ügyviteli és adminisztratív munkát végez. Egy bizonyos időszakig létszámuk növekedése a mezőgazdasági nagyüzem szervezésének, vezetésének korszerűsödésével, vállalati vonásainak erősödésével együtt jelentkezett, mára azonban a helyzet megváltozott, s nem biztos, hogy az ügyvitel korszerűsítése hasonló extenzív bővítést kíván. Pozíciójuk a nagyüzemben igen előnyös. Helyzetük sokféle előnyét kamatoztatják az üzemen belül és a privát szférában is. Nem véletlen, hogy e munkakörök keresettek. Fennáll viszont annak veszélye, hogy előnyös helyzetüket jó érdekérvényesítési lehetőségük miatt a progresszív törekvések ellenére is konzerválják, különösen akkor, ha nem fűződik érdekük a változáshoz, az átképzéshez. Végül létszámában a legkisebb, de az ágazat fejlődésének szempontjából igen jelentős ifjúsági csoportról, a mezőgazdaságban dolgozó fiatal értelmiségiekről kell beszélnünk. Tekintve, hogy 30 év alattiakról van szó, többségük pályakezdőnek minősíthető. A hetvenes években lezajlott nemzedékváltás a felső irányítói, vezetői posztokon ma már a múlté. A gyors előrejutás lehetőségei megcsappantak, s ez együttjárt a mezőgazdasági értelmiség életkorának növekedésével. A mezőgazdasági jellegű felsőfokú végzettségűek körében a 30 éven aluliak aránya 1970-ben még 35.6 százalék volt, 1980- ban 24,6 százalék. Ezek az arányok a férfiak esetében 33,3 százalékról 22,5 százalékra, a nők esetében 50,4 százalékról 35 százalékra mérséklődtek. Mindez jelzi hogy az élettérért, a vezetői pozíciókért folyó küzdelem, vagy másképpen szólva a generációváltás területe, színtere a felső vezetésről áttevődött elsősorban a termelésirányítói szférába, ahol még nagyobbak a fiatal értelmiségiek számára a kifutási lehetőségek. Ennek az agrárifjúsági rétegnek helyzetére fokozott gondot kell fordítani. Az ágazat helyzete ma nem kedvező, a modernizáció lelassult, sok helyütt megállt, s az emberi tényezőben rejlő tartalékok kihasználása, az ágazat, a nagyüzemek alkalmazkodása, megújulóképessége nagymértékben attól függ, hogy az agrárifjúság e rétege, de más csoportjai is milyen mértékben válnak az üzemen belül az új törekvések, értékek képviselőivé, támogatóivá. Dr. Kulcsár László, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem adjunktusa ADÓK ÉS ADÓZÓK K evés, kevés és harmadszor is kevés az, amit a gazdaság teljesítményként nyújt. Minden tekintetben és egyre nyomatékosabban beigazolódik a nemzetközi kereskedelemben teljesítményeink — áruink, szolgáltatásaink — folyamatos leértékelődése. A magyar gazdaság súlyosodó gondjait a régóta és sokszor emlegetett, de végre nem hajtott, több tekintetben el sem kezdett szerkezetváltásra, -átalakításra kell visz- szavezetnünk. Tevékenységeink — áruink, szolgáltatásaink — egy jelentős köre nem hogy hasznot, új értéket hozna, hanem a költségeket sem téríti vissza; veszteséget termel. Ráfizetésekből pedig nem lehet megélni ...! Egyszerűen megfogalmazható, de roppant bonyolultságú, sokszoros kölcsönhatásokat magába foglaló teendő áll a fő helyen feladataink között: a költségvetési egyensúly javítása, a külföldi adósságállomány növekedésének megállítása, majd csökkentése. Ennek a célnak a jó — mert hatásos — szolgálata a gazdaság egészét érintő, alapvető beavatkozást követel, olyan új eszközök seregét, amik használata — kockázatoktól terhelve! — a szocialista gazdálkodás körülményei között eddig ismeretlen volt Ilyen új eszköz — és korántsem cél, amint azt a megye sok helyén hallható vélemények tévesen minősítik — a tervezett adó- és árreform. Amihez — rögtön hozzátesszük — bérreformnak is kellene kapcsolódnia. Bármennyire is szükséges lenne azonban ez most, csupán később kerülhet rá a sor, mivel — ki kell mondani — egész egyszerűen nincsen rá lehetőség; fedezet, forrás. Akkor tehát? Minden tekintetben csakis újabb terhek? Hajlamunk erős a fekete-fehérben, a nem folyamatokban való gondolkodásra. Ezt tapasztaljuk mostanában is. Sajnos. Annak ellenére, hogy bizonyos — átmeneti — elemek már ma a tervezett változtatások irányát mutatják, például a kiemelkedő jövedelmezőségű vállalatok nyereségadó-kedvezménye, a gyorsított amortizáció lehetősége, a forgóalap-feltöltési kötelezettség eltörlése stb. A tervezett változtatások végrehajtása sürgős. Az adó- és árreform halasztása tovább rontaná amúgy is rendkívül feszült gazdasági helyzetünket, nem kiutat kínálna, hanem tartósítana egy nehezen áttörhető bűvös kört. Napjainkban a vállalatok, szövetkezetek adózása már- már áttekinthetetlen. Az elvonások és a támogatások olyan kusza rendszere alakult ki, amely már nem rendszer, tényleges szerepét, feladatát nem tölti be. Az adóreform célja, hogy a kényszerítés hatásos eszközét hozza létre a gazdasági szerkezet átalakítására, a jövedelemtermelő képesség növelésére, a nemzetközi mérlegelést jobban elviselő kivitel megteremtésére. Ehhez az új eszközhöz — amely, szemben a mai, hamis várakozásokkal. korántsem automatikusan ható csodaszer, s még kevésbé gyógyír a gazdaság valamennyi problémájára — a tervezettek szerint olyan elemek kapcsolódnak, mint a nyereségadó — ma még vitatott mértékű — csökkentése, a vagyon- és a béradó eltűnése a vállalati mérlegből stb. A kívánt irányú elmozdulás, a hatékonyság javítása érdekében a költségvetés tehát az új rendszerben lemond a vállalati befizetések egy részéről, ezt a hiányt azonban — mivel a költségvetési kiadások java meghatározott — a személyi jövedelemadóból származó többletnek ellensúlyoznia kell. E zek szerint helytálló lenne az a sokfelé hallható vélemény, hogy kevesebbet adózó vállalatok, többet fizető állampolgárok? A látszat ez, de a látszat mindig csalóka. Az adó- és árreform valójában olyan csomagterv, amely egyszerre kíván utat nyitni a termelésben a húzó szerepet betöltő ágazatoknak, vállalatoknak, illetve a lakosság körében az igazságosabb közteherviselésnek. Ez az útnyitás bizonyosan nem lesz konfliktusoktól mentes sem a termelés, sem a lakosság esetében. Egyvalami azonban ma szilárd alapkőnek ítélhető. Ez pedig az — és mindenféle szóbeszéddel ellentétben —, hogy az állam a személyi jövedelemadó bevezetésével összefüggésben vállalja, a bérből és fizetésből élők egyéni nettó keresete n e csökkenjen 1988. január elsején, azaz az adó- és árreform bevezetésének tervezett időpontjában. Amit érthetően nem azonosíthatunk a többféle jövedelem összegével, s még kevésbé azoknak a csoportjaival, akik eddig jövedelmük egy tetemes — olykor nagyobb! — részét kivonták az adózás, a közteherviselés alól. Nem a tekintély, hanem az igazság tiszteletével Marxhoz visszanyúlva: ő azt írta — Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című könyvében —, hogy „erős kormányzat és erős adók azonosak’’. Bár mindig szem előtt tartottuk volna ezt a, nem csupán Marx miatt kézenfekvő megállapítást! Pontosan a gazdaság- politikai, kormányzati következetlenségek, ismétlődő beavatkozások, egyedi kivételezések vezettek a régóta megoldásra érett teendők, feszültségek felhalmozódásához. Az állami költségvetés bevételei 1985-ben — az 1986-os zárszámadás még érthetően nem áll rendelkezésre — 593,5 milliárd forintot tett ki. Ebből a lakosság befizetései 22 milliárdot képviseltek. Ugyanakkor például fogyasztóiár-kiegészítésre 50,2 milliárd forintot adott ki a költségvetés, s ennek az összegnek a kétszeresét — jeleként annak, valójában mit ér az, amit megtermelünk — a vállalatok és a szövetkezetek támogatására...! Ez utóbbi bankóhalom évről évre nőtt, minden meghirdetett szándék ellenére, bizonyítva, alapvető beavatkozásra van szükség, mivel a társadalom sok olyasmit visel és tart el, ami nem hogy hasznára válna, hanem kárára van. M erész lépés az adó- és árreform tervezett januári bevezetése, hiszen a szocialista országok egyikében sem található ilyen típusú eszközrendszer. A nem próbált kockázattal jár, a meg sem próbált azonban maga a kudarc bizonyosságai Ezt kell belátnunk, elfogadnunk; nem megy könnyen. Felhalmozódott és súlyos gondjaink nem adnak más választási lehetőséget, mint olyan kibontakozási programnak a létrehozását, amely hosszú távon feloldja a tartóssá vált feszültségeket. Ennek a programnak része az adó- és árreform, előkészítője olyan további, döntő gazdaságpolitikai lépéseknek, amelyek végre nem csak ígérik, hanem be is váltják a felfelé induláshoz fűzött társadalmi méretű reményeket. Mészáros Ottó
