Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
<7? A MI FORRADALMUNK Hajiunk rá. hogy a történelem viharos szelletnek játékszereként fogjuk fel meg nem ismételhető. tehát egyszeri, egyetlen életünket, emberi sorsunkat. Tollpihék lennénk egy iszonyú erejű forgatagban ? Szerénység, tapasztalat, beletörődés, elődeink szavainak értelmezése lenne az a különleges vegytinta, mely rögzíti tudatunkban ezt a véleményt? Vagy valami egészen más? Például a hol tudatos, hol ösztönös menekülés felelősségünk felismerésétől és viselésétől, beismerésétől annak, hogy igenis, minden sors beleszól a jelenbe és a jövendőbe, hogy igenis, minden ember alakítója és nem puszta eszköze a történelemnek? Ünnep van. Arra a napra emlékezünk, amely alapvetően új irányt jelölt meg, mint tör-Sénelmi lehetőséget a társast! mi-gazdasági fejlődésnek. Arra a napra, tehát azokra emlékezünk, akik győztek a szocializmus eszméjének képviseletében, de hogy győzhessenek, győztesek maradhassanak, kegyetlenül nehéz harcot kellett megvívniuk egy másik forradalomban is. A maguk forradalmában, önmagukkal szemben, személyükkel, szokásaikkal, történelmi hagyományaikkal, társadalmi-gazdasági beidegződéseikkel, származási kötelékekkel hadakozva. Tudjuk-e ma, hol állunk a magunk forradalmával?! A választ keresés alapköveként forduljunk a forradalmi gondolkodásmód kimeríthetetlen kútfőjéhez, Leninhez. Korántsem a győztes forradalom vezéreként, hanem sokkal korábban — 1894-ben — írta le a Kik azok a „népbarátok” és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen? című könyvében: .. o történelmi szükségszerűség gondolata sem csökkenti a legkevésbé sem az egyén szerepét a történelemben: az egész történelem az egyének cselekedeteiből tevődik öszsze, akik kétségtelenül cselekvők.” Vegyük a bátorságot és folytassuk: a hibásan, a roszszul cselekvés, a nem cselekvés is az egyén cselekvő magatartásának része, azaz semmi módon ki nem vonhatjuk magunkat a történelmet öszszetevők nemzedékeket, évszázadokat átfogó seregéből. Napjainkban különösen lehetetlen lenne ez, mert a társadalmi-gazdasági fejlődés iramának felgyorsulása nemhogy mérsékelte volna, hanem rendkívüli arányban megemelte az egyén, az egyének felelősségét abban, . mit tesznek hozzá a történelemhez. Akkor tehát: tudjuk-e ma, hol állunk a magunk forradalmával ?! Kedvünk, tetszésünk, ismereteink függvénye a válasz? Hazánk, s vele mi, polgárai a világon elsők vagyunk — egy lakosra számítva — az autóbusz-, az elektroncső-, a növényvédőszer-gyártásban. Másodikak például a PVC- termelésiben, harmadikak a többi között az alumíniumlemezek, a gyógyszerek, a fénycsövek előállításában. Negyedikek a cipőgyártásban ... Említhetnénk hasonló példákat a mezőgazdaságból, azaz szó sincsen arról — amiről pedig oly sokan és oly szívesen beszélnek a tájékozatlanok, a sötét okulárét hordók, a bajok apostolai —, hogy ami tőlünk telik, az jelentéktelen, annak semmi súlya nincsen a világban. S amit említettünk puszta illusztrációként, az csupán a tárgyi világ néhány eleme. A szellemi teljesítmenyek világában, a politika nemzetközi küzdőterein sem súlytalan, könnyen feledhető, mellőzhető az, ami telt, telik tőlünk. Jobban kellene hinni magunkban. Nagyobb elszánással kellene vívni a magunk forradalmát! Tudnunk kellene, hogy az elkésett cselekvés a legjobb tettek értékéből is rengeteget von le, nemhogy a közepesekéből, a gyengékéből. Holott gyakran a közepeset, a gyengét is késve, következetlenül, kapkodva, hol hátrálva, hol vaktában előrelépve cselekedjük. Többet, sokkal többet érünk, mint amennyit teljesítünk. A társadalmi-gazdasági haladás küzdelmeinek legjobb fegyverét, az egyén tehetségét, képességét, tudását, szorgalmát. tudatos cselekvése kollektív teljesítménnyé kovácsolódását kezeljük minden eszközünk közül a legügyetlenebbül...! Az ókor legjelentősebb filozófusát idézzük. Arisztotelészt, ö írta a Politika lapjain, máig és betű szerint érvényesen: „... bár a végcél az' egyén és a városállam számára ugyanaz, mégiscsak nagyobb és tökéletesebb feladat az állam javának elérése és megőrzése; persze, örvendetes már az is, ha csupán az egyes ember éri el ezt a célt; de szebb és istenibb, ha egy nép vagy a városállamok érik el.” A kívánatosnál, a szükségesnél halványabb mindennapjaink rajzolatában a nép, a városállam javának, üdvének fontossága, s ezért — bár furcsán hat így leírva —, hogy az egyének tömegeinek mindennapjai is nehezebbek...! Logikus, törvényszerű, meg nem bontható kapcsolat. Nincsen semmi különlegesség abban, hogy a megyében azok az ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi vállalatok, szövetkezetek tartoznak a kiemelkedő hasznosságúak közé, amelyeknél tudatosan és elszántan keresték egyén és kollektíva, termelőhely és népgazdaság közös üdvét, azaz nemcsak pénzbeni, hanem gondolkodás- és magatartásmódbeli hasznát. A magunk sikerrel vívott forradalma mikrovilágunk forradalmát táplálja, s a mikrovilágoké a társadalomét. Megfordítva ugyanígy igaz, ám a lét mindkét rétegében elengedhetetlen a folytonos és ezért folyamatos átalakulás szükségességének — érdekünkben állóságának — felismerése. Sok a késedelem ennek a szükségességnek a világos meglátásában, beismerésében, érvényesítésében. Ezért még nagyobbak a késedelmek a magunk forradalmában. Példával és szándékkal nem a tárgyi világ esetével élve. A megyében napjainkban a gyermekek minden százas csoportjából tizenkettőn, tizenhármán nem fejezik be tizennégy éves korukig az általánqs iskolát...! A döntő ok a család, a szülők életmódja és életvezetése, a felelősség hiánya szülöttük, a holnap felnőttje sorsáért, majdani lehetőségeiért, társadalomba, munkába való beilleszkedéséért. A tananyag minimumával is birkózó, az osztályokon úgy-ahogy átbukdácsoló, az igénytelenséget természetes magatartásként szüleitől öröklő gyermek vajon miként ismerheti fel, neki meg kell vívnia önmagával a saját forradalmát, mert akkor és ezen a módon válik teljes jogú tagjává a szocialista forradalmat vívó társadalomnak? Folytathatjuk. Az igénytelen, a gyatra munkát nyújtó, tűrő ember — csupán a megye iparában a közvetlen selejtkár meghaladja az évi félmilliárd forintot —, legyen akár mérnök, szakmunkás, vezérigazgató, állatgondozó, szövetkezeti elnök, fölismeri-e maga forradalmának kudarcát, hiszen a maga holnapját gyengíti, szegényíti, teszi kétségesebbé az amúgy is meglevő kétségességnél?! S ha nem ismeri fel, menti-e ez a felelősségét magával, sorsával, családja, gyermeke holnapjával szemben? S ha mentené, könnyítené is bármi ezt a felelősséget, a valóságban, a gyakorlatban semmi sem ellensúlyozza az elmaradt, a veszendőbe ment, a meg sem teremtett értékeket, javakat, hasznokat. Azt mondják, a süketnél is rosszabb az, aki nem akar hallani. Mintha túlságosan sokan lennének közöttünk olyanok, akik nem akarnak hallani. Esztendőről esztendőre illő tartalommal és méltó külsőségek között emlékezünk arra az októberi napra, amikor megkezdődött az a folyamat, amely — a költő, Alekszandr Biok szavait idézve — ,,... mint a förgeteg, mint a hóvihar mindig újat és váratlant hoz magával; sokakat kegyetlenül becsap; örvényében elveszejti a reá méltót; gyakran sértetlenül veti partra a méltatlanokat; de ezek csak kísérőjelenségei, ez nem változtat sem folyásának fő irányán, sem áradatának félelmetes, fülsiketítő zúgásán. Ez a zúgás folyton-folyvást a legnagyobbat hirdeti.” Éz a legnagyobb — természetéből következően — persze elvontan mutatkozik meg, él az egyén tudatában, annál inkább valóságos, mert konkrét ezernyi összetevője, a mindennapos részletek. Amiből azonban veszélyes hiba — és ezt a hibát ismétlődően elkövetjük — arra következtetni, a részletek okán szem elől téveszthetjük az összefoglaló egészet, s arra egyetlen vagy néhány részletből következtessünk, azt ezen a módon ítéljük meg. Az átlagfizetéssel mérni — a foglalkoztatással, a lakáshelyzettel, az egyetemi hallgatók számával mérni — a szocializmust, a társadalmi-gazdasági haladást, hamis művelet, mert téves a mérce, azaz amit így mutat ez a mérce, az sem lehet igaz. Alkotóelemek, -tényezők bonyolult szövevénye az, ami a szocializmus megítélésének mércéje lehet, s természetes követelmény, e mércék elsője, a magunk forradalmának megléte vagy hiánya, eredménye vagy mulasztása, erőssége vagy gyengéje. A társadalom forradalmának eredménye nem lehet más, nem lehet több, mint amilyen, mint amennyi tagjainak forradalmáé. Sokféle gondunk, bajunk terhével küszködve szinte üdvözítő a gondolat, hagyjunk fel a magunk forradalmának harcaival, csakhogy ez lehetetlen. hiszen éppen azért olyan sok a gondunk, a bajunk — egyéni és társadalmi méretekben egyaránt —, mert gyakran tartottunk, tartunk tűzszüneteket a magunk forradalmaiban. A fogason függő fegyver nem okvetlenül a béke jele. Lehet a megadásé is. S aki önmagát minősíti legyőzöttnek, formálhat-e jogot a győztes — egyéni és társadalmi — státusára?! Tapasztalatok táplálta meggyőződésünk, gazdasági nehézségeink döntő része nem gazdasági természetű okokra, sokkal inkább tudatunk, erkölcseink világának egyenetlenségeire, hiányaira, ellentmondásaira vezethető vissza. A gazdaságban a magunk forradalmának gyengéi jelennek meg, mai helyzetünkben az egyének magatartása, cselekvése tükröződik. Az 1917-ben győztes forradalom azért nem került holt adalékként a történelemkönyvek lapjaira, mert? folyamatosan vállalta és vívta meg az újabb csatákat, mert egyének egyre nagyobb tömegeit késztette arra, hogy harcolják meg a maguk forradalmait. Kitérni ez elől, kivételt tenni ebben ma sem lehet. VILÁG PROLETÁRJAI, EGYESÜLJETEK! PEST MEGYEI XXX. ÉVFOLYAM, 263. szAm Ára: 2,20 forint 1986- NOVEMBER 7., PÉNTEK MA (VOAÍVK Htil McG/EI BIZOTTSÁGA ES A MEGYEI TANACS LAPJA ÉLJEN A NAGY OKTÓBER ÉVFORDULÓJA! i
