Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

MAGAZIN 4 1987. MÁRCIUS 28, SZOMBAT ■: r-' ‘ü:-\• ■ 1— _______________-_________________________________________________________________________________________ »Színházi levéli Nevetni nem szégyen Van abban vala­mi furcsa ellent­mondás, hogy I míg életünkre egyre jellemzőbb I lesz a gyomcríe- kélyes kedélytelenség, a ko­mor mosolytalanság, a humor­érzék napról napra terjedő hiánya, a másik oldalon soha ennyi igény nem mutatkozott még a nevetés, a szórakoztató, úgynevezett könnyű műfajok, a derűs kikapcsolódás iránt, mint mostanság. Vagy talán nem is ellent­mondás ez, hanem kompenzá­lás? Kiegészítés, ellensúlyo­zás? Lehet. Lehet, hogy éppen azért nőtt meg oly igen ész­revehető mértékben a szóra­kozás, a nevetés iránti igény, mert az élet más területei ijesztő gyorsasággal elkomo­rultak. Lehet, hogy azért vá­gyunk annyira egy kis felhőt­len kikapcsolódás után, mert napjaink egyre kevesebb ki- kapcsolódást nyújtanak, egy­re több a munka, a megélhe­tési gondok sem kevesbed- nek, s általában, mindennap­jaink egén inkább ólomszin, semmint rózsaszínű felhők vi­torláznak? Így vagy úgy, mindenesetre tény, hogy a nagy szórakozta­tó intézmény, a színház is egyre szívesebben fordul az olyan müvek színreviteléhez, amelyektől azt remélheti: a kikapcsolódni vágyó közönség vevő lesz rá, megtölti (még­hozzá sok-sok estén át) a szín­házat, mert jó szórakozásban bizakodik, s mert nevetésre, gondfelejtésre van szüksége. Ez persze nem baj. Nevetni nem szégyen. Régen rossz an­nak, aki nem tud nevetni, akár mert nincs annyi humor­érzéke sem, mint egy rozsdás vaslábasnak, akár mert nem mer. mert a nevetés gyanús, elítélendő. Mindössze (?) arra kell ügyelnie a nevettetés szándékával előrukkoló intéz­ménynek (színháznak, televí­ziónak stb.), hogy jó eszközök­kel, jó művekkel, jó művészi színvonalon, ízléses megoldá­sokkal, igényesen nevettessen. De mi az, hogy igényes ne­veltetés? A könnyű műfaj mű­velői tudják, hogy óriási a különbség a közönség legbe- járatottabb reflexeire alapo­zottan kicsikart nevetés, és a jeilemkomikumból, a mély humorból fakadó nevettetés között. Előbbi kicsikarásához elegendő, ha a színről kilépő színész fordítva csapja a fe­jébe a kalapját, vagy ha „vé­letlenül” beleakasztja a ka­bátja ujját a kilincsbe. Né- hányan biztosan elnevetik magukat a nézőtéren, s mi­vel a nevetés éppoly ragadós, mint az ásítás, a színész el­könyvelheti: — Megnevettet­tem a közönséget. De hát ez elég primitív dolog, s ha a színész túlságosan gyakran él vele, még ízléstelen is lesz. Ha azonban a figura olyan, hogy a darabban folyton csetlik- botlik, kétbalkezes és ügyet­len, tehát a kalapját mint­egy karaktervonásként rakja folyton fordítva a fejére, s a kilincsbe is azért akad bele, mert mindenbe beleakad, ak­kor ez az apró mozzanat már egy emberi egyéniség része, ez már emberábrázolás lehet, ebben már színészi teljesít­mény van, nem csak a megrö- högtetés viszketegsége. (Meg kell mondjam: elég kevés ko­mikus színészünk veszi ma­gának a fáradságot, hogy egy komikus karaktert így. ilyen aprólékosan, ennyi megfigye­léssel, ekkora lélektani hite­lességgel építsen fel — hol­ott az olyan korszakos komi­kusok. mint Rátkai Márton vagy Latobár Kálmán a vég­sőkig csiszolták minden fi­gurájukat, minden poénjukat, minden apró gesztus- vagy mimikái ötletüket, s nem saj­nálták ezt a munkát, mert ennyivel önmaguknak is tar­toztak, meg a közönségnek is.) TT^ engeteg a szórakozta- p 9 tó színdarab, vigjá- jj^L ték, zenés komédia-*■ ^ manapság a szín­padjainkon. de az igazán jól sikerült, színvonalas, gonddal megcsinált előadás bizony elég kevés. A színházak gyakran megelégednek azzal, hogy egy- egy ismert és kedvelt szerző neve, egy-egy közönségked­venc színész a színlapon vagy akár a bemutató színházhoz fűződő jó emlékek csábítsák be a közönséget — s ha már bent vannak, akkor már meg­történt a legfontosabb: kifi­zették a jegyük árát. Nagyon rossz taktika ez, hiszen a nézőt sorozatban nem lehet becsapni. Mint általá­ban mindenhol, a színházbán is csak a minőségi munka fi- zetödik ki, annak van hosz- szú távon esélye a tartós kasz- sza- és művészi sikerre. A Vidám Színpadon most alighanem egy ilyen tartós si­ker születésének voltunk ta­núi. Egynémely tényezője en­nek a sikernek persze előre ismert volt. A zenés darabnak már a címe is — Van, aki forrón szereti — kellemes em­lékeket ébresztett a közönség­ben, hiszen a remek Billy Wilder-film mozikban és a tévében is óriási sikert ara­tott, a Marilyn Monroe—Tony Curtis—Jack Lemmon trió brillírozott, ráadásul a magyar szinkron is kitűnő volt. Egy ilyen közismert művet szín­padi változatban eljátszani azonban nemcsak a siker re­ményében, hanem az összeha­sonlítás fenyegető árnyékában lehet. Kiállja vajon a próbát a Vidám Színpad gárdája egy világsiker filmmel, s egy vi­lágsztár trióval szemben? Bodrogi Gyula, aki az elő­adást rendezte és Szenes Iván, aki a dalszövegeket magyarí­totta, valószínűleg nem túl sokat gondolt erre a veszélyre. Ha ugyanis bármely színház arra gondolna, amikor a Lear királyt tűzi műsorra, hogy ezt már milyen zseniálisan meg­rendezte annak idején Peter Brook, s hogy ezt a zseniali­tást úgysem érhetik utol, ak­kor bele sem kezdenének a munkába. Itt is arról van szó, hogy ez a darab úgy ér­telmezendő, mint egy sikeres, remek alapötletű zenés komé­dia, s ezt el lehet jól játszani itt is, meg mindenhol, ahol megfelelő színészek állnak rendelkezésre. És a Vidám Színpadon most olyan a szi­tuáció, hogy vannak megfe­lelő színészek. A női zenekar­ba keveredő két zenészt ara­nyos humorral, kiváló ének­és tánctudással játssza Straub Dezső és Böröndy Tamás, a zenekar üdvöskéjét bájosan és szexepilesen alakítja Nyertes Zsuzsa (énekelni, táncolni ö is igen jól tud), s régi nagy komikusi sikereit idézi egy ki­csiny, de roppant fontos sze­repben a színészként is köz­reműködő Bodrogi Gyula. N evetünk, sokat és jóízűen, ezen a produkción. Es ez jó nevetés, mert gondos- színészi munka, ízlé­ses rendezés, profi szórakoz­tató színházi teljesítmény fa­kasztja. Ezt a nevetést és ezt a nevettetést nem kell senki­nek sem szégyellnie. Takács István Partnerként az úttörőmozgalommal Szülőknek az oktatási törvényről Az oktatási törvényből adódó feladatokról szólva el­engedhetetlen — és egyben újra jó lehetőség — az isko­la és az úttörcsapal kapcsolatának, együttműködésének áttekintése. Valójában az úttörőmozgalom négy évtize­des történelme során nem első ízben törekszik az iskolá­hoz fűződő kapcsolatrendszerét érintő kérdések megfo­galmazására és az eligazító, helyes válaszok megadá­sára. A kérdések csomópontja ma elsődlegesen az, hogy a közoktatás távlati fejlesztési programja és az oktatási törvényből adódó feladatok végrehajtása során milyen legyen az iskola és mozgalom kapcsolata. Azaz: kell-e változtatni, és miben az eddigi gyakorlaton? Ha igen, mi késztet változtatásra, cs hogyan lehet azt megtenni? Elveszett arculat Jól ismert, hogy az úttörő- mozgalom eszméivel, célkitű­zésével, pártosságával kezdet­től a szocialista pedagógia út­törője volt hazánkban, s min­denkor épített a számára ott­hont adó iskolára. Épp úgy köztudomású az is, hogy a 70- es években már olyannyira „eredményessé” vált az is­kolával való együttműködése, hogy tevékenységének specifi­kumait, saját arculatát is kezdte elveszíteni. Olyan jól sikerült kiküszöbölni az egy- másmellettiséget. hogy a ne­velésben viselt munkamegosz­tás körvonalai is eltűntek. Ahogy egyesek fogalmaztak: „államosodott a mozgalom”. A figyelmeztetés eközben több­ször elhangzott: olyan párhu- zamosságmenles együttes te­vékenységre van szükség, amelyben nem mosódnak ösz- sze az iskola és az úttörőélet feladatai. Teljes egyetértés volt tehát az oktatásügy és az úttörőmozgalom vezétői kö­zött a fejlesztési program és a törvénytervezet vitája so­rán. A fő cél a szocialista ne­velő iskola megteremtése, amelyben egyidejűleg van szükség a jelenre való építés, a stabilitás megőrzésére és jövőjére való nyitottságra, a megújulási készségre. Az úttörőmozgalom mind­ezen törekvéseit az 1983-as miskolci konferencia doku­mentumaiban is rögzítette, s immár negyedik éve differen­ciált programadással, az ön- kormányzat, öntevékenység erősítésével, az egyéni arcu­latú csapattevékenység közép­pontba állításával mutat irányt közösségeinek a megújuláshoz, a továbblépéshez. E progra­mot azonban valóra váltani, a szándék és valóság között hidat verni — bizony nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a mindennapi élet is iga­zolja. . Érdekszövetségben Ma azon intézmények és mozgalmi közösségek gondol­koznak és cselekednek felelő­sen, amelyeket a felülről jövő vezénylés megszűnése nem hoz zavarba. Éppen ellenkező­leg: felszabadítja alkotó ener­Böröndy Tamás és Nyertes Zsuzsa a Van, aki forrón szereti egyik jeleneiében giáikat. Egyértelmű, hogy az önállóságnak, az egyéni arcu­lat megteremtésének közös üggyé kell válnia — mégpe­dig reális célok, összehangolt lépések révén. A nevelés ugyanis az a bonyolult hatás- rendszer, amelyben az egyes intézmények végzetes galibát okozhatnak, egymást gyengít­hetik, sőt, kiolthatják a pozi­tív szándékú hatásokat is, ha az összehangolás elmarad. Ennek korábban a' közép­távú es éves tervek, illetve a nevelési programok, az akciók, rendezvények előkészítései ad­tak lehetőséget. Jelentős ré­szük ma is megvan, a figyel­met azonban mégis az új ele­mek — a szervezeti és mű­ködési szabályzat készítése; az iskola és az úttörőcsapat kö­zötti megállapodás kimunkálá­sa, elfogadása; a diákönkor­mányzat és iskolatanács ala­pítása — kötik le. A megkez­dődött munkálatok figyelmez­tető jelzése: sok mindenhez még nem vagyunk hozzászok­va, de tudni kell túllépni a meghaladott dolgainkon — nem tarthat vissza az újtól a megszokás. Igaz, önmagában a belülről jövő eiszánás és akarat is kevésnek bizonyul­hat — például az önállóság és a demokratizmus szélesítésé­hez. erősítéséhez. Márpedig egyikről sem mondhatunk le; ehhez a szűkebb és tágabb társadalmi közeg fogadókész­sége, partnersége, kontrollja elengedhetetlen. Mert nem maradhat a jog az egyetlen kényszerítő erő e téren sem. Valóságos mozgásformák kel­lenek: pedagógus, szülő, diák — iskolát, mozgalmat segítő intézményrendszerek — új­fajta kapcsolatával, érdekszö­vetségével. Sokan kétkedve fogalmaz­zák meg: képesek-e iskoláink önállóságra? Erre a válasz — ha eltérő időhatárt szabva is — csak az lehet: fokozatosan önirányitóvá, önfejlesztővé kell válniuk. E folyamatban a tö­rekvések, útkeresések — meg­lehet — nem lesznek mind progresszívek, és jelentős erő­ket képviselhet még továbbra is a rutin, a beidegződés, de maga a tény, jó terepül szol­gálhat a demokratizmus szé­lesítéséhez. Partnerként és szövetséges­ként kell munkálkodni tehát, ha az iskolai demokrácia, in­tézményi nyitottság, önállóság és a tevékenységrendszer fej­lesztéséről van szó. Ma a legtöbb energiát — a napi oktató-nevelő munka eredmé­nyes vitele mellett — minden bizonnyal a szervezeti és mű­ködési szabályok készítése kö­ti le. A törvény szellemével azonosulva formálódnak az intézményi alkotmányok. Fon­tos. hogy a dokumentum vé­leményezése során a mozga­lom felnőtt és gyermek tag­jai is hallassák szavukat. Mindez nem helyettesíti az iskola és az úttörőcsapat köz zötti együttműködési megálla­podást, amely nem más, mint a korábban központilag a rendtartásban biztosított két­oldalú jogok és kötelességek egyeztetése. Most már e terü­leten sem az uniformizáltság lesz a je!Iem7,ő, hiszen minden mozgalmi közösség a maga képére igazítottan kérhet és kaphat jogosítványokat. Az önfejlődéssel számolva, a fo­lyamatosan gazdagodó formák rugalmasan beépülhetnek a dokumentumba. A mércét azonban önmagának tegye fel a mozgalmi közösség. Saját felelőssége, ha magasra téve azt, sorozatos kudarcot ter­vez, vagy ha túl alacsony a követelmény, s így az erőfe­szítéstől fosztja meg magát. A működési szabályzat csa­tolt melléklete lesz majd a diákönkormányzat működési rendje, jogköre. Itt ismételten az egyes intézmények, úttörő­csapatok fejlettsége, struktúrá­ja, haladási üteme döntheti el, melyik formát választják. A kis létszámú iskoláknál bizo­nyosan jó, ha — az erők kon­centrálása érdekében — a diákönkormányzati funkciót a jó hagyományokkal rendelke­ző úttörőtanács gyakorolja. Ha az nem életképes, talán az új forma segíthet, pezsdülést hoz­hat. Félő azonban, hogy nem az új szervezeti keret, hanem csak a tartalmi munka meg­javítása segítene igazából. Nagy létszámú, jól működő in­tézményeknél a kettő egyide­jűleg is működhet: természe­tesen a feladatok, hatáskörök egyértelmű elhatárolásával. Tükörbe nézve Elengedhetetlen azonban a tükörbe nézni, s megkérdezni: Milyenek vagyunk, meddig ju­tottunk el? Milyenek akarunk lenni? Mivel önnön árnyékát át- ugorni még egy szervezet sem képes, fontos, hogy a korábbi gyakorlat, tradíciók, feltétel és felkészültség alapul vételén nyugodjanak az új célok. Ha ugyanis azdk reálisak, köny- nyebb partnereket szervezni és a saját tagságot mozgósítani. Ehhez lehetőségként — ma még kevéssé ismert erőként — állhatnak rendelkezésünkre az iskolatanácsok. A magyar köz­oktatásirányítás új elemei a társadalmi igények megfogal­mazói, kifejezői, de a társa­dalmi erők mozgósítói is le­hetnek egyben. Az úttörőcsa­pat e téren is — főként, ha korábban széles pártoló tag­sága, netán pártoló testületé volt — jó bázist kínálhat fel és hasznosíthatja tapasztala­tait. Ha nem, hát most alkal­mat kap arra, hogy intézmé­nyes keretek között egyeztesse elképzeléseit, kéréseit, javas­latait a társadalmat megteste­sítők körében. Fontos, hogy az érdekek feltárásának, megfogalmazásának, ütközte­tésének és egyeztetésének fó­rumaivá — koncentrálttá és nyitottá váljanak. Mindezek a mozgások, vál­tozások megerősítik az iskola és mozgalom egymásrautalt­ságát, alkotó együttműködésé­nek lehetőségeit. Sem az isko­la nem engedheti meg, hogy külső szemlélője legyen az út­törőcsapat munkájának, sem az úttörőcsapat nem eléged­het meg azzal, hogy csupán jóindulatúlag támogatja az intézmény törekvéseit. Ma még hosszú út vezet a prog­ramtól a valóságig. A cél nagyjából már világos, de a reflexek még nem működnek jól. Türelemre, állóképességre van szükség, de bízni kell ab­ban, hogy amit a változtatások kényszerében az emberi ter­mészet nehezen ismer fel vagy fogad el egyénenként, azt a közösség — kötelességei és jo­gai közé emelve — megvaló­sítja. Nemoda István RÁDIÓ­FIGYELŐ MR 10—14, Ha egy műsort meg akarok hallgatni, a leg­ritkább esetben kapcsolom be a készüléket pontosan a kez­dés idején. Inkább jóval előt­te, afféle bevezetőnek, előké­szítőnek szánva az előző mű­sor befejező részét. így lettem fültanúja néhány beszélgetés­nek a tizenéveseknek szóló magazinból. Jóllehet, a gyerekeknek meghirdetett — tervezzünk tárgyakat — ötletpályázat nyerteseinek megszólaltatása már szinte visszaköszön, de nem is erre kaptam föl a fe­jem. Volt egy vendége a mű­sornak: Antal Imre, aki tö­retlen szerénységgel viseli hosszan tartó népszerűségét. Most is hű volt önmagához, amikor a tanulásra terelődött a szó. Olyan egyszerűen fo­galmazott, hogy az már éleve kizárja az őszintétlenséget: — Mindig is szerettem tanulni — mondta —, mert amit még hétfőn nem tudtam, azt már csütörtökön tudtam,.. Ebből a fajtából való va­gyok én is, s még az Ipar- vállalatok tervezése és szerve­zése címmel riogató jegyzetet is kíváncsisággal böngésztem — annak idején. Ennek elle­nére fogalmam sincs ar­ról, hogy vajon így születik-e, vagy csak ilyenné nevelődik az ember? Pedig ezt jó lenne kideríteni, s így még diákkor­ban jó irányba terelni a mostanság — ragályként ter­jedő — érdektelenséget... TANÁCSOK. Számos eset­ben olvashattunk cikkeket, hallhattunk-láthattunk ripor­tokat, amelyek e testület munkáját, belső életét próbál­ták megközelíteni. Kevés siker­rel, mert csupán a felszínen mozogtak. Lévén szó most megyénkről, izgatottságom ért­hető volt. Életképpel indult az adás: egy tápiószecsői panaszos kereste fel ügyével dr. Bartha Miklóst, a Pest Megyei Tanács vb-titkárát. Igaz, végleges vá­laszt nem kapott, mert a té­ma olyan jellegű, hogy nem lehet azonnal pontot tenni a végére, de kérését újra elbírál­ják, azaz ismét foglalkoznak ügyével-bajával. Gyakorló, hivatalos ügyeink­ben csetlő-botló állampolgá­rok vagyunk, s nagyon jól tudjuk, hogy nem mindenhol és nem csak ilyen hangon szólnak hozzánk alkalmanként a tanácsi alkalmazottak. Pe­dig milyen jó lenne ezt is megérni! (Talán reménykedhe­tünk: olyan fiatal diplomások­kal akarják erősíteni ezt a réteget, akik hivatásuknak tekintik a tanácsi munkát.) Dr. Színi Istvánnal, Szent­endre város tanácselnökével is beszélgetett a riporter. Kü­lönösen Iakáskérdéeekben mu­tatkozik meg a tanács lendü­letes tevékenysége, követésre méltó kezdeményezése. A leg­jobban az elrontott városkép korrigálására való törekvés ragadta meg a figyelmemet! Ez a tanácsnak is költséget jelent: elkészíteni a panel­monstrumokat eltakaró, tet­szetős, a tájba simuló házak típusterveit; segíteni, támogat­ni az építkezőket. Hogy ebben a sokat emlegetett mai nehéz gazdasági helyzetben egy vá­ros még erről is gondoskodik — mindenképpen dicsérendő. Vcnnes Aranka Húszesztcndds zeneiskola Nyílt szakmai nap lesz Díszhangversenyt rendeznek vasárnap, március 29-én dél­előtt fél 11 órai kezdettel a József Attila Művelődési Köz­pontban Dunakeszin. Húszesz- tendös a városi körzeti zene­iskola. Ez alkalomból olyan tanárok is szerepelnek, akik valamikor ott voltak növen­dékek, ahol ma tanítanak. Mint például Burik Ildikó. Jobbágyáé Szkubán Judit, Cselőteiné Závadszky Katalin, Ruszinkónét Czermann Cecília. A hangversenyen közremű­ködnek még a zenei pályán tanuló egykori növendékek is. Az évforduló alkalmából nyílt szakmai napot is tarta­nak. amelyre a jövő hét kedd­jén, március 31-én kerül sor. Délelőtt szolfézs bemutató óra lesz a negyedik osztályosok­nak, délután pedig hangszeres — gitár, gordonka, hegedű* klarinét, zongora és rézfúvós — bemutató óra. Ezeken min­den érdeklődő részt vehet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom