Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)

1986-12-09 / 289. szám

198«. DECEMBER 9., KEDD jsffggfgp S Király Zoltán emlékére Szombaton délelőtt temették Király Zoltánt az ürömi teme­tőben. Művelődésiottbon-igazgató és népművelő volt. Egy időben, egyszerre tette a dolgát Ürö­mön és a volt budai járásban. Hivatása volt a közművelés. Némelyek nehezteltek rá; ne­héz bevallani manapság, ha igénytelenek vagyunk, s éppen ezért nehéz elviselnünk az igé­nyes. munkájukra, valamit is adó emberek elvárásait. Az ötvenes évek elején Kos- suth-dfjra javasolták, amit vé­gűi is nem kapott meg. Egy népművelő beszélte el, hogy milyen kemény szavakkal vonta őt felelősségre egy nyi­korgó ajtó miatt. Vajon jelle- mezhet-e egy embert egy meg sem kapott díj, akár a jelen­téktelen dolgoknak tűnő ese­ményekkel szembeni figyel­messég? Élete utolsó hónap­jaiban történt, hogy felkelt a kórházi ágyáról és átment a másik kórterembe, mert azt hitte, hogy ismeretterjesztő előadást tartanak ott. Már nem volt öntudatánál? Inkább hihető, hogy egész életének öntudata, kötelességtudata eb­ben a téves képzetben, ebben a hely, helyzet és éntévesztés­ben sűrűsödött össze. Elment. Népművelők köszönik, amit kaptak tőle! Rendhagyó kiállítás Vácott A szemnek — nem a kéznek Három fiatalember ácsorog egymás mellett — szemük be­kötve, szájukban cigaretta, ke­zükben öngyújtó. Elúszik a le­vegőben az utolsó hangfosz­lány, Bakonyvári M. Ágnes művészettörténész szavai. A fiúkat valaki megforgatja né­hányszor a tengelyük körül, akár egy napközis tábor nem túl leleményes délutáni prog­ramjában. Tétován, bizonyta­lanul mozdulnak, tapogatóz­nak, utat, irányt tévesztve. Addi-addig bolyonganak — mint a mesében —, mig egy­másra találnak. Felszisszennek az öngyújtók, fellobbannak a lángok, parázslanak a ciga­retták. Ezzel — a kisszámú közönség nem kis ámulatára, derültségére (?) — megnyílik hévay Jenő kiállítása a váci könyvtárgalériában. A tárlat anyaga is csupán annyira szokványos, ameny- nyiben ezúttal is műalkotások vannak kiállítva. Egyéb ha­sonlóságot nemigen találha­tunk. A Pilinszky János ver­sei ihlette művek nagyon is meghökkentőek. Az ember lá­tatlanban azt gondolná, bizo­nyosan valamiféle illusztrá­Rádiófigyelő MAGUNKAT AJÁNLJUK. Otthontalan a Rockszínház, pedig hétéves működése so­rán bizonyította életképessé­gét. A közönség, a szakma, a kritika egyaránt elismeri lét- jogosultságát — hangoztatták a műsorban megszólaló tagjai és vezetői, akik egyetértettek abban is, hogy változtatni kel­lene a közösség áldatlan hely­zetén. — Ha tetőt kapnánk a fejünk fölé, az azt jelentené, hogy van egy színház, ahol a fiatalok nyelvén szólalnak meg — állította Miklós Tibor, a társulat vezetője. A műsor­ból nem derült ki egyértel­műen, hogy vadonatúj intéz­mény építéséről van-.szó, vagy egy felújításra váró házban kapnának helyet a KISZ KB művészegyüttesével együtt. Csak az összeg hangzott el félreérthetetlenül: ötszázmil­lió forint mogoldaná a gon­dot ... A riporter nem igye­kezett, hogy valamennyi rá­dióhallgatóval elhitesse, mi­lyen nagy és létfontosságú problémára talált. Az viszont egyértelműen kiderült a sza­vaiból, hogy szeretné, ha