Pest Megyei Hírlap, 1987. január (31. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-17 / 14. szám

1D87. JANUÁR 17., SZOMBAT Katona Judit: Böröndi Lajos: Az ősz révésze int Összedrótozott Bab László Zöld varsáit a város vízre rakja, bőgőnyakú hajó már egy se jár itt, idő hínárja fogja őket. Roncsuk fölött a Tisza szörnyű torka ásít. Ladik se indul nehéz őszi ködben, csak csillag csobban néha messze, távol: az ősz révésze tfizet rak, de senki sem jelez vissza az éjszakából. Füzek nyögése hallik, fut a vizen halott virágok, gallyak semmi-teste, virraszt a csönd, a föi-fölbukó álom s a zöld varsák a mélybe leeresztve remeny Ceruzarajzok a fa on amikor a sötétség majd fölszakad a; ember fölnéz magára ismer ragyogva jön föl majd a nap és szétrohod minden fegyver hemzses zöld lesz a forradalom néven neveződnek az álmok lepkeszárnyat bontanak e elröpülnek a szivárványos virágok mikorra minden sötét fölszakad megtelik szeretettel a világ összedrótozódik a remény súrolja arcunkat az ág Újsághír: ...teherautó hajtott bele egy óvodáscsoportba. Három gyermek a helyszínen meghalt, többen közülük súlyosan megse­besültek. November Napbánéző Domonkos Béla szobra — Megfázol, te, nagyon hideg lesz estére — így szólították meg a járó­kelők a buszmegállóban ácsorgó Bencés Klárit. — Á, nem úgy lesz az — felelt a láiiy és beletúrt fésületlen hajába. A jeges szél hirtelen érkezett, végig­söpörte a kisváros szűk utcáit, s csak akkor rohant tovább, amikor már belemart a fákba, bokrokba. Klári nem sokat törődött a széllel. Vállára vékony. pulóvert terített, ennyiből állt melegebb öltözete. A megállóba délutánonkint járt. Min­dennap három óra felé bukkant fel és este tűnt el. Buszra sohasem szállt, toporgott, a forgalmat vizs­gálta, közben motyogott magában. Nem izgatta az sem, ha rászóltak, menjen már haza. „Mit érezhet az ember a kerekek között? Semmit. Láttam egyszer diákkoromban egy nőt, aki vonat elé vetette magát. Hát ő sem sokat érezhetett. Rögtön kész lett. Iszonya­tos volt, pedig milyen egyszerűen történt...” Kláriról a szomszédok gondoskod­tak, a szülei nem éltek. Az intézet­ből azzal engedték el, hogy gyó­gyult, vállalhat munkát, de óvónő nem lehet, mint régen. Miután Ki­jött, nem viselkedett eszelősen, mindenkit megismert, névről szólí­tott. A szomszédok — a mosónő meg egy nyugdíjas tanár — biztat­ták, menjen el dolgozni. — Van nekem munkám — mon­dogatta, és bezárkózott lakásába. Délelőttönként ki. sem mozdult ott­honról. Nem tudta senki, mit csi­nál egyedül a házban. Azt ette, amit vittek neki, bevásárolni nem látták hónapok óta. „ , „„„ ........ D ecember A két öreg úgy határozott, meg­lepi a lányt. Egy reggel rányitot­tak. A konyhában találták, rongyos matracon aludt. A bútorok szanaszét V eronka a szobából kiment a konyhába. Apja az asztal­nál -ült, várta a vacsorát. Anyja a sülő, jószagú ol­dalast forgatta villával a lábasban. — Marosi bácsi jön az utca ele­jén, láttam ’ az ablakból. Biztosan hozzánk. — Hát az bizonyosan idetart, ho­vá is menne máshová — mondta Bordás. — Csakis ide* mihozzánk. — Csakis ide — bólintott az asz- szony. — Tegnap halt meg a felesé­ge. Elterjedt már annak a híre, hogy beállsz az. építőbrigádba. Hozzád már hiába jön. — Hozzám ugyan már hiába. — Bordás hangjából hiányzott a meg­győződés. — Apukat — kiáltott fel a lány. — Jancsi azt mondta, ha még egy­szer megteszi bárkinek is, vége köz­tünk mindennek, elhagy. Csak nem akarj a tönkretenni a boldogságomat! — Ügy is van! Nem akarhatod! — bólintott az ura felé Bordásné. — Tegnap is hangoztatta Jancsi, hogy csúfolják apuka miatt. Hogy temetőkukac lesz az apósa. Bárhogy is szeret, itthágy, ha maga megma­rad sírásónak. — Jól van, jól, ez már elintézett dolog, abbahagyom a munkát. Hol­nap be is jelentem a tanácsházán — felelt Bordás. -— De azért nem vált kárunkra. A két fiú is hasznot húzott belőle. A házunk is abból a mun­kából lett, meg a telek is. — A telek! — csapott le a szóra Veronka. — Erről jut eszembe, mit mondott tavaly a szőlőkötözésnél Marosi Etus. — Gyors pillantást ve­tett az anyjára, aki már előre bólo­gatott, mint aki tudja, mi követke­zik. — Azt mondta, méghozzá az egész brigád füle hallatára, mert ette az irigység Jancsi miatt, mi az, csak nem a sírotokat készíti az apád? Mintha nem is hallotta volna tő­lem. hogy a házunk helyét ássa ki apuka. — Ezt merte mondani? — hördült fel Bordás, és fakó, redős arcát el­öntötte a pulykavörösség. — Hogy az isten ... Tán nem tudja, vagy elfelejtette, hogy régen mezítlábas, ágrólszakadt szegény volt az apja? Több voltam én Marosinál minden­kor, nekem mindig megvolt a láb­belim, meg az illő iskolai ruhám. Bihari Klára: Emelkedés — Az az. -Elfelejtette. De nem­csak ó, hanem az apja maga is. Nagyon magosra teszi ő most már magát, sokkal magosabbra nálad. — Bordásné összenézett Veronkával. — A téeszalnökkel, meg az agronómus- sal komázik. — Hát csak komázzon. Ugye, el­jött az Ideje, hogy énrám nagyobb szükség lenne, mint az agronómus- ra. Kint kattant a kilincs, s Marosi megállt a küszöbön. Köszönt és szétnézett, mint aki feltérképezi a terepet. Azután leült arra a székre, amit Bordásné, kifelé fordítva az asztal mellől, felkínált neki. — Hát elvette a jóisten a felesé­gemet ... — önkéntelenül így kezd­te a rászegeződő súlyos pillantások alatt. — Nagyon korán vette el. — Az, az. nagyon korán — ismé­telte meg Bordásné. — Pedig mi­lyen szép, derék asszony volt. De hát az Űr akarata ellen... — ... semmit se tehetünk — fe­jezte be Bordás. — Úgy tudom, na­gyon beteg volt a megboldogult. — Nehéz betegségben szenvedett szegény... — sóhajtott Marosi. — Bordásra nézett. — Ügy hír­lik, abbahagyta a mesterséget. Ezt jöttem megkérdezni. Merthogy a sírt... — Jól hallotta — szakította félbe Bordás. — Elég volt belőle, leteszem* az ásót meg a lapátot. — De ezt csak nem cselekszi meg velünk? — kérdezte Marosi meg- hökkenve. — A hét végén lesz a temetés, addig nem kerül új sírásó. Amint nevén nevezni hallotta a mesterségét, Bordás felkapta a fe­jét, mintha csúnyán megsértették volna. — Ha nem lesz, nem lesz. Ez most már nem az én gondom. — Ki ássa meg ezután a sírokat? — Marosi hangjában is érezhetővé vált az indulat, gyásztól görnyedt tartása egyenesebb lett — Mondtam már, ez nem az én gondom — vágta rá szinte gőgösen Bordás. — Majd segítenek a roko­nok, meg a ... — Még hogy én meg a rokonok... — vágott közbe Marosi, és elvörö­södött. — Hallja, ilyet ne mondjon. — Hát a maga lánya tavaly mit mondott Veronikának? — kiáltotta az asszony. — Az uram a neki, meg a vőlegényének ígért ház helyét ké­szítette elő, ő meg azt kérdezte, csak nem a sírotokat ássa az apád? Ott­hon hallotta ő ezt, nem a maga eszétől találta ki. — Mit tudok én az ilyen lefetye- lésről... — Marosi lejjebb szorította a hangját, hogy a vita ne váljék élessé. A térdén nyugvó kezére né­zett, úgy kérdezte meg: — Akkor hát hogy s mint legyen? Bordást habozóvá tette a másik ember alázata. Tekintetében látszott a zavar és a bizonytalanság. — Hát hiszen, ha már így tör­tént ... — kezdte ő Is csendeseb­ben, de a lánya szemrehányóan rá­szólt: — Apuka! Énrám nem gondol? — Én már megmondtam ebben a dologban a magamét — szólalt meg Bordás újra, most már keményeb­ben. — Ássa meg maga a sírt. — Nem értek én ahhoz — vála­szolt érezhető gőggel Marosi. Tudta, hogy vesztett, s most már nem vi­gyázott a hangjára. — Majd beletanul! — vágott visz- sza Bordás. — Ö sem mérsékelte magát. A sértő hang kapóra jött, — — Nem olyan világot élünk, hogy egyik em­ber nagyobbra tarthatná magát a másiknál. Senki se kíván­hatja el, hogy kiszolgálják. A ma­gunk kontójára élünk, arra is hal­junk meg. Több sírhelyet én ki nem ások, bárki legyen is a halott. — Jól mondja, apuka — szólalt meg a lány nyugodt diadallal. — Ha mindenkinek meg kell fogná az ásót, vége lesz a csúfolkodásnak. Ezután majd mink nézzük, hogy ás­sák mások a gödröt. — Elégedetten elmosolyodott, és összenézett az any­jával. hevertek, de a nagyszobában — ’ lönös módon — rend volt. Körben székek, a falon gyerekek portréi. Klárit nem zavarta, hogy a lakásban van a két öreg. — Tessék csak jönni! Már úgyis terveztem, hogy nyílt napol kellene tartani. Legalább maguk is látnák, hogyan dolgozunk mi itt, ezen a szűkös helyen. A képeket mutogatta: — Ök az én kis drágáim ... A képek aprólékos műgonddá! ké­szített ceruzarajzok voltak, dermedt, ijedt mosoly ült a gyerekek arcán. A mosónő megrémült: „Úristen! Ez mind. mind a meghalt gyerek!” — Szépen fejlődnek az én kicsi­kéim — mondta maga elé Klári, és végigsimított a képeken. A sok tá­mogatástól néhány rajzon már el­mosódott a grafit. — Öt kivették. Pedig milyen jó volt itt neki! Január A szomszédok eltervezték, leülnek a lánnyal és próbálnak a lelkére be­szélni. Ügy gondolták, itt él köztük, talán ők többet tudnak tenni érte, mint az orvosok az intézetben. A la­kásán tett látogatásukat követően azonban elment a kedvük, nem hit­tek akkor a csodában. Mit tudnak érte tenni? Az öregasszony megmos­datja, megvarrja a ruháját, aztán egyszer hátha magához tér. —Nem tehet szegénykém semmi­ről — mondta a mosónő és szomo­rúan nézett Klári után, amint az el­indult a buszmegálló felé. Klári sohasem ment áf az úton. Volt úgy, hogy megindult a gyalog- átkelőhely felé, de az útpadkáról nem lépett le. Megállt és az autók rendszámait olvasgatta. Jegyzetelt. Kis kockás füzetbe írta be az autó típusát. Ha nem ismerte fel, meg­kérdezte a tanártól. — Ó, tanár úr, nekem ez nagyon fontos ám. Mert mindenkinek más a feladata. Nem mindegy, hogy itt milyen autók járnak. A tanár a fejét Csóválta, de a lány csak beszélt, beszélt és a rendszá­mokat mutatta neki. — Nem kéne ezt magának csinál­nia, Klárikám — mondta a tanár —, hiszen nem is tehet semmiről. Február — Látta, jön a teherautó. Mit tett akkor ön? A járdáról nézte végig, hogyan rohan az az őrült a gyerekek közé!? Válaszoljon, kérem! Hol állt ön akkor? — Az út közepén. — Hány méterre lehetett attól a gyerektől ? — Nem tudom. Közel. — Hány méterre? Egy méterre, kettőre, háromra? Mit csinált, ami­kor látta, hogy a jármű nem áll meg ? Az óvónő nem válaszolt, nem is hallott semmit, csak a bíró száját látta mozogni. A hangok, a szavak nem jutottak el hozzá. Az utat látta. A sávok a gyalogátkelőhelyen meg­mozdultak, az úttest hullámzott. Megrepedt a járda, nagyon bizony­talan lett a jár^, A gyerekek szer­teszét hevertek, “az arcukon dermedt ijedtség feszült... Március 'tt jó helyen lesz. Ez egy jő hírű óvoda! — ajánlotta Klári. — Tudom. Megbeszéljük az asz- szonnyal. A gyerek csak jövőre megy óvodába. — Majd megtanul szépen rajzolni. Nézze csak! — Érdekes! Tisztára olyan, mint a mi Lacikánk. — Hasonlít? Minden gyerek ha­sonlít egy kicsit a másikra. — Az óvónő elhallgatott, hátat fordított a vezetőnek. — Lenne magához még egy kérdésem. Miért vezetett akkor olyan gyorsan? — Részeg voltam. Névnap volt a vállalatnál... — Igen — motyogta a lány —, most már tudom. Április __________________________ B ár a füzet szépen telt, mégis rit­kultak a bejegyzések. Úgy tűnt, a lánynak kényelmetlenné vált a jegy- zetelgetés. A szomszédokkal is kez­dett másképpen viselkedni, sűrűn átjárt a mosónőhöz, vizet hordott, segített vasalni, zsineggel kötötte át a tiszta ruhát. Egy nap pedig meg­kérdezte a mosónőt: — Mennyit fizetnek a ládagyár­ban? Az öregasszony örömében pálin­kát vett elő, koccintottak és nevet­tek. Harmadnapra valóban elment dolgozni. Pontosan járt be a munka­helyére, esténkint meg néha össze­jöveteleket rendeztek a lakásán. A képek lekerültek a falról. A tanár nagy zsákba rakta a gyerekportré­kat és egy este mindet fölvitte a padlásra. Klári arcáról eltűnt a beteges mo­soly, mégsem látszott teljesen nyu- godtnak. Inkább szórakozottnak vél­ték, mint pihentnek. Többször is megesett az esti beszélgetéseken, hogy kérdezték, de ő nem válaszolt, mert nem figyelt. Az is aggasztotta a két öreget, hogy védencük nem járt át a szemközti ÁBC-be. Azért, mert akkor át kellett volna mennie az úton. Elment másik boltba, más­fél kilométerre. A buszmegállóba már nem járt délutánonként. — Szeretek sétálgatni ta a nagy utakat. Május indokol­Klári rajzolás közben elrévede­zett. Olykor a gépkocsivezető jelent meg előtte. — Van gyereke? —' kérdezte hangtalanul. — Igen. Egy — felelte a vezető. — Miért nem íratja be hozzánk? A tanár a kertben serénykedett, amikor az óvónő benvitott hozzá. Bevásárlásból jött és maid kicsat­tant a jókedvtől.. „Na, ilvennek is résen láttalak” — örvendezett az örps és megpaskolta a lány arcocs­káját. A tanár szőlőt metszett. Klári meg bámészkodott, keresgélt, letört galv- lyakat szedett össze a kertből. Aztán a tanár csak annvit látott, hogv a viá.nv hirtelen ddobia a gallyakat, féltén! a kaput és elrohan. Rémülten vetette m^gát utána. De ekkor már nagyon félt. — Állj meg, kislány, állj meg! — ordította. Klári nem állt mes. Futott a jár­dán. lélekszakadva. Tisztán kivette a teherautó rendszámát is. '..Hát méff!s eljöttél értem! Mióta várlak, istenem! De véere itt vagy! Most már nem eresztelek! Lám. nem volt h'ába az a sok irka-firka.” Az út szélén állt és erősen zihált. A tanár látta, hogy már nem tud segíteni. Hallotta a fékcsikorgást, a esattanást, Az óvónő arcán a gyere­kek dermedt mosolya ült. Csurgai Ferenc illusztrációja

Next

/
Oldalképek
Tartalom