Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-22 / 18. szám

1987. JANUÁR 22., CSÜTÖRTÖK 9 Meghatározza a közhangulatot Beszélgetés Pusztai Ferenc miniszterhelyettessel JS A Pest megyei pártbizottság közművelődési aktívá­ig értekezletet tart a mai napon. Ez alkalomból kértünk £ interjút Pusztai Ferenctől, akit a népművelők „saját mi- £ niszterhelyettesüknek” tartanak. Szándékunk szerint nem í csupán a szakmberek munkáját akarjuk segíteni, hanem ? olvasóinkat, a megye lakosságát is tájékoztatni szeret- % nénk: ez is egy formája a művelődésügy demokratizá- & lásának. ■Heti filmtegyzetb Elysium — Emberek milliói estek át ha­talmas életforma-változáson a fel­szabadulástól napjainkig. Azok a tapasztalatok és élmények, ame­lyek társadalmi méretekben mu­tatkoznak, óhatatlanul hatnak a kulturális életünkre is, hiszen mű­velődési szokásaink minden rész­lete szervesen beágyazódik a tár­sadalmi közegbe. Az ember így tud reagálni minden változásra, és csakis így van meg az esélye ar­ra, hogy a saját aktivitásával hat­ni tudjon a környezetére. — Valóban, a művelődési le­hetőségek és a szokások egy­másra hatva változtak. Azon­ban nagyon fontos megjegyez­nünk, hogy nem csupán a kul- turálódás feltételei, hanem az igények is megváltoztak, még­hozzá alaposan! Fokozott igény mutatkozik például a prakti­kus ismeretek elsajátítására. Ez nem egyszerűen azért alakult így, mert bizonyos értelemben nehezebbé váltak a művelődés feltételei, hiszen a jelenségek­nek rhegvannak a maguk bel­ső okai is — Nyilván ennek a folyamatnak a következménye, hogy a megle­vő intézményrendszerünk és az irányítási gyakorlat egyre kevés­bé felelt meg a társadalmi válto­zásoknak. — Igen, és ezt törvényszerű következménynek tartom, hi­szen a művelődő ember aktív életet él. Akkor cselekszik, ha valami fölkeltette az érdeklő­dését, amelynek a kielégítésé­hez színteret, eszközt és alkal­mat keres, és nem utolsósor­ban társak után kutat; éppen napjainkra jellemző, hogy gyors tempóban szerveződnek a legkülönbözőbb művelődési közösségek, méghozzá egymás­tól nagyon eltérő tartalommal és nagyságrenddel szerte az országban. Az aktivitás tehát — améiy a művelődő ember legjellemzőbb sajátossága —, a nagy nyilvánosság előtt bon­takozik ki. Ez pedig olyan le­hetőségeket rejt magában, amelyeket meg kell ragad­nunk. — Milyen lehetőségekre gondol? — Például annak a szemlé­letnek a megváltoztatására, amely eddig önmagában, el­vontan értelmezte a közműve­lődés fogalmát. Szerintem nem spekulálnunk kell azon, hogy létrehozzunk-e elegendő szá­mú társadalmi vezetőséget a művelődési házakban, hogy bevonjuk-e a lakosság egészét a kulturális tevékenységekbe, hogy társadalmiasítjuk-e a köz- művelődést? Hiszen mindezek­re konkrét társadalmi igény van! Ezt kellene végre tudo­másul vennünk! Beszéljünk inkább a konkrét szükségletek kielégítéséről, ne csak a — hi­vatali, teoretikus módon elkép­zelt, politikai jó szándékból lét­rejött — lehetőségek halma­záról. Máris megfigyelhető egy folyamat kialakulása, amelyet konkrét közművelő­dési törekvések és azok konk­rét feltételei határoznak meg. — Azt már kimondtuk, hogy a korábbi irányítási gyakorlat kí­vánnivalókat hagyott maga után. Hogyan alakulnak az irányítás feltételei mostanában? — Az irányítás a lehetősé­gekkel való okos gazdálkodást jelenti. A megyei tanácsoknak az az elemi érdekük, hogy ügyeljenek a megfelelő ará­nyokra, az igazán hangsúlyos problémák — ezek jelentik az önállóság tudatos kihaszná­lását. Tapasztalataim szerint a megyei testületek maximáli­san kihasználják a lehetősé­geiket, s inkább az egyes tele­püléseken, konkrét helyszíne­ken jelentkeznek a gondok. Többet, jobban, és hatéko­nyabban kell kezdeményez­nünk nekünk is. Arra törek­szünk, hogy helyi kezdemé­nyezéseket támogassunk a ren­delkezésünkre álló központi alapokból: egy-egy ilyen se­gítségnyújtás megsokszorozza a helyi erőtartalékokat is. — Meglehetősen újszerű hozzá­állást bizonyít, hogy ilyen nagy hangsúlyt kap a kistelepülések művelődésügye. — Nem véletlenül, hiszen egy-egy falu közművelődésügyi helyzete meghatározza az ott élők életmódját, közérzetét, a közhangulatot is. Mindemellett az adott helységekben jobban látszik a művelődés és a .köz­élet szerves egysége is. Ponto­san nyomon követhető pél­dául, hogy milyen nagy sze­repe van a népművelőnek, hi­szen az ő dolga, hogy a lakos­ság szabadidejének egy részét megszervezze, hogy megfelelő programokról gondoskodjon. — Kérdés, hogy milyen a kap­csolata a helyi elöljárókkal: van-e presztízse a népművelőnek? — Nagyon sok megoldandó problémát tudnék sorolni eb­ből a témakörből, az általános egzisztenciális gondoktól a bé­rezésig. Kulcskérdésnek tar­tom a partneri viszonyok ren­dezését. A tanácsok sokat te­hetnek a népművelők jobb közérzete érdekében: még ma is előfordul, hogy a művelődé­si ház igazgatója nem tud a környezetében zajló gazdasá­gi, társadalmi eseményekről, ugyanakkor elvárják tőle, hogy mindezekre visszahasson - a saját eszközeivel. Az sem tűr­hető, hogy ő jusson hozzá utol­jára azokhoz az információk­hoz, amelyek közvetlenül érin­tik a munkáját. Sok helyütt „sorba kell állniuk”, ha azt akarják, hogy meghallgassák őket! Természetesen a népmű­velőknek is kezdeményezőknek kell lenniük, keresniük kell a kapcsolatteremtés módjait. — Ha már a lakóhelyi művelő­désről beszélünk, a művelődés egy másik területét is említenünk kell: az üzemek, gyárak, szövetkezetek hogyan veszik ki részüket a fel­adatok sokaságából? Hiszen giaz- dasági egységeink hozzáállásától is függ, hogy mennyire válik köz­üggyé a közművelődés! — Annál inkább, mert az egyén életformája alaposan megváltozott, hiszen erőre kap­tak a második gazdaság, a géemkázás, a kisvállalkozások. A munka az életforma szerves része, az ember aktivitásának a legmarkánsabb eleme. Ép­pen ezért a munkával kapcso­latos művelődési lehetőségek­kel is foglalkoznunk kell, még­hozzá nem úgy, hogy elkezd­jük bombázni az üzemeket, mondván, hogy itt is baj van, ott is gondokat látunk, mert akkor taktikai hibát követnénk el. A közművelődésnek azon lehetőségeit vállaljuk föl, ame­lyek a hatékonyabb munka szempontjából hasznosnak mu­tatkoznak, az átképzésektől a munkahelyi érdekeket segítő programokig, uram bocsá’ a szórakoztató műsorokig. — Egyes vélemények szerint a szórakozás nem szerves része a szocialista kultúrának. — Valóban, egy közismert vita szerint meglehetősen el­marasztaló vélemények alakul­tak ki a szórakozásról. Előbb talán a fogalmat értelmezzük: Budakeszi. A szerkezetében megújult és adásidejében ki­bővült — s már-már ismeret­terjesztő Ablak-fiók benyomá­sát keltő — Kalendárium leg­utóbbi adása egyebek kozott az alkoholizmus eilen szövet­kezők Budakeszin működő klubját is bemutatta. (Az in­tézményről már többször ír­tunk lapunkban.) Egyrészt azért, mert a szóban forgó műsor egyik fő-fő témája ép­pen a mértéktelen italozás, meg annak minden járulékos ártalma volt, másrészt meg nyilván azért, mert ez a fővá­ros környéki egyesülés igen­igen jól szolgálja a józan élet­re való visszaszokást, szokta­tást. A szakemberek szerint is szinte modell értékű az az együttlét, amelyet itt, Budake­szin az absztinencia jegyében kialakítottak. A legfontosabb irányelv a nyíltság; tehát az, hogy minden szégyenérzet nél­kül lehet ott találkozni azok­kal. akik ugyanúgy megjárták e szenvedélybetegség buktató­it. És ez a kendőzetlen önfel- tárás szinte felér egy fél gyó­gyulással, hiszen a bevallottan átélt és megtagadott közös múlt nagyon erős kapocs: jó ne oldjuk föl a katarzis-él­ményt a szórakozás fogalmá­ban! Azért van erre szükség éppen most, mert az életmód­kultúra változása most érke­zett olyan stádiumába, amely miatt ugrásszerűen megnőtt az igény a szórakoztató ren­dezvények iránt. Kezdeménye­zőbbnek, hatékonyabbnak kell lennünk az ízlés alakításában, így a választék növelése te­kintetében is. Ebből követke­zik: meg kell szüntetnünk azt az állapotot, hogy a művelő­dési otthonok nemegyszer zsák­bamacskát kénytelenek vásá­rolni, amikor szerződést köt­nek a különböző előadókkal. — E témához tartozónak vélem a videotechnika terjedését és az ez­zel kapcsolatos közművelődési fel­adatokat; úgy tűnik, nem állunk a helyzet magaslatán . .. — Egyeztetni kell a videó- kiadók szándékait és törekvé­seit. Nyilvánvaló, hogy sokkal változatosabb és olcsóbb meg­oldásokat kell találnunk. Egyébként pedig — a szóra­kozás egészét tekintve is — szükség van bizonyos jogsza­bályok módosítására is. Egy tárcaközi bizottság máris meg­kezdte munkáját mindezekkel kapcsolatosan. E testület tag­jai olyan intézményeket is kép­viselnek, amelyek nem tartoz­nak a Művelődési Miniszté­rium felügyelete alá. — Elképzelhető, hogy ezúttal ha­tározott lépéseket tesznek? Hiszen lassan két évtizede, hogy a szóra­koztatás megreformálásáról beszé­lünk. amely a jelenlegi formájá­ban kezelhetetlen és áttekinthetet­len. — Nem titok: arról is dön­tés született, hogy a Művelő­dési Minisztérium szórakozta­tózenei felügyelőséget fog mű­ködtetni és valószínű, hogy a munkatársai nem csupán a zenei műfajokkal foglalkoznak majd. Lényeges, hogy szóvá tehessük a gondokat, képvi­selhessük a jogos kritikái, mert csak így tudjuk a jót, a követendőt reflektorfénybe ál­lítani. — ön sok helyütt járt, mióta a művelődési intézményrendszer a munkaterületéhez tartozik. Mit ta­pasztalt útjai során: milyen a köz­vélemény mindazokkal kapcsola­tosan, amelyekről szót váltottunk? — A Magyar Népművelők Egyesületének ötödik vándor- gyűlésén elhangzottak bizo­nyítják azt az erőt, kezdemé­nyezőkészséget és szándékot, amit „a közművelődés a társa­dalmi megújulás szolgálatá­ban” jelszó kifejez. Azt gon­dolom, hogy a közművelődés­ben dolgozók — a könyvtáro­soktól a népművelőkig — tud­ják, hogy az emberek közér­zete, közösségi szokásai nem csupán igényként mérhetőek, hanem az egész magyar tár­sadalom szempontjából fonto­sak. A szűkebb értelemben vett szórakoztatást is kezeljük a maga rangján, a maga jelen­tőségének megfelelően! Szilas Zoltán gátjául szolgálhat a vissza­esésnek. Különösen akkor, ha az a mintegy 150 nő és férfi, aki részben Budapestről, részben Pest megye több településéről azokon a bizonyos csütörtöki napokon összejön, híve ma­rad a folyamatosságnak, és rendszeresen igényli a volt sorstársak társaságát Hosz- szabb távon derül ki ugyan­is, hogy mennyire óvja, vé­di meg az egykori alkohol­betegeket a közösségi kohézió. Az a szeretet, az a féltés, amely ilyesféle vallomásokra is késztette a megnyilatkozó- kat: érzem, hogy itt fogják a kezem; itt van kikbe kapasz­kodnom .. Amint azt a Kalendárium adásának orvosszakértője meg­jegyezte, éppen ezek az együtt- létek során felerősödő érzel­mek válnak aztán a terápia legjobb eszközeivé; a jó ügy érdekében felh évült emóció fejti ki hatását minden gyógy­szernél erősebben. Sport cs tudomány. Tovább­ra is a tudományoknál, meg azok terjesztésénél maradva: szintén megújulva, nagyobb feladatok teljesítésére készen .vágott neki az 1987. évnek a Új sorozatok a televízióban Üj filmsorozatok kezdődnek a közeljövőben a televízióban. Január 29-én kezdik sugároz­ni a Mentők című, tizenegy részes csehszlovák produkciót. Ez az ottani mentőszolgálat történetét öleli fel 1960-tól 1971-ig, s a szervezet minden­napi munkáját mutatja be egy fiatal sebész, majd men­tőorvos életén keresztül. Az 1984-ben készült sorozat ren­dezője Jiri Adamec, főszerep­lője Jaromir Hanzlik. A he­tente két alkalommal látható epizódokban a nézők megis­merkedhetnek a mentősök szakmájával, s — csakúgy, mint a korábban vetített csehszlovák sorozatokban — a munkahelyi konfliktusok, örö­mök mellett a szereplők, így az orvosok és a betegek ma­gánéletével. E sorozatot követi majd A második lehetőség című angol folytatásos film, amelynek hat fejezete egy házasság felbom­lásáról, s a válás problémái­ról szól. Tavasszal kezdődik a Shogun című amerikai pro­dukció, amely James Clavell regényéből készült, az adással egy időben maga a könyv is megjelenik. Az izgalmas, lát­ványos, tizenegy részes film helyszíne a XVII. századi Ja­pán, főhőse egy angol tenge-1 részkapitány. Az év első felében sugároz­zák azt a francia ismeretter­jesztő dokumentumfilm-soro- zatot, amelynek címe Az olaj titkos története. Ez egye­bek között eredeti híradó- és dokumentumfilmek, archív fo­tók, valamint történészek, szakemberek közreműködésé­vel eleveníti fel az olaj ki­termelésének s ezzel a modern ipari társadalmak fejlődésé­nek történetét. Áprilistól — a Renoir-soro- zatot követően — sugározzák a neves amerikai filmszínész, Walter Matthau filmjeiből összeállított ciklust. A sajátos humorú színész hét nagy si­kerű filmjét tartalmazza a so­rozat. Az 1967-es a Furcsa pár után A kaktusz virága, a Csak azért is, nagypapa, a Szenzáció, A sógorom, a zug­ügyvéd. a Helló, Dolly és a Férj válaszúton címűt láthat­ják a nézők. Ugyancsak tavasztól sugá­rozzák a Máriássy Félix film­jeit áttekintő sorozatot. A Kossuth-díjas rendezőnek, a felszabadulás utáni magyar filmművészet jeles alkotójá­nak munkásságát egyebek kö­zött az 1955-ös Budapesti ta­vasz és az Egy pikoló világos, az 1950-es évek végén készült Külvárosi legenda, a Csem­pészek és az Álmatlan évek, valamint az 1960-as években forgatott Próbaút, Fügefale­vél és az imposztorok képvi­selik majd. művelődési főszerikesztőség tu­dományos hetilapja, a Gon­dolkodó. Legutóbbi háromnegyed óráját például a sport és a tudomány kapcsolatrendszeré­nek szentelte, és azt igyekezett kinyomozni, hogy a verseny­zők legkülönbözőbb típusait, a csapatjátékok művelőit hogyan és miben tudja segíteni a testi és a lelki orvoslás. Ami miniket, magyarokat li­léit, nos, ebben a kérdéskör­ben még meglehetősen kez­dőknek bizonyulunk. De nem azért, mert itt, a Duna—Tisza táján elmaradna az európai — sőt, a világban jegyzett — él­vonaltól a medicina, hanem éppen ellenkezőleg: maguk a sportolók nem igénylik az il­letékes szakemberek közremű­ködését. Teszik ezt pedig egye­bek között • azért, mert netán kiderülhet, hogy mennyire túlhaladott programok jegyé­ben zajlanak az edzések, s hogy itt-ott mekkora a felké­szülésbeli hiányosság. Még a stadionok, edzőcsar­nokok világától messze élő nézők számára is rendkívül elgondolkodtató volt ez a most dicsért Gondolkodó! Akácz László Huszonkilenc éve, 1958-ban jelent meg Keszi Imre Ely­sium című regénye. A téma, s a feldolgozásmód is, akkor újdonságnak számított. Keszi a II. világháború alatti zsidó- üldözésekről írt, olyan perió­dusban, amikor ez nem volt „divatos” téma, s ilyképp az elsők között tartható számon az e kérdéssel foglalkozó ha­zai szépírók körében. S mi­vel könyve a magyar esemé­nyekhez kapcsolódik, és fő­hőse egy tízesztendős zsidó kisfiú, a megközelítési mód is eléggé újszerűnek mondha­tó, különösen, hogy az esemé­nyeket e kisfiú, Gyurika sze­mével láttatja. Az igazság kedvéért per­sze meg kell mondani, hogy a Madách Színház már 1957 ok­tóberében bemutatta Anna Frank naplójának színpadi változatát (s tegyük hozzá:ez a bemutató igazi reveláció volt, mind a témát, mind a feldolgozást illetően, mind pedig mint színházi előadás). Az ötlet tehát, hogy a faj- üldözés rémségei egy ártatlan, tiszta kis emberke sorsában mutatkozzanak meg, mondhat­ni adott volt, hiszen a tizen­három éves Anna Frank épp­úgy gyermek volt (ha rend­kívüli módon intelligens, okos, és korához képest bá­mulatosan fejlett íráskészségű is), mint Keszi regényének kis hőse. Hogy az Elysium majd’ harminc évig nem keltette fel a filmesek érdeklődését, azt sok minden magyarázhatja. Montreal, a kanadai nagy­város, az utóbbi időben di­vatba jött a filmkészítők kö­rében. Egyszer az Egyesült Államok elnökét raboltatták el ott fondorlatos terroristák­kal a filmesek, aztán meg a gigantikus tévétornyon ker- getőztek különböző bűnözők. Most meg a legújabb Belmon- do-film választotta színteréül ezt az igencsak elamerikani- zálódott várost. Nem tudni, miért ez a nagy kedveltség. Gyanakodha­tunk arra is, hogy a rende­zők, operatőrök keresik a már agyonfényképezett hely­színekről kilépő forgatóköny­veket — s hogy Montrealt még nem fotózták tönkre a filmesek. De gyanakodhatunk esetleg valamilyen financiális okra is — mondjuk arra, hogy Kanadában kedvezőbbek az adózási viszonyok, vagy ha ott külföldi tőkével készíte­nek valamit, akkor a vállal­kozó jobban jár. Az ok lehet ez, lehet az, s lehet még hetvenhét féle. Vagy nincsenek rejtélyes okok — egyszerűen csak itt forgatnak, kész. Bár, az igazat megvallva, Jean-Paul Belmondó nak a Stúdió ’87-ben tegnapelőtt el­hangzott véleménye, misze­rint a francia filmeseknek is hovatovább angolul (vagy in­kább: amerikaiul) kell fil­met csinálniuk, mert a fran­cia nyelvű filmek nagyon rossz eséllyel indulnak a nem­zetközi filmpiaci versenyben, arról is elgondolkoztathat bennünket, hogy egy olyan kétnyelvű országban, mint Kanada (angol és francia egyaránt használatos, és ép­pen Montrealban még az ut­catáblák is kétnyelvűtek) va­jon nem üthető-e egy csapásra két légy: franciául lehet for­gatni egy majdnem angol Hogy most Szántó Erika fite met írt belőle (Schulze Eva társaságában), és meg is ren­dezte, a Magyar Televízió, a Mafilm Budapest Stúdió és a Hungarofilm — valamint a müncheni Daniel Film koprodukciójában, annak va­lószínűleg egyetlen magyará­zata van: a téma változatlan aktualitása. 1944—45 óta, a fasizmus fajüldöző bűntetteinek hazai eseményei óta lassacskán már a második nemzedék nő fel úgy, hogy ezekről az esemé­nyekről már csak hallomás­ból tud. És mivel a nácizmus­nak ezek a bűnei nem elévü­ljek, nem árt a figyelmezte­tés, az emlékeztetés, nem árt időnként megmutatni, mivé torzulhatott az ember. Az Elysium ebből a szem­pontból jó mementó. Néző­pontjának, megközelítési módjának sajátos volta miatt még külön is érdeklődésre tarthat számot S mivel' kis hőse, Gyurika, a nagyon ér­zékeny tehetségű kisfiú, Nagy Zoltán jóvoltából átéli és ve­lünk is átéteti az ártatlan, gyanútlan, mindig jó gyerek­nek lenni igyekvő, de a végső pillanatban a kíméletlen em­bertelenséggel szembeni jóság használhatatlanságára rádöb­benő gyermek tragédiáját, , a film egyes jeleneteiben meg­ható és megindító. Kár, hogy a felnőttek, a felnőtt világ ábrázolásában már sok az ismert sablon, a pontatlanság és a vázlatosság. (vagy inkább amerikai) Jelle­gű filmet majdnem amerikai helyszínen, s ezzel a kelen­dőségét jobban és könnyeb­ben biztosítani lehet Talán nem szép dolog fil­mekről szólva ilyen üzletie­sen praktikus dolgokról be­szélni — de hát az említett interjúban épp Belmondo mondta, hogy a film bizony üzlet (mily régi igazság ez, • mily rég nem vesszük tudo­másul errefelé), és amióta 6 maga a producere is a saját filmjeinek, ez a szempont nyilván még fontosabb. Nos, a Montreali bankrab­lás, a fentieket leszámítva, nem különösebben érdekes munka. Belmondo, aki a mu­latságosan és zseniálisan el­tervezett rablást végrehajtja, legföljebb annyit tesz hozzá hasonló filmjeiben látott bankrabló-figuráihoz, hogy itt a humorát is megcsillogtatja. Ami pedig a kalandos fordu­latokat, a nagy hajszákat és kaszkadőrmutatványokat ille­ti, azokban most sincs hiány. Még egy szép lány is akad — de ezúttal nem omlik a szív­tipró Belmondo karjaiba, pe­dig minden elkövethetőt el­követ ezért. Szóval: kellemesen elszóra­koztató, nézhető film, és sem­mi több. Igaz, nagyon profi módra megcsinálva. És ez azért mégiscsak valami. Pon­tosabban: e nélkül a vala­mi nélkül manapság (és már nagyon-nagyon régen) nem le­het a nagyközönséget is a moziba becsábító filmet csi­nálni. Lehet (biztos), hogy ezek a filmek nem jelentik a filmnek, mint művészetnek a csúcsait, nem filmtörténeti mérföldkövek, de pénzt hoz­nak, s nem az állami dotá­ció segítségével termelik — a deficitet. Takács István Tv-figyelő' Montreali bankrablás Jean-Paul Belmondo a Montreali bankrablás egyik jelenetében

Next

/
Oldalképek
Tartalom