má­sok előteremtenék a pénzt. Karakán rátartisággal kérde­zett rá a minisztérium mun­katársára is, aki meglehetős zavarban próbált kitérni a vá­lasz elől, mondván, még nem született döntés az ügyben. Persze, egy pillanatig sem hi­szem, hogy egyetlen elöljáró, akár jómagam véleménye dön­tő lehet, ezért javaslom a mű­sorvezetőnek, hogy induljon el szűkös hazánkban és kérdez­gesse az embereket útón-útfé­len: mit szólnának, ha épülne még egy színház, mondjuk, a leendő nemzeti mellé — öt- százmillióért? Rögvest vihet magával téglajegyeket is ... Ha az utóbbiakat nem is tudná eladni, arról minden bizony­nyal meggyőződhetne, hogy a kívülállóknak mi a vélemé­nyük az esetleges befektetés­ről. Mindemellett Miklós Tibor beismerte, hogy sokszor elké- születlen műveket mutatnak be. mert idő és megfelelő pró- bahelyiség hiányéban képtele­nek a százszázalékos munká­ra. Ez igaz lehet, mert e^v al­kalommal láthattuk-hallhet- tuk a társulat egv részét a te­levízióban, így meggyőződhet­tünk róla, ho*y majdnem et­érik egy kezdő rockzenekor színvonalát, már ami az ének­tudásukat illeti. Várkonyi T,Iá- . tyás, a Rockszínház zenei ve­zetője egy példabeszéddel ér­zékeltette jelenlegi helyzetü­ket: olyan ez, mintha egv nyolcgyermekes család két­szobás lakásban lakna, sőt, ennél is rosszabb, mondta, mi­vel nekünk egyáltalán nincs lakásunk! Ennek ellenére úgy gondolom, végül el kellene már jönnie annak az időnek, amikor egyértelműen k'derül: az A'lam nem Joe bácsi... MOHAIK. Nem természetes, hogy olvan emberek gazda­godjanak meg a «portból, akiknek semmi közük nincs hozzá — jelentette ki egy za­laegerszegi sportvezető. Egyet­értünk. Hónapok óta, sőt, évek óta egyetértünk, mégis mindig kiderül, hogy egyesek jól meg­élnek a nagyon rossz színvo­nalú magyar sportból. Most ép­pen az derült ki, hogy a za­laegerszegiek költségvetéséből hiányzik néhány millió forint. Egy kívülálló pénzügyi szak­ember szerint azért, mert el­ragadták őket az események és kiköltekeztek. Eszerint úgy áll a helyzet, hogy' míg az AlSH-ban arról tárgyalnak, hogy tisztázni kell a honi sportélet gazdasági viszonyait, a zalaegerszegieket elragad­ják az események... Azt hal­lottam, hogy kizárólag az él­vonalbeli sportklubok kapnak anyagi támogatást a jövőben, vagyis 'az nálunk Is; ami Nyugaton: aki szeret focizni, az focizhat — a saját költsé­gén. Azonban mindenekelőtt tisztázni kellene, hogy mit, il­letve kit nevezünk élenjáró­nak? Mert ha egy hatodosz­tályú nyugati amatőr klub el­jön hozzánk a saját pénzén, és az önköltségén vett trikó- jában-nadrágjában megveri valamelyik élenjáró csapatun­kat, akkor valami baj van a minősítéssel is. Szilas Zoltán ciókkal találkozik majd. Nos, erről szó sincs. Vegyük talán az első sorozatot, amelybe nyomban beleütközik a láto­gató. Ez a Végkifejlet című költeménytől kölcsönözte a cí­mét. Három litográfia, letisz­tult ábrázolásmód. Szakasz­tott, mint a Kárhozat öt da­rabja: geometriai formák, egy­másba mosódó színek, kontú­rok, árnyalatok. A többi is mind-mind egyszerű, egyúttal bonyolult és különleges. Leg­főképpen az okoz izgalmat a mostanában sok furcsasághoz szokott közönségnek, ahogyan a versek megjelennek a ké­peken. Ugyanis ez nem más­ként történik, mint vakírással. Pontosabban: egy vakírógép szedőkarjainak jelei, lenyoma­tai tűnnek fel a képeken. Ám ha valaki azt gondolná, hogy ez a tárlat a csökkent- látók kreativitását kívánja fejleszteni — az nagyot téved! A nyomatokat ugyanis üveg­lap fedi, ahhoz emberi kéz hozzá nem férhet. Mit akar akkor ez a fiatalember? Ki­állítást olyan vakoknak, akik­nek egészséges a szemük? Mert ezek után másképpen nem lehet. Csak úgy, hogy egy orrpöcköléssel felérő froc- lizással visszatranszformálja a képeken megjelenő vakírást az emberi szem számára? Mi­csoda ellentmondások! Esetleg éppen ezekben lehet tetten ér­ni. amit a művész közölni akar velünk? Talán azt: ne ragad­junk meg a felszínen, igye­kezzünk inkább a mélyre ás­ni? Bevallom, magam sem tu­dom. Mert azért az is ott mo­toszkál a látogatóban: lehet, az egész csak egy blődli... Mindenesetre tény, az ember hévay Jenő munkáit nézve, kóstolgatva rákényszerül ar­ra: a szeménél beljebb vigye az élményt. A megnyitó után szerény fogadás az egyik oldalterem­ben, Lehetünk vagy harmin­cán. Az asztalokon üdítők, egy-két üveg jófajta vörösbor is feltűnik. Nehezen indul a társalgási úgy tűnik, kevesen ismerik egymást. Egyáltalán: hogyan kell ilyenkor — ilyen élmény után — viselkedni? A töprengést vad zongorafuta­mok szakítják meg. Lévay va­lakivel négykezest játszik. Improvizálnak — azt hiszem. Mintha a másik az egyik be­kötött szemű lenne. Esetleg ketten a Xertox csoportból, így nevezik azt a háromtagú társulást, amelyben Lévay Je­nő is részt vesz. Kövess László A nemzetiségi együttesekről A népek közötti barátságért Tanár lenne, igény Háromszáz esztendeje lesz kereken jövőre, hogy szerbek települtek Magyarországra. Szentendréről indul a kezde­ményezés — lévén, hogy itt tevékenykedik a Szerb Kul­turális Egyesület szeret­nének erről az évfordulóról ünnepségsorozattal megemlé­kezni. Hármas találkozó Bizonyára senkinek sem okoz meglepetést a készülő­dés. Hiszen mi sem termé­szetesebb, mint hogy nemzeti­ségeink régi szokásaikat, ha­gyományaikat ápolhatják. Vo­natkozik ez természetesen a délszláv, a szlovák és a né­met anyanyelvűekre éppen úgy, mint román honfitársa­inkra. Aki csak egy kicsit is fi­gyel nemzetiségi politikánk­ra, tisztában van mindezzel. Hadd emlékeztessek az MSZMP XIII. kongresszusának egy szépen megfogalmazott gondolatára: „A nemzetiségek­nek fontos szerepük van a magyarok és a szomszéd né­pek közötti barátság fejlesz­tésében. Természetesnek tart­juk és elősegítjük a velük azonos anyanyelvű nemzetek­kel épülő kapcsolataikat.” S ilyetén is magától érte­tődő tehát az az ünnepség- sorozat, amelyet az imént em­lítettem, s amelynek gondo­lata egy tanácskozáson vető­dött föl Szentendrén. Itt jöt­tek össze ugyanis a megyé­ben élő nemzetiségi művészeti együttesek és klubok vezetői. Első ízben találkoztak egy he­lyen, egy időben három me­gyei nemzetiségi — a dél­szláv, a szerb és a német — kultúra képviselői a Duna- parti közösségi házban, s szek­ció-, illetve plenáris üléseken beszélték meg eredményeiket, gondjaikat. Ez utóbbiból több került terítékre. Nem véletlenül tör­tént így, hiszen a Pest Me­gyei Művelődési Központ és Könyvtár 1975 — tehát meg­alakulása — óta erkölcsi­leg és anyagilag segíti a értékben számosán áldoznak erre. A téli politikai oktatá­sok idején érezhetően megnő az érdeklődés. — Dánszentmiklóson úgy tudom, nincsen könyvesbolt. Foglalkozik-e ön más könyv­kiadók könyveinek terjesz­tésével? Nem lenne-e na­gyobb az érdeklődés, ha bő­vülne a kínálat? — Nemrégiben még volt itt egy kollégám, aki szépirodal­mi könyvek terjesztésével foglalkozott, de Dánszenímik- lósról átköltözött Albertijá­ra és azóta nincs, aki helyet­te ezt csinálja. Nekem elég sok gondot jelent munka mellett ez is, nem hiszem, hogy bírnám azt a munkát is vállalni. — Politikai könyvterjesztő munkájáért öt év után kitün­tetést kapott. Az idén huszon­öt éve, hogy ezt a munkát végzi, s ezt most elismerték. — Nem mondom, hogy nem esett jól, de a munkatársaim­tól, azoktól, akik itt megfor­dulnak nap nap után, ennél jóval többet kapok: bizalmat, szeretetet. Aki huszonöt évi kitartás­sal, társadalmi munkában a kultúra népszerűsítésében sze­repet vállal, az mindenkép­pen elismerést érdemel. Egy ember teherbíró képessége kor­látozott. Éppen ezért jó len­ne, ha akadna a Micsurin Tsz-ben olyan vállalkozó szellemű társ, aki a politikai könyvek mellé a szépirodal­mat és a tudományos isme­retterjesztő műveket is hoz­záférhetővé tenné az ott dol­gozók számára. 0. L nincs megyénkben élő nemzetiségiek művelődését. (Ezt igénylik és el is fogadják.) A tanács­kozást megelőzően, a megyei nemzetiségi albizottság kéré­sére, részletes beszámolót ké­szítettek eddig végzett munká­jukról, nagy hangsúlyt adva a még megoldandó feladatok­nak. Az anyagot minden részt- vevőhöz eljuttatták, s így ala­pul szolgálhatott a megbeszé­léshez. Ehhez még hozzájárult az is, hogy a három, megyénk­ben élő nemzetiség országos szövetségének titkárai szóbeli kiegészítéseket fűztek az el­hangzottakhoz, összehasonlít­va az országos és a megyei helyzetet. Számos jó példát, hasznos kezdeményezést em­lítettek. A három szekcióülésen sem telt hiábavalóan az idő! A leg­különfélébb témakörökről esett szó. Közülük — ame­lyeket mindhárom teremben tárgyaltak — a nemzetiségi tudat erősítését, a nemzetiségi közéleti és az érdekképvise­leti tevékenység fokozását ér­demes kiemelni. Anyanyelvi oktatás A nemzetiségi tudat erősíté­sét legjobban az anyanyelv szolgálja. Nemrégiben valaki megkérdezte egy svéd dele­gáció tagját: milyen létszám, hány gyerek szükséges ah­hoz, hogy egv adott iskolában magyart tanítsanak? A válasz az volt: egy. Ez az ideális helyzet ugyan nálunk egyelőre még nem elérhető, mert hiány van anyanyelvi peragógusok- ból. Pedig a Pest Megyei Ta­nács ösztöndíjjal is segíti az eme pályára készülőket. (S mint ezen a tanácskozáson kiderült; nemcsak a peda­gógusokat, hanem azokat az értelmiségieket is, akik vissza­térnek településükre, s vala­milyen kulturális szolgálatot tesznek nemzetiségüknek.) Az anyanyelvi pedagógusok hiánya azonban nem ilyen egyértelmű. Akad olyan hely is, ahol tanár lenne, de igény nincs rá! S ez fordítva is igaz. Az anyanyelvoktatás szem­pontjából az iskolák körzete­sítése nem volt szerencsés. Ez ugyanis a legtöbb helyen meg­nehezítette a helyzetet, ami, igaz, „csak” a felső tagozato­sokat érinti, óm mindenkép­pen orvosolni kell. Számos jól működő nemze­tiségi művészeti együttes és klub neve merült föl, amelyek közül némelyik túlnőtte vagy éppen feszegeti a meglévő lehetőség kereteit. Mint pél­dául a budakalászi Lenvirág gyermek táncegyüttes. Próbái, szereplései mennyisége néha már a tanulás rovására megy. ök tiltakoznak az ellen, hogy csökkentsék a próbák szá­mát, hiszen az anyagi igé­nyeik szinte elviszik a mű­velődési ház minden pénzét. Pedig a jól működő együt­tes nemcsak az ott élő né­met nemzetiség, hanem a tele­pülés, s olykor hazánk hír­nevét is öregbíti. Nem szólva arról, hogy az együttesből ki- I növök mind országos művé­szeti csoportba kerülnek. Miért ne lehetne a tanításukat úgy megoldani, mint a balettiskola növendékeiét? Vagy legalább hasonlóan, s megpróbálni anyagi támogatást kérni a na­gyobb együttesektől. Mint kiderült, a legtöbb he­lyen a nemzetiségi közéletiség kimerül a kulturális tevé­kenységben. Pedig lehetne anyanyelven tájékoztatókat vagy ismeretterjesztő előadá­sokat tartani. Bár ez utóbbi elég nehéznek bizonyul. Az előadásokat ugyanis irodalmi nyelven tartják, s ezt a leg­több nemzetiségi nem érti. Ha viszont az iskolákban az iro­dalmi nyelvet oktatják — a régi, a tájnyelv kihalása fe­nyeget. (Talán a Nyelvtudo­mányi Intézet figyelmét is föl kellene hívni erre a jelenség­re, hiszen most még — tiszta értékeivel — megmenthető, megörökíthető a tájnyelv.) A plenáris ülésen örömmel hallgattam — mint nemzeti­ségen kívüli, ám hazán be­lüli —, hogy az érdekvédel­mi tevékenység igen megerő­södött. Van azonban valami, amely minden nemzetiséget érint, s a megoldásán gondol­kodni kell. Nem véletlenül idéztem ugyanis a XIII. párt- kongresszus határozatából a külkapcsolatokra vonatkozó mondatot. Mert itt még akad tennivalójuk a jogászoknak. Csak egy példa: fellépéséért a nemzetiségi együttes nyugati valutában kapna tiszteletdíjat, amelyet itthon beválthat Pe­dig mennyivel hasznosabb lenne, ha megvásárolhatnának kint egy olyan technikai be­rendezést, amely itthon nem kaphatót viszont az együttes munkáját segítené. Jelenlét kell Sok mindenről nem tettem említést, ami ezen az egész napos, tartalmas tanácskozá­son elhangzott. így például ar­ról sem, hogy miért nem kapják meg automatikusan a könyvesboltok, könyvtárak a nemzetiségi településeken az adott nyelven megjelenő iro­dalmat. És még sorolhatnék további fölvetéseket, amelyek egy-egy helyen ugyanolyan je­lentőségűek, mint az eddig el­mondottak. De inkább arról szólnék, ami meglepő volt. A meg­hívottaknak mindössze alig kétharmada jött el. Igaz, hogy megmutatkozott a PMMK, a megyei nemzetiségi albizottság és minden résztvevő ügyszere­tete, lelkesedése, de nem moz­dult meg annyi ember, amennyit vártak. Márpedig nemzetiségi politikát tevőlege­sen csak a nemzetiség valódi jelenlétével lehet csinálni. S még valamit, amiről Itt megbizonyosodtam: igazán nagy, s még inkább gyors eredmény eléréséhez nem há­romévente kellene eszmét cserélni, hanem minden esz­tendőben. Vennes Aranka A Központi Sajtószolgálat pályázata Elbírálták a műveket A Központi Sajtószolgálat az idén is meghirdette ha­gyományos novella- és tárca­pályázatát. A pályázatra 145 mű érkezett. A bírálóbizott­ság a novella kategóriában az első díjat Lázár Ervin Az óriás, a második díjat Béres Attila Cédulák, a harmadik díjat Horváth Péter Egy kis realizmus című művének ítél­te. A tárca kategóriában az első díjat Marosi Gyula Vén­asszonyok nyara, a második díjat Marafkó László A csap­da, a harmadik díjat Halla­nia Erzsébet A baleset című írása nyerte el. Különdíjban Czakó Gábor Na és?, Fábián László Kötő­fék, Kiss Dénes A gyilkos apja, Oláh János Férfimodellt felveszünk és Vathy Zsuzsa Vasárnap délután című írá­sa részesült. Negyedszázad politikai könyvterjesztőként Bizalmat, szeretetet kapok Akkor, amikor a televízió, a rádió olvasás nélkül is ren­geteg információval lát el bennünket, csökken a köny­vek szerepe. Ennek ellenére az olvasás élményét nem le­het teljes mértékben pótolni. Kis településeken, ahol nem ütközik minden utcasarkon könyvesboltba az ember, na­gyon sokat jelent, ha van egy könyvterjesztő, aki ajánlatai­val, szervező munkájával csá­bítja a környezetét könyvek megvásárlására, olvasására. A dánszentmiklósi Micsurin Tsz-ben dolgozik Kómár Já- nosné, aki immár huszonöt éve látja el munkája mellett a könyvterjesztést. — Nógrád megyében, Kál­iéban születtem és isko’áim után ott is dolgoztam, a tsz irodájában — kezdte el Kó­már Jánosné annak a törté­netét, hogyan is lett belőle könyvterjesztő. — A munká­ba lépésemtől, 1961-től párt­tag is vagyok. Akkor kaptam feladatomként, nem tudva, mit vállalok, a politilcai könyvterjesztést. Abban az időben is fontos volt a poli­tikai felvilágosító munka, akárcsak manapság. Nem­csak hogy fontos volt, hanem az érdeklődés is nagyobbnak mutatkozott a politikai, a vi­lágnézeti kérdések iránt. A munkatársaimmal nekem mindig jó volt a kapcsolatom, így sokat beszélgettünk, vi­tatkoztunk. 1969-ben azért változtattam munkahelyet, mert a kállói tsz nagyon sze­gény volt. a környékbeli gaz­daságoknak is rosszul ment a sora. Sok vívódás után fér­jemmel együtt úgy döntöt­tünk, hogy Dánszentmiklósra költözünk. Itt telepedtünk le, felépítettük a házunkat, már a felnőtt lányom is családot alapított. Itt is számviteli munkakörben lettem vezető, s közben továbbtanultam. Férjem a budapesti Ikarus gyárban kapott állást; ma is bejáró. Amikor idekerülésem- kor megtudták, hogy társa­dalmi munkában könyvter­jesztéssel foglalkoztam, rög­tön felkértek, hogy ismét vál­laljam el ezt a feladatot. Kómár Jánosné szobájában, egy kis asztalon ötvennél több könyv tornyosult, mind a Kossuth Könyvkiadó kiadvá­nya. Érdekelt, hogy vajon az itt dolgozók milyen kötetek iránt érdeklődnek a legjob­ban, megveszik-e ezeket, mennyi pénzt szánnak rá? — Nemcsak ezeket a köny­veket árusítom, hanem a Kossuth Könyvkiadó folyó­iratait is forgalmazom. Az elöjegyéseknek megfelelően rendelem meg az Universum, a Pártélet, a Nők Magazinja, a Világesemények dióhéjban, a Nemzetközi Szemle című és más folyóiratokat. A legna­gyobb példányszámban a Vi­lágesemények dióhéjban jár: ezt kiíencvenen fizették elő. A könyvek közül is sokat vá­sárolnak, egy-kétszáz forint

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom