Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-08 / 6. szám
1981 JANUAR. 8., CSÜTÖRTÖK Fényképezőgéppel öt évtizeden át Színes képek világában Nem vár az idő. Hogy peregnek a naptár lapjai! Múlt havak szellemi maradékait rendezgetem, esztendőt summázván. Elevenednek, s hullnak élmények, jegyzetlapok, meghívókártyák, fotók, emlékek. Az élmények egyike-másika nem is a tegnapban gyökeredzik, hanem sokkal távolabb. A magot nem magam ültettem. csak szemlélője lehettem, hogyan bontakozik ki valamiből valami mint tény — vagy mint egy látomás. Így került a kezembe az a meghivó is, amelyik még augusztusban Gyulára, fotókiállításra invitált. Égy Cegléden élő alkotó, Kaczur Pál művészi fotós öt évtizedes tevékenységének röpke summázása volt ez a Visszapillantás című tárlat. Az első rá csodálkozás A kiállításra a várostól és a megyétől — amelyben él s amelyben az öt évtizedet summázhatja — messze lévén, nem jutottaní el. Ám kárpótlásul enyém két évtized, s kiváltképp az utóbbi három-négy esztendő ténye és tanulsága; hogy egy levegőt szíván az alkotóval, szólok róla, még a jubileum esztendejében. * Neki köszönhetem, hogy a bennszülött polgárt és szemével a várost, lakóit részben megismerhettem. Elbeszélései nyomán tárult ki előttem az ablak, amelyen át az 1920-as, 30-as évek alföldi városával, lakóival ismerkedhettem. Jövőbe vetett reményű egykori polgári ifjúságával, akiket — szintén az alkotó jóvoltából — életük delén túl személyesen is alkalmam lett megismerni és kérdezni emlékeikről, lelkesedésükről, vágyaikról, tisztes polgári voltuk, emberségük ismeretében. A fényképezés, mint olyan, épp Kaczur Pál ifjúsága idejében kapott szárnyra, hogy ne csak egyesek kiváltsága, netán kenyérkeresete legyen, hanem lehetőség arra, hogy az ember a világba tekintve k számára kedves pillanatot, látványt, megörökíthesse, kiki hozzáértése szerint, alap-, közép-, majd- felsőfokon. Neki — ez a tény — ez felsőfokon sikerült. Egy ízben elmesélte: életében először fényképezőgépet 1930-ban látott. Lemezes fényképező-appa- rátusa volt annak az amatőrnek, állványra szerelt fényképezőgépe. Fejét fekete kendővel takarta, s a gépe egy részét is, hogy fény véletlenül Se érje. Ügy készítette képeit. Bolti kifutófiú volt Kaczur Pál, amikor a Czeglédy fényképészhez elküldte őt Havas úr, hogy papír arcmást készíttessen. Ez volt hat hónapos kora óta az első papírra má- solt_ kép róla. A kis kamasz mindenre kitárulkozó figyelme, mint . a spongya a vizet, úgy. szívta be az új élményt, a fényképezéssel való ismeretekét. Elhatározta, lesz ami lesz, de fényképezőgép neki is kell. Vágyát csak fokozta a másik esemény, amikor egy érettségi előtt álló rokon gyerek, bkinek volt lemezes fotóapparátusa, megmutatta neki, mit tud a masina. Láthatta a színes, homályos, fordított képet a gépbe kukucskálva, majd részese lehetett az előhívás és képfixálás nagy misztériumának. A vége az lett, hogy amíg más kortársa cigarettára gyűjtött, ő a pénzét fényképezőgépre spórolta, s 1933- ban már futotta is rá. Egy nyolcpengős, négyszer hat centiméteres képkockát adó tekercsfilmes fényképezőgép- 're. Nagy volt az öröm, még nagyobb a bánat: az első képsorok bizony nem sikerültek. Kiállítások sora Am gyakorlat tette a mestert, s Kaczur Pál 1946-ban már fényképészsegéd-vizsgát tett, 1947-ben megkapta iparigazolványát. A közbülső esztendők a fotóval való alapos ismerkedés évei voltak. Megtanult bánni a gépekkel, filmekkel, gyakorlati eljárásokkal és ezek során sok emberrel, főként életkortársakkal, akiket szintén rabul ejtett az alkotásnak eme művészete és a vágy, hogy minél többet tudjanak a fotózásról. Úgy 1933-ban történt még, Cegléden a Kossuth drogériában amatőr filmjeit készít- getve, a képeket levelezőlap méretben megörökítve tüsténkedett. A droguista, Czinege Imre biztatta őt, s néhányszor a jó képeket kirakati reklámnak is felhasználta. A dro- guisták közül ugyanis azokban az esztendőkben szerte az országban többen mellékszolgáltatásként — látván benne az üzletet — a fényké- pezőket laborálási lehetőséggel segítették. A jól sikerült képekből, próba szerencse, Kaczur Pál küldött az akkori Rádióújság pályázatára. A kis kerékgyártó című pillanatképét, amely riport- képnek is megfelelt volna mai mércével mérve, elfogadták, közlésre méltónak találták. Képével 1936-ban már a debreceni országos kiállításon szerepeit, elismerő levelet szerezve. Tulajdonképpen ez a dátum fotósszerepléseinek igazi kezdete. A következő harminc esztendőben sorra ott voltak alkotásai számos országos és külföldi fotókiállításon. Oklevelet, érmet szereztek, s vele természetesen elismerést, nevet a fényképe- zők körében. A fotóéletben világnagyság nem lett belől?, arra nem is törekedett. Ám arra annál inkább, hogy mind többen — köztük főleg a fiatalok — megismerjék és megszeressek a fényképezés örömét,’ Nem a dokumentációs felsorolás a lényeg itt most, hiszen emlékvillanásait rendezve az ember gondolatait nem kell, hogy hadrendbe sorolja. Hadrend helyett a tudat alattiból sorra villannak a vele kapcsolatos ismeretek. Egy kép egy 1958-as koppenhágai fotókiállítás katalógusából, a Buones Aires-i La Prensa 1958 októberében a Ritmus című fotóját közölte. A 60-as években a bukaresti nemzetközi fotókiállításon is ott voltak képei. Megtisztelő még- hívást kapott 1962-ben az olaszországi mödenai fényképkiállításra. Sorolhatnám, itthon is hány bemutatón szerepelt. Ám igaz képet az alkotó emberről teljességében nem a felsorolás ad. Egy másik tél A napokban, hogy vastag hólepel borította a megyét — megszépítve mindent, amiért az ember különben joggal morgolódna — eszembe jutott egy másik tél, hasonlóan havas. Kaczur Pállal, vagy mondjuk így, hiszen benne lévén a korban, Pali bácsival Cegléd utcáit róttuk. Nagy elhatározása volt, hogy a ceglédi fényképezés történetéből a maga módján s lehetőségeivel élve megörökít egy szakaszt, a kezdet kezdetén, s mindezt egy évfordulóhoz kapcsolja. Ahhoz, hogy Cegléden 1931rben volt az első amatőrfényképész-kiállítás, vagyis akkor épp fél évszázada. Szóval, azon a télen jártuk sorra a ceglédi utcákat, felkerestük a még élő, valamikori amatőr fényképezöket, kiállítókat, díjazottakat, kérvén, beszéljenek a fényképezésről. A megszólaltatottak többjének ma már csak az emléke él. A papír, a kis füzet, amely Kaczur Pál jóvoltából és igyekezetéből öt évtized fényképezéssel kapcsolatos ceglédi emlékeit igyekezett megörökíteni, igen hasznos, ám közel sem adja vissza azt az élményt, amelyben része lehetett a kiváltságosnak, aki hallhatta magukat az elbeszélőket. Magántulajdonná lett élményanyag, ahogyan a fényképezés kapcsán felelevenedhetett az adatokat gyűjtő kísérője előtt az 1920- as, 30-as esztendők Ceglédje, iparos testületéivel, ifjúsági egyesületeivel, színjátszó köreivel s ezekkel együtt mindazzal, amely a település életét akkor színessé, összetartó- vá, emberivé tette. Házi gyűjtemény Ám érték, s kincs lehet még abból, amit a hosszú esztendők során Kaczur Pdí_ — a világot és szűkebb pátriáját a riporter szemével látó fényképész — megőrzött. Házában valóságos gyűjteményt alakított ki, amely életét és egyben Cegléd fotózástörténeti emlékeit dokumentálja. Ügy szól erről: öt évtized hordaléka. Van benne kavics, féldrágakő, aranyrögöcske és gyémánt is talán. Kincs az is, amit bőkezűen oszt a ceglédieknek, lévén fényképezőgéppel világot járó, diasorokon mindent megörökítő és bemutató. Vezetője a Kossuth művelődési központ színesfényképező baráti körének, a Látomásnak. A világra csodálkozó, a pillanatot felismerő ember szól képeiről, mutasson bár tájat, embert. — Büszkén vallom magam amatőrnek, noha tudom, hogy ez a szó nyelvünkben, ahogyan értelmezzük, műkedvelőt jelent — mondotta egy ízben. — Ám az amatőr szó mögött a latin amatőr szó húzódik meg, ami annyit jelent, hogy valamit szerető. Én a fényképezést több mint fél évszázada, hogy nagyon megszerettem. Kedvtelésem, megélhetésem, örömöm, gondom — minek soroljam, mi min- dep alapja. Mondhatnám azt is, hogy az élétem. Eszes Katalin Kutatási programok Hosszú távra A kultúra szocialista és nemzeti jellegének vizsgálatát, a kultúra és demokrácia ösz- szefüggésének bemutatását tekinti fő feladatának a Művelődéskutató Intézet 1990-ig szóló kutatási programtervében. A fő kutatási irányok' mellett az intézet munkatársai vizsgálják a közösségek jellegét, társadalmi szerepét, valamint a kultúraközvetítő intézmények működését. A művelődéstörténeti kutatások számára is gazdag forrásanyagot nyújt annak az archívumnak a létrehozása, amely úgynevezett életinterjúkat tartalmaz. Az interjúala nyok olyan személyek, akik nem írták meg és várhatóan nem is fogják megírni életük történetét, de sorsuk, életútjuk egésze vagy egyes részletei fontos adalékul szolgálhatnak a jelen- és az utókor számára egyaránt. Felsőoktatási felvételik Tájékoztatók A napokban kerül a könyvesboltokba az idei felsőoktatási felvételi tájékoztató, valamint A felvételi feladatok és lehetőségek a felsőoktatási intézményekben című kiadvány. A tájékoztató a felvételi eljárás általános tudnivalóin kívül tartalmazza az egyes felsőoktatási intézményekkel kapcsolatos ismereteket, valamint a felvételi tantárgyak követelményeit. A felvételi feladatokat magában foglaló kiadvány az 1986. évi tételeken és javítási útmutatókon kívül közreadja a különböző felsőoktatási, intézmények 1985. és 1986. évi keretszámait, jelentkezési arányait és ponthatárait. E két kiadvány — a nyomtatványboltokban kapható jelentkezési lappal-együtt — lehetőséget és megfelelő. segítséget ad ahhoz, hogy az érdeklődők felvételi jelentkezésükét március elsejéi határidőig beadhassák. Heti filmtegyzet Gengszterek klubja Tv-FIGYELŐ ßäV. Rendkívüli módon sajnálhatja az a készüléktulajdonos, aki vasárnap késő este elmulasztotta megnézni Bay Zoltán fizikusprofesszor portréfilmjét, mert ez a megnyilatkozás még a szokásosan jó tudósarcképek sorából is kiemelkedett. Egyrészt a beszélő személye rendkívül érdekes, egyúttal tiszteletre méltó. Bay Zoltán ugyanis még'' Gyulaváriban, kicsi diákként határozta el, hogy valami módon feljut a csillagoktól fényes égbe, és valóban addig tanult — előbb Debrecenben, majd a pesti egyetemen —, és annyit dolgozott — a fiatalon megkapott szegedi tanszékét az Egyesült Izzó laboratóriumával cserélte fel —, hogy tényleg kifundált egy módszert a Hold letapogatására. Radarsugarakkal célozta meg, és ezek a hullámok verődtek vissza onnan, bizonyítva, hogy igenis el lehet jutni ad astra, azaz a csillagokig. Másrészt pedig az a magatartás válthatott ki nagy- nagy rokonszenvet, ahogyan Bay professzor Juhász Äfpäd szerkesztő mikrofonja elé telepedett.' Ebből, a kedves és fegyelmezett bácsiból aztán végképp hiányzik mindaz a szakemberi gőg, (ál)tudási fennhéjázás, ami oly gyakran riaszt, ha egy-egy tudomány- terület művelői mondják valami okból a magukét. A Holdnak ez a világelső meghódítója , immár több mint néay évtizede Washingtonban él, és az ottani egyetemen dolgozva figyeli a világ tudományos életének expressz sebességű előre ro- haná'sát. Nem jósolja, de tudja és vallja, hogy az emberiség fennmaradásának és megújulásának ,egyetlen választható élettere a világűr. Gondolkodó. Ejj programmal vágott neki az 1987. évnek a televízió' tudományos újságja, a Gondolkodó is. Hetilap lett belőle, és programja szerint vitákat éppen úgy fog sugározni, mint ahogyan tudósarcképek bemutatását is rendszeresen felvállalja. Hogy valóban milyen fontos fórummá szándékozik válni ez a műhely, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Berend T. Iván látta el a mintegy háromnegyed órás adás kommentálását. Az nyilván az újrakezdés görcseivel magyarázható, hogy amúgy egy kissé nyilatkozat- szagára sikerült ez a képeshangos magazin. ' Jobbára csak a hamleti szó, szó, szó uralta, s az is olyan témákat érintve folyt tova, amelyeket korábbról már többé- kevésbé ismerhettünk. így érezhettük ezt a budapesti rákkongresszus visszaidézése- kor ugyanúgy, mint amikor a bécsi hungarológiai tanácskozás eredményeit összegezték. Frissebb szellemi fuvallatok akkor keltek, amikor Szakály Ferenc történész mondott újdonságokat a török világ hanyatlása kapcsán a hajdúkról, ezekről az alkalmilag katonáskodó Bocskai-legényekről. ök voltak ám az igazi rablók, pusztítók, hiszen igen jól ismerték a keleti országrész víz járta vidékének ze- geit, zugait, s oda is eljutottak, ahova a megszálló hatalom emberei nem. az is megszívlelendő gondolatként tette érdekessé a Latal történész nyilatkozatát, hogy a történelem tudománya sem maga a megállapodottság. Folyton megújul, át- és átíródik az is, hiszen mindig előkerülnek módosító, kiigazító adatok. Ettől izgalmas mind a művelése, mind a nyomop követése. Akácz László Jelenet a Gengszterek klubja című Coppola-filmből Francis Coppola egyike a hollywoodi film mozifenegyerekeinek. (Ezt a jelzőt érdemelte ki őmellette Spielberg, Scorsese, George Lucas — és még néhányan.) Ha valaki az ő nevére nem is emlékezik, a filmjeire biztosan: A Keresztapa két része, A magánbeszélgetés, vagy az Apokalipszis most a magyar mozinézőknek is ismerős. Coppola fenegyeréksége egyebek között abban áll, hogy nem a hollywoodi álomgyár sémáit követi (követte) filmjeiben. Ahogyan A Keresztapa a maffia küzdelmeit, véres hatalmi harcait bemutatta, ahogyan A magánbeszélgetés a félelem és kiszolgáltatottság árnyékában élő amerikai polgár életét feltárta, ahogyan az Apokalipszis a vietnami háború rémségeire ráirányította a figyelmet, az nem illet bele az amerikai film korábbi képleteibe. És mégis beleillett, vagy inkább: megteremtette a maga új képleteit, de ehhez kellett a többi fenegyerek munkássága is. Igazából tehát az történt, hogy Coppola, Spielberg, Lucas és társaik . lázadtak ugyan , egy bizonyosfajta amerikai film- stílus, filmeszmény, látásmód ellen, de amit a helyükbe hoztak, az sem volt kevésbé tömegvonzó, nem volt kevésbé sikeres vagy rosszabbul megcsinált. Coppoláék is profik voltak, őket sem hagyta hidegen a megszerezhető pénz, az elérhető siker. Csak éppen másfajta eszközökkel érték el mindezt, mint elődjeik. De hogy A Keresztapa, az Apokalipszis, vagy Spielberg Cápája, Lucas Csillagok háborúja valami mást hozott Hollywoodba és az amerikai filmművészetbe, az biztos. Es az is biztos, hogy nyomukban egy sor hasonló típusú film készült. Tehát irányt megszabó alkotások is voltak ezek. Innen nézve Coppola nálunk most a mozikba kerülő filmje, a Gengszterek klubja, nemigen illik ebbe a vonulatba. Vagy legalábbis úgy tűnik: itt most másról van szó, mint eddig. A film az 1920-as évek végén, az 1930-as évek elején játszódik, New Yorkban — pontosabban e város Harlem nevű negyedében. Ma e név a fekete bőrűek lakónegyedét idézi. Azokban az években azonban Harlem nem a félig lepusztult régi bérházak, a szegénység és a kisstílű bűnözés, meg a munka nélküli színes bőrűek negyede volt. A régi Harlemben a néger középosztály élt — azaz: a jómódú, jól kereső réteg —, meg a jól fizetett fehér szakmunkások, kereskedők. És itt működtek a leghíresebb éjszakai mulatók, klubok, bárok. Ezekben pedig többnyire néger táncosok és zenészek meg énekesek léptek fel. Duke Ellington vagy Dizzie Gillespie éppúgy innen indult, mint Louis Armstrong. S bár a legtöbb mulató műsorát a fekete művészek adták, vendégként a legtöbb ilyen helyre nem léphettek be. Beléphettek viszont a már akkor is erős maffia, a különböző gengsztercsoportok tagjai, vezetői, akik az amerikai prohibició — szesztilalom — éveiben épp az alkoholon kerestek mesés ősz- , szegeket. (Soha annyi szeszt1 nem i ittak ugyanis Amerikában, mint azokban az állítólag „száraz” esztendőkben...) Nos, Coppola ezt a'világot idézi fel új filmjében. Eredeti címe: Cotton Club — s ez a klub akkoriban valóban a leghíresebbek közé tartozott. Duke Ellington épp itt játszott a zenekarával, öt éven át. És itt volt az egyik központja a gengszterizmusnak, a különböző bandáknak. (Innen a magyar cím: Gengszterek klubja.) A film pontosan és hitelesen idézi ezt a világot, remek zenével, remek táncosokkal, remek énekesekkel, akik persze most is négerek. És idézi a különböző bandák világát is — ami a nézőknek ismerős lesz, hiszen A Keresztapa is megmutatta már ezt a korszakot. Ám a film mégsem a korábbi Coppola-siker más környezetben való megismétlése. És > nem csak azért, mert bár a bandák között itt is zajlik háborúskodás, dörögnek a pisztolyok és kelepeinek a géppisztolyig folyik a vér és itt sincs kímélet, ha pénzről és érdekekről van szó. De itt ez a háborúskodás egy csipetnyi öniróniával vegyített; Coppola saját korábbi filmjét is, és a nagy gengszterfilmeket (Bonnie és Clyde, hogy a leghíresebbet említsük) finoman per- sziflátja, és szinte idézeteket illeszt be belőlük ebbé a filmbe, de kissé elrajzoltan, megmosolyogtatóan. És azért sem Keresztapa III. a Gengszterek klubja, mert óriási szerepet kap benne a húszas-harmincas évek fordulójának néger zenéje és tánca — különösen az akkor iszonyatosan népszerű sztepp. Látványos revüjelenetek tömkelegé (de nem a Broadioay Melody filmek stílusában, hanem sokkal közvetlenebb, emberközelibb megfogalmaz zásban), jobbnál jobb zenészek, káprázatos táncosok kö- rítik az ^egyébként szándékoltan édeskés történetet a „fehér néger” dzsessztrombitás Dixie Dwyerről, szívszerelméről, a főgengszter kényszerű szeretőjévé lett világszép Vera Ciceróról s a többiekről. Coppola, a nagyon jó szimatú profi, itt megint ráérzett valamire: divat a nosztalgia, divat a régi szép idők vissza- idézése. Nosztalgiázása itt duplafenekű: visszaidézi ,a majd’ hatvan évvel ezelőtti időket — de a saját, tizenöt évvel ezelőtti sikereit is. És mindezt remek szakmai színvonalú, ízig-vérig profi munkával. Első feleségem Karinthy Frigyes már az 1912-ben megjelent Görbe tükör című kötetében megírta Nem tudom, de nekem a feleségem gyanús című, mindössze négyoldalas kis remekét. A most bemutatott ausztrál film készítői aligha ismerték ezt az írást — de mintha Karinthy ötletét tették volna át jeíenidőbe, s önötték volna le halálosan komolyan vett szentimentalizmussal, szenvelgéssel és lapos erkölcsi szentenciákkal. Így aztán jókat kacagunk a filmlegdrámaibb- nak szánt részein és szívből derülünk az ausztrál „marha férj” könnyfakasztó történetén. Takács István
