Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-26 / 72. szám

1987. MÁRCIUS 26., CSÜTÖRTÖK 5 Környezetismereti sétából — gyűjtemény A faluban fogynak az emlékek Mélyművelés még ma sincs azon a környéken. Lassan már hatvan esztendeje, hogy szántáskor formás fehér kö­vek kerültek elő a földből. Komolyabb ásatásokra azon­ban csak a felszabadulás után került sor. Ma már tudják, hogy egy híres-hírhedt törté­nelmi személy: Werbőczy kas­télyának romjaiból származ­tak azok a kövek, a XVI. szá­zad végéről. Ery István ása­tási jegyzőkönyvét 1958-ban adta ki a ceglédi Kossuth Mú­zeum. A feljegyzéseket azzal a feltételezéssel fejezi be a ré­gész, hogy Árpád-kori tele­pülés maradványait rejti a föld. Ha valaki ezeket olvasván szeretné megismerni az ezer- h étszáz lelket számláló kis fa­lut. az ötszáz tanyás Nyárs­apátot — akár meg is teleped­het a tanácsházán. Minden fellelhetek — Régészeti kutatások bi­zonyítják létét már a XII. századtól — idézi vissza a tör­ténetet Labancz Árpád tanács­elnök. — Kétszer pusztították el; egyszer a tatárok, egyszer pedig a törökök. Közigaz­gatásilag hol Ceglédhez, hol Nagyköröshöz tartozott... A fiatal tanácselnök olyan lendülettel magyaráz, mint a tárgyát szerető tanár a fü­lelő diákoknak. (Amúgy köz­gazdász lenne.) Ez a tudás egy idevalósi embernek is becsü­letére válna, ő pedig Nagy­kőrösön született, s csak a véletlen — egy állás a tsz- ben — hozta ide tizenöt esz­tendővel ezelőtt. — Mikor idekerültem dol­gozni, elkezdtem kutatni, s most már minden olyan anya­gom megvan a romról; ■ ami fellelhető volt... Természetes hogy kereste a kapcsolatot a múlt iránt ér­deklődő helybeliekkel. Így is­merkedett meg a Takács házaspárral, akik már két év­tizede Nyársapáton tanítottak, s Takács Imréné vezette is a honismereti szakkört. A nyugalmat árasztó, őszülő pedagógus — Marika néni — már három esztendeje nyug­díjas. 1984 óta a klubkönyv­tárat vezeti. A régi. udvarház­szerű épületnek csak az egyik szárnyát foglalják el a köny­vek, a másik rész a kultúr­otthon. — 1953-ban kaptam tanítói állást Nyilaspusztán, Nyárs­apát mellett. Amikor férjhez mentem, akkor költöztünk be a faluba — meséli. — Sokat ki­rándultunk a gyerekekkel, s ha felfedeztünk egy elhagyott tanyát, kerestünk a padláson régi holmikat, cserepeket. Az­tán úgy gondoltuk, hogy jó lenne minél többet összegyűj­teni, megőrizni. Padláson és pincében Persze ez az egész dolog nem olyan egyszerű, mint ahogy most az idős peda­gógus szerényen megfogalmaz­za. Hány, de hány padlást, kamrát és pincét takarított ki tanítványaival a faluban! Cserébe azért, hogy az ér­tékesnek látszó régiségeket megkapják! A honismereti szakkört azonban hivatalosan csak 1976-ban alakította meg — ugyanis akkor már évek óta a művelődési házat vezet­te. — Később újra tanítottam — folytatja Takács Imréné. — A faluban már mindenki tud­ta. miket gyűjtünk, családláto­gatásoknál nagymamák, nagy­papák mutattak-adtak több darabot is. Nagyon mozgalmas életet élt a szakkör: minden­hová beneveztünk. Legyen az Tájak, korok, múzeumok ve­télkedő, vagy bármi, amiből több tudásra tehettünk szert. Rákérdezek, hogy miért be­szél múlt időben. Ö is meg­lepődik, hiszen ma is tartják ezt a hagyományt, a gyerekek­nek rendszeresen hirdet ver­senyt valamilyen időszerű tör­ténelmi forduló, vagy a tele­püléshez kapcsolódó esemény, dátum miatt. — A faluban fogy az anyag, másfelé járogatunk, közben is­kolánk történetével ugyancsak foglalkozunk. Az úttörőcsapat naplójában mindent megörö­kítünk ... Magától értetődő, hogy sze­retném már látni az összegyűj­tött anyagot. Ennek semmi aka dálya nincs, csak el kell men­nünk az iskolába. Kilenc év­vel ezelőtt ugyanis itt kapott egy szobát a honismereti gyűjtemény. És milyen gazdag gyűjtemény! S mindez egy kis helyiségben... Látható itt vajköpülő, rézmozsár 1914-ből, kuglófsütő 1890-ből, tehén­járom a múlt század végéről, három szék ugyanebből az időből, szifon 1930-ból — még fölsorolni sem lehet a polco­kon egymás mellett szorosan sorakozó kincseket. Marika néni restelkedik: — Időnként portaiam'tjük: megint ráférne... Az az igaz­ság, hogy még csak most kezdjük leltárilag feldolgozni az anyagot... Kovács Gizella, az általános iskola igazgatónője szintén szívesen szól a honismereti kör munkájáról. Kasza mint fegyver — Az irodalom, történelem tanításához nagy segítséget ad ez a kicsi néprajzi „múzeum”. Például — én történelmet oktatok — amikor Dózsa Györgyről magyarázok, csak beviszem a kaszát,' a csép- hadarót és a kisdiákok ezek alapján el tudják képzelni: hogyan használták a hétköz­napi eszközöket fegyverként. Kialakult már bennük egy­fajta figyelem: mindent elhoz­nak. aminek értéket tulaj­donítanak. — Talán azért, mert nem­csak tanítójuktól, hanem szü­leiktől is ezt látták? — Minden bizonnyal. Az a megragadó ebben, hogy szü­leik megértették és átörökítet­ték ezt a hagyományt. Hétvége. Szilveszter után a Skála bástyái mögé húzódva lődözte szét ötletnyilait a té­vések Hétvége — azaz akkor stílusosan az Év vége — fe­dőnevet viselő stábja, most, legutóbb pedig jobbára a ta­vaszi fesztivál eseményeihez kapcsolódtak. S mivel ez a rendezvénysorozat láthatóan szerényebb költségvetésre épül, így hát ezúttal sem gép­kocsisorsolás nem volt, sem pedig nyilvános esküvő Déri János tanúságtételével. Volt ellenben sok jó és hasznos tudnivalókat felsoroló riport a vendégjárás tárgykö­réből! Ezek a jelentések sor­ra azt sürgették, hogy ne csak a határokon túlra vágya­kozzon a magvar, hanem néz­zen körül idehaza is, hiszen akad elég látnivaló mind a Tiszán innen, mind a Dunán túli vidékeken. Ezekhez a me­legen ajánlott belföldi kalan­dozásokhoz sok jó tanácsot és pontos címeket kaptunk, s ha másért nem, már csak ezek miatt is érdemes volt belepis­logni, -hallgatni a Hétvége — egyébként minden nagyobb zökkenő nélkül, immár a jó rutin jegyében lepörgetett — két műsornapjába. Nyolc él Sitak. A Szabadság téri dramaturgiák is megiri­gyelték a csehszlovák tévések itteni sikerét, és elhatározták, hogy maguk is megpróbálkoz­nak egy olyan sorozat készí­tésével, mint a Kórház a vá­ros szélén, illetőleg a leg­utóbb szintén, oly szívesen 'nézett Mentők. Rajzórájuk van a hetedike­seknek, de a honismereti kör most kedvesebb téma. Tóth Krisztián és Kiss István szin­te kiskoruk óta tagjai. Egy önálló múzeumot — Hogy kerültem bele? — kérdez vissza Tóth Krisztián. — A barátommal elmentünk egy romos tanyára, ahol már évek óta senki sem élt. Ott találtunk köcsögöket megdró­tozva, meg szakajtókat. Ké­sőbb még egyszer elmentünk — veszi át a szót Kiss Ist­ván — és alaposan körülnéz­tünk: akad-e ott még valami. Barna István még csak ha­todik osztályos, de már négy éve tagja a körnek. <3 is volt takarítani Marika nénivel, vas­gyűjtéskor pedig „megmentet­tek” társaival egy régi kályha­tetőt és számos különös formájú üveget. Többek kö­zött egy félliteres zöld szódás­üveget. Arra a kérdésre, miért olyan fontos számára a gyűjte­mény, öntudatos határozott­sággal válaszol: hogy az iskola és Nyársapát néprajzi anyaga gyarapodjon. — És még azért is — veszi át a szót Tóth Krisztián —, mert megismerjük az embe­reket. — Milyenek? — A nyársapáti emberek igen rendesen. Jóllehet a gyerekek szűk­szavúan fogalmaztak, de an­nál kerekebben. Nehéz is szól­ni arról, ami az ő tíz-egykét éves életükben magától érte­tődő — hiszen ebben nőnek fel. Mégpedig egy olyan peda­gógus neveli őket szülőföld­jük, s a régi korok iránti tisz­teletre, aki évtizedeken keresz­tül járt elöl.példaként. Az idő múlik, s valakinek lassan-lassan a helyébe kel­lene lépnie. De nincs kinek. Mint ahogy az sem várathat sokáig magára, hogy a meg­lévő gyűjtemény minden egyes darabja „megmérettes­sék”. S minden bizonnyal akadna Nyársapáton egy olyan ház vagy épület,. ahol méltó helyet kaphatna a több évtizedes munka eredménye. Vennes Aranka Amint azt közhírré tették, két év, azaz nyolc évszak históriáját dolgozzák fel eb­ben a nagyon mainak és na­gyon itteninek szánt mesé­ben, amely história afféle társadalmi keresztmetszetet is akar adni — legalábbis a két szerző, Miskolczi Miklós és Szabó György elképzelései szerint. Mivelhogy nagy illetlenség az előétel falatozásakor máris arról beszélni, hogy milyen­nek ígérkezik a lakoma vé­gén esedékes desszert, nyil­ván e nyoicrészes kalandozás művészi értékét, mondandójá­nak súlyát sem tanácsos a legelső fejezet alapján meg­ítélni. Azt azonban talán mégis-mégis jelezni lehet, hogy a Nyolc évszaknak ez a nyitánya nem egészen olyan műnek mutatkozott, ami visz- szaparancsolhatatlanul kíván­kozott ki a szerzőpáros képze­letéből. Rendelésre készült ez bizony, s mint ilyen termék, nagyon is a csináltság bélye­gét viselte magán. A másik — el nem hallgatható — ész­revételként pedig az kívánko­zik ide, hogy a Brigittát, ezt a vidékről a főváros színi­akadémiájára vágyakozó leányt netán egy kevésbé menyecskés küllemű és korú szereplővel kellett volna elját­szatni; jelen alakítója ugyan­is aligha tudja elhitetni, hogy nemrég izzasztották meg az érettségin. De hát — mint említettük — ez a bevezető csak az első fogás volt, és a későbbiekben még megerősöd­hetnek az egyelőre igencsak \ Szájtátva Áladó Legilletékesebb újság közli, heteken át, megszüntette a rá­dióműsorok külön jelzését. El­tűnt a sztereó üzemmódot je­lölő két karika, öröm. Ugyan­is azért tűnt el a két, egymás­ba fonódó karika, mert — gyógyír a megye érintett kör­zeteiből érkező panaszkora — a Kossuth rádió adása is fog­ható most már sztereóban. A 100,5 és a 103,3 MHz-en. Azaz az ún. CCIR sávban. Kétnor­más készülékkel ez semmiség. Zavartalan vétel, tiszta hang­zás ... ! Mi kell még? Semmi. Az emberek olyan kevésnek is tudnak örülni. Addig míg el nem veszik a kedvüket. Amíg rá nem jön­nek, ami van, az nincsen. Pardon, legyünk pontosak. Nem lesz. Május elsejétől szep­tember 30-ig. Legilietékeseöb újság ugyanis megszólaltatta a legilletékesebbet. Az illetékes intézmény műszaki igazgatója azután, csak úgy balkézről, tudtunkra adja, a jelzett idő­szakban — őt hónapig! — fuccs a jelzett frekvencián su­gárzott sztereó Kossuth-mű- sornak. Sőt, magának a Kos- suth-műsornak is fuccs. Mi­vel „a magyar lakosság köré­ben is gyorsan népszerűvé vált Danubius rádió műsorát” fogja az adó sugározni. Hát persze! Egy idegen nyel­vű, kereskedelmi — üzleti — adás olyan népszerű lett, hogy a szinte meg sem kezdett szte­reó Kossuth-müsort egyből ki­söpörte az éterből. Vagy valami más söpörte ki? De akkor nem arról kellene inkább beszélni... ?! Szájtátva állok. Mint a cso­dálkozó kicsinyek. Nem rös- tellem a szájtátást, hiszen gye­reknek néznek. Igaz, kiskorú- sításom csak szeptember 30-ig tart. Pontosabban — ahogy a legilletékesebb újságban áll — szeptember 31-ig. Hogy ilyen nap nem létezik? Ha ilyen (ál) adó létezhet, akkor semmi sem elképzelhetetlen ... MOTTÓ Múzeumi kutatások Az Eszterházy-kincstár, a legnagyobb fennmaradt ma­gyar főúri gyűjtemény gazdag iparművészeti anyagának tu­dományos feldolgozásához ka­pott jelentős' “támogatóst az Iparművészeti Múzeum. Az Országos Tudományos Kutatá­si Alap pályázatán tavaly el­nyert összeg lehetővé teszi a XVI—XVII. századi magyar és európai mesterek készítet­te ötvös- és textilmunkák tel­jes feltérképezését, a hozzá­juk kapcsolódó művészettörté­neti és levéltári kutatások el­végzését, az egykor a Fraknói várban őrzött gyűjtemény tel­jes reprodukálását. szűkén adagolt zamatok és ízek. IsIvOlil. Időtlen idők óta nem vágott bele akkora té­mába a Stúdió szerkesztősé­ge, mint most, szintén ked­den, amikor iskolarendszerünk állapotát vette szómba. Baló György műsorvezető­szerkesztő ugyanis az oktatás­ügy egészéről hozott hol riasz­tó, hol meg vigasztalóbb hí­reket, amelyek értékelésére Gazsó Ferenc művelődésügyi miniszterhelyettest — aki köz­tudomásúan a szociológia tu­dományának is kiváló műve­lője — kérte meg. Óriásiak az egyes országré­szek, sőt az egyes iskolák kö­zötti különbségek — legmé­lyebb benyomásként ezt az üzenetet foghattuk fel a je­lentésből. Aztán pedig azt, hogy pedagógusaink lelki és megélhetési kondíciói éppen nem a legjobbak ahhoz, hogy magukat az oktatás- és neve­lésügy oltárán feláldozzák. Többségük olyan magánéleti gondokkal küzd, amelyek a hivatás gyakorlását erősen gá­tolják. Törökbálint — hall­hattuk örömmel — egészen ritka kivétel. Itt az új peda­gógiai kultúra jegyében olyan iskolai létet alakítottak ki, amelynek valósággal csodájá­ra járnak, és sok környékbeli szülő szeretné e Pest megyei településen taníttatni lányát, fiát. Zsolnai József kutatás- vezető irányításával valóban egy reformsuli teremtődött meg Törökbálinton ... Akácz László v-figyelő; «Heti filmtegyzetb Szörnyek évadja Jelenet a Szörnyek évadja című új magyar filmből. Nem mindig célravezető az alkotó nyilatkozatait idézni egy-egy műalkotásról szólva. Igen gyakori, hogy az elkép­zelések és a szándékok meg a létrejött mű között nagy a szakadék. Mármost ilyenkor a művész fejére olvasni azokat a gondolatait amelyeket a még el sem készült műről mondott, esetleg igen hatásos fogós, és többnyire élünk is vele. Különösen akkor, ha az a bizonyos szakadék szándék és megnyilvánulás között túl­ságosan nagy. A ritkább eset az, amikor ezek az előzetes nyilatkozatok a kész mű megértésében segí­tenek. Most alighanem ilyes­miről van (lehet) szó, s ezért érdemes idézni az új magyar film, a Szörnyek évadja ren­dezőjének, Jancsó Miklósnak néhány mondatát egy inter­júból. Tehát: „A szörnyek azt hi­szem sajnos mi vagyunk. Fé­lek, hogy így van. Minthogy­ha az emberiség arra kezdene rájönni, hogy a szörnyek nemcsak köztünk járnak, ha­nem talán bennünk is van­nak. Nagyon nagy a szakadék ember és ember között. Még á legjobb indulatúak között is. Nagyon nehezen kommu­nikálunk egymással. A ma­gánéletben is, de a világban s a politikában is ...” Ez a néhány mondat való­színűleg megfelelő kulcs a filmhez. Itt ugyanis arról van szó konkrétabban, hogy egy valamikori érettségiző osztály a régi osztályfőnökük hatva­nadik születésnapjára össze­gyűlik azon a vidéki tanyán, ahol a tanár él, hogy megün­nepeljék a nevezetes jubileu­mot is, meg hogy sok év után újra találkozzanak. Csakhogy ezt a szép és meleg emberi ünneplést megzavarja egyik osztálytársuk halála. Talán öngyilkos lett, talán megölte az egyik osztálytársa, aki fél­tékeny volt tudományos sike­reire. Az esemény árnyékot vet az ünneplésre, s lassan minden összekuszálódik. Régi sérelmek, régi bűnök bukkan­nak elő, lefoszlik a volt diák­társakról a felvett pózok má­za, mindenki meztelen lélek­kel (de meztelen testtel is) mutatkozik meg, szinte ön- marcangóló lelkiismeret-vizs- gólattá alakul a találkozó, fantasztikus események tör­ténnek (a valóságban-e, vagy ,a figurák lelkében, gondola­taiban, azt nem mindig tud­juk pontosan), s mire megvir­rad a tanya fölött, lángra lobbannak az épületek, a szal­makazlak, tűz emészti el a . különös történet színhelyét, — de tovább élnek, sőt, feltá­madnak a közben megholtak (akik talán nem is haltak meg igazán). A szörnyek, akik mi magunk vagyunk, s a ször­nyek, amelyek a mi lelkűnk­ből támadnak ránk, s mások­ra, barátainkra, szeretteink­re akár, nem emésztődnek meg a tűzben, nem pusztul­nak el. A fenyegetés, a fenye­getettség marad. Jelképekről van hát sző megint, mint ahogyan azt a Jancsó-filmekben megszoktuk. Jelképek, parabolák, példáza­tok ránk vonatkoztatva, ró­lunk, nekünk szólóan. Nem biztos, hogy könnyen dekódol­juk ezeket a jelképeket, de az biztos, hogy mint mindig, most is többet jelentenek ön­maguknál. A sokszor látott jancsói eszközök most is fel­vonulnak. Égnek a gyertyák, lobognak a tüzek, hegedülnek, táncolnak, isznak, a helikop­ter is folyton ott köröz a ta­nya fölött. Énekelnek és mélyértelmű bölcsességeket mondanak, amelyekre viszont igazából még azok sem figyel­nek, akik mondják ezeket a gunyoros-blöffös tirádákat. (Hernádi Gyula forgató­könyvírói keze nyoma, s iro­nikus szellemének lenyomata érződik ezeken a jelenete­ken). Szép, meztelen lányok tűnnek föl, majd tűnnek el, s szolgáltatják a dekorációt a történethez. Tévémonitorok, videók működnek, amelyek nemcsak figyelik a szereplő­ket, s veszik mozdulataikat, szavaikat, hanem időnként mintegy dialógust folytatnak a rajtuk megjelenő szereplők­kel. Figurák kettőződnek meg titokzatosan, jelennek meg s foszlanak semmivé. És azt hiszem, itt van a film minden lenyűgöző jel- képrendszere, pompás képi megvalósítása (operatőr: Ken­de János) ellenére is szembe­szökő fogyatékosságának az eredője.. Abban tudniillik, hogy a jól ismert eszközök működnek ismét. Ez persze a sajátos jancsói stílus is, amit aligha volna érdemes megvál­toztatni, ha egyáltalán képes lenne is rá Jancsó Miklós. Azonban ezek az eszközök már elébe kerülnek a film tu­lajdonképpen roppant izgal­mas gondolatainak. Már nem hordozzák azokat, mint a kez­deti nagy Jancsó-filmekben, hanem elfedik. A forma ráte­lepszik a tartalomra — hogy ilyen régies kategóriákkal él­jünk. Azt könnyebben meg­értjük, elviseljük, tudomásul vesszük, hogy ez a film ko­mor, hogy Jancsó nem sok op­timizmusra lát okot a világ­ban; lehet ez az ábrázolás épp olyan szándékú is, hogy el­gondolkoztasson, felrázzon. De az már nehezebben befogad­ható, hogy a Szörnyek évadja sok jelenetében olyan, mint­ha egy (bármelyik?) korábbi Jancsó-filmet néznénk. Attól tartok, a híres eszköztár és stílus lassan átcsúszik modo­rosságba. Minden ízében jel­legzetesen Jancsó-film ez — de épp az a baj, hogy túlságo­san is olyan, mint egy Jan­csó-film. Asterix, a gall Nagyon régi francia rajz­film ez: 1967-ben készült Hő­se, a hallatlan önbizalmú, te­nyérbemászó modorú kis gall harcos, valamikor i. e. 50 kö­rül él (ő Asterix), s tör bor­sot a római megszállók orra alá. Olykor humorosan teszi ezt, máskor (legtöbbnyire) in­kább csak szeretnék a film készítői, ha Asterix meg a társai, s a velük megeső his­humorosak lennének. Ha valami figyelmet érdemel a lassú csörgedezésű, körül­ményes stílusú filmben, akkor az talán egyfajta gall öniró­nia. A franciák nem tisztelik valami nagyon saját múltju­kat és a rómaiak idején való­ban élt őseiket. Ami persze szép dolog, de ettől nem lesz sokkal jobb ez a film. Takács István tóriák

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom