Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-26 / 21. szám

1987. JANUÁR 26., HÉTFŐ ■ Alkotószenvedéllyel megáldva Nincs, aki kihasználja őket Beosonok az előadás előtti próbájukra a te­rem hátsó ajtaján, és gyorsan leülök a sötét­ben az utolsó sor szélére. Az első percekben nem is arra figyelek, hogy mit és hogyan csinálnak a kivilágított színpadon. Inkább azon elmélkedem, hogy miért lett valaki an­nak idején, a mozgalom legszebb éveiben amatőr színjátszó? Ügy emlékszem, többen hivatásosok szerettek volna lenni, másokat meg rádöbbentettek, hogy nem lehetnek azok. Megint mások az exhibicionizmusukat élték ki a különböző szerepekben, a társaik pedig közösséget, életteret, értelmes időtöltést ke­resve csapódtak egy-egy csoporthoz. Onnan kérem, hogy kirúgod a fotelból! — hallom a rendező utasítását, és azon kapom magam, hogy egyre jobban figyelek. Rá kell döbben­nem, hogy nem afféle fiatal, lelkes amatő­rök dolgoznak a világot jelentő deszkákon, hanem a színész szakma fortélyaiban jártas művészek, jóval túl a diákszínjátszó korsza­kukon. Látszatra lazán, ugyanakkor meste­rien koncentrálva ismételnek át egy-egy problémásnak tűnő jelenetet. Bizony, a Du­nakeszi Pinceszínház egyáltalán nem nevez­hető amatőrnek — a fogalom hazai, erősen lebecsülő értelmében semmiképp. Tálalni tudni kell — Gyermekkoromban má­niákusan báboztam nap mint nap az alkalmi, utcai közön­ség előtt — meséli Cray György, a közösség vezetője, rendezője. — Szerencsém volt, hogy a sors ilyen szenvedély- lyel áldott meg, mert 1946- ban ezzel a hobbival tudtam eltartani a családomat. Apám ugyanis hadifogságban volt és a szénlopásra nem mindig adódott lehetőség ... — Ma már aligha lehetnek ilyen gondjai. Nem így az amatör színjátszó mozgalom­nak, amelynek egyik-másik csoportja igencsak a tönk szé­lére jutott vagy megszűnt. Pest megyében például jóval több színpad működött. A rendezőn látszik, hogy nem most először kényszerül hangosan gondolkodni erről a problémáról. Azonnal vála­szol: — Ennek az az oka, hogy a közönség igényei ugrássze­rűen megnőttek; már csak a televízió, a video elterjedése miatt is. Ebből következik, hogy az emberek kizárólag ar­ra a produkcióra vevők, ame­lyet profi szinten tálalnak. Ma már nem fogadják megbo­csátó jóindulattal a szemmel látható dilettantizmust. Mivel a dobogó előtti szé­kekre ültünk le beszélgetni, közvetlen közelről szemügyre vehetem a díszleteket, kellé­keket, a berendezést, amely egy szobabelső látványát ad­ja: két fotel, egy kis asztal, néhány cserép virág — gondo­lom, a vendéglátó intézmény leltárát képezik, hiszen a Fő­városi Művelődési Házban va­gyunk, ahol a dunakesziek Edward Albee: Nem félünk a farkastól című darabját adják elő egy óra múlva. — Talán a helyzet az, hogy hivatásosoktól megkövetelhető színvonalat várnak el az ama­tőr körülmények között dol­gozóktól? — kérdem Uray Györgyöt az előbbi megjegy­zésére célozva. — Azt hiszem, az a szeren­csénk, hogy sikerült mindvé­gig színházszerűen működ­nünk: tavaly ünnepeltük ala­kulásunk negyedszázados év­fordulóját. Az elmúlt tíz év­iién játszottuk például a Száll a kakukk fészkére című vi­lágsikert, Williams: Ez a ház bontásra vár-ját, Bergman: Tükör által homályosan című művét és még egy sor dara­bot. A másik, számomra na­gyon fontos előnyünk: saját pincehelyiségünkben dolgo­zunk, van néhány reflekto­runk, magnónk és lemezját­szónk is. Harmincán vagyunk és évi harminc előadást tar­tunk itthon. Emellett körül­belül húsz alkalommal tájo­lunk is. Kicsit pislogok, mert vélet­lenül belenéztem az egyik ref­lektorba, s emiatt csak folto­kat látok egy darabig. — Most akkor jó, vagy rossz az amatőr színjátszók mai helyzete? — törölgetem a sze­memet. — Sokkal jobb lehetne, ha kihasználnák a bennünk rej­lő lehetőségeket. Nem több­ről van szó, mint hogy figye­lembe kellene venni ajánlko- zásainkat, sőt, szervezni, egyez­tetni, reklámozni illenék a műsorainkat. Akkor újra moz­galmi jelleggel működhetné­nek a csoportok. Nem csupán a fesztiválok alkolmával van szükségünk a tömegkommuni­káció támogatására. Ne csak akkor publikáljanak, beszél­jenek rólunk, amikor egy-egy nagyobb találkozó zajlik! Kovács Zsuzsa telepedik mellénk immár jelmezben, ki­festve, hiszen nemsokára be­engedik a közönséget. Zsuzsá­ról hamar kiderül, hogy a ren­dező feleségének szerepét is ő alakítja; bicskát vesz elő és kibontja az ölében lévő cso­magot. amelyből jóféle sonka és néhány óriás kifli kerül elő. Egy perc sem telik el, s már adja is az emeletes kifliket Uray György kezébe. Az új­ságíró meg éppenséggel jól tudja, hogy ha mindig kíván­csiskodik, hát olykor úgy adó­dik, hogy nagyokat kell nyel­nie. Nem kell a jobb? — Végül is milyen szerepet tölthet be egy ilyen csoport mai kulturális életünkben? — próbálom elterelni a saját fi­gyelmemet. A rendező előbb nagyot harap, azután válaszol: — Szinházpótló szerepet. A hivatásos együttesek ugyan­is nem pótolják a színházat a kis falvakban lakó százezrek­nek. Pedig leginkább a szín­ház és a film hat az embe­rekre mostanában, hiszen a képzőművészet csak kevesek kiváltságos öröme, könyvet pedig egyre ritkábban veszünk a kezünkbe. A színjátszók na­gyon sokat vállalhatnának ép­pen ennek az elszomorító helyzetnek a javítása érdeké­ben. — Miért? ön szerint milyen emberek a színjátszók? — Mindenekelőtt érzéke­nyek, gyorsan reagálnak a legkülönbözőbb jelenségekre és bárhová hajlandók elmen­ni, ahol felléphetnek. Mind­ebből következik, hogy segí­teni tudják az egyén alkal­mazkodását a közösséghez. Megbeszéljük azt is, hogy amióta az amatőr mozgalom létezik, többször is előfordult, hogy a hivatásos kőszínházak munkájánál korszerűbbnek, színvonalasabbnak mutatko­zott. Hol a szegedi JATE cso­portja, hol a Pilisborosjenőn közös erővel házat épített és ott élő, dolgozó Stúdió K kép­viselte a műfaj progresszív erejét. Egyetlen film (Petőfi ’73) néhány külföldi meghívás és siker(!), illetve a korábban még nemzetközi mércével mérve is jelentős fórumnak mondható kazincbarcikai fesz­tiválok bizonyító erejűek. Ért­hetetlen, miért nem éri meg a művelődési házaknak, hogy szerződjenek ezekkel a közös­ségekkel? Miért nem kéll a jobb, ami ráadásul olcsóbb is? Hiszen a komolyabb színházi tájolások harminc-negyven- ezer forintos díjait nem tud­ják kifizetni! A haknibrigá­dok meghívása pedig eleve szégyellni való vállalkozás szakmai szempontból (bár sok felelőtlen népművelő akad, aki kényelmi okokból vagy hoz­záértés hiányában mégis le­szerződik velük). Szerencsére szeretik — ön szerint mi lehet az oka annak, hogy nem hasz­nálják ki a tehetséges színját­szók kapacitását? — faggató- zom tovább. — Talán az a baj, hogy a Művelődési Minisztériumnak nincs átütő erejű programja velünk kapcsolatosan. Az Or­szágos Közművelődési Köz- potnak nincs pénze, a megyei tanácsi szerveknek pedig ép­pen elég a bajuk... — Mégis úgy gondolom — szállók vitába —, hogy az utóbbi sokat segítene, ha szer­vezné, koordinálná a fellépé­seket, uram b ocsá’, esetleg más megyékben is reklámoz­ná a csoportot. Uray György újabb szend­vicsnek lát neki, és inkább a fenntartási lehetőségeikről be­szél: — Most már fizetnek vala­mennyit a tagoknak a ven­dégszereplések alkalmával. Nekik egyébként nagyon sok­ba kerül ez a hobbi, hiszen utazniuk kell, próbákon töl­tik a szabadidejük jelentős részét. Mindent nem lehet az­zal elintézni, hogy ha nem szeretik, ne csinálják ... — Szerencsére szeretik. — Éppen ezért nagyon erős közösségteremtő erőt is kép­viselnek! — mondja a rende­ző, azután hirtelen föláll, fel­lép a színpadra, és a kellék hamutálcában nyomja el a ci­garettáját, majd felém fordul és folytatja: — Tudja mit je­lent ez? Ezek a színjátszók szellemi, magatartásbeli, men­tálhigiénés normák hordozói és terjesztői lehetnek! Mi olyan önismereti, érzelmi tré­ningeket tartunk, amelyeket az utca embere is hasznosít­hatna. Megtanulnák elviselni egymást! Rávezethetnénk őket, hogy igenis kordában tarthat­ják és irányíthatják érzelmei­ket, s ezáltal teljesebb életet élhetnének! Szilas Zoltán ELHUNYT RODOLFO A Művészet! Szakszerveze­tek Szövetsége és az Artista- művészek Szakszervezete fáj­dalommal tudatja, hogy vasár­nap, életének 76. évében el­hunyt Rodolío — Gács Re­zső — kiváló művész, SZOT- díjas, a Szocialista Magyar- országért Érdemrend tulajdo­nosa, világhírű bűvész, Művészeti Szakszervezetek Szövetségének alelnöke, az Artistaművészek Szakszerve­zetének elnöke. Temetéséről később intézkednek. ★ A világhírű artista, Gács Rezső — akit Rodolfo néven ismertek országunkban és ha­tárainkon túl — bűvészi pá­lyáját 1930-ban kezdte a Fő­városi Nagycirkuszban, majd varieték, orfeumok színpadán lépett fel. Bűvészmutatványai: az eltüntetés, a megjelenítés, a lebegtetés, az átváltoztatás, csakúgy, mint kártyatrükkjei, boszorkányos produkciói ámu­latba ejtették a gyermekedet és a felnőtteket. Művészetét tudományként tanította az Ar tista Akadémián, majd az Ál­lami Artistaképzö Iskolában. Fél évszázados művészi mun­kásságát több magas kitünte­téssel ismerték el. Könyveit; a Révész Gy. Istvánnal együtt írt Vigyázat! Csalok! és Bűvészkönyv című művét so­kan olvasták. Rodolfo az egyetlen magyar bűvész, akit az évszázad leghíresebb bű­vészeiről Amerikában megje­lent könyvben említenek. A jövő héten Magyar filmek külföldön Tizenhárom magyar játék­film, egy rajzjátékfilm és szá­mos rövidebb animációs alko­tás képviseli hazánkat a por­tugáliai Tomarban január utolsó napjaiban sorra kerülő nemzetközi gyermekfilmfesz­tiválon. A portugáliai fesztivállal egyidejűleg magyar filmhetet tartanak az olaszországi Lec- cében, ahol az utóbbi évek legsikeresebb magyar film­jeiből láthat válogatást a kö­zönség. Többek között Gothár Péter Megáll az idő, Sándor Pál Szerencsés Dániel, Bacsó Péter Te rongyos élet, Jan- csó Miklós A zsarnok szíve című filmjei szerepelnek a programban. Mindezt Gábor Pál alkotásaiból összeállított retrospektív vetítés egészíti ki. Ugyancsak január végén Jugoszlávia nyolc városában is filmheteken mutatnak be néhány alkotást a magyar filmtermésből. Ezúttal Bere- ményi Géza, Gothár Péter, Kovács András, Gyarmathy Lívia, Gazdag Gyula egy-egy alkotásával ismerkedhet meg a jugoszláviai közönség. Dokumentumkötet A múlt még befejezetlen Magánkiadású kötetről e helyütt nem szoktunk írni. Hogy most kivételt teszünk, annak az az oka, hogy egy olyan könyv­re (Szenes Sándor: Befejezetlen múlt) szeretnénk felhívni az olvasó figyelmét, amely méltán tart nagy érdeklődésre szá­mot. A keresztények és zsidók kapcsolatáról van szó, emberi sorsokról, a deportáltak százezreiről. Sokat és sokféleképpen írtak már erről, de még mindig sok részlet ismeretlen. Ezért a maga valóságában, a teljes igazságnak megfelelően kell megmutatni ezt a szörnyű tragédiát, a második világháború rettenetét, az 1944-es magyarországi zsidóüldözést. ♦ értse: miről is szol ez az in­ter júkötet. Az emberek egy­máshoz való viszonyáról, a hatalomról, arról, hogy női­képpen reagálnak ilyen nehéz helyzetben az emberek, ami­lyen az 1944-es esztendő volt. Szenes Sándor interjúala­nyaival folytatott beszélgeté­sekben olyan tényeket, doku­mentumokat tárt fel, amelyek eddig számunkra ismeretlenek voltak, olyan új oldaláról vi­lágítja meg a térhát, amely­nek ismeretében tisztábban láthatunk ebben az iszonyúan fontos kérdésben. Megszólalnak a tanúk Szenes Sándor újságíró­kollégám, akivel éveken át egy asztalnál ültem a Népsza­badság szerkesztőségében, tisz­teletre méltó bátorsággal és következetességgel, szinte meg­szállottan járja körül a témát, tárja fel a valóságot. Interjú- kötetében a keresztény-zsidó viszonyt vizsgálja, arra derít fényt, hogy miként és hogyan került Magyarországra 1944 tavaszán, még a tömeges de­portálások előtt az Ausch­witzi Jegyzőkönyv néven is­mert irat, az első hiteles, írott beszámoló erről a haláltábor­ról. Megszólaltatja az élő ta­núkat, azokat, akik valami­lyen formában igyekeztek menteni az üldözötteket, vagy annak szentelték az életüket, hogy megmutassák a keresz­tények és a zsidók akkori vi­szonyát, a magyarországi egy­házak magatartását e szörnyű népirtásban. A könyvhöz Nyíri Tamás ismert hittudós írt bevezetőt, amelyben a többi között meg­állapítja: ezkeben az inter­júkban elsősorban nem azok­ról hallunk, akik halálba küld­ték a zsidókat, vagy akik vég­rehajtották ezeket a rendel­kezéseket, azokról sem, akik haszonélvezői voltak a világ- történelem legnagyobb mére­tű népirtásának, hanem egy­részt felelős helyzetben lévő, magas rangú egyházi szemé­lyiségekről, akik késlekedtek időben felemelni szavukat, másrészt olyan egyházi sze­mélyekről, püspökökről is, és hívő keresztényekről, akik fel­sőbb segítség nélkül, kellő anyagi eszközök híján is meg kísérelték a lehetetlent; men tették az embereket, méghoz zá nem is eredmény nélkül. Nem vagyok történész, nem foglalkoztam soha vallási problémákkal, az egyházak egymáshoz való viszonyával de nem is kell tudósnak len­ni ahhoz, hogy az ember meg­Menedéket nyújtottak Tv-figyelő' Pfl^Cr. Ércnél maradandóbb emlékművet (Exegi monu­ment aeri peremnis...) a klasszikus ókori költők kér­tek és állítottak maguknak írásműveikkel, míg ellenben az emberábrázolás más mű­fajú művészei, a régi mímu- sok. illetőleg modern kori utódaik, a színészek éppen az ő létük teljes feledése miatt keseregnek. Nincs mulandóbb alkotás, mint egy pódiumi fellépés — szokás mondani még ma is, s bevallva, beval- latlan igen sok bonviván és drámai szende éppen azért hagyja becsábítani magát a film- — újabban a televíziós — stúdiókba, hogy valami nyom, jel, az évek múltával szükségszerűen elhalványuló alakítás mégis maradjon utá­na. A közelmúltban immár pátriárkái életkorban elhunyt nagy színészünk, Páger Antal azok közül való, akik ezer alakban és ezer arccal tudnak visszanézni ránk akkor is, amikor már végső búcsút vet­tünk tőlük, hiszen ha valaki, akkor ő szinte folyvást ott drámázott vagy komédiázott a reflektorok fényében, a ka­merák előtt. Így aztán egyáltalán nem a véletlen műve, hogy éppen egy tévéfilm forgatása közben kellett otthagynia véglegesen az általa olyannyira szeretett rögzítőműhelyt. Sarkadi Imre Elveszett paradicsom című drámájának felvétele közben történt ez a visszafordíthatat­lan búcsúzás, s akkor még a rendező, Mihályfi Imre sem tudta, képernyőre kerül-e majd valaha a még csak nagyjában-egészében lefotog- rafált torzó. Az immár láthatóan meg­tört, megfáradt nagy művész legeslegutolsó fellángolásának fénye, heve olyannyira erős­nek bizonyult azonban, hogy ezt a készültségi fokot nem lehetett nem megemelni. Né­mi gondolkodási és átdrama- tizálási szünet után ismét a masinák elé álltak a cserben- hagyottak, s úgy tettek pontot ennek a vállalkozásnak a vé­gére, hogy immár Páger sze­mélyes jelenléte nélkül vég­szavaztak egymásnak. Ha pe­dig történetesen egyenest ne­ki szólt a beszéd, hát az objektívek szemébe mondták Sarkadinak a színpadról is, Makk Károly 1962-es filmjé­ből is jól ismert szövegét. Ilyen utólagos tisztelgésről nyilván még a legtájékozot- tabb filmbarátok, veterán te­levíziónézők sem hallottak. Ilyen ércnél maradandóbb emlékművet föltehetőleg még egyetlen magyarul beszélő színészünk sem kapott! Külön örömére szolgálhat minden Páger-hívőnek, hogy ez a képes-hangos átirat amúgy is a jobb — helyen­ként egészen kiváló — stú­diómunkák közé tartozik. A tőmondatok tömörségével szóló, de képes beszédnek is remek Sarkadi-szöveg nem csupán a színészfejedelem. Téni bácsi ajkán gyöngyözött magával ragadóan, hanem az öreg Sebők Zoltán orvos fiá­nak: alakítójáén, Cserhalmi Györgyén is lángot hányt, szikrát vetett. Nem túlzunk talán, ha azt állítjuk, hogy a korábban nem kissé hánya­veti, fölöslegesen is lázongó ifjú színész ebben a börtön­be induló doktorban érett meg robusztusán nagy művésszé, (Mira alakítója, a még telje­sen ismeretlen Hegyi Barbara egy kissé édeskésebb volt, mint ami ehhez az apa—fiú pároshoz illett.) Kőváry. Persze nem csak Páger Antalok ágáltak, ágál­nak a rojtos függönyök karé­jában. Szép számmal akadnak — mert hiszen szükség van rájuk — olyan Kőváry Gyu­lák is, akiknek a búfelejtetés a dolguk-gondjuk. Az ő létük igazán pillanatnyi, s legföl­jebb ha a szaklexikon tudat­ja utólag róluk, kik voltak, mit ügyeskedtek. Az itt emlegetett színész­konferanszié — amúgy Cin­ci bácsi — tizenhat sort ka­pott a lexikontól és egy köze­pesen kellemes estét a televí­ziótól. Egy elefeledett nagy szellemet ugyan nem ismer­hettünk meg benne, de ma­gán- és társas számai jó bi­zonyságok voltak arra, hogy bőven lehet még kutakodni a pesti kabaré feneketlen gyom- rú raktáraiban. Netán sokkal jobb elmondanivalók is elő­kerülhetnek ott, mint ami­ket most Schütz lláék, Szom- bathi Gyűlnék mikrofonba édel égték, kukorékoltak... Akácz László Megrázó és egyben feleme­lő az a beszélgetés, amelyet a szerző Éliás József nyugdí­jas debreceni református lel­késszel folytat. Éliás elmond­ja, hogy miként hozta létre a református egyház a Jó Pász­tor Missziót, amelynek az volt a feladata, hogy mentse az embereket, hogy az egyház és az ország vezetőivel megis­mertesse, milyen szörnyűsé­gek zajlanak le az országban. Ez a szervezet szerezte meg és fordította magyarra az Auschwitzi Jegyzőkönyvet, majd juttatta el Ravasz László református püspökhöz és Ca- vallier József katolikus sze­mélyiségen keresztül Serédl bíboros hercegprímáshoz. Nem ez az egy cselekedete volt a Jó Pásztornak, hanem bátor és szerény, de hathatós munkával szervezte a men­tést, menedékeket és otthono­kat teremtett, ahol az üldö­zötteket védték, gondoskodtak róluk, részt vettek az ellenál­lásban, és példát mutattak a keresztény—zsidó összefogás­ban, az embermentésben. A többi beszélgetés is lebi­lincselő olvasmány, egyben- olyan tényfeltáró adatok köz­leménye, amelyek bizonyítják, hogy kik és milyen formában vettek részt ebben az ember­mentő munkában. Ugyanak­kor megtudjuk azt is, hogy a hatalom emberei milyen tájé­kozatlanok voltak, vagy meny­nyire elvakultak, hogyan tűr­ték a gyalázatot vagy járul­tak maguk is hozzá, hogy ez a förtelmes embertelenség megtörténhetett. A szerző vitatkozik, érvel, dokumentumokat tár fel és rendkívül felkészült, őszinte kérdéseivel segíti elő, hogy a beszélők a legteljesebb igaz­ságot tárják fel ebben a kér­désben. Leás a mélybe, egé­szen az antiszemitizmus gyö­keréig, megmutatja annak ká­ros voltát. Célja az, hogy fel­oldja a keresztény—zsidó el­lentétet és ellenszenvet, ha van még ilyen. Feltárni, analizálni Hogy miért fontos erről új­ra beszélni? Erre a kérdésre a szerző egyik beszélgetőpart­nerének, dr. Kis György es­peresnek a szavaival válaszol: nálunk 1945-től mind a mai napig, még kevés történt, még csak kezdő lépések történtek annak érdekében, hogy a hit- lerizmus alatt nagyon tömé­nyen felgyülemlett antiszemi­ta mérgező anyag máig ható maradványait és jelenségeit kellő felvilágosítással, nem el­fojtással és elhallgatással, ha­nem őszinte analízissel feltár­juk, értékeljük, fokozatosan leküzdjük, és így a lelkekbe békét, egymás iránti megér­tést és nyugalmat hozzunk. Ehhez segít hozzá Szenes Sándor könyve, a Befejezet­len múlt. Gáli Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom