Pest Megyei Hírlap, 1986. december (30. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
^■ v. . V‘. V; 1986. DECEMBER 24., SZERDA 13 MAGAZIN Em megy a gyalogút Diniek este hét óra, Tarnaszentmiklós, vasútál- lomás, nem csomópont, de ez a legkevesebb. Viszont busz sehol, Pély meg — ott lakik a nagyanyám — tizenegy kilométerre van. A Volán abból indul ki, hogy nincs utas este hét után. Indulhatok én is gyalog ... Pély, hat kilométerre a Tiszától, este tizenegy óra. Az én negyvenkilenc kilós, szerelmetes öreganyám a köröket rója a kis szobában. Nem, nem csöngetek, ez a perc az enyém. Hiába is csöngetnék, úgysem hallaná. Le kell törni egy gallyacskát az orgonabokorról, aztán háromszor megkocogtatni az ablakot, abból tudja meg, hogy én vagyok. Zörgetek. Ahogy a deres ág az ablaküveghez ér, abban a pillanatban zörgetem ki magam az időből. De már ketten vagyunk, nagyanyám a nyakamban. Vágány Cilihez — így hívják őt a faluban — nem jár újság, esténként nem kapcsolódik be halk kattanással a tévé, az egyetlen Sokol rádió köti össze a külvilággal. Már amennyire ingerük öt a külvilág eseményei csigacsinálás közben. Finom kis rézpálcával sodorgatja a levesbe való csigatésztát, úgy meséli a belvilág eseményeit, ma ezt meg ezt temették el, már alig maradt valaki az övéikből. Közben a NATO ragaszkodik a nukleáris elrettentés stratégiájához, de mi erről keveset hallunk, mert amikor itt vagyok, még a rádió sem szól. Teljesen mindegy, hogy mit mesél nekem Vágány Cili. Az ő szájában még a vízállásjelentés is izgalmas, fordulatos történetekké kerekedne. Nagyanyám egyébként is mindig igazat szól. Amit ő mond, az úgy van, nem másképp. Ahogyan mesél, az meg olyan, akár egy chicagói blues: szomorú, sírás és dacos. Fölsrófol a refrénes ismétlésekkel, aztán a tetőponton ott hagy, nesze, ez a te bajod, kínlódj most már egyedül. Ezzel el is alszom. Szombat, déli tizenkét óra. Nagyanyám és öreg barátnője egymás szavába vágnak. Miközben és hazafelé ballagtam, s dühödten törtem a jeget szakállamról, az itteniek elkapták a Kék fényben körözött bűnözőt. Rögtön felismerték, s már jöhettek is a rendőrök Hevesről. Nem tudott elbújni a betörő, ellentétben velem, aki itt búvok meg hétvégeken. Ide nem jönnek utánam, ezt meg ezt elfelejtetted, csináld még meg, komám, addig el ne próbálj szökni. Ha kérdezik, mi dolgom szombat-vasárnap, csak annyit mondok, „mennem kell” Pélyre. Az más, felelik Cegléden a munkatársaim, mert már többször hallották tőlem a falu nevét, de igazából nem értik, miért „kell” hétről hétre nekivágnom a nagy útnak, mikor otthon is heverészhetnék napestig. Csak azt látják, rendesen visszajöttem, s én vagyok az egyetlen, aki vigyorogni képes — hétfőn reggel. Gyanakodnak is: „Biztosan valami házat építesz te ott a faluban, csak eddig nem szóltál róla." f-jút éppen ez az! Sárból verek palotát nagyanyám- “ nak meg magamnak. RAB LÄSZLÖNéha ki kell tombolni magúkat! Ez is valMDil fele csak a lakás A Rodata 1986-ban célvállalat lett. A mozgássérültek bérének kilencven százalékát visszakapják állami dotációban, csökkentett társadalombiztosítási hozzájárulást fizetnek, mentesülnek a béradó, a felhalmozási és a vagyonadó alól. Ezután az eddigieknél is nagyobb támogatást tudnak adni az általuk foglalkoztatott mozgássérülteknek. Bár az sem kevés, amit eddig kaptak. Hiszen a lakásszövetkezeté egy autóbusz, amely hetente a Skála Budapest Nagyáruházba szállítja vásárolni a lakókat, személyautóval naponta meghozzák a rendelt élelmiszereket. Valamennyi otthonban ott a telefon, ennek díját is a Rodata fizeti. — Mindenkit tanulásra ösztönzünk — magyarázza Sípos Géza. — Tudomásul kell venni, hogy a mozgássérült elsősorban akkor végezhet az egészségesekkel azonos szintű munkát, ha a fejét használja. Több adatrögzítőből lett programozó az eltelt évek alatt, most is hatan tanulnak az itt szegezett tanfolyamon. Wessely Vilmos, a Rodata igazgatója érkezik, Hi-Fi-tornyot hoz. Közösséggé kovácsolni — Nagy szükség lenne a tetepen egy kis uszodára, tornateremre és egy közösségi házra — mondja. — Ez itt nem luxus, hanem a lakók, dolgozók egészségének, kondíciójának megőrzését, fejlesztését szolgálná. Remélhetőleg azzal, hogy a mozgássérültek foglalkoztatására hivatott célvállalat lettünk, a kedvezmények jó kihasználása módot teremt arra, hogy tervünket valóra váltsuk, s megépüljön az uszoda. Gallai Erzsébet otthon dolgozik, a szépen berendezett lakásban. A Rozmaring különféle számláit, bizonylatait készíti elő adatrögzítésre. Ritkán mozdul ki a lakásból, bár van egy Trabantja, de ezt rendszerint csak akkor használja, ha szüleihez Kislángra utazik. Ez sem egyszerű, a háza előtt besegítik az autóba, s berakják a rokkantkocsit, mert egyedül nem bírja, a faluban meg kisegíti valaki. Kontírozó könyvelést tanul, reméli, ezzel a háromezer-hét- száz forint körüli fizetése is emelkedhet. Szórádi Ferencékhez csöngetünk. Már a ház mögötti kis kert is arról árulkodik, hogy itt másképpen élnek, mint az előző otthonokban. A kis hinta gyermek jelenlétére vall. Szórádi Anna gyönyörű, bogárszemű, eleven, kétéves kislány. A fiatalasszony tolókocsiban ül, s nem kell sokat bizonygatnia, milyen nehéz két, mozgásában súlyosan korlátozott ember számára a fürge kislány nevelése, gondozása, fegyelmezése. Anna bölcsődés, de most éppen beteg. Egyébként az édesapa, aki a Rozmaringba jár kocsival dolgozni, viszi reggelente. Meglepő, sőt megdöbbentő, amiről Szárdiné beszél: a közös baj, nehézség, nem hogy összehozná, inkább elszigeteli a kisgyermekes mozgássérülteket. Pedig már kilenc lurkó van a telepen, s hamarosan újabb öttel gyarapodnak. Ám segítséget alig várhatnak egymástól. Nincs játszótér, a picik az ötven négyzetméteres — rendszerint bekerített — hátsó kertben mozoghatnak. Ma már senki sem vitatja a hidegkúti, lakótelep létjogosultságát. Igaz, vannak másféle próbálkozások is, például, hogy üzletékkel jól ellátót lakótelepek földszintjén alakítanak ki lakásokat a mozgássérülteknek. Ám a megoldásnak csak egyik fele a lakás, s teljes csak a munkával együtt lehet. S amíg a mozgássérültek közlekedése olyan nehézségekbe ütközik, amilyenekbe, addig a rehabilitációjuk csak így lehet teljes. MÖZA KATALIN Az adatrögzítőből munkahelyi segítséggel programozó lehet. Felvételünkön Hcrnáth Zsolt oktató, Miklós László és Szép Kis Sándor, A Játék tulajdonképpen tanulás. Szász Zsuzsanna Kézzel, lábbal vagy szemmel « g t \ * * -« * A gyermekek tcstnyelve y Egy lökés, egy rúgás, összevont J szemöldökök, ideges morgás. A busz ^ fékezett. A zsúfolásig megtelt, guruló 4 skatulyában a nagy csomagoktól á mozdulni sem lehet. A fegyelmezet- y tebbek arcán megbocsátó mosoly, a 2 vérmesebbek már ráförmedtek szom- £ szádjukra. Az összezártság, az egy- ^ más láthatatlan burkába való beha- ^ tolás agresszivitásra ingerel. Az ün- y népi bevásárlás izgatott állapotában, V. ki ne veszítené el néha a türelmét? £ Általában azonban fegyelmezettek y vagyunk. Megtanultunk illedelmes ^ felnőttként viselkedni. Szükséges 4 rossz az arcunkra merevedő csíz- / vigyor. de még mindig kellemesebb, z mintha önfeledt gyermekként kimúlj tatnánk és kiélnénk valódi érzelmeméi két. Akkor bolondok házává válna az ^ autóbusz, a nagybecsű utazóközönség 4 pedig őrjöngő, hadonászó, egymást y széttipró,' gyilkoló tömeggé. V ^ Hányszor éljük át a fegyelmezett- ^ ség kínjait a hivatalokban, a munka* 4 helyeinken is? A kimondott, ponto- y sabban a visszaszívott, kimondatlan y szó tudatunktól, akaratunktól függ. 2 Az „egészséges” felnőtt, aki „norma- lisan” beilleszkedett a társadalomba, $ meggondolja, hogy mit mond. Ha ^ elég ügyes, akkor még arcizmait, ^ gesztusait is befolyásolni tudja. Ha y azonban jobban megfigyeljük tár- y. sainkat. vagy akár magunkat is, ^ könnyen lelepleződnek valódi indu- 2 la la ink. Háttérben maradni A gyermekek lassan tanulják meg, miként kell mederbe terelni, szabályozottá, elfogadhatóvá tenni kitörő indulataikat: legyen az akár az öröm, akár a mindent elsöprő düh érzése. Ha tanulmányozzuk őket, arc- és testkifejezéseiket komolyan vesszük, akkor magunkat felismerve bennük rájövünk, mit akarnak közölni velünk. Suzanne Szász, vagyis Szász Zsuzsanna éppen ennek felismerésében segít; hogy leküzdjük' a gyermekek érzelmei iránti vakságot, amely a legtöbb szülőben, a legtöbb felnőttben megvan. Egy fotográfus, egy pszichológus, vagy csak egy gondolkodó ember az, aki látni és láttatni akar? Szász Zsuzsanna 1915-ben született Magyarországon, férjével együtt 1946 óta él az USA-ban. Nem lehetett gyermeke, és talán éppen ezért fordult az elmúlt évtizedekben a gyermekek felé. Részben a véletlenen múlt, hogy — mint fotográfus — megismerkedett a világukkal. Idegenkedett a díszletek közötti élettől, a valódit akarta látni és láttatni. Megrendelői — az átlagemberek — nem szerették, ha a valóságot mutatta. Gondoljunk csak arra, hány szülő kívánja mindig vidámnak látni gyermekét: — Légy szabályos és jókedvű! — ne nyafogj! már! Most mit duzzogsz?! Ne sírj! — mondják. Nem szeretjük észrevenni, hogy a gyermeknek nem csak örömteli állapotai vannak. Rajtuk látszik legjobban és még legőszintébben a harag, a düh, az erőfeszítés, a pánik kifejeződése, hogy csak a legegyszerűbbeket említsem. Az anyák általában csak a félelemre, a pánikra érzékenyek. Rögtön átragad rájuk. A fényképezés rögzíti az ilyen állapotokat is, abban az esetben, ha nem mesterségesen beállított a környezet. Nehéz a háttérben maradva fotografálni. Suzanne Szásznak sikerült. Lehet, hogy erre két órát vagy két napot kell várni, de kivárja. Közömbösséget kell tettetnie, nem beleavatkozni a történésekbe. Elérte, hogy a fényképezett apróságok róla megfeledkezve, természetesen viselkedr tek. . A gödöllői Petőfi Sándor Művelődési Központban, a januárig nyitva tartó, A gyermekek testnyelve című kiállítás megnyitóján elmondta: A harmadikat nem — Ha elmegyek valahová, mindig történik valami váratlan, ami megnehezíti ugyan a fotografálást, de ad valami újat is. Mindig egyedül dolgozom, a lehető legkevesebb felszerelést hordva. Állványt soha nem használtam, s a vakut sem szeretem, mert egy jó fényképet talán lehet vele csinálni, de azt követően mindig figyelik a gyerekek, mikor villan. Azt hiszem, azért érdemes fényképezni, hogy a dolgoknak, az embereknek ne csak az állandóan halványuló, torzuló emléke maradjon meg. Mindenki szereti, ha láthatja gyermekkorát Biztonságot ad a létezés folytonosságának újrafelismerése. Ezért szomorú az, hogy a legtöbb családban az első gyermeket állandóan fotografálják, de a másodikat s főleg a harmadikat már nem. Pedig több gyereknél igazán érdekesek a köröttük keletkező ellentétek, összjátékok. Drámák a családban Egy-egy családnál sokszor átéltem gyerek—gyerek, gyerek—szülő közötti drámákat. Nekem nehezemre esik a szó, a fénykép mindent elárul, elmond. Képeimhez csak azokat a szövegeket szoktam mellékelni, amiket a gyerekek maguktól mondanak. Hogy mennyire beszédes és kifejező egy fotó, azt bizonyítja, hogy gyakran, amikor a szülők meglátják, megdöbbennek. Ilyen lenne az én gyermekem? Volt rá példa, amikor egy anya sírva fakadt gyermekének dühös, agresz- szív arckifejezését látva. Az emberek többsége azt hiszi, hogy akkor igazán jó szülő, ha csemetéje mindig vidám. Ez nem igaz. Csak akkor válhat valaki jó anyává vagy apává, ha ismeri a gyermekét, nem hunyja be a szemét annak indulatai, esetleg végletes érzelemkifejezései előtt. Lássa úgy fiát vagy lányát, amilyen, és ebben talán az én fényképeim is tudnak segíteni. Szász Zsuzsanna már elmúlt 70 éves. Most készül könyvének kiadására és egy kis csöndre vágyik. Elégedetlen önmagával, mert most már csak napi 8—10 órát dolgozik. Nem tervez előre, mert mint mondja, az ember mindig többet gondol el, mint amit végül is meg tud csinálni. A gyér meid arcok és gesztusok megkapóak. Az érzelmek spontán és őszinte kifejeződésére nem rakódtak még rá a társadalmi lét illemszabályai, a kulturális konvenciók. A szemük még természetes kíváncsisággal veszi birtokba a világot. Lám: a gyermekektől újra megtanulhatjuk érzelmeink kifejezését. ÜJJ ÍRISZ
