Pest Megyei Hírlap, 1987. március (31. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. MÁRCIUS 14- SZOMBAT PEST .WE6Ü MAGAZIN Karinthy Ferenc: Petőfi Sándor: Kánikula Tíz óra elmúlt: a Dunakanyar egyik vízparti nyári vendéglőjébe böhöm széles, nagy darab úriember állít be, ingujjban és gyűrött vá­szonnadrágban, pulóverét hanyagul maga után vonszolva. Léptei, tekin­tete arra vallanak, hogy már több hasonló intézményt megjárt, de a fülledt estében csupán az italosok­kal lehetett kontaktusa, mert tüs­tént így szólítja a pincért: — Mi van enni? — Egy szép bécsi jó lesz? — Nem lesz jó — törli meg a zsebkendőjével nyakát zordonan a vendég. — Adjon nekem egy csú­nya bécsi szeletet. — Igenis, kérem, egy csúnya bécsi — hagyja rá a felszolgáló, s hama­rosan már hozza is, kissé oda is tá­maszkodik álltában az egyik szék­hez. ahogy a pincérek szoktak pi­henni: Flamm. János: Magán(y) helyzeteink Ez volt A megtérített asztal, s az üvegpoharak meghitt csendje az érintések ritka ünnepén. Ez volt. Aztán körbejár a végtelen idő, s nem tud utolsót ütni az emlékezet. Hiába Hiába mérlegeltél metsző késként hol és milyen mélyre vágjál. Védieln vagy az önmagadon ejtett sebekkel szemben. A bűnöd nem több: elengedtél egy kezet. Tisztán Megmutatkozom, mint a ráncok az arcon, mint pupillában a fogyó fény. Már nincs titkom. Csak a láz csahol bennem még szüntelen, mint láncán a kutya. Hiányod. f A kenyér helye az asztalomon. Kezemről az ujjak, számlapról a mutatók. A szavaink. Érzelmeink mozdulatlanok. Mi elmozdulunk, és védtelenné válunk, mint a magunkrahagyott újszülöttek. Karácsonykor Akkor ünnep volt. Kivezettük a fényre és énekeltünk neki. Ott hunyorgott és csuklóját dörzsölte ő, a magunkba zárt fogoly. A leegyszerűsítés sért, a magyarázat sok. Csak a tények. Egy hóba dermedt madár teteme, s a tudat: a szeretet sem képes feltámasztani.-----------------------------------------­] Rózsa Endre: Nagyanyám. . élete CZINAK MARIA EMLÉKŰNEK V-alakban kötőtűkön harmatos deret forraszt két fém boldog szomja. Ekként született. X-alakban kötőtűkön gyapjúcsöppöket fűz fel a fény egymás mellé: mézet gyűjtöget. I-alakban ama tűkön gyászos gyöngyöket szaporáznak zokszó nélkül. Elvégeztetett. A-alakban elporladnak kötőtű-hegyek — keresztbe font karral néz csak, pókkal kötöget. — Elég rossz? — Megjárja — hümmög falatozás közben amaz. majd villájával a víz felé bök. — Még szerencse, hogy itt ez a Duna. — No persze, kérem szépen. — Képzelje, Ha nem folyna itt: ez a vendéglő, a terasz meg ez a sok villa, mind egy sorban, lép­csőkkel, stégekkel, a strandok, csó­nakházak, miegymás... És mind potyára, ebben a kánikulában, mert nincs benne víz ... — És a hajóállomás! — veszi a lapot a pincér. — Akkor azt is hiá­ba építették volna! — Meg a rév, a komp! — Nem is tudna átmenni: megfe- neklene a homokon! — A horgászok se sok halat fog­nának. — Az ám, csak dobná be a pecát a sok marha a száraz sóderba! Még elfcsevegnek egy darabig, köz­ben a vendég újabb ételekkel és ita­lokkal erősíti meg magát. De tizen­egykor, sajna, záróra, fizetni kell. ' — Volt egy bácsim, túrós csuszám, hat minyon, két nagyfröccs, három konyek. — ... Igenis, kérem, három ko­nyak. — Konyek. Én konyekot ittam. — Rendben van, kérem tisztelet­tel, három konyek... Az összesen hetvenkettő tíz. — Nyolcvan — dob oda az ing­ujjas egy pirosat, de nem nyúl a visszajáró húszas után, csak nézi pislogva, gyöngyöző, vörös arccal. — Valami probléma van? — ér­deklődik a felszolgáló. — Azt mondtam, hogy nyolcvan. — Ügy is van. Hát nem százassal méltóziatott fizetni? — Nem, uram, én százötven forin­tossal fizettem. Nézze meg, oda tet­te legfölülre. — Hát persze, kérem szépen — kapcsol a pincér. — Ezért adtam vissza egy hetvenforintost. — Ja úgy, akkor jó — gyűri zseb­re megnyugodva a vendég, és kifelé indul, lecsüngő pulóverével a kavi­csot söpörve. 15-ik március, Csohíny Kálmán: Madarak (tollrajz) Magyar történet múzsája, Vésőd soká nyúgodott, Vedd föl azt s örök tábládra 1 Vésd föl ezt a nagy úapot! Nagyapáink és apáink, Míg egy század elhaladt, Nem tevének annyit, mint mink Huszonnégy óra alatt. Csattogjatok, csattogjatok, Gondolatink szárnyai, Nem vagytok már többé rabok, Szét szabad már szállani. Szánjatok szét a hazában, Melyet eddig láncotok Égető karikájában Kínosan sirattatok. Szabad sajtó!... már ezentúl Nem féltelek, nemzetem, Szívedben a vér megindul, S éled a félhold tetem. Ott áll majd a krónikákban Neved, pesti ifjúság, A hon a halálórában Benned lelte orvosát. Míg az országgyűlés ott fenn, Mint szokás régóta, Csak beszélt nagy sikcrctlen: Itt mcgkondult az óra! Tettre, ifjak, tettre végre, Verjük le a lakatot, Mit sajtónkra, e szentségre, Istentelen kéz rakott. És ha jő a zsoldos ellen, Majd bevárjuk, mit teszen: Ijikább szurony a szívekben, Mint bilincs a kezeken! 1848 Föl, a szabadság nevében, Pestnek elszánt ifjai!... — S lelkcsűlés szent dühében Rohantunk hódítani. És ki állott volna ellen? Ezren és ezren valánk, S minden arcon, minden szemben Rettenetes volt a láng. Egy kiáltás, egy mennydörgés Volt az ezerek hangja, Odatört a sajtóhoz és /árját lepattantotta Nem elég... most föl Budára, Ott egy író fogva van, Mert nemzetének javára ^ Célozott munkáiban. S fölmenénk az ős Budába, Fölrepültünk, mint sasok, Terhűnktől a vén hegy lába Majdnem összeroskadott. A rab írót oly örömmel S diadallal hoztuk el, Aminőt ez az öreg hely Mátyás alatt ünnepelt! — Magyar történet múzsája, Vésd ezeket kövedre, Az utóvilág tudtára Ottan álljon örökre. S te szivem, ha hozzád férne, Hogy kevely légy, lehetnél! E hős ifjúság vezére Voltam e nagy tetteknél. Egy ilyen nap vezérsége, S díjazva van az élet... Napoleon dicsősége, Teveled sem cserélek! Pest, 1848 március 16 Tódor János: Tavaszi hó S „Amikor a felnőttnek az elválasztó S üvegfalon át megmutatták a gyere- N két, nem újszülöttet, hanem egy tö- § kéletes embert látott... Az üveg mö- ^ gött nem a »lányát« vagy pedig »utó- ^ dát« pillantotta meg, hanem a gyere- két. A férfi úgy érezte: elégedett. ^ Szeret a világon lenni.’» (Peter Handke: Gyerektörténet) Mintha az időjárás is emlékeze­tessé kívánta volna tenni ezt a na­pot. Március eleje volt, és hatalmas pelyhekben már órák óta szakadt a hó. Akár egy hipnotikus álomban lenne, olybá érzékelte az időt. Éj­félig bent ült a klinika folyosóján, bizonytalansága pillanatokra némán hisztérikus szorongásba váltott: „Mi lesz akkor, ha..." A nővérke is ész­revehette rajta a lehangoló, idege­sítő tétovaságot, ahogy az előbbi esztelen kapkodás szinte moccanás- talan fanatizmusba váltott, ezért is küldte haza. ' Feleségét az utolsó pillanatig ki­egyensúlyozottan nyugodtnak látta, s kicsit furcsállta is ezt; az asz- szonyt már egy másik valóság vette körül, s a férfi úgy érezte, neki csak statisztaszerep juthat ebben a megingathatatlan emberi színjáték­ban. Különös állapot volt ez: tartozni egy történethez, annak mechanikus sorsszerűségét belülről is megélni, ugyanakkor kívülállóként szemlélni e sajátos eseményt, mi több: egy kicsit kitaszítottként, akinek csak annyi a dolga, hogy várakozzon és reméljen. Kötelességénk érezte most a vir­rasztást, képtelen lett volna olvas­ni, vagy mondjuk, aludni helyette. Éjszaka volt, s' így legfeljebb a ha­zafelé botorkáló részegekkel oszt­hatta volna meg ezt a társas egye­düllétet. Ám szentségtelenségnek vélte most bizsergető magányának otromba megrontását, most, amikor havas éjszakai kóborlására ők is el­kísérték. Ebben a többes számban a gyerek kizárólag érzésnyalábok fó­kusza, elnyűtt és unos-untiglan is­mételt, gyakorta meghasonlott lélek- tényezőké, „feladata, célja", hogy saját lényege által egy új minőséget „égessen” két felnőtt (a végérvénye­sen felnőtt világ) már-már érzéket­lenné tompult idegvégződéseibe. Bokáig járt a vizes hóban, lelki­ismerete hosszú kilométereket írt elő, mintha csak a folytonosság mo-< ziját vetítő bűntudat’— miért van' az, hogy életfontosságú várakozása­ink, reményeink előtt, azokért druk­kolva az emlékezet mindannyiszor haszontalanságukra, hiábavalóságuk­ra utal? — lejárható lenne. Az utcán parkoló, bársonyhóval borított kocsik szélvédőjére írta egy leendő gyermek leendő nevét, akt talán mar meg is született. Azt, amit azután a gyermek kapott, * ma is viseli. Kislányt akartak, talán mert saját tökéletlenségüket, a megnevezhetet­len hiányában fogant romlottságot a leánytermészethez jobban kötődő ártatlanságban remélték meg- és feloldani. A dachoz is jobban illett a nőneműség, míg a fiú, a férfi(as- ság) töretlen magabiztosságát su­gallta. Lehet, ez az oka, hogy az apák többsége fiút akar? Cipője a csatangolásban teljesen átázott, kénytelen volt hazamenni, hogy másikat vegyen föl. A máskor mindig menedéket nyújtó, barátsá­gos összevisszasággal berendezett al­bérleti szoba most valahogy inkább taszította. Lehetetlen volt itt marad­ni. Egyáltalában lehetetlen és ter­mészetellenes volt most minden. Ivott egy pofa vodkát, amit kizá­rólag erre a célra tartogatott. Hir­telenjében kedve támadt felébresz­teni a háziakat, de aztán, órájára pillantva, letett róla. Pedig milyen jó lett volna e tompa fáradtság he­lyett a színtelen ital lassan lengő hajóhintáján átlendülni a holnap bizonyosságába... Már elmúlt öt óra, amikor visz- szatért a szülészetre. A havazás el­állt, meleg szél borzolta a hajnal virradatkékjében derengő gépmagá- nyú fákat. Lila árnyékok nőttek ki a kórház szürke falából, megérint­hető és kitapintható volt a csönd. Ez ugyanaz a delejes nyugalom, mint kedvenc festője, Chirico vász­nain. Nyugtalanul riasztó metafizi­ka — gondolta a férfi, aki arra ké­szült, hogy leleplezze, tetten érje a világot. Hogy részt követeljen saját életéből... A felébresztett portás kedvetlenül szuszogott, a húszast egykedvűen sö­pörte be, majd könyvében hossza­san bogarászott. Leány, született fél ötkor — hal­lotta a férfi. Már az udvar közepén járt, le­hajolt, és megmosta arcát a ragyogó tisztaságú hóban. Napfényes ablak Lieber Éva festménye

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom