Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-29 / 281. szám
1986. NOVEMBER 29., SZOMBAT 7 ¥®*m Bán Zsuzsa: A szabadság órája A dombra telepített szőlőt meg a melléje felhúzott pincés épületet itt hegynek hívják. Máskor is előfordult, hogy ide biciklizett ki egyedül, ha valami bántotta. De most úgy jött, mint aki soha nem akar visszamenni. Sortnadrágra vetkezett, kitett egy üveg hűvös bort maga elé az asztalra, kiöblített egy vastag falú üvegpoharat és rágyújtott az első cigarettára. Csend volt most, lelátott innen a városra, s eltűnődött azon, mi értelme van az egész életének. A válás óta szüleivel él, megcsinál mindent a ház körül, amit kell, elvégzi a dolgát a munkahelyen is, aztán este fáradtan lefekszik a szobájában. Minden oka meglenne arra, hogy jót aludjon, mégsem sikerül. Mennek az órák, és ő csak gondolkodik. Pedig az nem jó. Aludni kellene, nem gondolni semmire, felejteni. Mégis eszébe jut ilyenkor minden. Éjféltájban az anyja megkérdezi, miért mászkál még mindig a konyha’ meg a szobája között, és ő ingerülten azt feleli, hogy túl meleg van, meg szomjas, különben is, hagyják már békén. Nagyon késő van, mire elalszik, s akkor alig hunyja le a szemét, már csörög az az átkozott vekker, mint valami megkergült varjú, a fémes károgásával. Dagadt szemekkel, káromkodva kel fel, megkezdődött tehát a következő nap, amelyik ugyanolyan értelmetlen, mint a többi, s amely várhatóan ugyanolyan vergődő éjszakába torkollik, mint ez is. A rosszul sikerült házasságára, a válásra, a fájdalomra nem gondol, s mégis minden idegsejtjében benne él állandóan. A nap, amikor felesége és az ő legjobb barátja elébe álltak és megmondták neki „becsületesen”, hogy szeretik egymást, és össze akarnak házasodni. A pillanat, amikor ölni szeretett volna, ehelyett azután elmosolyodott, és : felvonta a vállát: — Ti tudjátok. A .-tárgyalás a presszóban, amikor a kettejüknek kiutalt lakást felesége magának kérte, hogy elkezdhesse új életét a másikkal. Emlékszik a Hubertus ragacsos ízére, s nem tudom, hányadik pohár után a szédületre. Akkor is mosolygott kicsit, felállt, bedobta a pénzt a wurlitzerbe, és egymás után hatszor hallgatta meg a Marinát. — ... úgy kérlek, hogy légy az enyém... Nem volt semmi értelme. De akkor akármit csinált volna, semminek nem lehetett értelme. Csak az életét, az álmait törték össze éppen, és valamit akkor is kellett csinálnia az embernek. Felesége elismerően rámosolygott, azt mondta, tudta, hogy nem fog cirkuszt csinálni. Búcsúzóul arcon is csókolta, s ez a csók akkor még a Hubertus ködén át is úgy égetétt, mint a Júdás csókja. — Marina, Marina, Marina, úgy kérlek, hogy légy az enyém ... A pincérnőt is ismerte, félrészegen rámopolyogott, amikor arra kérte, hogy menjen haza, nehogy baj legyen. A vendégek sem akarják állandóan ugyanazt a számot hallgatni. Nem beszélve arról, milyen régen kiment már a divatból. Kifizette a számlát, és akkor ide, ide jött ki, egyenesen a „hegyre”. Egy hétig volt kint, mire az apja érte jött és hazavitte. Aztán az élei ment tovább. Nem állt meg többet a kirakat előtt bútorokat nézegetni, nem gondolt többet a lakásra, amelyikre annyit vártak korábban ketten. Otthon elfért a szülei házában, ahol megvolt a külön szobája. Egy ideig csak élt, vakon, süketen, és nem gondolt arra, hogy lesz tovább. Néha, amikor már úgy érezte, valami nagyon nyom a mellkasában, felvette a legjobb ruháját és elment a városba. Végigjárta az összes helyet, ahol ismerősökkel találkozhatott, és ahol inni lehetett, egyre lelkesebben tárgyalt mindenkivel^ az alkohol jótékony, feledtető gőzén. át, észre sem vette, olyan hirtelen múltak az órák. Egyszer csak kitessékelték valahonnan, és nem volt több hely, ahová beférhetett volna. S még mindig nem volt álmos, még mindig szorított valami a melle és a torka körül. Kimelegedve, vörös képpel imbolygott hazafelé, és át kellett másznia a kertkapun, mert anyja büntetésből levette a kulcsot. Hogy mit akar vele tulajdonképpen, és miért bünteti, az soha nem tisztázódott teljesen. Volt, hogy megismerkedett egy lánnyal, azt gondolta, talán újrakezdhet mindent. Nem volt olyan, mint az első felesége, de nő voitj aki meghallgatta, ha beszélt neki, aki engedte, hogy megtapogassa, megcsókolja. — Bemutatlak anyámnak — mondta neki egyszer, és tényleg hazavitte, de abban aztán nem volt köszönet. Anyja alig köszönt a lánynak, és olyan csúnyán nézett rá, hogy az azt sem tudta zavarában, hová tegye kezét-lábát. Amikor egyedül maradtak, összevesztek ezen. — Mit tudod te, milyen lány ez — mondta az anyja dühösen. — Megint megbízol valakiben, aztán becsap, mint az a k ... feleséged. — így nem lehet gondolkodni — érvelt ő keservesen —, ezek alapján soha nem bízhatok meg senkiben, hátha becsap. Remélem, nem kívánod, hogy itt éljek veletek egész életemben ? — Becsüld meg magad, élj rendesen, aztán lehet, hogy találsz valaki rendes nőt, akit feleségül vehetsz. — Honnan tudod, ki a rendes? Talán te akarsz feleséget szerezni nekem? Ezen a napon is elment a városba, és leitta magát. A lányt nem tudta többet rávenni arra, hogy elmenjen hozzájuk. — Félek az anyádtól — mondta. — Nem tudom elképzelni, hogy valaha együtt lakjam vele. Egyszer bemutatták egy elvált asszonynak, akinek két kislánya volt. Velük élt egy szépen berendezett háromszobás lakásban, sápadt, szőke, gömbölyded kis asszony. Amikor egyedül maradtak, elmesélte, hogyan hagyta el a férje, és ő magára ismert. Megérezte a másik megcsalatottságát, sebzettségét és könnybe lábadt a szeme. A kis asszony is sírva fakadt és engedett a csókjainak. Azon az éjszakán egymást átölelve aludtak el, és ő úgy érezte, megtalálta újra a boldogságot. Reggel korán elment a gyerekekre való tekintettel, de megbeszélték, hogy este eljön megint. Azon a napon madarat lehetett volna a fogatni vele. Délután sokáig időzött a fürdőszobában otthon, megint felvette a legjobb ruháját és egy nagy doboz bonbonnal, gyönyörű virágcsokorral csengetett be a szőke fiatalasszony lakásába. Meglepetésére egy idős, hátrafésült hajú asszony nyitott ajtót, és úgy látszott, nem szívesen engedi be. — A lányom meg a gyerekek sétálni mentek — mondta. — Ügy beszéltük meg, hogy ma jövök — felelte ő zavartan, és azért valahogy bejutott a szobába. Nem tudta, hová tegye a bonbont meg a virágot, az öregasszonynak azért mégsem akarta odaadni. Lerakott mindent maga elé a dohányzóasztalra. — A lányom beszélt magáról — mondta az asszony —, és megmondom ősziptén, nem örülök. — Miért? — Nézze! Ezt a lakást, a berendezést, mindent, amit itt lát, mi vettük neki. Amikor a férje itthagyta a két kisgyerekkel, attól féltünk, megzavar,odik. Vigyáznunk kell rá. Elég volt neki az az egy csalódás, nincs szüksége többre. — De hát miért kellene csalódnia bennem? Magam is átéltem ugyanezt, a lánya talán elmesélte. Miért nem bízik meg bennem? — Nézze, megmondtam, ö az egyetlen .gyerekünk. Mindent, amit én meg a férjem félreteszünk, rá meg a kisunokákra költünk. Azt akarjuk, hogy többet ne érje baj. Eszébe jutott saját anyja, aki elüldözte a lányt, akit bemutatott neki. Úgy érezte, csapdában vannak mind a ketten, és alig várta, hogy egyedül maradhasson a kis gömbölyű, szőke asszonnyal. Meg akarta beszélni vele az egészet. Nem hagyhatják, hogy ennyire beleszóljanak az életükbe. A _ beszélgetés mégis máshogy végződött, mint ahogyan remélte. A kis asszony megint sírva fakadt és azt mondta, ő még mindig az első férjét szereti,- aki rendszeresen eljön meglátogatni a gyerekeket, és ha másért nem, ilyenkor mégis láthatja. S hogy ő még mindig abban reménykedik, az az ember egyszer visszajön hozzá meg a gyerekekhez. Meg akarta csókolni, megpróbálta levenni a lábáról, mint az első estén, de most komoly ellenállásba ütközött. Azon az estén úgy ment el onnan, hogy megkérték, többel ne is csöngessen. — Nincs értelme, ne haragudj — mondta búcsúzóul az asszony. — Ot szeretem, nem tudom elfelejteni. — Ha mégis meggondolnád magad — mondta ő fájdalmas szívvel —, tudod, hol dolgozom. Ha mégis eszedbe jutok egyszer és hiányzóm, hívj feli — Jó. Elment és tudta, hogy emiatt soha nem fog csengeni a telefon. Az utóbbi időben, ha elaludt is, rémálmai voltak. Újra meg újra azt álmodta, hogy üldözik, ő menekül valami sziklás helyen, és az üldözői egyre közelebb kerülnek hozzá. Ilyenkor verejtékben úszva, halálra rémülten szokott felriadni, és muszáj volt felkelnie az éjszaka közepén, hogy megnyugodjon kicsit. Az anyja felneszeit mindig, benyitott hozzá, és megkérdezte, mi baja. — Beteg vagy, fiam? Hozzak valamit? — Hagyjon békén, nem érti? Mit hallgatódzik állandóan, hogy én mit csinálok? Már ennyi nyugalmam sem lehet itthon? — ordított rá, és hiába bánta meg már a következő percben, anyja megbántottan viszszavonult. Másnap is alig szólt hozzá. Itt fent, a szőlőben nyugalom volt. Ezúttal a szomszédok sem jöttek ki, csend volt, madárcsicsergés és béke. Az üvegben egyre apadt a bor, és végre valami kellemes, nemtörődöm hangulat vett erőt rajta. — Végül is — mondta maga elé —, talán jobb így, mintha boldogtalanul élnék valakivel. A szabadság a legnagyobb dolog a világon. Azt teszek, amit akarok, most is nyugodtan borozgathatok itt kint, senki nem keres, senkinek nem kell beszámolnom róla. Teletöltött még egy üveget, rágyújtott megint, és békességes hangulatban, kicsit ködös szemekkel nézte lent a gyümölcsfák lengedező ágait. Akkor már hangosan beszélt, mintha ült volna vele szemben valaki. — Végül is, öregem — mondta a láthatatlan társnak —, a házat úgyis én öröklőm, minek törjem magam? Az otthonom megvan, a tiszta ruhám, a meleg ételem is. Mintha a másik azt felelte volna, hqgy amíg az anyád él, igen. De azután? — Mit azután? Akkor nősülök, amikor . akarok. Meglesz a házam, megvan a jó keresetem ,.. — Amit jórészt eliszol. — Aztán? Kinek mi köze hozzá? — Most senkinek. De ha asszonyt akarsz... Ezen eltűnődött egy darabig. — Mindenesetre most szabad vagyok, és ennél nagyobb dolog úgy sincs a világon. Nem igaz? Mintha eltűnt volna az a társ, ak! egy kis időre odatelepedett melléje képzeletben. Mondott még egy-két szót neki. de az nem válaszolt. A bor már régen a fejébe szállt, de úgy érezte, még mindig kell valami fájdalmat tompítania, még mindig fájt benne valami, s azt akarta, hogy elmúljon ... Az apja talált rá másnap reggel. Levágta a kötelet, ordított és összeterelte a szomszédokat, hátha lehet még segíteni rajta. Akkor békésen feküdt, mégis megközelíthetetlenül, elérhetetlenül. Pákolitz István: Folytatásos ...és a példabeszédben Hctvenhélféle Nyavalyák percenként osztódással szaporodnak tovább bágyadttá tébolyít a sűrű információ-zuhatag Kogutowicz földabrosza szerteszerint föl-fölszakad, a vészmadár hírmondók reggel délben este huhognak manipulált életünk ócska bélese a pokol-bugyornak dühöng az erőszak minden mennyiségben mindenütt tenyészik a mázas-mosolyú hazugság akár a tetű a telhetetlen világfogyasztó minden ehetőt fölzabái a világkoplalót gödörbe súvasztja a biztos éhhaiál a földkerekség arzenáljai korszerű fegyverekkel tömvék futván futjuk a puskaporszagot mint az ördög a tömjént a nagyokos számítógépeket immár beprogramozták vajon megérdcmli-e az ember, hogy elkerülje sorsát mérgezett vizeink a biztos pusztulást siettetik kölkeinknek aligha derül föl a nyugodt kétezredik s ha másodjára is eltévesztődjk a pofonegyszerű gombnyomás nem lesz aki győzzön s megrendezze a magnum áldomást Hunyadi István: Legenda a bungalóról A véi\ taház maholnap térdre-roskad. A hold beleskellt sandán a szobába, és Ákosom szólt: „öreg este lett, apám, aludjunk egy sort, nyugtassuk tagjainkat”. De az az este régesrég elködölt már. Te is halott vagy, drága fiam. A vén faház manap csak ócska lomtár, Oda nem térhetünk, mint egykor boldogan. A bungaló tűnt esteket idéz fel, a csízek pittyegettek hosszú trillát, és ízcsebb volt kettesben az étel, de hol van az az est? Az üstökös uszálya egyszer kilobban. Ott a mélyben látogat-e álmod? Megéjszakáztunk a vén bungalóban, a régi esték téged nem keresnek. Azok a csízek rég aludni tértek, de esteinket ki támasztja fel? Mert híre -sincs az egyszeri mesének, a sírodon pár tücsök ciripeli Szilágyi Domokos l Kiállításon Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. Így szokik a föld a rendhez. Földhöz a Rend. Bolond festő, hát Ilyen fénytelenszíntelen a világ? Ezért súrolták-csiszolták évszázadokon át? Hát igen: add azt, ami van, ahogy van, hallihó nélkül, mellveretlenül: mert minden többet jelent, mint ami, hisz semmi sincs egyedül. Bolond festő, te jól tudod, hogy nincs, sosincs közöny, hogy Napok égnek minden szemben, minden utcakövön, s csakugyan Ilyen szürke, seszínű ez a mégis-derűs ég! Ideje, hogy a világ megtanulja: mi az egyszerűség. Ki szűknek érzi a mindenséget: teremt. Így szokik a föld a rendhez, Földhöz a Rend. Zebegényi táj patakkal (részlet) ührig Zsigmond alkotása
