Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-22 / 18. szám
1987. JANUÁR 22., CSÜTÖRTÖK 9 Meghatározza a közhangulatot Beszélgetés Pusztai Ferenc miniszterhelyettessel JS A Pest megyei pártbizottság közművelődési aktíváig értekezletet tart a mai napon. Ez alkalomból kértünk £ interjút Pusztai Ferenctől, akit a népművelők „saját mi- £ niszterhelyettesüknek” tartanak. Szándékunk szerint nem í csupán a szakmberek munkáját akarjuk segíteni, hanem ? olvasóinkat, a megye lakosságát is tájékoztatni szeret- % nénk: ez is egy formája a művelődésügy demokratizá- & lásának. ■Heti filmtegyzetb Elysium — Emberek milliói estek át hatalmas életforma-változáson a felszabadulástól napjainkig. Azok a tapasztalatok és élmények, amelyek társadalmi méretekben mutatkoznak, óhatatlanul hatnak a kulturális életünkre is, hiszen művelődési szokásaink minden részlete szervesen beágyazódik a társadalmi közegbe. Az ember így tud reagálni minden változásra, és csakis így van meg az esélye arra, hogy a saját aktivitásával hatni tudjon a környezetére. — Valóban, a művelődési lehetőségek és a szokások egymásra hatva változtak. Azonban nagyon fontos megjegyeznünk, hogy nem csupán a kul- turálódás feltételei, hanem az igények is megváltoztak, méghozzá alaposan! Fokozott igény mutatkozik például a praktikus ismeretek elsajátítására. Ez nem egyszerűen azért alakult így, mert bizonyos értelemben nehezebbé váltak a művelődés feltételei, hiszen a jelenségeknek rhegvannak a maguk belső okai is — Nyilván ennek a folyamatnak a következménye, hogy a meglevő intézményrendszerünk és az irányítási gyakorlat egyre kevésbé felelt meg a társadalmi változásoknak. — Igen, és ezt törvényszerű következménynek tartom, hiszen a művelődő ember aktív életet él. Akkor cselekszik, ha valami fölkeltette az érdeklődését, amelynek a kielégítéséhez színteret, eszközt és alkalmat keres, és nem utolsósorban társak után kutat; éppen napjainkra jellemző, hogy gyors tempóban szerveződnek a legkülönbözőbb művelődési közösségek, méghozzá egymástól nagyon eltérő tartalommal és nagyságrenddel szerte az országban. Az aktivitás tehát — améiy a művelődő ember legjellemzőbb sajátossága —, a nagy nyilvánosság előtt bontakozik ki. Ez pedig olyan lehetőségeket rejt magában, amelyeket meg kell ragadnunk. — Milyen lehetőségekre gondol? — Például annak a szemléletnek a megváltoztatására, amely eddig önmagában, elvontan értelmezte a közművelődés fogalmát. Szerintem nem spekulálnunk kell azon, hogy létrehozzunk-e elegendő számú társadalmi vezetőséget a művelődési házakban, hogy bevonjuk-e a lakosság egészét a kulturális tevékenységekbe, hogy társadalmiasítjuk-e a köz- művelődést? Hiszen mindezekre konkrét társadalmi igény van! Ezt kellene végre tudomásul vennünk! Beszéljünk inkább a konkrét szükségletek kielégítéséről, ne csak a — hivatali, teoretikus módon elképzelt, politikai jó szándékból létrejött — lehetőségek halmazáról. Máris megfigyelhető egy folyamat kialakulása, amelyet konkrét közművelődési törekvések és azok konkrét feltételei határoznak meg. — Azt már kimondtuk, hogy a korábbi irányítási gyakorlat kívánnivalókat hagyott maga után. Hogyan alakulnak az irányítás feltételei mostanában? — Az irányítás a lehetőségekkel való okos gazdálkodást jelenti. A megyei tanácsoknak az az elemi érdekük, hogy ügyeljenek a megfelelő arányokra, az igazán hangsúlyos problémák — ezek jelentik az önállóság tudatos kihasználását. Tapasztalataim szerint a megyei testületek maximálisan kihasználják a lehetőségeiket, s inkább az egyes településeken, konkrét helyszíneken jelentkeznek a gondok. Többet, jobban, és hatékonyabban kell kezdeményeznünk nekünk is. Arra törekszünk, hogy helyi kezdeményezéseket támogassunk a rendelkezésünkre álló központi alapokból: egy-egy ilyen segítségnyújtás megsokszorozza a helyi erőtartalékokat is. — Meglehetősen újszerű hozzáállást bizonyít, hogy ilyen nagy hangsúlyt kap a kistelepülések művelődésügye. — Nem véletlenül, hiszen egy-egy falu közművelődésügyi helyzete meghatározza az ott élők életmódját, közérzetét, a közhangulatot is. Mindemellett az adott helységekben jobban látszik a művelődés és a .közélet szerves egysége is. Pontosan nyomon követhető például, hogy milyen nagy szerepe van a népművelőnek, hiszen az ő dolga, hogy a lakosság szabadidejének egy részét megszervezze, hogy megfelelő programokról gondoskodjon. — Kérdés, hogy milyen a kapcsolata a helyi elöljárókkal: van-e presztízse a népművelőnek? — Nagyon sok megoldandó problémát tudnék sorolni ebből a témakörből, az általános egzisztenciális gondoktól a bérezésig. Kulcskérdésnek tartom a partneri viszonyok rendezését. A tanácsok sokat tehetnek a népművelők jobb közérzete érdekében: még ma is előfordul, hogy a művelődési ház igazgatója nem tud a környezetében zajló gazdasági, társadalmi eseményekről, ugyanakkor elvárják tőle, hogy mindezekre visszahasson - a saját eszközeivel. Az sem tűrhető, hogy ő jusson hozzá utoljára azokhoz az információkhoz, amelyek közvetlenül érintik a munkáját. Sok helyütt „sorba kell állniuk”, ha azt akarják, hogy meghallgassák őket! Természetesen a népművelőknek is kezdeményezőknek kell lenniük, keresniük kell a kapcsolatteremtés módjait. — Ha már a lakóhelyi művelődésről beszélünk, a művelődés egy másik területét is említenünk kell: az üzemek, gyárak, szövetkezetek hogyan veszik ki részüket a feladatok sokaságából? Hiszen giaz- dasági egységeink hozzáállásától is függ, hogy mennyire válik közüggyé a közművelődés! — Annál inkább, mert az egyén életformája alaposan megváltozott, hiszen erőre kaptak a második gazdaság, a géemkázás, a kisvállalkozások. A munka az életforma szerves része, az ember aktivitásának a legmarkánsabb eleme. Éppen ezért a munkával kapcsolatos művelődési lehetőségekkel is foglalkoznunk kell, méghozzá nem úgy, hogy elkezdjük bombázni az üzemeket, mondván, hogy itt is baj van, ott is gondokat látunk, mert akkor taktikai hibát követnénk el. A közművelődésnek azon lehetőségeit vállaljuk föl, amelyek a hatékonyabb munka szempontjából hasznosnak mutatkoznak, az átképzésektől a munkahelyi érdekeket segítő programokig, uram bocsá’ a szórakoztató műsorokig. — Egyes vélemények szerint a szórakozás nem szerves része a szocialista kultúrának. — Valóban, egy közismert vita szerint meglehetősen elmarasztaló vélemények alakultak ki a szórakozásról. Előbb talán a fogalmat értelmezzük: Budakeszi. A szerkezetében megújult és adásidejében kibővült — s már-már ismeretterjesztő Ablak-fiók benyomását keltő — Kalendárium legutóbbi adása egyebek kozott az alkoholizmus eilen szövetkezők Budakeszin működő klubját is bemutatta. (Az intézményről már többször írtunk lapunkban.) Egyrészt azért, mert a szóban forgó műsor egyik fő-fő témája éppen a mértéktelen italozás, meg annak minden járulékos ártalma volt, másrészt meg nyilván azért, mert ez a főváros környéki egyesülés igenigen jól szolgálja a józan életre való visszaszokást, szoktatást. A szakemberek szerint is szinte modell értékű az az együttlét, amelyet itt, Budakeszin az absztinencia jegyében kialakítottak. A legfontosabb irányelv a nyíltság; tehát az, hogy minden szégyenérzet nélkül lehet ott találkozni azokkal. akik ugyanúgy megjárták e szenvedélybetegség buktatóit. És ez a kendőzetlen önfel- tárás szinte felér egy fél gyógyulással, hiszen a bevallottan átélt és megtagadott közös múlt nagyon erős kapocs: jó ne oldjuk föl a katarzis-élményt a szórakozás fogalmában! Azért van erre szükség éppen most, mert az életmódkultúra változása most érkezett olyan stádiumába, amely miatt ugrásszerűen megnőtt az igény a szórakoztató rendezvények iránt. Kezdeményezőbbnek, hatékonyabbnak kell lennünk az ízlés alakításában, így a választék növelése tekintetében is. Ebből következik: meg kell szüntetnünk azt az állapotot, hogy a művelődési otthonok nemegyszer zsákbamacskát kénytelenek vásárolni, amikor szerződést kötnek a különböző előadókkal. — E témához tartozónak vélem a videotechnika terjedését és az ezzel kapcsolatos közművelődési feladatokat; úgy tűnik, nem állunk a helyzet magaslatán . .. — Egyeztetni kell a videó- kiadók szándékait és törekvéseit. Nyilvánvaló, hogy sokkal változatosabb és olcsóbb megoldásokat kell találnunk. Egyébként pedig — a szórakozás egészét tekintve is — szükség van bizonyos jogszabályok módosítására is. Egy tárcaközi bizottság máris megkezdte munkáját mindezekkel kapcsolatosan. E testület tagjai olyan intézményeket is képviselnek, amelyek nem tartoznak a Művelődési Minisztérium felügyelete alá. — Elképzelhető, hogy ezúttal határozott lépéseket tesznek? Hiszen lassan két évtizede, hogy a szórakoztatás megreformálásáról beszélünk. amely a jelenlegi formájában kezelhetetlen és áttekinthetetlen. — Nem titok: arról is döntés született, hogy a Művelődési Minisztérium szórakoztatózenei felügyelőséget fog működtetni és valószínű, hogy a munkatársai nem csupán a zenei műfajokkal foglalkoznak majd. Lényeges, hogy szóvá tehessük a gondokat, képviselhessük a jogos kritikái, mert csak így tudjuk a jót, a követendőt reflektorfénybe állítani. — ön sok helyütt járt, mióta a művelődési intézményrendszer a munkaterületéhez tartozik. Mit tapasztalt útjai során: milyen a közvélemény mindazokkal kapcsolatosan, amelyekről szót váltottunk? — A Magyar Népművelők Egyesületének ötödik vándor- gyűlésén elhangzottak bizonyítják azt az erőt, kezdeményezőkészséget és szándékot, amit „a közművelődés a társadalmi megújulás szolgálatában” jelszó kifejez. Azt gondolom, hogy a közművelődésben dolgozók — a könyvtárosoktól a népművelőkig — tudják, hogy az emberek közérzete, közösségi szokásai nem csupán igényként mérhetőek, hanem az egész magyar társadalom szempontjából fontosak. A szűkebb értelemben vett szórakoztatást is kezeljük a maga rangján, a maga jelentőségének megfelelően! Szilas Zoltán gátjául szolgálhat a visszaesésnek. Különösen akkor, ha az a mintegy 150 nő és férfi, aki részben Budapestről, részben Pest megye több településéről azokon a bizonyos csütörtöki napokon összejön, híve marad a folyamatosságnak, és rendszeresen igényli a volt sorstársak társaságát Hosz- szabb távon derül ki ugyanis, hogy mennyire óvja, védi meg az egykori alkoholbetegeket a közösségi kohézió. Az a szeretet, az a féltés, amely ilyesféle vallomásokra is késztette a megnyilatkozó- kat: érzem, hogy itt fogják a kezem; itt van kikbe kapaszkodnom .. Amint azt a Kalendárium adásának orvosszakértője megjegyezte, éppen ezek az együtt- létek során felerősödő érzelmek válnak aztán a terápia legjobb eszközeivé; a jó ügy érdekében felh évült emóció fejti ki hatását minden gyógyszernél erősebben. Sport cs tudomány. Továbbra is a tudományoknál, meg azok terjesztésénél maradva: szintén megújulva, nagyobb feladatok teljesítésére készen .vágott neki az 1987. évnek a Új sorozatok a televízióban Üj filmsorozatok kezdődnek a közeljövőben a televízióban. Január 29-én kezdik sugározni a Mentők című, tizenegy részes csehszlovák produkciót. Ez az ottani mentőszolgálat történetét öleli fel 1960-tól 1971-ig, s a szervezet mindennapi munkáját mutatja be egy fiatal sebész, majd mentőorvos életén keresztül. Az 1984-ben készült sorozat rendezője Jiri Adamec, főszereplője Jaromir Hanzlik. A hetente két alkalommal látható epizódokban a nézők megismerkedhetnek a mentősök szakmájával, s — csakúgy, mint a korábban vetített csehszlovák sorozatokban — a munkahelyi konfliktusok, örömök mellett a szereplők, így az orvosok és a betegek magánéletével. E sorozatot követi majd A második lehetőség című angol folytatásos film, amelynek hat fejezete egy házasság felbomlásáról, s a válás problémáiról szól. Tavasszal kezdődik a Shogun című amerikai produkció, amely James Clavell regényéből készült, az adással egy időben maga a könyv is megjelenik. Az izgalmas, látványos, tizenegy részes film helyszíne a XVII. századi Japán, főhőse egy angol tenge-1 részkapitány. Az év első felében sugározzák azt a francia ismeretterjesztő dokumentumfilm-soro- zatot, amelynek címe Az olaj titkos története. Ez egyebek között eredeti híradó- és dokumentumfilmek, archív fotók, valamint történészek, szakemberek közreműködésével eleveníti fel az olaj kitermelésének s ezzel a modern ipari társadalmak fejlődésének történetét. Áprilistól — a Renoir-soro- zatot követően — sugározzák a neves amerikai filmszínész, Walter Matthau filmjeiből összeállított ciklust. A sajátos humorú színész hét nagy sikerű filmjét tartalmazza a sorozat. Az 1967-es a Furcsa pár után A kaktusz virága, a Csak azért is, nagypapa, a Szenzáció, A sógorom, a zugügyvéd. a Helló, Dolly és a Férj válaszúton címűt láthatják a nézők. Ugyancsak tavasztól sugározzák a Máriássy Félix filmjeit áttekintő sorozatot. A Kossuth-díjas rendezőnek, a felszabadulás utáni magyar filmművészet jeles alkotójának munkásságát egyebek között az 1955-ös Budapesti tavasz és az Egy pikoló világos, az 1950-es évek végén készült Külvárosi legenda, a Csempészek és az Álmatlan évek, valamint az 1960-as években forgatott Próbaút, Fügefalevél és az imposztorok képviselik majd. művelődési főszerikesztőség tudományos hetilapja, a Gondolkodó. Legutóbbi háromnegyed óráját például a sport és a tudomány kapcsolatrendszerének szentelte, és azt igyekezett kinyomozni, hogy a versenyzők legkülönbözőbb típusait, a csapatjátékok művelőit hogyan és miben tudja segíteni a testi és a lelki orvoslás. Ami miniket, magyarokat liléit, nos, ebben a kérdéskörben még meglehetősen kezdőknek bizonyulunk. De nem azért, mert itt, a Duna—Tisza táján elmaradna az európai — sőt, a világban jegyzett — élvonaltól a medicina, hanem éppen ellenkezőleg: maguk a sportolók nem igénylik az illetékes szakemberek közreműködését. Teszik ezt pedig egyebek között • azért, mert netán kiderülhet, hogy mennyire túlhaladott programok jegyében zajlanak az edzések, s hogy itt-ott mekkora a felkészülésbeli hiányosság. Még a stadionok, edzőcsarnokok világától messze élő nézők számára is rendkívül elgondolkodtató volt ez a most dicsért Gondolkodó! Akácz László Huszonkilenc éve, 1958-ban jelent meg Keszi Imre Elysium című regénye. A téma, s a feldolgozásmód is, akkor újdonságnak számított. Keszi a II. világháború alatti zsidó- üldözésekről írt, olyan periódusban, amikor ez nem volt „divatos” téma, s ilyképp az elsők között tartható számon az e kérdéssel foglalkozó hazai szépírók körében. S mivel könyve a magyar eseményekhez kapcsolódik, és főhőse egy tízesztendős zsidó kisfiú, a megközelítési mód is eléggé újszerűnek mondható, különösen, hogy az eseményeket e kisfiú, Gyurika szemével láttatja. Az igazság kedvéért persze meg kell mondani, hogy a Madách Színház már 1957 októberében bemutatta Anna Frank naplójának színpadi változatát (s tegyük hozzá:ez a bemutató igazi reveláció volt, mind a témát, mind a feldolgozást illetően, mind pedig mint színházi előadás). Az ötlet tehát, hogy a faj- üldözés rémségei egy ártatlan, tiszta kis emberke sorsában mutatkozzanak meg, mondhatni adott volt, hiszen a tizenhárom éves Anna Frank éppúgy gyermek volt (ha rendkívüli módon intelligens, okos, és korához képest bámulatosan fejlett íráskészségű is), mint Keszi regényének kis hőse. Hogy az Elysium majd’ harminc évig nem keltette fel a filmesek érdeklődését, azt sok minden magyarázhatja. Montreal, a kanadai nagyváros, az utóbbi időben divatba jött a filmkészítők körében. Egyszer az Egyesült Államok elnökét raboltatták el ott fondorlatos terroristákkal a filmesek, aztán meg a gigantikus tévétornyon ker- getőztek különböző bűnözők. Most meg a legújabb Belmon- do-film választotta színteréül ezt az igencsak elamerikani- zálódott várost. Nem tudni, miért ez a nagy kedveltség. Gyanakodhatunk arra is, hogy a rendezők, operatőrök keresik a már agyonfényképezett helyszínekről kilépő forgatókönyveket — s hogy Montrealt még nem fotózták tönkre a filmesek. De gyanakodhatunk esetleg valamilyen financiális okra is — mondjuk arra, hogy Kanadában kedvezőbbek az adózási viszonyok, vagy ha ott külföldi tőkével készítenek valamit, akkor a vállalkozó jobban jár. Az ok lehet ez, lehet az, s lehet még hetvenhét féle. Vagy nincsenek rejtélyes okok — egyszerűen csak itt forgatnak, kész. Bár, az igazat megvallva, Jean-Paul Belmondó nak a Stúdió ’87-ben tegnapelőtt elhangzott véleménye, miszerint a francia filmeseknek is hovatovább angolul (vagy inkább: amerikaiul) kell filmet csinálniuk, mert a francia nyelvű filmek nagyon rossz eséllyel indulnak a nemzetközi filmpiaci versenyben, arról is elgondolkoztathat bennünket, hogy egy olyan kétnyelvű országban, mint Kanada (angol és francia egyaránt használatos, és éppen Montrealban még az utcatáblák is kétnyelvűtek) vajon nem üthető-e egy csapásra két légy: franciául lehet forgatni egy majdnem angol Hogy most Szántó Erika fite met írt belőle (Schulze Eva társaságában), és meg is rendezte, a Magyar Televízió, a Mafilm Budapest Stúdió és a Hungarofilm — valamint a müncheni Daniel Film koprodukciójában, annak valószínűleg egyetlen magyarázata van: a téma változatlan aktualitása. 1944—45 óta, a fasizmus fajüldöző bűntetteinek hazai eseményei óta lassacskán már a második nemzedék nő fel úgy, hogy ezekről az eseményekről már csak hallomásból tud. És mivel a nácizmusnak ezek a bűnei nem elévüljek, nem árt a figyelmeztetés, az emlékeztetés, nem árt időnként megmutatni, mivé torzulhatott az ember. Az Elysium ebből a szempontból jó mementó. Nézőpontjának, megközelítési módjának sajátos volta miatt még külön is érdeklődésre tarthat számot S mivel' kis hőse, Gyurika, a nagyon érzékeny tehetségű kisfiú, Nagy Zoltán jóvoltából átéli és velünk is átéteti az ártatlan, gyanútlan, mindig jó gyereknek lenni igyekvő, de a végső pillanatban a kíméletlen embertelenséggel szembeni jóság használhatatlanságára rádöbbenő gyermek tragédiáját, , a film egyes jeleneteiben megható és megindító. Kár, hogy a felnőttek, a felnőtt világ ábrázolásában már sok az ismert sablon, a pontatlanság és a vázlatosság. (vagy inkább amerikai) Jellegű filmet majdnem amerikai helyszínen, s ezzel a kelendőségét jobban és könnyebben biztosítani lehet Talán nem szép dolog filmekről szólva ilyen üzletiesen praktikus dolgokról beszélni — de hát az említett interjúban épp Belmondo mondta, hogy a film bizony üzlet (mily régi igazság ez, • mily rég nem vesszük tudomásul errefelé), és amióta 6 maga a producere is a saját filmjeinek, ez a szempont nyilván még fontosabb. Nos, a Montreali bankrablás, a fentieket leszámítva, nem különösebben érdekes munka. Belmondo, aki a mulatságosan és zseniálisan eltervezett rablást végrehajtja, legföljebb annyit tesz hozzá hasonló filmjeiben látott bankrabló-figuráihoz, hogy itt a humorát is megcsillogtatja. Ami pedig a kalandos fordulatokat, a nagy hajszákat és kaszkadőrmutatványokat illeti, azokban most sincs hiány. Még egy szép lány is akad — de ezúttal nem omlik a szívtipró Belmondo karjaiba, pedig minden elkövethetőt elkövet ezért. Szóval: kellemesen elszórakoztató, nézhető film, és semmi több. Igaz, nagyon profi módra megcsinálva. És ez azért mégiscsak valami. Pontosabban: e nélkül a valami nélkül manapság (és már nagyon-nagyon régen) nem lehet a nagyközönséget is a moziba becsábító filmet csinálni. Lehet (biztos), hogy ezek a filmek nem jelentik a filmnek, mint művészetnek a csúcsait, nem filmtörténeti mérföldkövek, de pénzt hoznak, s nem az állami dotáció segítségével termelik — a deficitet. Takács István Tv-figyelő' Montreali bankrablás Jean-Paul Belmondo a Montreali bankrablás egyik jelenetében