Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. JANUAR S., SZOMBAT

Flamm János:

Élői

K

ilenc óra 01 perckor, miután rágombolta zubbonya zsebét a gondosan ellenőrzött könyvecskére és az előírásnak kínos pontossággal megfelelve tisztelgett a laktanya kapuját kitáró őrnek, kezdte elhinni, hogy ezúttal ténylegesen eltávozhat. Bár már vagy ötven lépést tett és tisztán hallotta, hogy mögötte kulcsra zárták a zöld rácsos kapuajtót, mégis szüntelenül azt várta, hogy valahonnan, a kavicsokkal leszórt utat szegélyező akácfák közül vagy egy mellette hirtelen fékező terepjáróból elébe toppan egy elöljárója, és kurta, pattogó szavakkal visszavezényli. Jobb kezével — baljában a szabadságös táskát fogta — sokadszor végigmatatott inge és zubbonya gombjain. Tudta, hogy meg- szólíthatóságának közvetlen veszélye mindaddig tart, amíg fel nem száll az autóbuszra. Az ebben a késő reggeli órában többnyire utas nélkül gördül be a város e szélső pontjára, a pilóta majd szokás szerint zárt ajtókkal túráztatja a motort, ráérősen beír a járatlevélbe, és végül hangos szusszanással kinyílik előtte az első ajtó. Egyelőre azonban itt ácsorgott a végállomás kitört üvegű, cigarettacsutkákkal telidobált várójában, jóllehet semmi más nem indokolta bentiétét, mint az, hogy egyetlen várakozóként túlságosan is szembetűnő lett volna odakint, nem messze a laktanyától. Talán helyesebb lenne kint várnia, gondolta, hiszen ha valaki gyanakodna, mégiscsak jobban érdekelné az, aki elbújik, tehát kilépett a váróból a napfényre és fel-alá járkált.

Ha minden csatlakozást elér, az utolsót is, amelyről még átszállhat a távolsági buszra, éjfél felé Otthon lesz. Váratlanul.mert nem .írta meg, hogy megy, és azt sem, miért hallgatott ilyen hosszú ideig. Igaz, anyjáék sem írtak vagy két hónapja, legutóbb is csak azért, szinte hallotta a maguk igazát ismételgető, káráló hangjukat, hogy tudassák vele, nem várt rá Zsuzsa. Eyegye^tg magát, nem is fontos, kivel, ' .’lényeg, hpgy , hgm• veié, Vagyis újabb, adalék . ahhoz,, .milyen következménnyel járt, amiért túdtiiR":'§s beleegyezésük nélkül, önként jelentkezett a szolgálatra. Csak Zsuzsának írt, három egymást követő napon egy-egy lapot, virágcsokor volt mindegyiken és az aláírása. Nem is fog bemenni a házba, határozta el, hanem azonnal a fészerbe, abban bízott, hogy motorját békén hagyták, a bukósisakot is az ülésre szíjazva, de ha nem, kitelik tőlük, anélkül is nekivág, míg átrobog a szomszéd községbe, valószínűtlen az éjszakai ellenőrzés. A kulcsot végig magánál tartotta. Akkor is, amikor bevitték a gyengélkedőre, azt szorongatta tenyerében, és így vehette észre az orvos, miközben kigörcsölte ökölbe zárt ujjait, csuklóján az alig látható forradást. Hogy megijedt akkor Zsuzsa! Ugyanilyen késő tavaszi éjjel volt két éve, mint amilyen ma lesz, ha majd bezörög az ablakán. A csillagokkal teliszórt égbolton Zsuzsa arcát látta maga fölött, a többieké hangjukkal egybemosódott a kultúr- ból kiszűrődő fényekkel, zsivajjal, s mint egy minden mást magába szívó súlyos szivacs, ránehezedett az éjszaka. Később, mikor már hevenyészve bekötötték a valójában jelentéktelen, de mégiscsak erősen vérző vágást, szavak jutottak el hozzá, „Marhaság! Megőrültél!” és büszkeség csillant Zsuzsa szemében, amint nem is csodálkozva, de elégtétellel, s hogy mindenki hallhassa, azt kiáltotta: „énértem!”. Hazudtak az anyjáék, becsapták, ezt mégsem tehette- Zsuzsa, de hiába nézett vele

Tópart télen

farkasszemet esténként, a kép nem cáfolta, nem is igazolta a hírt, csak hol kérlelve, hol kihívóan biztatta: „Győződj meg!” A gondolatai pedig egyre vadabbul cikáztak és szétrikoltották az éjszakáit, úgy űzték egymást az értelmüket folyton változtató emlékei, hogy végül, anélkül, hogy öntudatát vesztette volna, a megváltást hajnalonként az első madárfütty hozta. Hetekig bírta. Aztán az egyik délelőtt, váratlanul, mint akit tarkón csaptak, lefordult az előadóteremben a székről. Ki tudja, miért szorongatta kezében a indítókulcsot.

Kibámult az ablakon. Nem ismerte a várost. Csak egy utat a moziig, a művelődési házig és vissza a laktanyához. Lakótelepet látott, toronyházak 'fúrták bele fejüket az égbe, s míg a hegyről alább kanyargott vele a busz, előcsillámlott a távolból, az épületek közül a Duna. Nyugalmat érzett, a város szíve felé közeledve utasokkal telt meg a kocsi, utasokkal, akik éppúgy mint ő, céllal tartanak valamerre. Leszállt a buszról és határozott léptekkel átvágott a pályaudvar előtti forgalmas téren. Negyven perce volt az indulásig. Csak ennek a vonatnak nézte meg az idejét, aztán beállt a pénztárhoz kígyózó sorba. Már csak hárman álltak előtte, amikor szeme megakadt egy ismerős háton. A meglepetéstől és az örömtől, hogy Zsuzsa be sem várva érkezését, ideutazott, s hogy a lány puszta jelenléte porrá zúzta e pillanatban minden korábbi kétségét, könny futotta el szemét. Azt hitte, kilépett a sorból, valójában képtelen volt megmozdulni, nem hallotta a mögötte állók méltatlankodásait, s úgy sodorták ki onnan, akár a partnerét vesztett táncost a bálterem közepéről. A lány vállára tette a kezét, de egy másodpercig sem tarthatta ott, annyira sem, hogy uj- jai beleborzonghattak volna a másik test érintésébe, mert az megérezhette a feléje induló kezet, elrántotta magát és hátrafordult. Az idegen arcból felháborodás és megvetés ‘üütöit ^eiéjfef „Mítf’feépzel ff” sziszeg-' : to a lány, és .otthagyta.

Sokáig ült a pályaudvar peronjára kihelyezett padok egyikén. Lendülete akkor foszlott semmivé, hirtelen

röptéből megtérve egy kétségbeesett

zuhanásba, amikor nekiszegeződött az ismeretlen szempár, s annak a szembogárnak Villanásában mégis Zsuzsáét ismerte fel. Azt az elutasító és öntudatos tekintetet, ami a föléje hajló arcon, miként a szekrényajtóra tűzött fényképen is, most utólag egyértelművé csupaszította az igazságot. A zuhanás nem ért véget, űr vette körül s csak egyet tudott pontosan, hogy ezen a pályaudvaron, csakúgy mint bárhol máshol, nincs mire várnia. Elindult hát, kibotorkált az előcsarnokból, azt látta, hogy rendészek közelednek feléje, kihívóan a szemük közé bámult, de a súlyos léptek elhaladtak mellette. Aztán már nem érzékelt semmit, lábai átvitték a forgalmas téren, a főúton, gépiesen megállt a kereszteződésekben, átténfergett a túloldalaidra, és tovább, tovább. Olykor megállt egy-egy üzlet kirakata előtt, szinte arra számítva, hogy egyszer csak onnan majd nem néz vissza rá senki.

/

Ó

rákig tartó bolyongásának egy töpörödött, hajlott hátú öregasszony vetett véget, csaknem belebotlott. Az öregasszony szólította meg és ő úgy figyelt fel szelíd hangjára, mintha még soha nem beszéltek volna hozzá. Előszörre nem is értette, mit akar tőle, és ő-e az, akihez szóltak, de a csendes mellékutcában rajtuk kívül nem járt senki. Az idős asszony megismételte mondókáját és bizonyságul kinyitotta retiküljét, arra kérte, merthogy vagy otthonhagyta vagy elvesztette a kulcsát, csöngessen be helyette a kapun, mert nem éri föl a csengőt. Megtette, megvárta amíg nyikordul a földszintes ház nehéz faajtaja és megköszönik a segítséget. És amikor ismét magára maradt, csak akkor vette észre, hogy mosolyog, sőt hangosan elneveti magát, mert az jutott eszébe, hogy talán az egész napi kóborlásának ez lehetett a célja: segíteni egy feledékeny és alacsony termetű öregasszonyon. Ms3j>.t már azt is érezt?,, ;hógy, g? zádságtól hátára tapadt az inge és zubbonya, hogy nagyon, de nagyon . éhes, s hogy hiába ólomnehezek a lábai, a legközelebbi falatozóig azért még elbírják valahogyan.

Stéhlik János festménye

Rózsa Endre:

Jak

Vannak lágyabb hajak, mint mit visel — a jak.

Se kecske, se szamár — , a kettő közt csak áll.

Csimbókos, nyalka nyak — hogy ne esnék hanyatt?

S a marcona szakáll neki — csáléra áll.

Aztán a csfid, a csánk.'

.......

R

ászabták, nem miránk.

S van megváltóbb ajak, mint mit visel — a jak.

Termete is böhöm. Jakolni — nem öröm...

De ha ráülsz, a jak csupa izom, kajak!

Kibírja Tibetlg, még észre sem veszik.

A láma mondja: lám, láma-jakot alám!

Hűség a néphez és a szellem világához

Veres Péter emlékezete

| Lángelmét t

’_____ ______temetünk — mondta

V

eres Péter ravatalánál Illyés Gyula. — Művész volt. A világ értékmércéjét is megütő művész. Épp csak a balmazújvárosi dágványból lépve ki. Mivelhogy ő éppen ott kapta meg, még mint gyepsori zsellérfiú, az irodalomnak azt a shakes- peare-i, tolsztoji hívását, mely élete végéig Vezette egyenesen, látszólagos kanyaraiban-kitérőiben is. Hű maradván a szellem világához a gyepsoron is, és hű maradván a gyepsorhoz a szellem világában is.

Halála óta, az egyre távolodó időben egyre jobban rá kell döbbennünk hiányára, arra, hogy mit is vesztettünk vele. Mikor ünneplős paraszti ruházatában: állig begom- bölt ingben — mely a nyakkendővel sohasem barátkozott meg —, tükör- fényes csizmában, kurta bekecsben járt közöttük, kortársai közül sokan hajlamosak voltak arra, hogy csupán ezekből a külsőségekből ítéljék meg. Műveit egyáltalán, vagy csupán

?intér Lajos:

Emlékek madár-röpte

Madárröptű emlékek elhagytak fészket, fészert, vacogó tested árva tája elhagyott repülőtér.

Emlékek vé-alakban, ék-alakban elszálltak, az Eötvös Kollégium fölött cikáztak, fölszikráztak.

Szálltak a Körös fölött, ahol a nyarad telt el, bort ittál, vöröst, halat ettél: csukát, kecsegét, harcsát.

A neved éles késsel beíevésted a fába, ha egyszer, ember, arra lépdelsz, állj meg, olvasd el: P. L.

felületesen ismerve a Gyepsor ciripelő hangú krónikásának tekintették, aki beleragad az egykori nincstelen paraszti élet lápos televényébe és képtelen gondolatait általános művészi érvénnyel megfogalmazni. Egyesek földön járó, ám mégis egyéni képzettársításait leegyszerűsítettnek minősítették, öregkori kalandozásait a világirodalom távolabbi tájaira a naiv fölfedezés olcsó örömével azonosították. Természetesen ezek a vélemények éppúgy bekéredzkedtek portája kapuján, mint a megérdemelt tisztelet és elismerés megnyilvánulásai Józan bölcsességgel véve ezt is, azt is tudomásul.

Jóformán mindent tudott, ami az országban történt. Nem csak a közélet és a paraszti világ színterén mozgott otthonosan, hanem vigyázó szemét egyetlen felbukkanó tehetség sem kerülte el. Mikor először jártam nála a Gárdonyi utcában, a kert hátsó részében meghúzódó régi házacskában levő dolgozószobájában, a könyvek és a kéziratokat rejtő mappák mellett szemembe tűnt egy köteg levelezőlap, melyek — mint kiderült — útra készen voltak odakészítve. Előfordult, hogy naponta tíz-tizenötöt is telerótt apró gyöngybetűvel. Postája szinte behálózta az országot. Gazdaként fordult meg mindenütt. Egy-egy rosszul kapált krumpliföld fejcsóválásra bírta, egy határnyi lekaszálatlan fű, vagy valamelyik vidéki újságban megjelent vers vagy próza levelezőlap írására késztette. Minden szavát felelős józansággal vetette papírra.

íróasztalánaz könyvek Péidás

rendben tornyosultak. Klasszikusok és modernek egyaránt. Ottjártamkor az akkor megjelent Kafka Kastélya is. Látva meglepődésemet, derűs mosollyal pergette végig lapjait. Véleményemet róla már megírtam — mondta —, most teszi tisztába a gépíró. Érteni értem ezt az irodalmat

is, de természetesen nekem másféle írói gondjaim vannak. Könnyen belátom, hogy az írásnak az olvasóban olyan érzelmi, gondolati folyamatokat kell megindítani, amelyek az írótól erednek. De anélkül, hogy mindent szájba rágóan megfogalmazna. Erre törekedtem világéletemben. Végső fokon a dolgok benső értelmének tökéletes megmutatására. Hogy milyen sikerrel? Annak kimutatása természetesen nem az én feladatom.

És hogy milyen utat kellett megtennie, míg ezt a művészi hitvallást megfogalmazhatta? . .

I Wé»claroit

teáik évemben már cseléd voltam az uradalomban. Kiskondáii lettem. Ezután fölváltva kondás és gulyásbojtár, majd mezei napszámos voltam, részint parasztgazdáknál, részint uradalmakban — emlékezett vissza gyermekkorára; Így indult tehát, és szívós akaraterővel, minden szellemi és fizikai nehézség ellenében nemcsak megszerzi kora legfontosabb ismereteit, hanem elér azokra a pontokra , is, amelyeket a legmagasabb műveltség mércéjével mérnek. Szinte csoda, hogy annak idején miként jutott azokhoz a könyvekhez, amelyek a gyepsori szegénység szemhatárától olyan válószínűtíenül távol estek. Nehéz munkával megszolgált csekély szabadidejében — szemet rontó mécsvilág pislákolása mellett — Rousseau-t, Voltaire-t, Tolsztojt, Gorkijt, Zolát, Nexőt, később Marxot és Engelst olvasta. Ugyanakkor minden folyóiratot és újságot. Bölcs megfigyeléssel, a megértés rendkívüli adottságával, szembenézve mindenkori önmagával, számot, vetve írói felkészültségével, politikai feladataival.

Hiszen már sihederfővel megtalálta az utat a politikához is. Mint ahogy külsőségeiben — ruházatában, életmódjában — belső meggyőződését

követve is hű maradt ahhoz a világhoz, amelynek életéhez haláláig kötődött; nemcsak szárnyas igéivel, hanem közéleti szereplésével is szolgálni akarta a szegényparasztság emberi és társadalmi fölemelkedését.

Éppen ezért kapcsolatot talál az agrárszocialista mozgalommal, belép a szociáldemokrata földmunkás szervezetbe. Az első világháború az ólasz frontra sodorja. 1918-ban a köztársaság katonája. 1919-ben előbb a balmazújvárosi földosztó bizottság, majd a munkástanács és a községi direktórium tagja. A Tanácsköztársaság bukása után előbb a román hadsereg, majd a magyar ellenforradalmi rendszer sújtja internálással, börtönnel. Ám a kiszabadulása után sem hagy föl a politikával.

Első írásáért, a Népszavában megjelent "Mi lesz a földmunkássággal? című cikkéért egy hónapot kap. Elszántan fog hozzá ezután, hogy a maga paraszti világát föltérképezze. Az Alföld parasztságát az önéletrajzi ihletésű Számadás és a Falusi krónika követi. De a paraszti élet kínzó kérdéseit feszegeti első novel- lás- és verseskötete, a Gyepsor is. Nem is említve szociográfiai és politikai írásainak seregét.

Igaz, a harmincas évek bonyolult társadalmi viszonyai között nem tudott mindenre megfelelő iránytűt találni. Megkísértette a nacionalizmus veszélye is, de becsületes, elkötelezett gondolkodása megóvta, hogy a szocializmus eszméitől elszakadjon. Amikor pedig negyvenöt után megteremtődtek az általa olyannyira óhajtott új társadalmi rend alapjai, különféle beosztásokban igyekezett a maga módján a nemzet sorsának alakításában felelősen részt vállalni. Semmi nem kerülte el a figyelmét, ami az országban történt. Gondja volt a legapróbb ügyekre is, amelyek írói munkásságában is elsőrendű helyet kaptak.

Mjiapokban Iesz születésének ki_

lencvenedik évfordulója. Emlékét azzal őrizzük leginkább, ha műveinek gazdag szellemi magvetését még inkább termőre fordítjuk, magunk hasznára és népünk javára.

SZOMBATHELYI ERVIN