Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-18 / 92. szám

1987. ÁPRILIS 18., SZOMBAT PEST •meg re. Man MAGAZIN Váláshoz vezet a vita A nyúl ma senkit sem boldogít — Akárhogy is, az igazi húsvéti ajándék az éld állat — mondja a fiatal apa a doboz alján ijedten lapuló nyúlra bök­ve. Szánalmasan remeg a szerencsétlen állat — pár órája még társaival élvezte a nyugodt, békés, ketreces életet. Mint Vitányi András tapsifülesei is. Igaz, az érdi nyúl tenyésztő szakcsoport elnöke sem biz­tosítja az idők végezetéig 250—300 állata számára a jelenle­gi körülményeket. Ahogy máskor, most is csak addig neveli őket, amíg azok úgymond eladósúlyba cseperednek. Ez pedig nem hosszú idő; Vitányi András mégsem tudja biztosan, ki lesz a következő vevője. Nem lesz természetvédelmi botrány Egy hajóban kell utazniuk No, nem arról van szó, hogy bizonytalan, eleve ku­darcra ítélt vállalkozásra ad­ta volna a fejét, hogy nem kell senkinek sem az áruja — a szakcsoport elnöke ehhez már túlságosan tapasztalt, s nem éppen fiatal, meggondo­latlan ember. Egyenlőséget kérnek Csakhogy szerződés ide vagy oda, az érdi szakcsoport elnöke állítja: ha nem jut­nak egyezségre a Buda Kör­nyéki Áfésszel, ha az nem enged többet, nem ad plusz jogokat, akkor bizony új partner, másik felvásárló után néznek. Olyan után, amely — mint mondja — egyenlő félként kezeli őket, amely megtesz mindent a te­nyésztési kedv serkentése ér­dekében. Mert nem elfogad­ható az a mérték, amellyel csökken manapság a környék­ben a nyúltenyésztési kedv, mint ahogy sérelmezik az érdiek közül azt is sokan, hogy a szerződés szövegezése előtt nem hallgatták meg őket. — Anélkül, hogy kikérték volna a véleményüket, olyan pontot vettek bele a szerző­désbe, amely egyértelműen sérti az érdekeinket. Honnan tudjam például én azt két- három héttel korábban, hogy mi lesz a nyulaimmal? Már­pedig ma csak annyi a biz­tos, hogy hány darab van, az nem, hogy mennyire gyara­podnak. Elég egy betegség, rosszabb táp, s máris főhet a fejem; a szerződés ugyanis kimondja, hogy a keletkezett kárért és a bejelentés elmu­lasztásáért bennünket terhel a felelősség. Hát ez az, ami miatt nem szerződnek a Bu­da Környéki Áfésszel az ér­diek. Máskor már januárra, de legkésőbb február végére én magam megkötöttem vagy ötvenet. Most összesen öten állapodtak meg — fújja egy- szuszra a nyúltenyésztők érdi szakcsoportjának elnöke, s közben hivatalos aktákat, pa­pírokat keres. Elém teszi az imént említett szerződéster­vezetet — valóban ott a passzus, a kifogásolt tétel. S Vitányi András sorolja to­vább a sérelmeket. Állítja, hogy nem tett jót a nyúltenyésztés ügyének az a sok személyi változás, ami az utóbbi években az áfész- né! bekövetkezett. Régóta nem tudnak egyezségre jutni a szerződéses szállítás kérdésé­ben, előfordul még ma is, hogy hiába várják a felvá­sárlót, az csak nem érkezik meg a megadott időpontban. Aztán ott a telephely ügye; ugyancsak évek óta kérik, mégsem nyitnak az illetéke­sek új felvásár'óhelyet Er­den. Ezért fordulhat elő, hogy annak, aki nem tud torony- íránt menni a portékával, öt kilométert is meg kell ten­nie a mázsás tápos zsákokkal, vagy az átadásra szánt nyu- lakkal. Nem csodálkozom hát, ami­kor hozzáteszi az elnök, hogy ő is csupán tisztségéből adó­dóan kötelezte el magát. — Amióta az áfésszel szer­ződni lehet, én így tenyész­tek nyulat — mondja, majd hozzáteszi, hogy ha nem ra­gaszkodna a hagyományokhoz, kilónként csupán 50 fillére bánná ezt. Ennyi ma a kvóta a lekötött húsra, az adott szóra. — Nem vonzó ez már jóformán senkinek, sokan egyáltalán nem szerződnek, vagy ha igen, akkor más he­lyen, más feltételekkel. Mi is megtettük az előkészüle­teket ahhoz, hogy szükség esetén felbontsuk a Buda Környéki Áfésszel kötött egyezségünket. Ezzel ugyan megszűnnénk szakcsoport­ként tevékenykedni, de kis­szövetkezetként folytatnánk mindent a régiben. Ügy számoltunk, hogy nem fizetnénk rá a boltra — igaz, hogy növekedne az adminiszt­rációs teher, hogy bennünket terhelnének a felmerülő költ­ségek, másrészt viszont több pénzért értékesíthetnénk az állatainkat, lényegesen elő­nyösebb, nem egyoldalúan diktált feltételek mellett. Te­hát ha másként nem, akkor egyedül megyünk tovább — ragaszkodunk a nyúltenyész- téshez... Más nézőpontból Mint ahogy saját érveik­hez, igazukhoz az áfész veze­tői ugyancsak ragaszkodnak. Ma már ők sem elégedettek — a nyúltenyésztésbe vetett remények nem váltak valóra. S ha a tevékenység nem is veszteséges, de az elvben megfogalmazott válás ellen már ők sem tesznek — nem tehetnek. Hogy miért, arról a Buda Környéki Áfész ipari és mezőgazdasági főosztályá­nak vezetőjét kérdeztük meg. Rátkai Mihály elöljáróban biztosított arról, hogy nem általános jelenségről van szó, csupán az érdi szakcso­port tagjai kívánnak a jövő­ben nagyobb önállósághoz jutni, pénzükkel, eszközeik­kel saját belátásuk szerint gazdálkodni. — Összesen 30 ezer forint­ról folyt évek óta a vita. Eny- nyi gyűlt ugyanis össze — a költségek fedezése és a tag­ságnak fizetett visszatérítés után — azokból a 20—20 fil­lérekből, amelyeket az áfész- nél értékesített nyulak kilo­grammja után kaptak az ér­diek — magyarázza Rátkai Mihály. — Most az önálló­sodás célja elsősorban az, hogy tőlünk függetlenül dönt­senek a szakcsoport tagjai a felvásárlás, takarmánybeszer­zés és értékesítés kérdései­ben ... Amint a főosztályvezető el­mondta, a jövőben jelentősen megnövekedne e tervbe vett változás révén a szakcsoport tagjainak feladata. Rájuk hárulna ezután a szervezés — piacszerzés, szállítás, felvásár­lás — minden gondja-baja. S ezzel tisztában is vannak az érdiek. Ráckevén évtizedek óta bérbe adják a helypénz sze­désének jogát. Nyilvánvaló, hogy a saját zsebére, haszná­ra dolgozó Csordás Lászlóné — már akkor is az ő tiszte volt — mindig is többet kasszírozott, mint az anyagi­lag nem érdekelt tanácsi ügy­intézők. Amikor 1984-ben meg­alakult a tanács gazdasági és műszaki ellátó szervezete, a feltételek is megváltoztak. Az első évben 98 ezer forintért adták szerződésbe a piacot, majd 1985-ben versenytár­gyalást hirdettek. — Gondoltuk, így nagyobb bevételhez juthatunk — mond­ja Borbély Józsefné, a ga- mesz vezetője. Változás volt az is, hogy vállalkozói szer­ződésben rögzítettük azt, nogy a helypénz behajtásán kívül a De vajon miben látja mind­ezek ellenére a szövetkezet vezetése az okokat? A fő­osztályvezető szerint miért vállalnak vajon ekkora több­letterhet, kockázatot az ér­diek? — Ügy vélem, hogy alap­vetően más nézőpontból vizs­gáltuk mi is, a tenyésztők is a jelenlegi helyzetet — mondja Rátkai Mihály. — Az érdiek ugyanis azt hitték, hogy — köznapian szólva — a szövetkezet halálra keres­te magát eddig ezen az üz­leten. Pedig homlokegyenest más a helyzet — a nyúlhús felvásárlása számunkra nem hoz nyereséget. Már csak azért sem, mert az utóbbi években mindent megtettünk annak érdekében, hogy a te­nyésztők elégedettek legye­nek. Éppen az érdiek kívánságá­ra született döntés arról, hogy jelentős többletköltsé­get vállalva Budapest helyett Környéről szállíttatjuk a tá­pot a tenyésztőknek. Emeltük a felvásárlási árakat és le­mondtunk a szakcsoport ja­vára a háromforintos árrés­ről