Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-07 / 263. szám

12

PEST MEGYEI HÍRLAP

1986. NOVEMBER 1., PÉNTEK

"a szépség megmenti"

; A VILÁGOT

j BESZÉLGETÉS CSINGIZ ÁJTMATOVVAL

!

Az ember és a természet viszonyának probiét mája áthatja az

az ön egész művészetét, i Minden bizonnyal ön,

mint filozofikus alkatú 1 író, a természet fogalmát nem azonosítja csuj pán közvetlen környeí zetünk és lakóhelyünk

j problémáival.

— Napjaink problémája nem csupán abban áll, hogy megóvjuk a természetet az ésszerűtlen emberi gazdálkodástól. Legalább ennyire fontos annak a ténynek a felismerése is, hogy az embernek a természethez fűződő viszonya törvényszerűen kihat az emberi kapcsolatokra is. A természet elleni hadjárat hevében egyik pirruszi győzelmet a másik után ünnepeltük, miközben túl sokáig nem kaptunk észbe, hogy itt a győztest fektetik két vállra. És most veszteségeinket nemcsak a folyók szintjének süllyedésében, elpusztult erdők hektárjaiban, vagy a légkörbe jutott káros anyagok százalékaiban mérhetjük — időközben fölmerült annak a veszélye, hogy önmagunkból is kivész valami, ami szellemi életünk számára fontos lenne. Az irodalomra vár még a feladat, hogy végigvigye ezt a gondolatot.

Legújabb regényem, a Vérpad éppen ezt tárgyalja — az emberi életet az elkerülhetetlen ökológiai problémák szemszögéből.

— A természet és az ember problémája önkéntelenül is elvezet a tudományos-műszaki fejlődés kérdéséhez. A modern civilizáció és az emberi fejlődés évezredes történetének viszonya szántón műveinek témáját képezi.

— Manapság nemritkán találkozunk az irodalmi művekben mind féktelen lelkesedéssel a tudományos-technikai forradalom aránt, mind a kihalófélben lévő patriarchális életmódot sirató nosztalgiával. Ezek szélsőséges pozíciók, amelyek'között ugyáTtákkor egy sor kérdés foglal helyet. Hogyan érhető el, hogy az emberiség évezredes erkölcsi értékei szervesen magukba foglalhassák a tudományos-technikai forradalom új ideáljait? Hogy az életünk' minden területét érintő számítógépesítés ne váljon az ember és a valós élet közötti akadállyá? Milyennek kell lennie ember és gép tudományosan megalapozott viszonyának? Hogyan fér öszsze a tudományos-műszaki forradalom a művészettel? Hogyan biztosíthatjuk a föld minden lakója számára a veszéllyel. terhes kísérletek nemzetközi ellenőrzését? A legutóbbi kérdés egyúttal a legidőszerűbb is. A tudomány vívmányai, mint ismeretes, tengernyi sok jónak és mérhetetlen tragédiának a forrásává is válhatnak.

Itt minden tőlünk függ, attól, hogy mennyire ésszerűen tudjuk felhasználni a tudományos-műszaki forradalom által nyújtott előnyöket. „

— Az utóbbi években sokat olvashattunk „elektronikus faluról”, „globális információs térről”, computer utópiáról”, amelyek állítólag a közeljövőben várnak ránk. Az ön véleménye szerint hogyat hat majd az emberre ez a „szép új világ”?

— Tegyük föl, hogy azzal már tisztában vagyunk, mivel jár az ökológiai egyensúly felbomlása, vagy a tudomány és technika dehumanizálása, azaz gépesítése. De a személyiség és kultúra elszabványosítása sem jelent kisebb veszélyt. Napjainkban a televízió, a rádió- és videotechnika segítségével bármilyen emberbutító fércmunkát lehetséges akár világméretekben sokszorosítani, s az álkultúrát ez százszor agresszívabbá és veszélyesebbé teszi az ember erkölcsi, lelki egészségére nézve, mint korábban.

Emlékszünk az érdekfesztíő televíziós hidakra, azaz olyan televíziós összeköttetésekre, amelyek többmilliós hallgatóságot gyűjtöttek egybe azokból az emberekből, akiket a föld különböző pontiain nem csupán a televíziós űrholdak szignáljai, de közös érdeklődés, közös remények és reakciók fűznek össze. Ha ilyen, szemünk láttára lezajló történelmi eseményről van szó, amely érdemes rá, hogy minden földlakó a részesévé váljon, az valóban felemelő érzés. Teljesen más azonban, ha tartalmatlan szórakoztatóipar szorít ki minden mást...

A személyiségfejlesztés éppen ezért jelent életfontosságú problémát a kultúra terén.

— Ez tehát azt jelentené, hogy az emberben az emberit éppen a tudományos-műszaki forradalom körülményei között testesíti meg a kuitúra.

— Szeretem Dosztojevszkijnek azt a gondolatát, hogy a szépség megmenti a világot. De itt a szépséget nem szó szerint kell érteni, hanem szélesebb értelemben — mint emberi kultúrát, humanizmust. A művész feladata — minden eszközzel növelni az emberi lélek kulturális tartalmát. Ez a tartalom jelenthet a világ felé nyitott élő anyagot, de süket páncéllá is válhat, s végül csillogó, de törékeny bevonattá is fejlődhet...

N ézetem szerint ma az írók legfőbb feladata az, hogy hozzásegítsenek egy valódi modern gondolkodásmód kialakításához a halhatatlan irodalmi hagyományok alapján. Mindezt az irodalom azon kötelessége. diktálja, hogy támaszt nyújtson az ember erkölcsi útkereséseiben, s életének tükreként: önmegismerésének eszközeként szolgáljon az új életfeltételek között. Az az _ irodalom, amely nem tűz maga elé hasonló célokat, véleményem szerint kiszorul a kor perifériájára.

APN—KS

IVAN JULAJEV:

A VARÁZSHINTA

A rokonok egész nyáron azt ígérgették .Andrejnak, hogy magukkal viszik a városba — Leningrádba. Mi minden nincs Leningrádban! Van ott Téli Palota is, vannak szétnyitható hidak is, fehér éjszakák is meg egyéb csudák.

És hol mindenütt nem beszéltek Andrejnak Leningrádról: a szénakaszálón is, pihenő alatt, amikor olyan nagy a hőség, hogy nem lehet kaszálni, a fürdőházban is, ahol azt parancsolták, hogy szappannal mossa meg a fejét, beszéltek róla krumplikapáláskor is, mondván Leningrádban aztán nem szeretik a naplopókat... És — csak úgy — megjegyzéseket tettek, hogy helytelenül ejti a szavakat. Andrej például azt mondja: „gyerünk”, de kijavítják: „menjünk”! Azt mondja: „pad”, kijavítják: „padlás”. Azt kérdik tőle: „Hol az apád, Andrej?” Azt feleli: „Biztos otthon.” És ekkor rámutatnak hibájára — nem „biztos”, hanem „bizonyára”.

Andrej iparkodott, szót fogadott: mindig kimosta a zokniját, lefekvés előtt lábat, fogat mosott, sőt, még az ingeit is igyekezett kivasalni. Hitte, hogy elviszik Leningrádba, hogy abban a szép városban metrón fog utazni, kétemeletes iskolában tanul, vasárnaponként meg az állatkertbe jár, hogy megnézze az elefántokat. Így ígérték neki a leningrádi rokonok. Kszanya néni meg Vitya bácsi, akik minden nyáron falura utaztak vendégségbe.

Augusztus derekán lehullt az első hideg eső, a fű' valahogy egy csapásra megfakult a halmokon, a fiatal csókák karusszelt rendeztek az égen, a városi vendégek csomagolni kezdtek. Csomagolgattak, de Andrejról egy szót sem ejtettek. Ekkor maga Andrej kérdezte meg az apjától: „Papa, hát mikor indul Kszenya néni meg Vitya bácsi Leningrad-, ba?” j— „Még ma elindulnak. Az esti busszal.” — „Hát akkor miért nem szóltak nekem, hogy én is készülődjek?” — „Hová?” — kérdezte Andreától Vitya bácsi, aki odament ugyan hozzá, de csak halványan emlékezett arra, amit érkezésükkor ígért. „Magukkal... Leningrádba. Ott szeretnék lakni!” — „De hisz a táskád sincs kész — mondta az apja. — A füzeteidet se szedted össze. Sőt a másodosztályos tankönyveket még meg sem vettük, hát hova utaznál?”

Andrej gyorsan beszaladt a házba, hogy megkeresse táskáját. A nyáron el is felejtette, hol látta utoljára. Alighanem a sutban, ahol a kismacskák születtek. Megtalálta, belekukkantott — hát üres volt, csak egy elrongyolódott ábécéskönyv lapult benne ...

— Hát hová mennél tankönyvek nélkül? — kérdezi megint az apja.

— Ott majd veszünk!... Leningrádban minden van, ők maguk mondták.

— Beszélni kell a dolgodban a leningrádi igazgatóval — jutott eszébe Vitya bácsinak. — Mihelyt hazaérkezünk, beszélek az igazgatóval, és megírom, hogy abban az iskolában van-e szabad pad, vagy nincs.

Andrej ekkor ráébredt, hogy úgy beszélnek vele, mint holmi kis kölyökkel, becsapják!-— Nem akarom később, most akarom!

A megállótól hazafutott Kszenya néni, és máris sürgette a férjét: „Jaj, gyorsan, gyorsan, megérkezett a busz!”

Apa és Vitya bácsi felkapta a bőröndöket, és az autóbuszhoz indult. Andrej bőgve már-már a nyomukba eredt, de az apja ráripakodott: „Állj, itt, ha a szép szót nem érted! Ne keverd szégyenbe magad!”

Andrej egy darabig még ott bőgött a ház mellett, de rövidesen azt hallotta — az autóbusz elindult, elment. Andrej abbahagyta a bőgést, lecsillapodott, és bement az udvarukba, a fészerbe. A fészerben, a keresztgerendára rá volt kötve két kötél, a köteleken meg, középütt, félbehajtott ócska pufajka heveri — ez volt a csendes, puha hinta. Ráül, meglódítja magát, és máris röpíti a hinta, óvatosan és simán egy boldog, derűs országba, ahol elfelejtődnek a kese ni sérelmek. ahol varázsdalokat dúdol a szellő, ahol minden

olyan ismerős és érthető, hogy ebből az országból sokáig, nagyon sokáig nem kívánkozik el az ember.

Andrej zajtalanul repülni kezdett a hintán: hol meredeken hátrahajló farkú, díszes tollú kakas villan ei a szeme előtt, hol a kék égnek egy darabkája fehér felhővel, hol bricska dübörög el mellette kemény kerekeivel, hol pedig gabonával megrakott gyors teherautó pöfögött tova. Repülget Andrej: fel és le, fel-le. Repülget, és azt gondolja, hogy sok csuda van a nagy Leningrádban, de ilyen puha hinta bizonyára nincs. Márpedig mit ér az élet ilyen hinta nélkül? Ilyen hinta nélkül nagyon unalmas lehet az élet mindenütt a kerek világon, még Leningrádban is.

Így gondolja Andrej, miközben nesztelen varázshintáján repül a fészerben — otthon.

MAKAI IMRE FORDÍTÁSA

IVAN BAXUEOV: A VIHARMADAB

HRIHIR TYUTYUNNIK:

„MONDD MEG NÉKI, KAKUKKMADÁR"

A MINDENHATÓ SZERELEMNEK AJÁNLOM

Ahogy kiérek az utcára a falusi klub mögül, vadonatúj, olcsóbbfajta öltönyömben (három vagon téglát rakodtunk ki évfolyamtársaimmal, így hát megvehettem), kezemben kis bőrönddel, elsőnek Karpo Jarkovij házát pillantom meg. Előtte fiatal fenyőfák sorakoznak a sárga, homokos földben. A tornácon Marfa Jankova néném áll, és engem néz. Hajadonfőit áll ott, nem takarva szép. ősz haját, amely egykor aranyfényben tündökölt a napon, most persze már nem csillog. Ügy látszik, az enliber haj® hamarabb hai meg, mint maga az ember, gondolom magamban.

Közelebb érve biccentek felé, és köszöntőm:

— Adjomisten, nénémaszszony.

Marfa rebeg valamit, és szemével kísér, amíg el nem tűnök a „nagy” fenyvesben (anyám így mondja: „amelyiket apád ültetett”).

Otthon anyám fogad, sír Örömében, és megcsókol kékes színű ajkával.

— Miért néz rám olyan furcsán Marfa Jarkova néném? — kérdem tőle. miután röviden előadtam, mi újság az egyetemen (mindenből levizsgáztam, és vettem ezt az öltönyt).

Anyám sokáig hallgat, majd

felsóhajt, és így szól:

— Szerette apádat. S te nagyon hasonlítasz édesapádra.

Marfa, akit kis termete miatt „kis Marfának” hívtak a faluban, tudta, mikor jön apámtól — egyszer egy hónapban — levél. A távolból is megérezte, mikor adták fel. és várt. Aztán elment a postára,, leült a lépcsőre — vékony, tö-’ rékeny alakja van, agyonmosott, hímzett blúzt, bő szoknyát visel — és ahogy ott ül mezítlábasán, csillog a fekete kendő alól kibúvó göndör haja: az aratásból szaladhatott ide, ahol talán kévét kötött, de az is lehet, hogy szénát gyűjtött a réten.

Ül a lépcsőn, a székfűvirág szirmait tépi, s közben suttogja: „Van levél — nincs levél, van — nincs, van ..

Amikor kijön a postáról Levko bácsi, a levélhordó postásunk — hórihorgas ember, maga a megtestesült soványság —, magasra fölhúzott vállán vitorlavászon táskájával. Marfa odaszalad hozzá, és csöndesen megkérdezi, jól a szemébe nézve: •

— Levko bácsi, lelkem, ugye jött levél Miskától?

— Nem jött— feleli kurtán Levko bácsi, s tekintete elsiklik Marfia aranyhaja fölött.

— Ne mondjon már ilyeneket, Tudom, hogy jött.

— Ha, ha tudod ... Csak hát nem neked, hanem Szofjának.

— Levko bácsi, hadd érintsem már meg ...

— Nem szabad. A levél csak a címzettnek adható oda, idegennek tilos.

— Csak megérintem, és már adom is vissza.

Könnyben úszik Marfia kék szeme. Levko bácsira csillog, most még kékebbnek látszik.

Levko körülnéz, felsóhajt, és ujjával int Mariának, jöjjön a posta mögé. Táskájából előkeresi a levelet, és odaadja:

— Nesze. Csak aztán el ne járjon a szád. mert akikor engem kidobnak innen.

— Isten mente, bácsikám! — mondja a meghatottságtól fuldokolva Maifa. — Áldja meg az Isten érte!

— Kikapja a levelet Levko kezéből, sűrűn peregnek a könnyei, a levelet a keblére szorítja, csókolgatja ott, ahol a feladó neve áll.

— Szét ne kend a tintát — mondja Levko, és elfordulva vár.

Ha senki sincs a közelben. Marfa nem egyhamar adja vissza a levelet, epekedve szorítja magához, és közben suttog hozzá.

— Látja, semmi baja sincsen. Most már viheti Szofjának. Nem lett semmi baja. Köszönöm, Levko bácsi, kedves. Ez a magáé, igyon az ő egészségére.

Gyűrött rubelest szed elő, Levko markába nyomja.

— Jól van. iszom az egészségére. Máskülönben, tudod nem fogadnám el — mormogja Levko távozóban, és beballag a faluba, felhúzott vállán a majdnem üres táskával (akkoriban ritkán írtak egymásnak az emberek).

Marfa pedig rohan vissza a mezőre, röpül, mint a kismadár. hogy estig meglegyen a maga kévéivel, a szél pedig szárítja, de sosem szárítja fel egészen a könnyeket a szemében.

— Édesanyám, kitől tudja, mindezt? Levko bácsitól?

— Nem. ö sohasem beszélt erről. Magam láttam s hallottam. Mert a nyomában titokban én is megszöktem a munkából. Egyenest a postára. Nézem, hát ő már megelőzött, ott ül a lépcsőn, és vár. Mindig megérezte, mikor jön levél apádtól.

— Anyám nem haragudott rá?

— Ha nagy a bánatunk, nem tartunk haragot. Elég a magunk baja.

— Hogy lehét, hogy ő megérezte. maga meg nem?

— Ki tudja, fiam. Nem vagyunk egyformák. Neki olyan szíve volt, nekem meg ilyen. Sokkal fiatalabb volt apádnál. Apád harminchárom éves volt, ő meg tizenkilenc. Két évig élt az urával. Karpóval, de az száz évet is kitett. Apád meg... ő valahogy nem öregedett, ugyanolyan maradt harmincéves korában, mint amikor húsz volt. Igazi sólyom, délceg. napbarnította, csak úgy perzselt az a fekete szeme. Rám nézett, én meg érzem,