Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

12 PEST MEGYEI HÍRLAP 1986. NOVEMBER 1., PÉNTEK "a szépség megmenti" ; A VILÁGOT j BESZÉLGETÉS CSINGIZ ÁJTMATOVVAL ! Az ember és a természet viszo­nyának probié­­t mája áthatja az az ön egész művészetét, i Minden bizonnyal ön, mint filozofikus alkatú 1 író, a természet fogal­mát nem azonosítja csu­­j pán közvetlen környe­í zetünk és lakóhelyünk j problémáival. — Napjaink problé­mája nem csupán ab­ban áll, hogy megóvjuk a természetet az éssze­rűtlen emberi gazdálko­dástól. Legalább ennyi­re fontos annak a tény­nek a felismerése is, hogy az embernek a ter­mészethez fűződő viszo­nya törvényszerűen ki­hat az emberi kapcsola­tokra is. A természet el­leni hadjárat hevében egyik pirruszi győzel­met a másik után ünne­peltük, miközben túl sokáig nem kaptunk észbe, hogy itt a győztest fektetik két vállra. És most veszteségein­ket nemcsak a folyók szintjének süllyedésében, elpusz­tult erdők hektárjaiban, vagy a légkörbe jutott káros anyagok százalékaiban mérhetjük — időközben fölme­rült annak a veszélye, hogy önmagunkból is kivész va­lami, ami szellemi életünk számára fontos lenne. Az irodalomra vár még a feladat, hogy végigvigye ezt a gondolatot. Legújabb regényem, a Vérpad éppen ezt tárgyalja — az emberi életet az elkerülhetetlen ökológiai prob­lémák szemszögéből. — A természet és az ember problémája önkéntele­nül is elvezet a tudományos-műszaki fejlődés kérdé­séhez. A modern civilizáció és az emberi fejlődés évez­redes történetének viszonya szántón műveinek témáját képezi. — Manapság nemritkán találkozunk az irodalmi mű­vekben mind féktelen lelkesedéssel a tudományos-tech­nikai forradalom aránt, mind a kihalófélben lévő pat­riarchális életmódot sirató nosztalgiával. Ezek szélsősé­ges pozíciók, amelyek'között ugyáTtákkor egy sor kér­dés foglal helyet. Hogyan érhető el, hogy az emberi­ség évezredes erkölcsi értékei szervesen magukba fog­lalhassák a tudományos-technikai forradalom új ideál­jait? Hogy az életünk' minden területét érintő számító­­gépesítés ne váljon az ember és a valós élet közötti akadállyá? Milyennek kell lennie ember és gép tudo­mányosan megalapozott viszonyának? Hogyan fér ösz­­sze a tudományos-műszaki forradalom a művészettel? Hogyan biztosíthatjuk a föld minden lakója számára a ve­széllyel. terhes kísérletek nemzetközi ellenőrzését? A legutóbbi kérdés egyúttal a legidőszerűbb is. A tudo­mány vívmányai, mint ismeretes, tengernyi sok jónak és mérhetetlen tragédiának a forrásává is válhatnak. Itt minden tőlünk függ, attól, hogy mennyire ésszerűen tudjuk felhasználni a tudományos-műszaki forradalom által nyújtott előnyöket. „ — Az utóbbi években sokat olvashattunk „elektroni­kus faluról”, „globális információs térről”, computer utópiáról”, amelyek állítólag a közeljövőben várnak ránk. Az ön véleménye szerint hogyat hat majd az emberre ez a „szép új világ”? — Tegyük föl, hogy azzal már tisztában vagyunk, mivel jár az ökológiai egyensúly felbomlása, vagy a tu­domány és technika dehumanizálása, azaz gépesítése. De a személyiség és kultúra elszabványosítása sem je­lent kisebb veszélyt. Napjainkban a televízió, a rádió- és videotechnika segítségével bármilyen emberbutító fércmunkát lehetséges akár világméretekben sokszoro­sítani, s az álkultúrát ez százszor agresszívabbá és ve­szélyesebbé teszi az ember erkölcsi, lelki egészségére nézve, mint korábban. Emlékszünk az érdekfesztíő televíziós hidakra, azaz olyan televíziós összeköttetésekre, amelyek többmilliós hallgatóságot gyűjtöttek egybe azokból az emberekből, akiket a föld különböző pontiain nem csupán a tele­víziós űrholdak szignáljai, de közös érdeklődés, közös remények és reakciók fűznek össze. Ha ilyen, szemünk láttára lezajló történelmi eseményről van szó, amely érdemes rá, hogy minden földlakó a részesévé váljon, az valóban felemelő érzés. Teljesen más azonban, ha tartalmatlan szórakoztatóipar szorít ki minden mást... A személyiségfejlesztés éppen ezért jelent életfontos­ságú problémát a kultúra terén. — Ez tehát azt jelentené, hogy az emberben az em­berit éppen a tudományos-műszaki forradalom körül­ményei között testesíti meg a kuitúra. — Szeretem Dosztojevszkijnek azt a gondolatát, hogy a szépség megmenti a világot. De itt a szépséget nem szó szerint kell érteni, hanem szélesebb értelemben — mint emberi kultúrát, humanizmust. A művész felada­ta — minden eszközzel növelni az emberi lélek kultu­rális tartalmát. Ez a tartalom jelenthet a világ felé nyi­tott élő anyagot, de süket páncéllá is válhat, s végül csillogó, de törékeny bevonattá is fejlődhet... N ézetem szerint ma az írók legfőbb feladata az, hogy hozzásegítsenek egy valódi modern gondolkodásmód kialakításához a halhatat­lan irodalmi hagyományok alapján. Mind­ezt az irodalom azon kötelessége. diktálja, hogy tá­maszt nyújtson az ember erkölcsi útkereséseiben, s éle­tének tükreként: önmegismerésének eszközeként szol­gáljon az új életfeltételek között. Az az _ irodalom, amely nem tűz maga elé hasonló célokat, véleményem szerint kiszorul a kor perifériájára. APN—KS IVAN JULAJEV: A VARÁZSHINTA A rokonok egész nyáron azt ígérgették .Andrejnak, hogy magukkal viszik a város­ba — Leningrádba. Mi minden nincs Leningrádban! Van ott Téli Palota is, vannak szét­nyitható hidak is, fehér éj­szakák is meg egyéb csudák. És hol mindenütt nem be­széltek Andrejnak Leningrád­­ról: a szénakaszálón is, pi­henő alatt, amikor olyan nagy a hőség, hogy nem lehet ka­szálni, a fürdőházban is, ahol azt parancsolták, hogy szap­pannal mossa meg a fejét, beszéltek róla krumplikapá­láskor is, mondván Lenin­grádban aztán nem szeretik a naplopókat... És — csak úgy — megjegyzéseket tettek, hogy helytelenül ejti a szava­kat. Andrej például azt mondja: „gyerünk”, de kijavít­ják: „menjünk”! Azt mondja: „pad”, kijavítják: „padlás”. Azt kérdik tőle: „Hol az apád, Andrej?” Azt feleli: „Biztos otthon.” És ekkor rá­mutatnak hibájára — nem „biztos”, hanem „bizonyára”. Andrej iparkodott, szót fo­gadott: mindig kimosta a zokniját, lefekvés előtt lábat, fogat mosott, sőt, még az in­geit is igyekezett kivasalni. Hitte, hogy elviszik Lenin­­grádba, hogy abban a szép városban metrón fog utazni, kétemeletes iskolában tanul, vasárnaponként meg az állat­kertbe jár, hogy megnézze az elefántokat. Így ígérték neki a leningrádi rokonok. Ksza­­nya néni meg Vitya bácsi, akik minden nyáron falura utaztak vendégségbe. Augusztus derekán lehullt az első hideg eső, a fű' vala­hogy egy csapásra megfakult a halmokon, a fiatal csókák karusszelt rendeztek az égen, a városi vendégek csomagolni kezdtek. Csomagolgattak, de Andrejról egy szót sem ejtet­tek. Ekkor maga Andrej kér­dezte meg az apjától: „Papa, hát mikor indul Kszenya néni meg Vitya bácsi Leningrad-, ba?” j— „Még ma elindulnak. Az esti busszal.” — „Hát ak­kor miért nem szóltak ne­kem, hogy én is készülődjek?” — „Hová?” — kérdezte And­reától Vitya bácsi, aki oda­ment ugyan hozzá, de csak halványan emlékezett arra, amit érkezésükkor ígért. „Magukkal... Leningrádba. Ott szeretnék lakni!” — „De hisz a táskád sincs kész — mondta az apja. — A füze­teidet se szedted össze. Sőt a másodosztályos tankönyveket még meg sem vettük, hát ho­va utaznál?” Andrej gyorsan beszaladt a házba, hogy megkeresse táská­ját. A nyáron el is felejtette, hol látta utoljára. Alighanem a sutban, ahol a kismacskák születtek. Megtalálta, bele­kukkantott — hát üres volt, csak egy elrongyolódott ábé­céskönyv lapult benne ... — Hát hová mennél tan­könyvek nélkül? — kérdezi megint az apja. — Ott majd veszünk!... Leningrádban minden van, ők maguk mondták. — Beszélni kell a dolgod­ban a leningrádi igazgatóval — jutott eszébe Vitya bácsi­nak. — Mihelyt hazaérkezünk, beszélek az igazgatóval, és megírom, hogy abban az is­kolában van-e szabad pad, vagy nincs. Andrej ekkor ráébredt, hogy úgy beszélnek vele, mint holmi kis kölyökkel, becsap­ják!-— Nem akarom később, most akarom! A megállótól hazafutott Kszenya néni, és máris sür­gette a férjét: „Jaj, gyorsan, gyorsan, megérkezett a busz!” Apa és Vitya bácsi felkapta a bőröndöket, és az autóbusz­hoz indult. Andrej bőgve már-már a nyomukba eredt, de az apja ráripakodott: „Állj, itt, ha a szép szót nem érted! Ne keverd szégyenbe magad!” Andrej egy darabig még ott bőgött a ház mellett, de rövi­desen azt hallotta — az autó­busz elindult, elment. Andrej abbahagyta a bőgést, lecsilla­podott, és bement az udva­rukba, a fészerbe. A fészer­ben, a keresztgerendára rá volt kötve két kötél, a köte­leken meg, középütt, félbe­hajtott ócska pufajka heveri — ez volt a csendes, puha hinta. Ráül, meglódítja ma­gát, és máris röpíti a hinta, óvatosan és simán egy bol­dog, derűs országba, ahol el­felejtődnek a kese ni sérel­mek. ahol varázsdalokat dú­dol a szellő, ahol minden olyan ismerős és érthető, hogy ebből az országból sokáig, na­gyon sokáig nem kívánkozik el az ember. Andrej zajtalanul repülni kezdett a hintán: hol mere­deken hátrahajló farkú, dí­szes tollú kakas villan ei a szeme előtt, hol a kék égnek egy darabkája fehér felhővel, hol bricska dübörög el mel­lette kemény kerekeivel, hol pedig gabonával megrakott gyors teherautó pöfögött to­va. Repülget Andrej: fel és le, fel-le. Repülget, és azt gon­dolja, hogy sok csuda van a nagy Leningrádban, de ilyen puha hinta bizonyára nincs. Márpedig mit ér az élet ilyen hinta nélkül? Ilyen hinta nél­kül nagyon unalmas lehet az élet mindenütt a kerek vilá­gon, még Leningrádban is. Így gondolja Andrej, mi­közben nesztelen varázshintá­ján repül a fészerben — ott­hon. MAKAI IMRE FORDÍTÁSA IVAN BAXUEOV: A VIHARMADAB HRIHIR TYUTYUNNIK: „MONDD MEG NÉKI, KAKUKKMADÁR" A MINDENHATÓ SZERELEMNEK AJÁNLOM Ahogy kiérek az utcára a falusi klub mögül, vadonatúj, olcsóbbfajta öltönyömben (három vagon téglát rakod­tunk ki évfolyamtársaimmal, így hát megvehettem), kezem­ben kis bőrönddel, elsőnek Karpo Jarkovij házát pillan­tom meg. Előtte fiatal fenyő­fák sorakoznak a sárga, ho­mokos földben. A tornácon Marfa Jankova néném áll, és engem néz. Hajadonfőit áll ott, nem takarva szép. ősz ha­ját, amely egykor aranyfény­ben tündökölt a napon, most persze már nem csillog. Ügy látszik, az enliber haj® hama­rabb hai meg, mint maga az ember, gondolom magamban. Közelebb érve biccentek fe­lé, és köszöntőm: — Adjomisten, nénémasz­­szony. Marfa rebeg valamit, és sze­mével kísér, amíg el nem tű­nök a „nagy” fenyvesben (anyám így mondja: „amelyi­ket apád ültetett”). Otthon anyám fogad, sír Örömében, és megcsókol kékes színű ajkával. — Miért néz rám olyan fur­csán Marfa Jarkova néném? — kérdem tőle. miután rövi­den előadtam, mi újság az egyetemen (mindenből levizs­gáztam, és vettem ezt az öl­tönyt). Anyám sokáig hallgat, majd felsóhajt, és így szól: — Szerette apádat. S te na­gyon hasonlítasz édesapádra. Marfa, akit kis termete miatt „kis Marfának” hívtak a faluban, tudta, mikor jön apámtól — egyszer egy hónap­ban — levél. A távolból is megérezte, mikor adták fel. és várt. Aztán elment a postára,, leült a lépcsőre — vékony, tö-’ rékeny alakja van, agyonmo­sott, hímzett blúzt, bő szok­nyát visel — és ahogy ott ül mezítlábasán, csillog a fekete kendő alól kibúvó göndör ha­ja: az aratásból szaladhatott ide, ahol talán kévét kötött, de az is lehet, hogy szénát gyűj­tött a réten. Ül a lépcsőn, a székfűvirág szirmait tépi, s közben sut­togja: „Van levél — nincs le­vél, van — nincs, van .. Amikor kijön a postáról Levko bácsi, a levélhordó pos­tásunk — hórihorgas ember, maga a megtestesült sovány­ság —, magasra fölhúzott vál­lán vitorlavászon táskájával. Marfa odaszalad hozzá, és csöndesen megkérdezi, jól a szemébe nézve: • — Levko bácsi, lelkem, ugye jött levél Miskától? — Nem jött— feleli kurtán Levko bácsi, s tekintete el­­siklik Marfia aranyhaja fölött. — Ne mondjon már ilyene­ket, Tudom, hogy jött. — Ha, ha tudod ... Csak hát nem neked, hanem Szofjának. — Levko bácsi, hadd érint­sem már meg ... — Nem szabad. A levél csak a címzettnek adható oda, ide­gennek tilos. — Csak megérintem, és már adom is vissza. Könnyben úszik Marfia kék szeme. Levko bácsira csillog, most még kékebbnek látszik. Levko körülnéz, felsóhajt, és ujjával int Mariának, jöjjön a posta mögé. Táskájából elő­keresi a levelet, és odaadja: — Nesze. Csak aztán el ne járjon a szád. mert akikor en­gem kidobnak innen. — Isten mente, bácsikám! — mondja a meghatottságtól fuldokolva Maifa. — Áldja meg az Isten érte! — Kikapja a levelet Levko kezéből, sűrűn peregnek a könnyei, a levelet a keblére szorítja, csókolgatja ott, ahol a feladó neve áll. — Szét ne kend a tintát — mondja Levko, és elfordulva vár. Ha senki sincs a közelben. Marfa nem egyhamar adja vissza a levelet, epekedve szo­rítja magához, és közben sut­tog hozzá. — Látja, semmi baja sin­csen. Most már viheti Szofjá­nak. Nem lett semmi baja. Kö­szönöm, Levko bácsi, kedves. Ez a magáé, igyon az ő egészségére. Gyűrött rubelest szed elő, Levko markába nyomja. — Jól van. iszom az egész­ségére. Máskülönben, tudod nem fogadnám el — mor­mogja Levko távozóban, és beballag a faluba, felhúzott vállán a majdnem üres tás­kával (akkoriban ritkán írtak egymásnak az emberek). Marfa pedig rohan vissza a mezőre, röpül, mint a kisma­dár. hogy estig meglegyen a maga kévéivel, a szél pedig szárítja, de sosem szárítja fel egészen a könnyeket a szemé­ben. — Édesanyám, kitől tudja, mindezt? Levko bácsitól? — Nem. ö sohasem beszélt erről. Magam láttam s hal­lottam. Mert a nyomában ti­tokban én is megszöktem a munkából. Egyenest a postá­ra. Nézem, hát ő már meg­előzött, ott ül a lépcsőn, és vár. Mindig megérezte, mikor jön levél apádtól. — Anyám nem haragudott rá? — Ha nagy a bánatunk, nem tartunk haragot. Elég a ma­gunk baja. — Hogy lehét, hogy ő meg­érezte. maga meg nem? — Ki tudja, fiam. Nem va­gyunk egyformák. Neki olyan szíve volt, nekem meg ilyen. Sokkal fiatalabb volt apádnál. Apád harminchárom éves volt, ő meg tizenkilenc. Két évig élt az urával. Karpóval, de az száz évet is kitett. Apád meg... ő valahogy nem öregedett, ugyanolyan maradt harminc­éves korában, mint amikor húsz volt. Igazi sólyom, dél­ceg. napbarnította, csak úgy perzselt az a fekete szeme. Rám nézett, én meg érzem,

Next

/
Oldalképek
Tartalom