Pest Megyei Hírlap, 1987. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-07 / 32. szám

MAGAZIN

4

mr

.».vá »í/jp.

1987. FEBRUÁR 7., SZOMBAT

ítIÍ'LVíx 1 lj 1 i "

1 •>- ■

__

i

mán

Színházi levél

Védtelen királyfi

Rég halott,

klasszikus szerzők természetesen tehetetlenek műveik színrevi- vőivel, adaptálóival, felhasználóival szemben. Élő szerző, vagy még a szerzői jog, illetve a jogörökösök számára biztosított jogok érvényességi periódusán belül elhunyt szerző műve védelem aiatt áll. A klasszikus védtelen. Vele bármit lehet csinálni, ő már nem tiltakozhat. Legfeljebb a jó ízlés, a kulturális tradíció, s a mű szelleme, a rég porladó szerző szíve vérével irt gondolatai sérülnek meg. És a nézőt éri veszteség, mert a mű helyett műviséget, a klasszikus vállára felmászó dilettantizmust, mániákus nagyotakarást vagy mániákus tekintélyrombolást, polgárpukkasztást és zagyvalékot kap.

Kifakadásomhoz csak apropó az a sajnos velejéig dilettáns produkció, melyet a Rock Színház Gropius Stúdiója az Egyetemi Színpadon játszik. A cím ugyani Hamlet, s az alcím az, hogy rockopera — de itt még ez sem igazi. Aki ebben az előadásban a dán királyfi történetének bármely vonatkozásait keresi, csalódni fog. Aki itt rockoperát keres a műfaj nemzetközi vagy hazai jeles produkciói értelmében, az is csalódik, s aki itt figurákat, énekesi és színészi teljesítményeket keres, annak sem lesz szerencséje. Valószínűleg mindössze arról van szó, hogy egy népszerűnek mondott rockzenész, Nagy Feró. épp a legnagyobb drámai alkotások egyikén akart valamit bebizonyítani. De hát az embernek ismernie kell értékei és képességei határait. Ebljö» műbe s különböző adaptációiba, parafrázisaiba annyian látták már bele saját, világrengetőnek vélt gondolataikat, használták ürügyül mindenféléhez, hogy egy újabb próbálkozás meg se igen kottyan néki. Legfeljebb arra figyelmeztet, hogy a nagyot akarás édeskeveset ér, ha nem párosul megfelelő tehetséggel, adottsággal. Itt erről van szó. Shakespeare és a Hamlet mindenesetre túl fogja élni ezt az inzultust is.

A dolog lényege azonban ennél mélyebben van. Valahol ott, hogy az emberi szellem legnagyobb alkotásai szinte megszületésüktől fogva provokálják egyesek képzeletét. Dühöket, megszállott versengési mániákat indukálnak, s ezek az indulatok gyakran fajulnak pusztítássá, rombolássá. Temp- lomgyújtogatóktól képrombolókig, könyvégetőktől szobor- rongálókig hosszú ez a sor. Mi készteti erre a Mona Lisa ösz- szevagdalóit, a Piéta kalapácsos támadóit? Egyesek szerint a hírnév beteges vágya; hogy a kétségtelenül világszenzációt jelentő tettel beírják nevüket az idők krónikájába Mások szerint valami szintén beteges düh a tökéletes szépséggel szemben. Sajátos módón senki nem akarta még megrongálni a rossz tucatfestők, vagy a szoborgiccsek alkotóinak „műveit”, pedig hát azokkal szemben is erezhetnénk felháborodást, mivel olyasmit tesznék, ami nem kevésbé provokatív: meggyalázzák az igazi művészetet.

Én nem hiszem, hogy ezek a valóságos vagy jelképes mű- rongálók, ezek a késcs-kaia- pácsö« vagy csak tollal felfegyverzett értéktámadók valamennyien aberráltak volnának, hogy egyszerűen orvosi esetnek kell őket minősíteni, s ezzel kész. Veszedelmesebb tünet ez..

Emlékszünk: a nácizmus annak idején egyszerűen kisajátította magának az emberiség s a németség kultúrájának azokat, az alkotásait, amelyekben felfedezni vélte a nemzetiszocialista eszmék előképét, vagy amelyekbe bele tudta magyarázni ezeket az

eszméket. Wagner hatalmas Nibelungenring tetralógiája éppúgy áldozatául esett ennek a kisajátításnak, mint Shakespeare egyik-másik drámája. Az egyikből így lett a germán mítoszok teutonizált übermensch-apoteózisa (és tette gyanússá, sőt, nemkívánatossá Wagnert hosszú időn át a mi operaházaink tájékán is), a másikból — A velencei kalmár hírhedett náci előadásai révén — így lett antiszemita író, s tette épp ezt a drámáját nemkívánatossá a magyar színpadokon is vagy négy évtizedig.

Hamlet, dán királyfi már oly sokféleképp jelent meg előttünk. Én magam is láttam már vagy huszonöt különböző szcenírozását, a hagyományos Shakespeare-színpadon korabeli körülmények közöttire rekonstruált előadástól a far- meros-pólóinges változatig, a főszereplővé tett Poloniusra alapozó koncepciótól az akaratgyenge, cselekvésképtelen királyfit felmutató megoldásig. Volt már frakkos Hamlet és volt militarista, rohamsisakos — csizmás, köpenyes — géppisztoiyos is. Láttam latin- amerikai előadást, amelyben a dán királyi udvar főként az inka vagy maja uralkodók udvarára emlékeztetett, Fortinb- ras pedig a hódító spanyolok képében jelent meg. És láttunk már jelen időbe helyezett, mai ruhás antik görög hősöket, láttunk társalgási darabként előadott Moíiére-drámát, láttunk punkosított Faustotés csövesre vett Rómeót és Júliát. Láttam Adidas-tornacipős hálózsákot cipelő méla Jacques urat, elektromos hajtású rokkantkocsin cikázó Puckot, láttam földi és kozmikus grup- pen^zex^jhletósű Szepfiivánéii áZoífi-élőadást, — szóval majdnem minden volt már. ■ De aa ilyen tüntetőén modernkedő, vagy tüntetőén és vért izzadva meghökkentőnek szánt előadásoknál mindig felmerül a gyanú: az összes hacacáré csak arra jó, hogy elleplezze a rendező gondolatszegénységét, elfedje arra való képtelenségét, hogy egy elejétől végig következetesen végiggondolt, gondolatokat és véleményeket közlő, a néző agyát — s nemcsak a szem- és hallóidegeit — foglalkoztató előadást hozzon létre. Hogy igazából semmi közölnivalójuk nincsen a produkció létrehozóinak, de ezt hatalmas csinnadrattával és blöfföléssel mégis megpróbálják eltitkolni.

a meg őszintén hisznek a blöffben (azaz amit produkálnak, azt nem tartják blöffnek), s őszintén gondolják, hogy a zavaros gondolatok, a meg nem emésztett hátások és ötletek valami zseniálissá állnak össze, annál rosszabb. És ha a dilettáns géniusznak tartja magát, az még ennél is rosszabb, az veszedelmes.

Takács István

H

A legszembetűnőbb a plafon, ami nincs; a váci Hincz- gyűjtemény otthonának egyik földszinti helyiségében olyan álmennyezetfélét szögeitek föl, amely mögött nincs igazi mennyezet. A por, piszok ujjnyi réseken hullik be a padlásról és ugyanott húz ki a meleg is. A négy éve felújított épület egyik termében meghagyták az ablakokat, amelyek miatt becsillognak a képek a szemközti falon. A nyílászárókra viszont köztudottan nem szokás festményeket aggatni. Mindemellett az oszlopsor és egy lépcsőház nem a legcélszerűbben bontja meg a tereket.

Raktárt nem alakítottak ki. Azokat az alkotásokat, amelyek nem fértek el a falakon, az egyik sarokban halmozták föl. — talán azért, hogy a.látogató átlapozhassa őket? Cígy hallom, az örökösök további képeket akarnak adományozni a múzeumnak. Vajon hová helyezik el azokat?

A már említett belső lépcsőház falain hatalmas repedések éktelenkednek. A terő- tér kiállítóhelyiségét égre nyíló üvegfelülettel szerelték fel; nyáron a nap tűz a festményekre, télen viszont a beszivárgó nedvesség rongálja a hagyatékot.

Amikor a deszkák belógnak a képbe

A Hincz-gyűjtemény titkai?

Kérdezni felesleges

Ismert, hogy annak idején a mester restauráltatta az anyag egy részét, illetve segédkezett a tárlat rendezésénél és bizonyos színes falfelületek beépítésénél is. Lelki- ismeretesebben bánhatnánk az örökséggel — morfondírozom, mielőtt bekopogod a váci. Vak Bottyán Múzeumba, ahol Kővári Klára megbízott igazgató fogad.

— Ne haragudjon, de ön meglehetősen agresszív — figyelmeztet a vezetőnő, amikor a javítások költségvetése felől érdeklődöm. — Azt sem kérdezte meg, hajlandó va- gyok-e erről beszélni?

— Elnézést kérek a feledé- kenységemért. Tehát: interjút szeretnék kérni öntől a Hincz- gyűj töménynek otthont adó épület állagával kapcsolatosan. Mentségemre szolgál, hogy mindössze két kérdésre szeretnék választ kapni. Az egyikre már kaptam, illetve nem kaptam, hiszen ön nem ismerteti meg velem az intézmény költségvetésének idevonatkozó részét. A másik kérdésem: mekkora létszámú szakembergárdával dolgoznak? Hány státusa van a váci múzeumnak?

— Egy régész, két néprajzos, egy helytörténész és két restaurátor munkatársam van — kapom a készséges választ.

— Mégis egyedül dolgozik?

— A többiek gyesen vannak. -Februárban veszünk fel egy művészettörténészt.

„A művészet tett, szolgálat az emberiségért — ezért élek.” Hincz Gyula

Elköszönök, mert nem tudunk szót érteni. Ami feltűnt Kővári Klára többször megkérdezte tőlem rövid társalgásunk alatt, hogy beszéltem-e Bakonyvári Ágnessel, aki mellékállásban gondozza a Hlncz-gyűjteményt. Mi több, alig értem vissza a szerkesztőségbe, máris csörgött a telefon: Kővári Klára újból megkérdezte, hogy találkoztam-e Bakonyvári Ágnessel a délelőtt folyamán, mert ő utánanézett és megtudta, hogy igenis beszéltem az említett hölggyel.

Nyomozni szabad

Szentendrén, a Pest Megyei Múzeumok Igazgatóságán szívesen fogadnak. Bihari József igazgató, Radnai Rudolf- né gazdasági igazgató és Szalag László műszaki csoport- vezető készséggel elmondják a Hincz-gyűjtemény tárolásává] kapcsolatos gondokat.

— Még nem mi üzemeltettük a váci intézményt, amikor kiderült, hogy a nedvesség veszélyezteti a képeket. A Váci Városgazdálkodási Vállalat egy ventilátort szerelt fel akkor, amely ugyan meg- meglibbentette a képeket, de a veszélyt nem hárította el — emlékezik vissza Szalay László.

Elmondják, hogy az említett problémák valóban léteznek, ám megoldhatók! A gazdasági igazgató megmutatja azt az p;ást, amelyben benne foglaltatik, hogy száznegyvenkétezer forint áll rendelkezésre a repedt fal kijavítására. Az összeg felét a Váci Városgazdálkodási Vállalat biztosítja majd. A munka tavasszal elvégeztetik. Igaz, ezzel nem oldanak meg minden gondot, ám az már belátható — éppen elég példát tudunk sorolni erre —, hogy a pénz mindenütt annyi, amennyi. Abból kell gazdálkodni, ami van. Más kérdés, hogy a bajok nem mai keletűek.

— Mi akkor vettük át a felújított épület üzemeltetését, amikor már kiderültek a hibák, de még nem javították ki azokat! — mondja Bihari József. Szalay László pedig jegyzőkönyvek sorát teszi e;ém, amelyeknek a tanúsága szerint igencsak régi ügyekről beszélgetünk. 1981-ben készült az első irat. Az utána következő az elsőben foglaltak orvoslását bizonyítja, egy kivételével, ez pedig a deszkamennyezet ... Bihari József megmutatja Szrogh György építész kézírásos levelét, amelyben a tervező a falak repedéseinek okait tárja fel. Végül arra is fény derül, hogy a Hincz Gyula hagyatékát őrző múzeum épületének belső kiképzését részben a festőművész akarata szerint tervezték. Abban mindenképpen egyetértünk, hogy a hibák kijavíthatok, ha nem is máról holnapra.

Már megint?

Minden úgy történt tehát, ahogy történni szokott — rugdosom rosszkedvűen a kővé fagyott hódarabokat a HÉV- megálióban. A gyakorlott olvasó néhány sor átfutása után lapozni fog, hiszen ilyen sztoriból tizenkettő egy tucat. Mert mi történt már megint? Felújítottak egy épületet hatmillióért, de nem jól. A felelősök tudnak a hibákról és tenni is akarnak azok megszüntetéséért, ám az ügyintézés — és ez az a hazai gyakorlat, ami az olvasó könyökén jön ki —, időbe telik. Sok időbe. Olykor évekbe. Addig is jegyzőkönyvek készülnek szép számmal. Részint, mert a muzeológus nem kőműves vagy asztalos, részint, mert a pénz(hiány) áll a jószándék, a közérdek érvényesítésének az útjába. Segíteni, persze, mi sem tudunk. Legfeljebb városi összefogást, kollektív törődést emlegethetünk, amely csodát tenne ebben az esetben is; a már emlegetett Bakonyvári Ágnestől tudom, hogy van tennivaló bőséggel a Hincz-gyűjtemény körül. Ügy is fogalmazhatunk, hogy van m-'ért aggódniuk a váciaknak.

Szilas Zoltán

VÉGSŐ BÚCSÚ DÉNES ZSÓFIÁTÓL

Családja, barátai, pályatársai, tisztelői mély részvéttel kísérték utolsó útjára pénteken a 102 éves korában elhunyt Dénes Zsófiát a Farkasréti temetőben.

A József Attila-díjas írónő ravatalánál a Magyar Írók Szövetsége nevében Molnár Zoltán író búcsúzott az elhunyttól. Mint elmondotta, Dénes Zsófia egy csodálatos nemzedék utolsó tagjaként küzdelmes, évszázados munkás életében ehhez a nemzedékhez igyekezett hűséges és méltó maradni. Hogy feladatát elvégezhesse, tanult egész életében. Tanult és írt, hogy megőrizhesse kortársai — közöttük Ady, Móricz, Bartók és Kodály, Csontváry és Gulácsy — emlékezetét. Dénes Zsófia alapítvánnyal áldozott legszentebb eszméjének: összerakott forintjaiból jutalmazzák azokat az írástudókat, akik — tovább vive munkáját — folytatják az Ady-kutatást, erősítik nemzedékének történelmi ragyogását. Élete a szolgálat, a munka, a hazafiság, a hűség példájaként marad meg az utókor emlékezetében — hangsúlyozta.

Jovánovics Miklós, a Magvető Kiadó igazgatója a barátok nevében mondott búcsúszavakat.

A gyászszertartást követően Dénes Zsófia sírját koszorúk, virágok sokaságával borították el.

Nádtetős épületben

Ipartörténet

Évszázados történetének be*i mutatására készül a tejipar; a Tejipari Tröszt vállalatainak összefogásával Székesfehérvárott készítik el és az idén megnyitják az iparág történetét ismertető állandó kiállítást.

Birtokukba került az Iparág csaknem 300 darabból álló márka jegy gyűjteménye. A tejipari képzés múltjáról képet adó kiadványok közül is több, a múlt század végéről származó könyvet sikerült megmenteniük. A feldolgozás alatt lévő gyűjteményt gyarapítja a Somogy megyei Kadarkút községben az 19301-as, 40-es években működött tej- termekgyártó kisiparos valamennyi gaps és szerszáma, amelyekkel vajat, túrót és más tejterméket gyártott.

SSIi R. A DIÓ FI G Y E L Ő

Jelenet az Egyetemi Színpad Hamlet-rockopera előadásából

ÖTÖDIK SEBESSÉG. Több izgalmas hír és gondolat között figyeltem föl néhány középiskolás diák véleményére. Túlterhelésről beszéltek és arról, hogy nem szívesen töltenek a fejükbe felesleges ismereteket; csak kényszerűkelletlen az átlag és a felvételi miatt tanulnak bizonyos tantárgyakat. Nem sok haszonnal jár, mint mondották, az érdeklődés nélküli magolás. Régi probléma a túlterhelés. Hány éve vagy hány évtizede is, hogy felmerült ennek a gondja? Szidtuk a tananyagot, a tantervet, majd reformok következtek, új oktatási segédanyagok születtek. Mégis változatlan lenne a helyzet? Lehet, hogy örökzöld témára találtunk?

A KISZ KB Randevú című kiadványa arra biztatja a diákokat, hogy aktivizálják szunnyadó energiájukat. Bátran és türelmesen mondják él tanáraiknak, hol szorít a cipő. A tanár-diák párbeszédet szükségesnek tartom én is. Ügy gondolom azonban, hogy nem ez oldja fel a tantárgyakba szorított oktatási gyakorlatunk problémáit. Nem arról van szó, hogy nem született akárcsak ebben az évszázadban is olyan pedagógiai kísérlet, olyan koncepció, olyan tanmenet és tankönyv, amely sok évszázadra előremutató ne lehetne. Ezekről lehet párbeszédet folytatni, ha mindkét fél rendelkezik a szükséges ismeretekkel, de már elvitatni nem érdemes.

Specialistákra, szűk szakterületen kimagasló teljesítményekre képes, alkotó emberekre vágyik minden társadalom. Az ehhez vezető út, a mindannyiunkat körülvevő teljesítménykényszerek azt sugallják, hogy ez csak akkor érhető el, ha már gyermekkorban beszűkül az ember figyelme; csak egy dologra koncentrál. Hányszor kell még felfedezni azt, ami az emberi gondolkodás alaptörvénye, hogy minden ismeret és minden kimagasló teljesítmény csak az általános műveltségből táplálkozhat?!

DIÁKFÉLÓRA. A számítógép, meg a különböző játék- programok hazánkban való elterjedéséről szintén divat manapság beszélni. Divat, de szükségszerű > is, hiszen egyre több területen kerülünk ezekkel kapcsolatba. Csákány Antal, a Központi Fizikai Kutatóintézet munkatársa kétéves egyesült államokbeli ta- nulmányútjának élményeiről beszélt. Az utóbbi időkben mintha már nálunk is elvesztette volna a varázsát a számítógép. Az ipari országok és lassan mi is túlesünk azon a gyermekbetegségen, hogy a számítógépet, a számítástechnikát fetisizáljuk. Ahogy Csákány Antal mondotta, az USA számítógépes kultúrájának a lényege, hogy a gép mindenkié és a gép van az emberért, nem fordítva. Ott már tudják, hogy mennyi emberi munka

helyettesíthető a géppel. Egy bank — ami ott nagy forgalmú hely — szokatlan látvány egy magyar ember számára. Á tisztviselők kezében nincs ceruza és nincsenek papírhegyek közé beásva. A gyors ügyintézés titka, hogy a legnagyobb természetességgel kezelik az előttük levő gép klaviatúráját. Jellemző az ottani szemléletre a következő hirdetés: Miért vesz ön kétezer dollárért számítógépet, amikor mi ötvendolláros komputerrel bebizonyítjuk, hogy nincs semmi köze a számítástechnikához? A programozás mesterség. A számítógép használatához nem kell mindannyiunknak a számítás- technika nagymestereivé válni. Ahogyan a technika régebbi vívmányait — a gőzmozdonytól, az automata mosógépig bezárólag — úgy használtuk és használjuk, hogy nem ismerjük működésüknek minden részletét, ugyanúgy használati eszköznek, barátságos segítőtársnak kell tekintenünk a komputereket is.

SAJNÁLATOS, hogy mi még nem tartunk itt. A mi életünket, ügyintézésünket, munkánkat nem minden esetben könnyítette meg a számítógép puszta jelenléte. Nem segíti és nem gyorsítja! Az alkalmazásával, az új módszer beiktatásával néha bonyodalmasabbá, nehézkesebbé, ráadásul lassabbá is válnak a hivatalaink.

Ü. I.

f