is. Ma már két forint ter­melési támogatást adunk a 66 forintos kilogrammonkénti ár­hoz, többre azonban nem va­gyunk képesek. Ennyivel vi­szont az érdi szakcsoport tag­jai nem érik be — úgy véle­kednek, hogy önállóan gazdál­kodva többre képesek. Nincs egyetértés Hosszú évek óta egyezke­dünk velük. Csupán 1986-ban három alkalommal próbáltunk dűlőre jutni a vitás kérdé­sekben. Ennek ellenére a szakcsoport most úgy döntött, hogy ezután önállóan szerve­zi, bonyolítja az ügyeit — re­méljük, sikerrel. Mert azért az elmondottakhoz annyit hozzá kell tennem, hogy ha nem is jutottunk közös ne­vezőre, azért nem drukkolunk az érdiek ellen. A főosztályvezető vélemé­nye: ha a jelentős többlet- munka és az önkgnt vállalt kockázat ellenére képesek lesznek nyereséget termelni az érdiek, akkor, bizony le­vonják a tanulságot és felül­vizsgálják az eddigi felvásár­lási tevékenységüket... Az elhangzottak szerint mindkét fél megtett mindent az egyezség érdekében. Az, hogy ez valóban minden volt-e, vagy csak elegendő, netán kevés, az elkövetkező hónapokban dől el. Mert az­zal mindkét fél tisztában van, hogy a nyúltenyésztés más­hol szép haszonnal jár. Pató Zsuzsa takarításról is a bérlőnek kell gondoskodnia. A licitálóknak a kikiáltási ár 20 százalékát kellett bánatpénzként leten­niük. A versenytárgyalás nyertesének pénzét bemutató­ra szóló betétkönyvben őriz­zük, hogy ebből fedezzük a költségeinket, amennyiben az illető nem teljesíti a kötele­zettségét. Ha minden rend­ben megy, akkor a szerződés lejártakor, két év múltán visszakapja ezt az összeget. Az 1986—87-es évre 110 ezer forint volt a piac kikiáltási ára. öten licitáltak, s végül 230 ezerre srófolták fel az összeget. Csordás Lászlóné ma is úgy emlékszik rá, mint egy rémálomra. — A vége felé már csak ketten maradtunk egy asz- szonnyal. Nem akartam ilyen Meglepő a hír, amely 15- én, szerdán jutott el szerkesz­tőségünkhöz: nem tudni, ki­nek a megbízásából és enge­délyével Szigetszentmiklós alatt speciális hajó kotorja a Ráckevei-Duna-ág medrét, ráadásul természetvédelmi te­rületen. Mi tagadás, az újság­író szenzációt szimatol, igazi „rázós" ügyet. Annál is in­kább, mert — különösen Szi- getszentmiklóson — élénken él még a két évvel ezelőtti természetvédelmi botrány em­léke, amikor a kotrás miatt az értékes úszóláp került ve­szélybe. Anélkül hogy tudo­mányos értekezésekkel ter­helnénk az olvasót, szólni kell erről a csodálatos, védett­nek nyilvánított képződmény­ről, amely a vízben találha­tó szerves anyagokon él. Olyan anyagokon, amelyek szennyeznék a vizet, ám a víz tetején úszó láp gyökér­zete megszűri azt s a fenol, illetve a nitrát döntő részét leköti. Halott víz volt Folynak viták ugyan tudo­mányos körökben az úszóláp tényleges hasznáról, az azon­ban tény, hogy míg a Duna- ág felső szakasza a beömlő, alig tisztított szennyvizek miatt igen súlyosan szeny- nyezett, addig Szigetcsép kör­nyékén már tiszta, élő. Ebben pedig elvitathatatlan szerepe van — az öntisztuláson kívül — az arra található kilenc­venöt hektár kiterjedésű úszólápnak. Nagy bizonyossággal állít­ható, hogy arra is van úszó­láp, ahol a kotrógép szabályos lagúnát vágott a szabad vízig és o nádast is elválasztotta a parttól. A kitermelt iszap pedig a nád szélére került. Kétszeresen -is szomorú ké­pet nyújt a part. Ugyanis az igazsághoz tartozik, hogy né­hány héttel ezelőtt valaki egy­szerűen felgyújtotta a ná­dast. — Kaptam hideget, meleget az emberektől, amikor kijöt­tem ide 13-án, hétfőn, arra a hírre, hogy kotorják a med­ret — meséli László István, a szigetszentmiklósi tanács mű­szaki osztályvezetője. — Ugyanis a parton élők egy­öntetű örömmel fogadták a kotrást. Ezt a vízrészt gya­korlatilag lezárták, amikor egy fahíd helyett betonhíd épült itt a közelben. Azóta, mivel nincs a víznek átfolyá­sa, posványosodik, bűzölög az iszap. Ennek ellenére nem az a megoldás, hogy maszekban kotrót bérelnek a lakók, illet­messzire elmenni, hiszen ha valaki, én tudom, hogy meny­nyit lehet kihozni ebből a piacból. Mégis bemondtam a 230 ezret, mert olyan régóta csinálom, hogy e nélkül ta­lán már nem is tudnék lé­tezni. Azután megbántam, mondtam is az asszonynak: odaadom 30 ezerrel olcsób­ban, csak vigye. De nem kel­lett neki. Máig sem értem ... Csordás Lászlónénak ha­vonta 20 ezer forintot kell be­fizetnie, novemberben és de­cemberben pedig 15—15 ez­ret. És most már az ő dolga a takarítás is. — Lassan eltelik négy hó­nap, s az idén még mínusz­ban vagyok — panaszolja. Olyan rossz az időjárás, hogy alig fordul meg valaki a pia­con. A kistermelők is egyre kevesebben jönnek, mert a fóliasátrak megszenvedték a szelet. A kisebb láda da­rabjáért 3, a nagyobbakért 4 forintot kérhetek, a baromfi darabja 1 forint, a kirakodók és egyéb helyfoglaiók 15 fo­rintot fizetnek méterenként. Ezért a kis pénzért nagyon résen kell lenni, mert gyak­ran megpróbálnak átverni. A víz újra él, de vajon mi­lyen összetételű iszap kerüli a partra, nádra? ve telektulajdonosok és min­den előzetes terv nélkül, sa­ját igényeik szerint kotortat- ják a medret. A Közép-Duna- völgyi Vízügyi Igazgatóság, a terület felügyelője egyébként kötelezte a városi tanácsot, hogy nyissa meg ezt a víz­szakaszt, tegye ismét élővé a vizet. Ezt kívánja az itt élők, pihenők és a természetvéde­lem érdeke is. A felgyújtott nádas — Csak nem így, ahogy ezt itt végezték — veszi át a szót Hajtó Lajos, a Pest Megyei Tanács természetvédelmi fel­ügyelője. — Átgondolatlanul végezve a munkát, súlyos ká­rokat lehet okozni, nemcsak a természetvédelmi értékeket lehet tönkretenni, de még a környezetet is súlyosan szeny- nyezik. Az ártatlannak tűnő ki­termelt iszap ugyanis ko­rántsem veszélytelen. Vannak olyan mederrészek, ahol a kitermelt talaj oly mértékben szennyezett, hogy veszélyes hulladékként kezelhető csu­pán. Az ilyen kotrások —■ ép­pen az elszállítás, ártalmatla­nítás költségei miatt — rend­kívül drágák. Itt az ismeret­len összetételű iszapból jócs­kán került a partra. Éppen a leégett nádban, az immár védelem nélkül ma­radt vadkacsafészket figyel­jük a fényképezőgép optiká­ján át, amikor megéx-kezik Palágyi Ferenc, a Benta Völgye Tsz ágazatvezetője, a mederkotrás irányítója. Szí­nes légifelvételeket terít a gépkocsi csomagtartójára és megmutatja, melyik vízrész partján is állunk. Jól látszik, hogy ez a rész halott, a víz Azt mondják: most nincs pénzem, jöjjön majd a piac végén. Addigra meg hűlt helyüket találom. Még az is­merősök is elszökdösnek. Az­után pedig estig söpörhetek. Még szerencse, hogy a lá­nyom időnként besegít. Nem tudja elképzelni, hogy meny­nyi szemét marad itt szerda és szombat délutánonként. Ha másnapra nem ragyog a piac, már fizethetem is a büntetést. Csordás Lászlóné szerint jó, ha pár ezer forint nyeresé­ge van a temérdek munkával. A faluban ugyanakkor azt pletykálják, hogy már a há­rom tavalyi állatvásár bevé­tele fedezi az egész tartozást. A többi pedig már tiszta nye­reség. A vásárokon ugyanis 10, 18, 25 forintot kell fi­zetni egy-egy állat után, már­pedig tudvalevő, hogy nem egyet, hanem legalább tízet, húszat kínálnak a tenyész­tők. Az mindenesetre tény, hogy az év végén esedékes újabb versenytárgyaláson valószínű­leg nem a valóban magasnak tűnő 230 ezer forintról indul majd a licitálás. A gamesz a fenntartási költségekhez kí­vánja igazítani az árat. An­nál is inkább, mert a tavaly első ízben elért szerény nye­reség nemcsak a bérletből, hanem a szemétszállítás díjá­nak kiterjesztéséből is adó­dik. K. L. Az ágazatvezető színes légi felvételeket mutat a Duna- ágról (Erdősi Ágnes felvételei) a felvételen egészen fekete színű. Az ok is jól kivehető: a betonhíd zárja le az átfo­lyást. — Próbakotrást végeztünk itt, hiszen amíg nem tudom, milyen az iszap, addig nem lehet megtervezni a munkát és a költségvetést — mondja kissé ingerülten. — Nem gon­doltam, hogy ekkora baj lesz ebből. Ügy hittem, ha már úgyis kotorni kell, miért ne legyen haszna az itt élők számára is. Megszüntettünk egy bűzölgő, posványos részt. De szabályosan el kellett me­nekülnünk, akkora port ka­vart ez a kis kotrás. Pedig kérdezzen meg itt a parton bárkit, csak jót tettünk az embereknek! — Körbe pil­lantok, most veszem észre, hogy innen is, onnan is kerí­téspalánk mögül, ablakból, te­raszról emberek figyelnek minket. Azt mondják, így fi­gyelték annak idején az égő nádast is. Ki fizeti a kotrót? — Senki nem vitatja, hogy a kotrás nem tett jót az itt élőknek, s az is biztos, a ter­mészetvédők, a lakosság és a tanács érdekei egy ponton megegyeznek: élővé kell ten­ni ismét a vizet, megszüntet­ni az elmocsarasodást. De miért nem kértek engedélyt, vagy miért nem jelentették be legalább? Az ágazatvezető hosszan so­rolja, miféle engedélyeket kellene beszereznie, s csupán a hajósok számára közzéten­ni szükséges hirdetmény ti­zenöt nappal tolná ki a mun­ka elkezdésének idejét. Ad­dig viszont a gép nem termel­het, s ez súlyos kár a szövet­kezetnek. Az ágazatvezető is élénken emlékszik a két év­vel ezelőtti úszóláp-ügyre, s attól fél. ebből a kis kotrás­ból is akkora vihar kereke­dik majd. — Hangsúlyoznom kell, hogy ez a kotrás egyezik a Kö- vizig terveivel is, és igen ko­moly lakossági igényt testesít meg — kapcsolódik a beszél­getésbe egy fiatalember, aki az ágazatvezetővel érkezett, a vízügyi igazgatóságot kép­viseli, ám bemutatkozni sem­miképpen nem akar. Arra viszont ő sem tud vá­laszolni, hogy név szerint kik ezek a lakosok, s milyen for­mában fejezték ki igényeiket a kotrásra. S arra sem, hogy miként fizetik majd ki a kotrás költségeit. Hiszen a szigetszentmiklósi tanácsnak az elsősorban üdülőkkel be­népesített meder kotrására nincs pénze. A vízparti tárgyalás végül is eredménnyel zárul: a ta­nács vállalja, hogy megren­deli a kotrás terveit, ezeket pedig a magát megnevezni nem hajlandó fiatalember hajlandó elkészíteni. így a Benta Völgye Tsz kotrógépe az ágazatvezető karmozdulata helyett — mint mondja, így mutatja a kotrás irányát a gépkezelőknek — tervek alap­ján folyik majd a munka. Oly módon, hogy képletesen szólva végre egy hajóba ülnek az üdülők és a természetvédők. Móza Katalin Nem múlik a rémálom Bérbe adták a ráckevei piacot A rögtönzött lacikon- '.ókban pirosra sülő kolbász ínycsik­landozó illata, az összekötött lábú járcék méltatlankodása, a vásározók pultjain éktelenkedő színes csecsebecsék, a vá­sárlók, kíváncsiskodók serege épp úgy hozzátartozik a rác­kevei piac képéhez, m.nt a mindenütt jelenlévő, fürge lábú és beszédű Csordás Lászlóné. Árus is, vállalkozó is egy sze­mélyben, a piac szerződéses üzemeltetője. Hosszú évek óta tavaly könyvelt el először nyereséget a piac működése után a Ráckevei Tanács, Csordás Lászlóné pedig sosem panaszkodott annyit, mint mostanában.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom