Pest Megyei Hírlap, 1987. február (31. évfolyam, 27-50. szám)

1987-02-26 / 48. szám

1987. FEBRUÁR 26., CSÜTÖRTÖK ^ntiro 5 Hozzászólás cikkeinkhez Hang és kép — emberi értékek Az újságírónak mindig az az igazi öröm, ha az olvasóban olyan intenzív gondolko­dási folyamatot indít el a cikke, hogy ve­szi a fáradságot és tollat fog. Levelében aztán kifejti véleményét arról, ő hogyan is látja az újságban földolgozott témát. Elmondja észrevételeit, esetleg bővíti né­hány személyes tapasztalattal a lapban ol­vasottakat. Sikerélmény is kellene néha Ez alkalommal két cikkünkkel kapcso­latban is magvas, a nyilvánosságot min­den bizonnyal érdeklő hozzászólásokat kaptunk. Azzal a reménnyel adjuk közre, hogy általuk is segíthetjük a hazai mű­velődés ügyét és hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a jövőben még jobban magáénak érezhesse mindenki kulturális értékeinket. Losonci Miklós Tv-figyelő' A Hincz-gyűj remény jövője csoportoknak szereplési lehe­tőséget biztosítson. Tudatosít­sa, hogy léteznek hagyomány­őrző csoportok, amelyek szí­vesen szerepelnek bármilyen, ünnepélyes rendezvényen. így elérhetjük, hogy az egy-két or­szágos hírű csoporton kívül megismerjék a zömében kis településeken működőket, akik szintén ápolják az igazi nép­zenei és egyéb hagyományo­kat. Ügy érzem, nagyobb törő­dést és odafigyelést érdemel­nénk ... Győrök József pávakörvezetö nyi Jenő, Czóbel Béla, Bene­dek Péter alkotásaival Szent­endrén, Vácott, Cegléden. Any- nyi óhaj, annyi javaslat elle­nére kevés iskola látogatja múzeumainkat, gyűjteményein­ket, pedig a régészeti, népraj­zi és képzőművészeti értékek, távlatokat jeleznek, kibontako­zást, esztétikai élményt bizto­sítanak. Ebben a közegben is hanyagságot érzékelek — nem indokolható kényelmet, kö­zömbösséget. Közkinccsé avatni Szilas Zoltán felteszi önma­gának is a kérdést, amikor megállapítja: Ügy hallom, az örökösök további képeket akarnak adományozni a mú­zeumnak. Vajon hová helyezik el azokat? Pontosítom e gon­dolatsort. Hincz mester egyet­len testvére, Hincz Edit Svéd­országban él, unokaöccse, a budapesti Hincz Jenő, aki példás gonddal rendezte a Hincz-hagyatékot az elmúlt esztendőben. S különben is: az összes Hincz-mű Vác város tulajdona, az alkotó írásban így rendelkezett erről. Ezt né­hány nappal halála előtt ne­kem szóban is elismételte, amit én haladéktalanul írás­ban is rögzítettem Weisz György akkori váci tanácsel­nöknek. Így a művészi örökség nem vita tárgya. Visszavonhatatla­nul a miénk. Csupán az a fel­adatunk, a kötelességünk, hogy új raktár biztosításával, az építészeti tér méltó felújítá­sával, állandó és átható kö­zönségszervezéssel e — való­ban jövőnket is alakító — vi- lágműhely-gyűjteményt köz­kinccsé avassuk. A Pest Megyei Hírlap feb­ruár 18-i számában Mi lesz a kórusaink sorsa? címmel, Űjj írisz tollából megjelent írás­hoz szeretnék pár gondolatot fűzni. Kovács Lajos karnagy, a Kóta Pest megyei szervezeté­nek főtitkára beszámolójának nyilván rövidített formáját ol­vasva, az eredmények, gon­dok, jövőbeni tennivalók, cél­kitűzések sorát ismertem meg. Amit a kórusmozgalomról, az ifjúság zenei neveléséről mon­dott, azzal teljesen egyetér­tek. Én azonban a népzenei hagyományok ápolásáról sze­retnék szólni. Jómagam há­rom Ipoly menti kisközség — Nagybörzsöny, Letkés és Ipoly- tölgyes — pávakörét vezetem. Kovács Lajos kedves tanító- mesterem és barátom jól is­meri az itt összegyűjtött nép­dalkincseket, hisz az ő segít­ségével rendezgettük, válogat­tuk ki a legértékesebbeket. * ígéret maradt Igen nagy volt az örömöm — és másoké is —, mikor 1978-ban a szentendrei mű­velődési központ meghirdette — az országban talán elsőként — a népdalkörvezetők tanfo­lyamát, Kovács Lajos vezeté­sével. Három évig jártunk ha­vonként Budapestre, nyaran­ként pedig két-két hetes tan- fólyamra. Igen komoly elmé­leti és gyakorlati tudást sze­reztünk, hisz tanáraink kö­zött tudhattuk például a töb­bi között Olsvay Imre nép- zenekutatót. 1981-ben talán 18—20-an is megszereztük a művészeti oktatói működési engedélyt. Nagy elhatározások, fogadkozások születtek közöt­tünk. Majd meghívjuk egymás csoportjait és így tovább... De olyan ígéreteket is kap­tunk, hogy a jövőben az is­mert pávaköröket szakembe­rek látogatják, szakmai taná­csokkal látják el, és segítenek szereplési lehetőségeket bizto­sítani. Mindezekből sajnos, semmi nem lett! A kétévenkénti minősítések nem oldják meg nehézségein­ket. Azon legfeljebb két-há- rom népdalcsokor előadására kerülhet sor. Ezt követi a rö­vid kis értékelés, szakmai ta­nács. Ebből a tízperces sze­replésből véleményem szerint az ott ülő szakemberek nem tudják lemérni a csoportok igazi tudását, fejlődését. Hogy miért nem? Azt hiszem, nem kell fejtegetnem .., Nincs kivétel Arra is kaptunk buzdítást, hogy saját erőnkből szervez­zünk ilyen találkozókat. Let­kés meg is próbálkozott vele. Négy községből sikerült hosz- szas levelezgetés után szerep­lésre vállalkozó csoportokat kapni, az elmúlt évben. Vá­rakozáson felüli volt a siker. A kultúrotthon nagyterme zsúfolásig megtelt. A falu ap- raja-nagyja ott szorongott és végigtapsolta a kétórás mű­sort. Valóban a népdal ünne­pe volt. Ahhoz azonban, hogy a megjelent száz embert il­lendőképpen fogadjuk, s a vé­gén szerényen meg is vendé­geljük, a község tanácsi, ter­melőszövetkezeti vezetőinek megértő, segítő anyagi támo­gatása kellett, amit becsület­tel vállaltak. De a pávakör asszonyainak odaadó munká­jára, anyagi segítségére is szükség volt Félreértés ne essék — és nem is elmarasztalásképpen írom — a négy községnek csak egyike hívott vissza ben­nünket. Az anyagiak előte­remtése ott is bizonyosan gon­dot okozott. Pedig az ilyen el­zárt kis településeken nincs arra mód, hogy fiataljaink, gyermekeink komolyabb zent* nevelésben, oktatásban része­süljenek. Nagyon igaz Kovács Lajos főtitkár megállapítása, amikor azt mondja: Az utób­bi években megszaporodtak azok a jelzések, amelyek nem- kívánatos folyamatok felerő­södésére figyelmeztetnek. S bizony e jelenségek alól ma már nem kivétel egyetlen te­lepülés sem. Ilyen helyeken az előbb leírtak ellensúlyozására — azt hiszem — igen fontos, hogy a fiatalokat is megis­mertessük nagyapáik, nagy­anyáik dalaival, szokásaival, bevonjuk őket ebbe a szép munkába. Talán felesleges is Kodály Zoltánra és Bartók Bélára hivatkozni. Milyen örvendetes pél­dául, hogy Letkés pávaköré­nek ma már tizenöt iskolás korú tagja van. De ez a fo­lyamat már elindult Nagybör­zsönyben is. ahol szintén nö­vekvőben van a népdalt sze­rető tanulók száma. A baj az, hogy ritkán ka­punk meghívásokat szereplés­re. mondjuk zárszámadó köz­gyűlésekre. nyugdíjasklubok­ba. szociális otthonokba. Mi­lyen jó lenne, ha ünnepélyes alkalmakra nemcsak egy-két magyarnóta-énekest vagy szó­rakoztató együtteseket hívná­nak meg, hanem mellettük öti lehetnének az igazi népze­nét képviselő pávakörök — s ez még pénzbe sem kerülne. Igen kevés a föllépési le­hetőségünk, holott csak a sze­replések vihetik előbbre a csoportok lelkesedését, munká­ját. Továbbfejlődésükhöz szük­ségük van sikerélményre. Figyelemre várva összefoglalva tehát: azt szeretnénk, ha megtalálnák a módját annak, hogy a működő csoportok rendszeres szakmai segítséget kapjanak, s elősegi­ilaZaSSag. a jó házassághoz nem kell hozomány, példa er­re valamennyi Gyurkovics le­ány — énekelték a századfor­duló táján a híres operettdalt, amely Herczeg Ferencnek, a mostanában ismét fölfedezett dzsentriírónak az 1893-ban megjelent Gyurkovics lányok című, egykor roppant nép­szerű regényéből készült. E hajadonoknak tényleg nem volt hozományuk: mindenfé­le házassági praktikák ered­ményeképpen csináltak jó partikat, aminthogy azok a Gyurkovics fiúk is ugyanígy választottak gazdag arákat az ugyanilyen című, 1895-ben pi­acra dobott másik sikerkönyv­ben. Ezt az alkalomszerűen má­ig felcsendülő kis nótácskát ugyan nem iktatták be a Családi vasárnap című maga­zin legutóbbi, A jó házasság­ról szóló műsorába, de ki- mondva-kimondatlanul mégis ott rejtekezett benne az első sor .mondandója, miszerint nem a pénz teszi igazában megalapozottá a párkapcsola­tokat, hanem az egymással szövetkezők érzelmi kötődése. Hogy ez mennyire így van, azt mind az ifjabb nyilatko­zó kettős kedvesen évődő sza­vaiból kivehettük, mind pedig az idősebb, több vihart látott néni, bácsi felelgetősdije is igazolta, ám tételes megfogal­mazása attól az angol szocio­lógustól eredt, aki itt, ná­lunk vizsgálta a házasság in­tézményét filmezés céljából. Ez tenék a nyilvántartott csopor­tok közötti szoros kapcsolatte­remtést is. A művelődési köz­pontoknak legyen feladata, hogy a területükön dolgozó Érdeklődéssel olvastam Szi­las Zoltán február 7-i cikkét, amelyben a Hincz-gyűjtemény titkának nyomába ered. Azo­nosulok aggályaival, cselek­vésre késztető kérdéseivel. Előttünk áll egy valóban euró­pai fontosságú múzeum, egy olyan szellemi kincs, kulturá­lis érték, amelynek jelentősé­gét a holnap csak növelni fog­ja — egyre inkább Vác büsz­kesége és gazdagsága lesz. Kü­lönösen akkor, ha megszűnik az egymásra mutogatás, ha nő a művek iránti szeretet, ha a gyűjtemény értékvalósága el­éri lehetőségeit. Ne kényelmesen! Szilas Zoltán oknyomozó tárgyilagossággal tűnődik a raktárhiányon, az emberi kö­zömbösségen. Joggal. Igényli a tovább nem halasztható fel­újítást, mert a művek veszély­be kerülhetnek. Egy olyan problémára is utalok, amelyet a szerző nem érint. Fájó tény, hogy nagyon kevesen látogat­ják a gyűjteményt. Nem fo­gadom el azt az érvelést, hogy Hincz művészete nem közért­hető. Az igazi ok a közműve­lődés kényelme, a szervezés hiánya. Kicsit elfeledkeztünk Pest megyében arról, hogy ha már országos, kontinentális fontosságú múzeumok létesül­tek Gödöllőn, Vácott, Szent­endrén — akkor a közművelő­dés kötelessége ezek megisme­réséhez segíteni a közönséget. Bizony a Kovács Margit Mú­zeum és a gödöllői művelődési ház tárlatai kivételével számos kiállítás úgy zárul, hogy ke­vesen tekintik meg. Sokkal több fiatalnak kel­lene, lehetne találkoznia Hincz, Barcsay, Kmetty, Keré­a brit vendég kerek perec ki­jelentette, hogy számára mek­kora meglepetés volt az egy- bekelők anyagi érdektelensé­ge, tehát az, hogy sem a ké­rő, sem pedig a választott nemigen tudakolta: ki mit hoz a közös háztartásba. Míg a szigetországban általános ér­vénnyel lehet tapasztalni, hogy az esküvő előtt a vagyo­ni számvetés igencsak fontos, addig a Duna, Tisza táján ez többé-kevésbé mellékessé vált. Ami viszont a jó házassá­gok fő-fő jellemzője — a rosszakénak pedig a legna­gyobb hiányossága — az a korrektség, a kölcsönösen vál­lalt felelősségben való lehető­leg arányos részvétel. Ennek hogyanját-mikéntjét pedig már nem is annyira a fön­tebb emlegetett példapárok foglalták szavakba, hanem egyrészt minden Családi kö­rök legfőbb és legkedveltebb lélektani szakértője, dr. Ranschburg Jenő bontotta ki elénk, másrészt Miskolczi Miklós író, aki meg éppen a régi kettősök szétszakadásá­nak, az újak keresésének a közismert szakembere, szo­ciografikus szemléletű elemző­je. Ez a kommentálás nagyon jól illett a személyes megnyi­latkozásokhoz, hiszen amit az Üllői úti lakásban, avagy ott kint, Békásmegyeren elkun­cogtak, elsóhajtottak, azt a stúdióban valóságos véle­ménnyé summázták és az ál­talánosítás rangjára is emel­ték. Receptre természetesen nem lehet felíratni mindazt, amit a Családi vasárnapnak eme házassági tanácsadójában jó- akaratúan javalltak, de ha valaki csak egy kicsit is bele­hallgatott ebbe a Kelemen Endre dirigálta bő egyórányi adásba, hát az biztosan oko­sabb is lett, s főképpen meg­értőbb a már meglevő, avagy még csupán elképzelt — má­sik iránt... lemez. A Stúdió ’87 végre megint belenyúlt egy darázs­fészekbe, és így annyi hosz- szú kínálgatás után ismét pezsgő riportműsorrá elevene­dett. Ez a bizonyos darázsfé­szek a magyarországi lemez­kiadás ügye-baja, válsága, megújításának találgatása. Az történt ugyanis, hogy az új sajtótörvény megszüntette a lemezsokszorosítás monopóliu­mát, és egy ideje — jogilag — más intézmények is foglal­kozhatnak a lakklapok meg­jelentetésével. Igen ám, de a dorogi présüzem változatlanul a régi gazda kezén maradt, és ott továbbra is csak szabott áron lehet(ne) dolgoztatni. Mi legyen, hogyan legyen? — ez itt a kérdés, főképpen is a hazai beatélet vezérkép­viselői által feszegetett kér­dés, mert hiszen azt a dorogi gyárat éppen Bródyék és Szö­rényiek pengették össze mil­liós példányszámú lemezeik sikerével. Biztos válasz egye­lőre nincs. Volt viszont — örö­münkre — végre egy megint telitalálatos Stúdió-riport. Akácz László ■ Heti eilmtegyzeth Vakvilágban Jelenet a Vakvilágban című filmből Akár úgy is felfoghatjuk, hogy valamennyiünknek, akik csak élünk (közelebb vagy tá­volabb egymástól), párhuza­mosan fut az életünk. Élet­kereteink nagyjából azono­sak. A nap mindnyájunknak felkel, s lenyugszik, reggel munkába (vagy iskolába, stb.) indulunk, estefelé hazatérünk, nézzük a tévét (a mozit, a színházat, egymást, a fala­kat stb), lefekszünk, al­szunk (vagy nem tudunk aludni), s reggel kezdődik a nagy körforgás elölről. Mil­liárdnyi párhuzamos életrajz íródik napról napra. És e párhuzamos életek és életraj­zok néha metszik egymást. Találkoznak. Összeütköznek. Egymásba simulnak. Vagy éppen megsemmisítik egy­mást. Hogy miért s hogyan jön­nek létre az ilyen találkozá­sok, nem mindig tudjuk. A törvényszerűségek éppúgy létrehozzák őket, mint a vak­véletlenek. Gyarmathy Lívia új ma­gyar filmje (írója Marosi Gyula), a Vakvilágban, az ilyen vakvéletleneket teszi meg záró poénjául. Két életsors — vagy inkább: két embercso­port sorsa — fut egymás mel­lett párhuzamosan. Kettő a sokmilliárd lehetségesből. Hosszú-hosszú ideig nem ke­resztezik egymást, mint aho­gyan annyi élet és sors nem kerül sohasem kapcsolatba egymással. Aztán egy kiszá­míthatatlan véletlen, s egy tévedés, vagy inkább félreér­tés (esetleg öntudatlan bele- magyarázás) összebogozza a két fonalat, és a végered­mény: tragikus összeütközés. A két szál: tulajdonképpen két család. Az egyik: egy gu­migyári munkás, Sándor, és felesége. A brigád, amelybe Sándor tartozik, valami vég­re megkapott nagyobb összeg örömére egy kis bulit szer­vez. Nem igazán sikerültet. S amikor a szétoszló társaság­nak még nincs nagy kedve hazamenni, az ideges, ked­vetlen, bosszús Sándor meg egy kollégája elindulnak egy kis pótszórakozásra. Egy mu­latóban Sándort megalázza egy újgazdag pimasz fiatal fickó. Betelik a pohár. A másik család: Károly, a mamája gyámkodása alatt sínylődő fiatalember s a sze­relme, az elvált asszony Éva. Nem igazán boldog, kiegyen­súlyozott, meghitt szerelem ez. A mama jelenléte (is) te­szi tönkre. Károly egy haj­nalban hazakíséri Évát, s a villamosmegállóba megy, hogy visszatérjen a mamához. És itt kapcsolódik össze a két szál, itt lép be a vakvé­letlen. Sándor, kótyagos fej­jel és a megaláztatástól vérig sértetten, épp abban a villa­mosmegállóban találkozik Károllyal, akiről azt hiszi, ő volt az éjszakai pökhendi fia­talember, akitől a sérelmeket el kellett szenvednie. A sál­járói véli felismerni. S az egymást keresztező sorsok, a véletlen és a tévedés folytán, egymás tragikus ellenfeleivé válnak. A történet akár egy szeren­csétlen bűneset krónikájának foglalata is lehetne. De nem az akar lenni. Inkább arról kíván szólni, hogy miközben valamennyien a magunk éle­tének, sorsának szorításában élünk, kínlódunk, egy adott pillanatban akaratlanul is előidézhetjük a magunk s valaki más romlását. Illetve arról, hogy az egyéni sorsok megoldatlansága, kielégítet- lensége törvényszerűen tor- koll(hat) oktalan, értelmet­len tragédiákba. Meg arról, hogy miközben a legtöbb em­ber csak él, bele a vakvilág­ba, fel se igen tudja mérni élete problémáit, konfliktu­sait s azok megoldását, aka­ratlanul is rossz irányba ke­resi. Csak él, tele sérülések­kel, fel nem dolgozott kese­rűségekkel, sértésekkel, meg­aláztatásokkal, örökös feszült­ségben. Mindez nagyon érdekesen jelenik meg a filmben, és akárcsak a korábbi Gyarma­thy Lívia-filmekben, most is rendkívül hiteles élethelyze­tekben. szituációkban. A ren­dezőnőnek erőssége ez a — nevezzük így — mikrorealiz- mus, a részletek kiváló ki­munkálása, a választott élet­anyag, az ábrázolt emberek s világ aprólékosan hiteles is­merete. Ami kevésbé sikerül a filmben, az a két sorsszál összesodrása. Esetlegesnek tű­nik ez a tragikus találkozás és szerkezetileg túl későn is következik be a filmben. Egy ideig érdekel bennünket, mi sül ki a párhuzamosan futó két történetből, de lassan el­veszítjük az érdeklődésünket. Olyan dramaturgiai hiba ez, amelyet aztán a végkifejlet drámája sem billent helyre — ráadásul ez a találkozás és Sándor tragikus félreértése sem eléggé megindokolt. Ugyanaz a hiba tehát, mint oly sok új magyar filmben: a dramaturgiai munkának következetesebbnek kellett volna lennie. Fogadjunk! Két önálló történetből áll ez az olasz film, melyet Pasquale Festa Campanile rendezett. Egy valami azon­ban mégis összeköti őket: a pápa személye. Az első törté­net egy római fiákerosról szól, akit a pápa keresztelt meg, a másik meg egy vidéki papról, akinek titkos táncmá- niájára a pápa tetszése ad felmentést és megbocsátást. Mi tagadás, nem túl igé­nyes történetkék ezek. És még ezen belül is eléggé öt- lettelenek, lapos humorúak. Azt ugyanis aligha nevezhet­jük fergeteges humorforrás­nak, hogy a nem olasz szár­mazású pápa (akinek a maszkja egyértelműen a Je­lenlegi egyházfőt, II. János Pált idézi) a rémes római dialektusban beszélő fiákeros- tól vesz olasz nyelvleckéket, vagy hogy a titkos táncszen­vedélyének hitközsége hatá­raitól távol, egy szokvány diszkóban hódoló plébánost majdnem elcsábítja egy iga­zán nagyon szexis ifjú leány­zó. Ami a filmet egyáltalán nézhetővé teszi, az az első epizódban Enrico Montesano, a másodikban az énekes sztár Adriano Celentano játéka. De hát ez édeskevés több mint két óra vetítési időben ... Takács Istváa

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom