Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-25 / 97. szám

1987. ÁPRILIS 25., SZOMBAT

Az akadály felett Rácz Mónika és Simon Krisztina

(Hancsovszki János felvétele)

Van-e igény a lovassportra?

Akaraterő és egyéniség kérdése

Különösen fizetőképes külföldi vendégeknek még ma is szívesen emlegetjük, hogy a magyar lovas nemzet, ám a szakma évtizedek óta kongatja a vészharangot a lótenyésztés felett. Sajnos a gyakorlat bebizonyította, hogy a néhány éve kezdődött fellendülés, a sorra nyíló lovasiskolák jó része szintén nem az állatállomány tenyésztését, javítását tartja szem előtt, hanem elsősorban gazdasági érdekeket. Mert könnyű és kényelmes kiöregedett jószágok béketűrésére építve egzotikumot kereső turistákat megszabadítani pénzüktől. Ám lényegesen nehezebb versenyzésre, tenyésztésre alkalmas állományt nevelni úgy. hogy fenntartásuk költségeit ne a potrohos bérlovaglók cipelésével kelljen a jószágoknak megkeresni.

nék. Inkább a lovassport meghonosítását és a tenyésztést tűztem ki célul magam elé.

— Azt mondják, hogy itt a bérlovaglás óradíja jóval alacsonyabb, mint bárhol a környéken. Miért tartja ilyen alacsonyan az árait?

— Elsősorban gyerekek járnak hozzám, akiket kezdetben futószáron vezetek kör- be-körbe. Akaraterő és karakter kérdése, mennyi idő alatt tudnak mindhárom járásmódban kapaszkodás nélkül megülni a nyeregben. Ha eljutottak erre a szintre, akkor már el lehet dönteni, hogy a sportolók közé kerülnek-e. Akikr ben találtam fantáziát, azokat igyekszem mind a lovas- torna-, -akrobatika, mind a díjlovaglás, díjugratás szakágba eljuttatni a versenyképesség szintjéig. Most is van válogatott kerettag gyerekem és a felnőtt korcsoportban egyéni országos bajnok is. Ilyen eredményeket nem a szülők anyagi lehetőségei, hanem csak a gyerek képességei alapján lehet elérni. Ezért maradtak nálam az árak ilyen szinten.

— Versenyeztetni azonban magáncégtől nem lehet. Hogyan kerülhetnek akkor a válogatott keretbe, versenyekre a gyerekek?

Gyerekkorától kezdve

Ügy tűnik, konok elszántság szükséges ahhoz, hogy valaki mégis a nehezebb utat válassza. Miközben sorra oszlanak fel a tsz-ek istállói és lovasiskolái, akadnak önfejű magánemberek, akik éppen e nem túlságosan nyereséges ágazat fejlesztésére teszik fel az életüket. Nyirő Lászlót például százhalombattai majd két hektáros birtokán már a kora reggel is állatai között éri. Etetés, itatás, istállótisztítás közben jut ideje mindén paripát alaposan szemügyre venni, hallgatnak szavára, tisztelettudóan félrehúzódik még Fáraó, a tenyészcsődör is, ha a vasvillával almozni vagy szénát hordani kér helyet.

Nyirő László azon megszállottak közé tartozik, akik gyerekkoruktól ragaszkodnak egy elképzeléshez. A százhalombattai termelőszövetkezet igá- sai keltették benne évtizedekkel ezelőtt az érdeklődést. Akkor határozta el, hogy egyszer majd ő is lehetőséget teremt a lovak, a lósport megismerésére a gyerekeknek. 1975-ben nyújtotta be egy lovassportbázis felépítésének tervét, amelyre a városi ^tanács 1980-ban adta ki a megbízólevelet.

Az öt év azonban nem volt elegendő a magánberuházás engedélyeztetésére. Csak ’82- ben sikerült végre beszerezni az összes hivatalos papírt, s következő év május 1-jén — sok munka, építkezés, szaladgálás után — nyithatta meg a Benta Lovasiskola kapuit.

A sport a lényeg

Hűségesen követem szokásos reggeli munkáját végző házigazdámat a telepen, miközben mindezt elmeséli. — Még egy pillanat türelmét kérem — mondja megint, és egy moslékos vödröt kap fel. Két kedvenc malacukat kell még megetetni, a jószágok kutyahűséggel futnak elébe, nem csoda, hogy nem volt szívük levágni őket. De, ha már erre jár, ad valamit a nyulaknak is, szóval kár sorolni: a gazdaságban akad tennivaló bőven.

— Eredeti szakmám gépész- technikus — mondja, mikor itatás előtt leülhet végre néhány percre.

— Tulajdonképpen ma is abból élek, minden megbízást el kell vállalnom, hogy fenntartsam a családot és a telepet. Bérlovarda vagyunk tulajdonképpen, de nem szeretem az idegenforgalmat, az átfutó vendégeket. Az állományom sem olyan — fiatal versenyfélvérek —, hogy bárkit nyugodtan rájuk ültethetMár versenyezhetnek

— Éppen ez volt a legnagyobb bánatunk. Évek óta keresek megoldást a kérdésre, de a városi sportegyesületek közül egy sem akadt, amelynek szüksége lett volna egy lovasszakosztályra. Érdekes, hogy a városi sportiskola sem ismeri el a lovaglást, mint sportágat. Negyedik osztályban kell választaniuk a gyerekeknek, a lövészettől a kajakozásig bármi mellett dönthetnek, de a lovassport a listán nem szerepel. Ennek eredménye, hogy a válogatott kerettagomnak például az itteni heti háromszori háromórás edzés mellett még kosárlabdáznia is kell. Ügy tűnik, most sikerült megoldani ezt a problémát. A Budapesti Műszaki Egyetem egyesülete, a MAFC vállal fel bennünket. Így a gyerekek versenyezhetnek és olyan kapcsolat alakulhat ki az egyesülettel, amely számukra is — más sportágak tagjait hozhatják le ide, az öttusázók itt edzhetnek — és számunkra is kedvezőek.

A MAFC — Corso Benta Lovasiskola immár, mint szakosztály — bár ez még a cégtáblán nem szerepel — talán kivívja előbb-utóbb a helybeli sport- és oktatásügyi illetékesek elismerését. Hiszen

a lakosság körében már igen kedvelt. Május 1-jétől a szüreti mulatságig a legkülönbözőbb rendezvényeken szórakoztatják lovas programjukkal — ingyen — a százha- lombattaiakat, nem beszélve arról, hogy imád ide járni a körülbelül harminc versenyző és a számtalan most tanuló gyerek.

A hivatalos értékítélet, úgy tűnik, még mindig a letűnt dzsentrivilág ízét érezheti, amikor nem támogatja a lósport fejlődését. Hiszen a lovasiskola forgalma igenis azt bizonyítja, hogy van igény erre Százhalombattán. S, ha figyelembe vesszük, hogy az Állami Ifjúsági és Sporthivatal, a lovasszövetség méltó nak ítéli Nyirő Lászlót arra, hogy valamennyi rendezvényükre elvárják őt és tanít ványait, s, hogy a MAFC hasonlóképpen ítélte meg hozzáértését és sportszeretetét, sajnálatosnak látszik, hogy Százhalombatta lemondott arról a dicsőségről, hogy magáénak mondhassa a jövendő sportsikereket.

Márvány! Ágnes

Kétfrontos küzdelem Dunaharasztin

Tovább kuszálódtak a szálak

Mikor jő el végre a paradicsom a Paradicsom-szigeten? Hisz tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy a Duna által ölelt terület pihenést, kikapcsolódást nyújtson a megfáradt embereknek, felnőttnek, gyermeknek egyaránt, hosszú békés órákat a horgászoknak. Ám valami mégis hibádzik — egy kis rend a kemping körül.

Egy gyanús tétel

Ez az a létesítmény, amit néhány esztendővel ezelőtt egy polgárjogi társaság alakított ki. A vízparthoz közel eső területen húsz háromágyas faház bújt ki a földből, elkészült a kiszolgáló egység, ahol helyet kapott egy női, férfizuhanyozó, vizesblokk, s egy büfé, ahol nemcsak üdítőt, kávét, italt kapott a vendég, hanem éhét is olthatta a tulajdonos által felszolgált egytálételekkel. Tehát minden helyben volt ahhoz, hogy a nyaralók, kempingezők jól érezzék magukat.

Ugyanígy vélekedett e kérdésről a Dunaharaszti Tanács is, felismerve azt a tényt, hogy a szigeten nyáron úttörők százai pihenhetnek, s nemcsak a helybelieknek, hanem a folyóág másik oldalán élő szigetszentmiklósi diákoknak is kitűnő táborozási alkalmat nyújt.

Így került sor arra a szerződésre a tulajdonos polgárjogi társaság és a nagyközségi tanács között, mely értelmében a tanács megvásárolta a társaságtól a létesítményt. Mekkora legyen a vételár? A két fél a döntést egy harmadik „személyre”, a Szigetszentmiklósi Tanács költségvetési üzemére bízta: vagyis, mennyiért végeznék el ők azokat a munkálatokat, amelyek a kempingben megteremtődtek. Az így kialakult költségvetés szerint ez 6,2 millió forintra rúgott. Egymilliót át is utalt a tanács a társaságnak, ám ekkor a Pénzügyminisztérium Ellenőrzési Főigazgatóságán valakinek feltűnt ez a hatmillió forint. Kicsit sokallták az összeget, melynek következtében szakértői vizsgálatot rendeltek el. Nemrégiben megtörtént a helyszíni szemle, s az előzetes becslések szerint az itt realizálódott munka értéke bizony nem több 3—3,5 millió forintnál!

— Ezek után hogyan alakul a kemping sorsa ? — kérdeztem Fodor Antalnét, a Dunaharaszti Tanács elnökét.

— A kemping és a szerződés két különböző témakör. Ez utóbbi egyelőre ott tart, hogy kifizettük az egymillió forintot, s amennyiben a PM jelentését kézhez kapjuk — valószínű, hogy a jövő hónapban —, igyekszünk kifizetni a maradék 2—2 és fél milliót is. Bár ez is óriási megterhelést jelent a tanácsi költség- vetésnek,

A föld alól is

— Milyen forrásból teremtik elő ezt az összeget, amely nem nevezhető éppen kis tételnek?

— Biztosat még nem tudok, de ez az a tipikus eset, amikor a föld alól is elő kell kerítenünk a pénzt. Egyik lehetőségünk, hogy építési telkeket értékesítünk harminchat családi házas övezetben, s ugyanakkor üdülőingatlanokat is szeretnénk eladni.

— De vajon mit fog szólni az elúszó hárommillióhoz a másik fél, a polgárjogi társaság? Nem hiszem, hogy köny- nyen lemondanának róla!

— Több, mint valószínű, hogy bírósági úton próbálnak érvényt szerezni a 6,2 milliós szerződésnek. Ezt mi egyoldalúan borítjuk fel, de szakértői vélemény alapján. Hiszen a társaság által feltüntetett adatok nem mindig felelnek meg a valóságnak. Csak egy példa. A kerítéshez lerakott oszlopok félméteres betonba lettek beágyazva — szerintük. Aztán mikor nemrégiben kicsit szaporábban esett az eső, alkalmunk volt

a kidőlt oszlopok betonalapzatát megtekinteni, ami bizony nem volt mélyebb húsz centiméternél! Ezt a tanácsnak kellett rendbe hozatni. Elég volt egy közepes erősségű vihar, hogy megrongálódjon a tető. De sorolhatnám tovább a hiányosságokat.

Lengyel cseregyerekek

— (Mellesleg az az érzésem, hogy az igazi bűnös ebben a dologban inkább a kivitelező, mint a társaság — hacsak nem egy és ugyanaz a két cég —, hiszen feltételezhető, hogy a társaság valóban megrendelte és ki is fizette az említett munkálatokat, amikről az építők nagyvonalúan megfeledkeztek. Vagy az egyszerűbb, olcsóbb, és könnyebb megoldást választották.)

— A kempingvásárlás célja a gyermekek nyári táboroztatása volt eredetileg. Lesz-e ebből az idén valami?

— Egyelőre üzemeltetőt keresünk — mondja Fodor An- talné. — A tavalyi nem volt jó gazdája a tábornak, így ezt a házasságot felbontottuk. Rendkívül rossz állapotban kaptuk vissza a kempinget. A tanács végrehajtó bizottságának most az a feladata, hogy a jelentkezők közül kiválassza azt az üzemeltetőt, amelyik nyereséget is hoz a konyhára, de ugyanakkor olyan feltételekkel is vállalja az üzletet, hogy legalább másfél hónapig a napközis tanulóké legyen a tábor. Jelenleg három pályázó van, a dunaharaszti kisszövetkezet, az Intercoop, amelyik a helybeli szabadidőközpontot építette, és a régi bérlő, a Ke- veép. Hogy az idén lesz-e ebből valami? Kell, hogy legyen, mert szerződésünk van egy lengyel gyermekcsoporttal, akik csereüdülés keretében jönnek Harasztiba. Az itteni általános iskola diákjai tartanak kapcsolatot velük. S ha máskor nem fs, de arra a két hétre, amíg ők itt lesznek, a tábornak rendben kell lenni!

Fiedler Anna Mária

A

téltemetés óta csak kétszer jutottunk ki a Tyúkos-tetőre, noha mi jöttünk volna többször is, de nem lehetett, összeesküdtek ellenünk az ég fellegei. Vagy hideg volt, vagy esett az eső, néha a hó is, halálosan meguntuk ezt a hosszúra nyúlt telet Gyűlöltük a kinti világot, a hétvégeket, amikorra mindig elsírta magát az ég.

Közben persze biztattuk magunkat, hogy egyszer csak elérkezik hozzánk a tavasz, a simogató szellő varázsló pálcája nyomán virágba borulnak a fák. A végén hittük is, nem is. Szomorúak voltunk és kedvetlenek.

Megtanultunk hinni az időjárás-jelentésnek, ha rossz időt jósoltak a meteorológusok, tudtuk, rossz idő következik. Jót meg nem jósoltak, így hát másban nem is bízhattunk. Na de húsvét előtt felragyogott az arcunk, amikor legalább szombatra és vasárnapra jó időt ígértek! Gondoltuk, ünnep vasárnapján díszbe vágjuk magunkat és megnézzük a hegyi világot.

Aztán nagypéntek este, amikor az ember jó hírt már sehonnan sem vár, megcsörrent a telefon. Kedves barátunk, Major János volt a vonal végén. A feleségem arcán láttam az öröm fel- pirosló lángját, szinte elakadt a szava, amikor letette a telefont és mint aki maga sem hiszi a váratlan újságot, elsóhajtotta: Képzeld, megcsinálták az utat a Tyúkos-tetőre.

Ez olyan hír volt, amelyre nyugodtan mondhatom: szinte hihetetlen. Hiszen éppen tíz esztendeje fizette be e hegyi közösség a maga útrészesedését, akkor négyezer forintot, hogy elkészüljön az abbamaradt út, amely ugyan évekkel ezelőtt már felkúszott Béla bácsi tanyájáig, vagyis egy teljes kilométerre a Duna menti betonúttól, de tovább az istennek sem akart jönni. Es 1977 nyarán végre továbbkapaszkodott az út. Noha vagy hatvanan, mi tyúkos- tetőiek abban reménykedtünk, hogy pénzünkért megcsinálják az utat, keserű szájízzel vettük tudomásul, hogy az út, éppen a Tyúkos-tető kezdeténél abbamaradt, s mi, mint a hoppon maradt szerelmesek, attól kezdve csak sóvárogtuk a betonszalag további feljövetelét.

Téltemetéskor — február utolsó napján — néhány lelkes szervező már azzal hitegetett minket, hogy a tanács felülvizsgálja álláspontját és tíz évvel megkésve ugyan, de mégis hajlandó

Takács Tibor:

Húsvéti ajándék volt

lesz megépíteni a jogos utat. Aki akkor nem fizetett,: az fizessen most 6500-at (bár amennyivel többet ért 4000 forint 1977-ben) és akkor eddig meg eddig megcsinálják az utat.

Még ha megsértődnek a lelkes szervezők, akkor is megírom, nem hitt már senki az útban. Ugyan már, becsapottnak éreztük magunkat egy évtizeden ét. Tavaly, teho-ügyben még leveleztünk is a tanáccsal, mondván: ha út lesz, minden lesz; lelkesedés, hit, pénzbefizetés, csak adják vissza elvesztett hitünket s csinálják meg az utat.

Nagyszombat délelőttjén vendéget vártam Szegedről, Lajos sógoromat, aki éppen utazni készült este Amszterdamba, a fiához. Rá való tekintettel nem is akartunk kimenni, mondván, ne fárasszuk a hosszú út előtt állót, de amikor mégis kimondtam a bűvös szót: Szentendre, Lajos kapva-kapott az ötleten, ő lesz a legboldogabb, ha kiszaladunk, akár csak egy-két órára is.

A húsvéti sonka már amúgy is puhára főtt, nekivágtunk hát délelőtt 11 órakor a közeli útnak. Ezt szeretem Szentendrében, hogy 25 perc alatt kifutunk, öt perc alatt felkapaszkodunk, s máris mienk a legcsodálatosabb hegytető e kis hazában.

Bevallom, én a hazámat is jobban szeretem, mióta van belőle kétszáz négyszögöl körülkerített földem, rajta hét fenyőm, kettő a Hargitáról, hét tu- jám, kettő a Krím-félszigetről, tizennyolc gyümölcsfám, amelyek ugyan még mindig csak ígérik a termést, de egyszer majd meghozzák a Kánaánt. Ez a kétszáz négyszögöl nekem az írószobám, mennyezetem az égbolt, szememnek csak a látóhatár szab gátat, s egy pillantással körbeölelem a világot, Budapesttől Vácig, látom a Duna két ezüstcsíkját, kinek van még ilyen dolgozószobája, írótársaim?

Most is ezt látom, mert a teraszon ülve gépelem e sorokat húsvéthétfőn, s újra hiszek a meteorológusoknak, hiszen esőt jósoltak a mai délutánra,

most már cseperészik, dalolnak a víz- cseppek, de már nem kell félni, hogy jaj, mi lesz az úttal, hogyan ereszkedünk lefelé, hiszen amikor nagyszombat délelőttjén bfekanyarodtunk a hajdani rossz útra, amely tíz éven át gyötörte autóink kerekeit, nem akartunk hinni a szemünknek, csodálatos aszfalt- szőnyeg fogadott, amely kisvártatva kétfelé ágazott, mi jobbra kanyarodtunk, s meg sem álltunk a házunk előtt, hanem addig autóztunk, amíg csak el nem fogyott alólunk az út. Es ez csak ott következett el, ahol véget ért az utca, véget értek a házak, mi is visszafordultunk hát, s diadalmasan szálltunk ki a csontszín Ladából.

Ilyen húsvéti ajándékot senki nem kapott Szentendrén. Csak mi, ötvenen- hatvanan, sajnos, öten kimaradtak az áldásból a balra kanyarodó út végén, de hát ez csak azt jelzi, soha sem teljes az öröm. Az már igazán ráadás volt, hogy nyíltak a sárga nárciszok, kivirágzott a mandulafa, s mint egy óriási sárga csokor, úgy fogadott a nagyra nőtt aranyesőbokor.

És éppen csak kigyönyörködtük magunkat, s már siettünk is hazafelé, de még összevillant a szemünk a szomszédokkal, igaz a közösségért legtöbbet munkálkodó szomszédnak átkiabáltuk: köszönjük! Másra, kézfogásra vagy áldomásra most nem jutott idő. De kijöttünk húsvét vasárnapján, kijöttünk ma is. Dplelőtt mi Iocsolkodtunk, most az ég öntöz, de bármilyen hihetetlen, kell az eső a szomjas hegytetőre, hiába telt meg színültig a ciszternám, ha megkaparjuk a földet, bizony már száraz.

óhajt a kert. Nyújtózkodnak a fenyők, az oszlopos tuják, az előbb még, a borulás előtt, daloltak a méhek és bogarak a magukat illegető mandulafák előtt.

A messzeségben az ég összeér a földdel, hallom a füvek nyújtózkodását, maholnap nyírni kell a gyepet. Mert mégiscsak megérkezett a tavasz, amely elhozta nekünk húsvét ajándékát, a megépült aszfaltút varázslatos szőnyegét.

s