Pest Megyei Hírlap, 1987. április (31. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-13 / 87. szám

1987. ÁPRILIS 13., HÉTFŐ PT.VT , .mm 5 Ami a hajdani vármegyeházából megmaradt Lesz-e börtönmúzeum Kemencén? Húsz esztendeig gyűjtögette A7 ősz hajú férfi gondosan kisimítja a papírtekercset, s a tanács­elnök asztalára fekteti. Alaprajz látható rajta, ám ami ezen az ala­pon állott egykoron, arról már leginkább csak mesélni lehet. Akad ember Kemencén, aki a hajdanvolt vármegyeházáról tud is beszél­ni: Puskás Péter, a kemencei Vegyesipari Szövetkezet gépkocsiveze­tője. 1949 óta él a faluban. Felgyújtották — Több, mint fél évszáza­dig, 1751-től 1806-ig volt vármegyeszékhely Kemence — kezdi a történetet. — Ak­kor égett le az épület. Hogy miért? Ez máig is rejtély! Ráfogták egy rabra, hogy 6 gyújtotta fel, de a későbbi feljegyzések már hallgatnak erről. Felmerült a gyanú: a nemesség tétette, hogy a szék­helyet Ipolyságra tegyék át. Ugyanis az 1870-es évek ele­jén hidat emeltek az Ipoly fölé, könnyű lett a megköze­lítése. — Mekkora lehetett a vár- megyeháza? — Hatvanegy helyisége volt. A nagyobb részt az igazság­szolgáltatás, a közigazgatás foglalta el. Külön szobája volt például a megyei káp­lánnak, s a föld alatti pin­céket börtönné alakították. Hihetetlen mennyiségű do­kumentuma van, s mindezt a valamikori Hont vármegyéről gyűjtögette össze — több, mint húsz esztendő alatt. — Kutattam az országos, a megyei, a prímási, a pozsonyi, a radványi levéltárakban — mondja. — Sőt, még a bécsi államilevéltárba is elmentem, néhány évvel ezelőtt pedig a párizsi Bibliothequa Natio­naléval is kapcsolatot keres­tem. Bújtam az antikváriu­mokat rengeteget vásárol­tam, szinte kivétel nélkül Hont vármegye történelméről, irodalmáról gyűjtöttem ada­tokat. Szerencsém, hogy gép­kocsivezetőként az országban mindenhová eljutottam. — Mibe került mindez? — Egy vagyonba! De nem számít. legfeljebb nem ve­szek telket... Emberevők pere — Példa nélkül álló komp­lexum volt! — tér vissza a múlt időkhöz. — Állítólag két­emeletes. Pedig nem! Csupán azért találunk a padláson fes­tett falakat, mert manzárd­szobákat is kialakítottak fönt. Nézze csak! — mutat a lap­ra —, itt kápolna volt. 1787- ben bővíteni szerették volna az épületet, s a helytartó ta­nács bekérte az alaprajzot, ennek az eredetijét. De ezen már a kápolnát kamraként je­lölik. — Hogyan zajlott az élet a vármegyeházán ? — Tudni nem tudjuk, leg­feljebb csak elképzelhetjük. Évente négyszer tartottak me­gyegyűlést. Az új iskola he­lyén állt a vendégfogadó, ab­ban szállásolták el a rende­ket. A megyeház hátsó udva­rában a hajdúk és a lovak kaptak helyet, ahol a szekér- állásokat és az istállókat le­hetett találni. — Tud-e valamilyen neve­zetes gyűlésről? Gondosan bekötött, fény­másolt lapokat mutat a Ma­gyar Hírmondóból. — 1782­ben itt zajlott le az ember­evéssel vádoltak pere. A kora­Itt pinceklub is lehetne, a feltárandó helyen pedig bür- tünmúzeum (Virnola Károly felvételei) beli jelentés szerint 115 em­bert fogtak össze. Kemencén 15-öt végeztek ki közülük. — Teljesen feltáratlan a pincerendszer! — mondja in­dulatosan. — Pedig az alap­rajzon is látható, hogy mi­lyen hatalmas volt! Nézze csak — mutat az egyik sarok­ra. — Ez volt a siralomház, innen vitték Nyúzó-völgybe a rabokat. Már csak azért is le­hetne itt pincemúzeumot léte­síteni. Indokolt lenne a feltá­rás. — Van ennek akadálya? — fordulok Pongrácz János ta­nácselnökhöz. Eddig figyelme­sen hallgatta a falukutató gépkocsivezető szavait, pedig sokszor meghányták-vetették már a dolgot. Azután bó­lint. — Sajnos, a területnek csu­pán egynegyed része a taná­csé, a harmincas években ugyanis felparcellázták, s ki­árusították. A tűz pusztította vármegyeháza homlokzati ré­szének mintegy harmada ma­radt meg. Ezt az elhagyott részt az esztergomi érsek vá­sárolta meg 1847-ben tiszttar­tói számára. A századforduló után egy földbirtokos vette meg, később átadta iskola cél­jára. Még van esély — Nagyon szép, nagyon szeretünk itt — mondja —, de négy tantermünk közül az egyik túl nagy, a másik túl kicsi. Alkalmas lenne kultúr- háznak, múzeumnak, de isko­lának — nem megfelelő ... Lemegyünk a pincébe. Tü­zelőt és limlomot tárolnak benne. — Csak kis része járható — mondja a tanácselnök —, pe­dig amikor még ide jártam iskolába, ezekben a pincék­ben szaladgáltunk. Jól em­lékszem a falakon azokra a karikákra, amikhez valaha a rabokat láncolták ... Eltöp­reng, aztán folytatja. — Most még van rá esélyünk, hogy megmentsük, ami menthető. Ebben a munkában nemcsak a népfront, hanem a helyi gazdasági egységek, a Bör­zsöny baráti kör, a Közép- Duna Vidéki Intézőbizottság is támogatna bennünket, és lehetne szémíta»i a -falu la* kosainak társadalmi munká­jára is. Kitartás is kell Az iskolaudvaron most is látni például a vármegyeháza jégvermének bejáratát. Pár évvel ezelőtt a szomszé­dos kertben megvolt még annak szellőzője is, de a tel­ken a ház újjáépült, s azóta nincs nyoma ennek. — A pénz ahhoz kellene — folytatja a tanácselnök —, hogy elkészíthessük a kutatá­si, feltárási terveket... Puskás Péter mondja: mégis csak kéne itt egy mú­zeumot létesíteni, mégpedig börtönmúzeumot... Érthető a tanácselnök kese­rűsége, hiszen az idő múlásá­val — és a környező telkek házainak korszerűsítésével — egyre kevesebb az esély ar­ra, hogy valóban megmentsék a még menthetőt. Hiszen a többi pincerészt a telektulaj­donosok valószínűleg bete­mették, s aligha engedik meg­bolygatni. Elgondolásuk eléggé egye­dülálló, szokatlan, hiszen az országban még csak egy he­lyen van börtönmúzeum. De szavuk meggyőző, s kitartá­sukban nem kételkedhetünk. Márpedig az anyagiakon kí­vül ebben az esetben igen­csak szükség lesz erre is Vennes Aranka Ma Is az ... A kopár udva­ron gondosan letakarták hajdani kutat. Az épület sem nyújt vigasztaló látványt. A vakablakok fölötti díszítés utal csak a fénykorra. Ka­lácska Lászlóné igazgatónő idevalósi, s 1954 óta tanít az épületben. Végigkísér ben­nünket. Szájtátva Sarzsi Kifogva a szelet a felhördtt- léses bezzegek vitorláiból, ma­gunkkal, szakmánk folyóiratá­val kezdem. A Magyar Sajtó márciusi számában tizenhat szerző munkája kapott helyet. Közülük tizenkettő ilyen, olyan, amolyan főnök, veze­tő, főmunkatárs és csupán négy a gyalogkatona. Hogyan van ez másutt? A Társadalmi Szemle esetében például? Az idei harmadik számban tizen­hét szerző, hét gyalogkatona. Hát... nem rossz. Mondjuk. Igaz ugyan, hogy minden se­regben a gyalogkatonákra ala­pozódik a küzdelem, de azért beláthatjuk, tisztek, táborno­kok nélkül ... A Valóság leg­utóbbi számában tizenkét szer­ző, öt gyalogkatona. Hm. Per­sze, ezek amolyan — ki oszto­gatja az ilyen címkéket?! — népszerű folyóiratok. Ami mö­gött — a címke alatt — az áll, hogy nem igazán komo­lyak. Nem igazán tudományo­sak. Lássuk tehát akkor a tu­domány hírvivőit! Például a Közgazdasági Szemle márciusi számát. Ez már igen! Tizen­négy szerző, s közöttük kettő — betévedtek szegények? — a gyalogkatona ... Más fo­lyóiratot már nem is mertem kézbe venni. Hogyne! Ki húz ujjat (fő) igazgatókkal, titká­rokkal, (fő) osztályvezetőkkel, docensekkel, adjunktusokkal, tiszti, tábornoki civil rangok viselőivel? Na persze. A publikáció (le­hetősége) nem statisztikai ösz- szetétel, átlag függvénye. Ha­nem (remélhetően) tudásé, ta­pasztalaté» magvas mondan­dóé. S úgy látszik, a tudás, a tapasztalat, a magvas mon­dandó és a címek, rangok, beosztások között egyenes és törvényszerű az összefüggés. A publikációk (lehetőségei) ezt mutatják. Az már szinte mel­lékes dologgá halványodik, va­jon melyiket, a tudást vagy a címet kell-e előbb megsze­rezni. Áll szájtátva az ember. Hi­szen micsoda bonyodalmakat okozhatna valaki, ha eszébe jutna felborítani a — sorren­deket ! MOTTO Amatőrök a pincében Dunakeszin a Pinceszínház kicsi és lélkes társulata egyik próbáján készült a felvétel. A tehetséges társulat időnként kilép a pince környezetéből. Gyakran- tartanak előadásokat má-s színpadokon is. A társu­latot kivétel nélkül amatőrök­ből toborozta Uray György rendező, aki immár 20 éve irányítója a kis csapatnak. A kép Genet Cselédek című drámájának próbáján készült Nyitott kapukat találnak már a pátyiak, ha a műve­lődési házba mennek. Szák- Kocsisné Kiss Anna, a közel­múltban vette át a ház igaz­gatását. — Amikor először itt jár­tam, jó benyomást tett rám a falu, és a vezetők is kész­ségesek — meséli. — Alföldi vagyok, szegedi, s mikor a nyugdíjasklubban meghallot­Évtizedek után ismét kiadták A Gondolat. Könyvkiadó mű­helyéig tqb}5 új kötet hagyta el a napokban.' A: könyvesboltok polcain találhatók már a Kö­zös dolgaink sorozat legfris­sebb kiadványai is. E sorozat­ban adták közre Sziklay Lász­ló Együttélés és többnyelvű­ség az irodalomban című munkáját. Három évtized után ismét kiadták Hajnal István írását a Batthyány-kormány külpolitikájáról. A Magyaror­szág az Anjouk korában című kötet, Bertényi Iván munkája Kevés a díszlet, a néző szinte benne él a cselekményben (Virnola Károly felvétele) Felméri a pátyiak igényeit Kérdésekkel kopogtat tam az öző nyelvjárást, azon­nal otthon éreztem magam! A gazdátlanul maradt házat ugyanis csupán a nyugdíjasok látogatták szorgalmasan, vala­mint az MHSZ-klub tagjai. — Szerencsére, a balett­tanfolyamok iránt továbbra is nagy az érdeklődés, és jó do­log az itteni premiermozi. Jóleső érzés, hogy a pátyiak segítik munkámat, s az is, hogy kérésekkel kopogtatnak az ajtón. Nemrégiben vetette föl a védőnő, hogy hasznos lenne egy kismamaklub és a szülők iskolája is. Szeretném elindítani ezeket, akárcsak a dzsesszegyúttest és a kondi­cionáló tornát. Néhány' asz- szony említette, hogy szívesen járnának kézimunka, szakkör­be. Az idősebbek .pedig sge- rethéTíek TIT-elSadásokat hallgatni. f, . ... ‘ . j í Lassan alakul a diszkózás lehetősége is, ami iránt ter­mészetesen á fiatalok érdek­lődnek. ■•r.. — Most magam fogom vé­gigházalni a falut szociológus segítségével összeállított kér­désekkel. így szeretnék pontos képet kapni az igényekről. Egyelőre ugyanis csak havi terveket készítek. V. A. A Gondolat újdonságai a Magyar história sorozatban jelent meg. Georges Duby, a College de France professzora a középkori Franciaország há­zassági szokásait írta meg A lovag, a nő és a pap című könyvében. A kiadó megjelentette a Magyar bélyegek kézikönyvét. A filatéliai szakkönyv össze­foglalja a bélyeggyűjtés min­den lényeges magyar vonatko­zását, s a magyar bélyegeket, filatéliai különlegességeket nemcsak ismerteti, hanem ér­tékeli is. A nép nevében. Hódítot­ták az országot derék ma­gyar úri szittyák, jótevői sze­gény népnek, iskolában így tanítják... — írta közismert versében Ady Endre, aki bi­zony még csak nem is sejt­hette, hogy a Tisza István-fé- le geszti őrültek helyébe még tébolyodottabb nemzetvezetők, pontosabban nemzetvesztők lépnek. Olyanok, mint az em­lített titulushoz holtáig csö­könyösen ragaszkodó Szálasi Ferenc, s olyanok, mint a vé­le együtt a nép bírósága elé került és halálra ítéltetett Imrédyk, Bakyk, Sztójay Dö­mék. Az említettek és hasonszőrű társaik országlásáról már Pongrácz János tanácselnök és Puskás Péter gépkocsivezető könyvtárnyi irodalom szól, s számos játék- és dokumen­tumfilm is témájául választot­ta e gyászos korszakot, de aligha tévedünk azt állítva, hogy mindezek közül az A magyar nép nevében! című összeállítás a legátfogóbb, a legdöbbenetesebb, amelyet most, pénteken vetített le a televízió. Egyrészt a korabeli híradó- felvételek, hangszalagok mu­tatták be a felszabadulás után hazatoloncolt háborús főbűnö­söket, másrészt pedig azok a jogászok, politikusok idézték fel a Zeneakadémia nagyter­mében megtartott tárgyalásso­rozat eseményeit, akik az új rend nevében vizsgálódtak, elemeztek, ítélkeztek. Egy páratlanul érdekes és mélységesen fölkavaró mon­tázs került így a túlélők, ille­tőleg a később született gene­rációk tagjainak a szeme elé! Micsoda figurák válhattak, lám, az élet és a halál uraivá; micsoda eszmék szolgálatában lehetett fölkapaszkodni az eu­rópai, sőt a világpolitika élvo­nalába. Noha ezt az egész kavalká- dot csak öszeszorított ököllel lehetettt végignézni, azért ma­guk a megszólaltatott parag­rafusalkalmazók jobbára mégis meg tudták őrizni em­beri higgadtságukat, történel­mi objektivitásukat, s ez a visszafogottság jelezte is, bi­zonyította is az igazság órái­nak szükségszerű elkövetkezé- sét. Edelényi. A híradós opera­tőrök nevét nemigen ismerik, legföljebb ha Vajek Jutka emlegetésekor csúszik ki ál­landó társának, a szintén négyszótagos — ugyancsak dallamos neve: Burza Árpád. így volt ez egészen a leg­utóbbi időkig, amikoris for­dult a kocka, és egy újabb kamerás ember követelte ki magának, hogy ismerje az előfizető, tudjon róla minden készüléktulajdonos. Edelényi Gábor az illető, s arról vált igen sebesen híressé, hogy onnan, felülről puskázza az országot. Egészen a közelmúltig azon­ban inkább csak helikoptere- zett — lévén egy ideje ilyen gépe magának a Magyar Te­levíziónak is — ám egyszer- csak engedélyt kért és ka­pott arra, hogy a legsebesebb katonai vadászgépekre is föl- kéredzkedjen. Ezek fedélze­tére is magával vitte a masi­náját, és olyan lélegzetelállí­tóan szép s egyúttal izgalmas snitteket szedegetett össze, amilyenekhez foghatókat csak nagyritkán látni. Operatőri bravúrt operatőri bravúrra halmozva elkészítette Az ég katonái című — szombaton délután levetített — riport­filmjét, s ezzel bebizonyítottá, hogy nemcsak szívós, edzett, bátor tévés, hanem azt is, hogy a látvány rögzítésének főtisztje, esztétikai tábornoka. Egyszer-másszor olyan gyö­nyörűségeket mutogatott, hogy azokkal a kérdezgető bakijait, riporteri sutaságait is feled­tette. Ez utóbbi minőségében ugyanis még inkább csak vi­torlázó, mintsem egy MÍG—21 -es parancsnoka ő. Akácz László

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom