Pest Megyei Hírlap, 1986. november (30. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-29 / 281. szám

1988. NOVEMBER 29., SZOMBAT A vasal* is üzlet Jó szerviz a kis házban A hernádi művelődési ház mellett aprócska épület áll, észrevenni is alig lehet. En­nek ellenére a községben la­kók, sőt a dabasiak, Örkényiek is nagyon hamar megismer­ték. Nem véletlen ez, hiszen ritka, hogy egy kis településen önálló elektromos javító mű­ködik. Már annak is örülnek máshol, ha valamelyik taná­csi kisvállalat heti egyszeri nyitva tartással felvevőirodát nyit. A hernádi aprócska épü­letben viszont az Angyalföldi Karbantartó és Javító Vállalat szerződéses részlege teljes kö­rű szolgáltatást nyújt, nem is akárhogyan. A polcokon nemcsak színes televíziók, sztereó rádiók, márkás lemezjátszók sorakoz­nak, hanem szép kort megélt vasalók, hajsütővasak, öreg villanyrezsók, kopott Rakéta porszívók. — Termásztesen mindent vállalunk — mondja Racskó Tibor, a szerviz helyettes ve­zetője, és a kis helyiség köze­pén tornyosuló fagyasztás hű­tőszekrényre mutat. — Nyu­gati holmi, sehol nem vállal­ták a javítását. Mi megpró­bálkozunk vele. Meggyőződé­sem, hogy hosszú távon akkor is ■'megtaláljuk a számításun­kat, ha a kisebb, kevésbé jö­vedelmező munkákat is elvál­laljuk. A kis pénz is pénz. Gondban lennének, ha va­lamennyi dolgozójuk — a két tévészerelő, a három hűtőgép­javító és a rádiószerelő — egyszerre futna be, hiszen a polcokon, a vállalópulton és a két javítóasztalon kívül már csak a kályha fér be a szer­vizbe. Ám a munka mennyi­ségét és minőségét nem ez ha­tározza meg. Az mégis megle­pő, hogy ez a kis szervezet ja­vítja az összes garanciális szí­nes televíziót, hűtőgépet, mo­sógépet a környéken, s azon is túl Taksonytól Dunaharasz­­tiig, Dabastól Örkényig. — Nyáron nyitottunk és szeretnénk minél szélesebb körű szolgáltatást nyújtani, így vállalunk antennaszere­lést, és például olyan antenna­erősítőt is szeretnénk besze­rezni és kínálni, amely Her­­nád környékén javítja a tele­víziós vételi lehetőségeket. Zsadányi Lászlóné, a herná­di tanács elnöke büszke a szervizre. — Bővíteni szeretnénk az aprócska épületet, de ha si­kerül megvalósítani dédelge­tett elképzelésünket, a szabad­időközpontot, akkor útban lesz a szerviz — mondja az elnökasszony. — De bizonyos, hogy ebben az esetben isi ke­resünk helyet nekik, hiszen évek óta létező hiányt pótol­tak azzal, hogy Hernádra te­lepültek, s jól dolgoznak. M. K. Négyes fcgat húzza a szekeret (I.) Fullánk nélküli csatározások Páty község 700 éves évfordulóján figyeltem fel egy beszélgetésre: az iskola igazgatója dicsérte a tanácsel­nöknőt. Még inkább megdöbbentem, amikor kiderült, hogy ez a négyezer lelket számláló falu olyan eredmé­nyeket ért el, amelyek egy városnak is a becsületére válnának. Lehet, hogy a két dolog összefügg egymás­sal? Nyomozásba fogtam, amely során kiderült, hogy egy négyes fogat húzza a szekeret.., Fesztelen csevegés vidám hangjaira lépek be a tanács­háza irodájába. — Mindig ilyen jókedvűek? — kérdezem Szabó Zoltánnét, aki egy éve dolgozik a testü­let élén. — Miért ne? Hiszen tudjuk egymás bajait. — És ettől aztán derűs lesz a hangulatuk ... — Félreértett. Arra céloz­tam, hogy pontosan megmér­tük, meddig ér a takarónk és körültekintően osztjuk be a teendőinket is. Egyszer az óvo­da tetejének a javítására, máskor meg iskolaíelújításra kerül sor. — Elégedett lehet. Elkészült az egészségház, megépült az iskola és annak korszerű kony­hája, tornaterme, nem beszél­ve a szabadtéri sportolási le­hetőségekről; olyan sportpá­lyarendszerrel büszkélkedhet­nek, amelynek aligha akad ri­válisa megyénk hasonló nagy­ságú településein. Ha kicsit jobban részletezzük a felsoro­lást, említhetjük még az isko­la autóját, négyszázezer fo­rintos táborozó-f elszerelését, nyelvi laborját, három számí­tógépét, videóját... — De ha arra gondolok, hogy az ivóvíz igazán elemi szükséglete az embernek, ak­kor nem tudok örülni — fe­lelte. — Mégis az az érzésem, hogy több boldog pillanata volt, mióta Pátyon dolgozik. Elmesélné a legutolsót? — Amikor végérvényesen megbizonyosodhattam arról, hogy elkészültünk az iskola' bővítéssel, méghozzá kilenc­venhat nap alatt, akkor bi­zony úgy mentem a műszaki átadásra, mint egy első bálos kislány! Igaz, amióta áttér­tünk az önálló gazdálkodásra, sokszor kell törnöm a feje­met azon, hogyan fogjuk visz­­szaadni a kölcsönöket. Gyako­roljuk a stratéga szerepét, szá­­mítgatjuk, hol kell hozzáadni és honnan tudunk elvenni, ha úgy hozza a sors. ★ Junek Károly iskolaigazgató hatalmas tenyerének ujjai kö­zött .szinte eltűnik a békebeli Kossuth cigaretta. Vajon hol vette? Kapni egyáltalán? — Amikor a csapatotthont építettük 1976-ban, a gyerekek emelték a helyére még az öt­mázsás betonoszlopot is. A fel nőttek nem bíztak bennünk, hát nem is segítettek. Egy évvel később került sor az ú; iskola alapkőletételére. Ami pedig ezután következett, az meggyőződésem szerint a köz­ség lakosságának legnagyobb fegyverténye a felszabadulás óta. 1 — Miközben egyre nehezeb­bé vált az ország gazdasági helyzete, önök egy jelentős be­ruházásba kezdtek — fűztem hozzá hitetlenkedve. — Ezt is, azt is emberek csinálták. Nálunk is voltak hét szűk esztendők korábban, végül új vezetők vették ke­zükbe a falu sorsát, és a pénz­telenség ellenére szép lassan megindultunk. Kiderült, hogy Babika, a tanácselnöknő pá­­tyibb a pátyinál. Végtelenül kedves egyéniség, ugyanakkor nagyon kemény is tud lenni, bár olyan a fizikai megjele­nése, hogy olyankor is barát­ságosnak tűnik. — Egyszóval ideális a kap­csolatuk. — Természetesnek tartom, hogy vannak villongásaink, hiszen ő elsősorban az egész község érdekeit nézi, míg én az iskola érdekeit tartom szem előtt. Ennek ellenére fullánk nélküliek a csatározásaink és inkább abban áll a jelentő­ségük, hogy el merjük monda­ni egymásnak a gondjainkat Köznyelven szólva: tudunk dolgozni egymással. Fáradtnak látszik. Ki tud­ja, hányadik Kossuthot veszi elő azon a napon? Gépiesen rágyújt, nagyot slukkol és úgy fújja ki a füstöt, hogy az egy sóhajnak is beillik. Végül mégiscsak mosolyra derül: — Egyébként az a lényeg, hogy jó csapatunk van és nem játszunk rosszul. Mi már csak tudjuk, hogy mennyire fontos ez, hiszen építhettünk volna iskolát központi támo­gatásból is a hetvenes évek elején, de addig veszekedtünk a leendő intézmény helyszíné­nek kijelöléséről, amíg elvet­ték tőlünk a pénzt. — ön természetesnek tart­ja, hogy a falu képes volt fel­építeni az iskolát? — Amikor a törpefeszültsé­gű áramot is beterveztettük a fizikaterembe vagy amikor előálltunk azzal, hogy a ké­miaterem minden egyes asz­talához odavezetjük a vizet, a tervezők is azt hitték, hogy elment az eszünk. Az átadás után viszont ideküldtek min­denkit, aki iskolaépítést for­gatott a fejében, hogy nézzék meg, hogyan kell kinézni egy modern intézménynek. — Mibe került? — szaladt ki a számon. — Harmincmillióba. — Nem a pénzre gondoltam, amióta leültünk az asztalhoz, mindedre az az érzésem, hogy egy meglehetősen fáradt em­berrel beszélgetek. — Nézze, komoly munkát, nagy terveket nem lehet vég­rehajtani bájologva. A feszí­tett tempó pedig igen meg­viseli az embert egy idő után. Főként azért, mert igen sok­szor kerülünk szembe kicsi nyességgel, oktondisággal. És ez a lényeg; nem az a baja a magyar embernek, hogy do! goznia kell. hanem az, hogy munka közben még arra is képesek, hogy egymást aka­dályozzák! Követem a tekintetét. Az iroda ablakából éppen a sport­pályákra látunk. Amíg néze­lődöm, folytatja: — Még inkább súlyosbítja a helyzetet, hogy minél többet akar valaki, annál nagyobb visszahúzó erővel kell számol­nia. Persze, a keményebb faj­tát hidegen hagyja mind­ez... Megint hallgatunk. Az igaz­gató többször is nagy levegőt vett, majd újra rágyújtott... és nem szólalt meg. Egy perc is eltelik, mire észreveszem hogy a szemüvege mennyire bepárásodik... Szilas Zoltán (Folytatjuk) Kiderül, hegy a receptek sem újak Csak elhatározás dolga... Vásárolunk. Vásárolunk a csarnokban, a piacon, a hen­tesnél, a zöldségesnél, s me­gyünk a pékhez. Morgoló­dunk, ha nincs friss — még tűzmeleg — kenyér. Vásáro­lunk, útban munkahelyünkhöz, no és hazafelé, ha még nem elég nehéz a szatyor, a táska csak félig tömött vajjal, zsír­ral, jóféle felvágottal... Vásárolunk és főzőcskézünk. Inkább a hét végén, talán már péntek délutántól. Előkészítjük a húst, a rakott krumplit, a csontleveshez zöldséget, a kré­met a tortához, a sütemény­hez. A szombat inkább talán a takarításé, a mosásé, vasárnap jöhetnek a végső műveletek a tálalandó ételkompozíciókhoz. Ilyenkor, hétvégeken sok­szor az időjárásban is felmen­tést szerzünk az otthonléthez. S az ételköltemények elfogyasz tása után jöhet az elmarad­hatatlan kávé, és oly sokaknál a cigaretta. A dohányosok, mi nél több erről a figyelmeztető szó, mintha még jobban meg­makacsolnák magukat a hét­végeken. Többet szívnak, mint egyébként. Talán azért, meri a munkahelyen, szerencsére, mind több a nemdohányos, s tekintetükben egyre nagyobb a szemrehányás, amikor lob­ban a gyufa, az öngyújtó kör­nyezetükben. Az ablaknyitás, a szellőztetés pedig, hogy, hogy nem, „elkedvetleníti” őket. Esetleg téli időkben, ha nem is fázékonyak, de azért nem akarnak ablakot nyitni, inkább szívják a füstöt, nehogy meg­szüntessék a dohányos bűntu­datát ... Ej, ej, de hiszen jól elkanya­rodtunk a tárgytól. Vagy ta­lán mégsem? A vásárlásnál kezdtük, folytassuk az ebéd­­készítéssel. A konyhában per­sze szakácskönyveket is tar­tunk. Ki pusztán azért vásá­rolja meg ezeket, mert ez di­vat lett. A kirakatokban egyre újabb, izgalmasabb, nosztdl­­giás borítóval ellátott, díszes műveket látunk. Fortélyosak ezek, szép papíron nyomtatot­tak. Otthon azután nemegyszer kiderül, hogy a régi módi nem­csak a borítón látható, a re­ceptek sem újak. Ha így van, dobjuk ezeket a fiókba, egy­szer majd csak reánk kerül a sor. Ami viszont a konyha­szekrényen kívül díszlik — vagy iknább komorlik, mert puritán a megjelenése, össz­hangban a belbeccsel — a szerzőhármas Reformkonyha című alapműve. Ha a munkahelyen többsé­gében nők dolgoznak, elég ha­mar és gyakran esik szó ház­tartásról, főzésről, és persze hízásról, fogyásról. Így kerül szőnyegre a Reformkonyha is, megtoldva persze egy-egy csat­­tanós történetecskével. Hall­hatja például az ember az egyik alaptörténetet, amely gyakran így hangzik: valaki­nek a középkorú, elhízott uno­katestvére 2—3 hónap alatt 15 kilót vesztett testsúlyából. Az­után csak úgy „mellékesen” kiderül, hogy az unokatestvért az említett időszakban, hosszú együttélés után, elhagyta a fér­je. De persze, világért sem bá­nata miatt fogyott le, hanem a Reformkonyhától. Nagy a felbuzdulás. Véletle­nül kapni is búzacsírát, búza­korpát, méz is van otthon, s persze joghurt és kefir is. Együnk müzlit! De csak ha na­gyon muszáj. Jobb nem enni, mint enni — így szól a taní­tás —, s ezt az általános köz­érzet is igazolja. De valójában mi is voltaképp ez a müzli? Búzamag, sárgarépa, kis méz, s mindez összekeverve és vé­gül kefirrel tetézve. S ez csu­pán egyetlen tagja a müzlik szinte végtelen családjának. Jobb, ajánlottabb reggeli min­den egyébnél. A Reformkony­ha egyébként hasonlóan ész­szerű tanácsok egész sorát is tartalmazza az általános élet­módra. Vagyis: csak egy ma­rad hátra, az elhatározás. Igen, el kell határoznunk magunkat. Ez a lényeg. Hiszen egészsé­gesnek' maradni, különösen ak­kor, ha az öregség már a ker­tek alatt oson, vagy éppen az ajtón kopogtat, nem is rossz cél... Herman Éva gény embernek lakást. A ro­konok mind jönt vannak. Hát a mi tanácsunk is gondoskod­jon rólunk. Egyszer csak, mintha a me­sék szárnyán érkezne, várat­lanul megjelenik a küszöbön egy keszeg kis emberke. Ko­pott zöld öltönyben, vörös, ál­matag szemekkel. Sztojka Ist­ván az. — Ma nem mentem be. Tud­ja, a gyomrom. Megint vaca­kol. Most jövök az orvostól. De már valamivel jobban vagyok. Holnap megyek dolgozni. Ma­ga is a tanácstól van? — kérdezi, s válaszra sem várva folytatja. — Ha nem csinálnak valamit, beköltözünk a tanács­terembe, aztán leshetnek. Lát­hatja, dolgozom is — mutatja a bejegyzést a személyi iga­zolványban. — Már hét hó­napja. Az asszony munkahe­lyén, a BKV-nál is azt mond­ták: helyezkedjek el legalább két hétre, aztán jön a segítség. — És előtte nem dolgozott? — ... Annyi mindig volt, hogy ne haljunk éhen. — A gyerekek miért nem járnak óvodába, iskolába? — Járnak azok. Esetleg is­kolába nem, de óvodába igen. — És a térítési díjat miért nem fizetik? — Fizetjük mi. De honnan veszi ezt? — Az óvónő mondta. — Na jó, ha volt is elma­radás, de most már nincsen. Rendkívülit Sehogy sem tudunk dűlőre jutni egymással. Kérdések és válaszok — üres fecsegés. In­dulunk a szekeret kerülget­jük. A két ló, a kocsi a szom­szédé. A bakról három gyerek les az idegenek felé. Nem je­lenthet jót, ha erre ismeretlen jár. Hirtelen Sztojkáné kerül elénk. Kezeit tördelve hajol a tanácsi ügyintéző füléhez. — Egy kis segélyt, ha le­hetne ... Rendkívülit. K. L. Nem kerül pénzbe, mégts hasznos Köszön], légy kedves TA olt valaha egy furcsa népszokás. A gyerek köszönt a fel­­' nőttnek, a férfi a nőnek, a fiatal az idősnek. A köszönéshez hozzá tartozott a hajlongás (mint a mű­sorvezető búcsúzása a Hétben), a kalapemelés, a kézfogás, a kézcsók. Még 30 évvel ezelőtt is az a gyerek volt a ritka, aki nem köszönt. Akkor kerültem munkahelyemre. Apám azt mondta: Mindenkit vegyél észre, köszönj és légy kedves! Ez nem ke­rül pénzbe, különösebb erőfeszítésbe, mégis hasznos dolog. Telt-múlt az idő, s egyszer csak mit tapasztalok? Az egyik gyerek, aki addig rendszeresen és nagyokat köszönt, elmegy mellettem szó nélkül. Kérdezem tőle: Nem veszel észre, vagy berekedtél, hogy nem köszönsz nekem, a tanárodnak? Most tanítási szünet van — válaszolta a gyerek. Vele és még jó pár társával megértettem: az ismerősöknek illik köszönni. Ha a köszönőviszonyt megszüntetjük, annak komoly okának kell lennie. Illik, illene megköszönni a jó ételt, a kirándulást, a sé­tát, a játékot. Házasságkötéskor is egyre ritkábban köszöni meg a fiatal pár a szülőknek, hogy felnevelték őket. Köszönteni is jobban kellene ünnepeket, kiemelkedő tel­jesítményeket. Sokan nem tudnak vendégül látni és vendégek lenni. Nem ismerik a legelemibb illemszabályokat: lábtörlés, kopogás, köszönés, sapkalevétel, elhelyezkedés csak miután hellyel kínáltak. rl ársalogni és játszani is meg kellene tanítani sok embert. De mindezt előzze meg a köszönés. Donáth Lajos pasztóné Busái' Ágnes. — Sztojkáék sem akarják. Ám azt már nem tudják, hogy mit akarnak. — Az ügyüket újra meg kell tárgyalni — mondja Losonczi Béla lakásügyi előadó. — Min­denkinek meg kell adni az esélyt. A cél az lenne, hogy ‘ne csak a tanács gondoskodjon róluk, hanem ők maguk is. Ráckevén három év alatt 12 nagycsalád jutott otthonhoz tanácsi segít­séggel. Nekünk jár Indulunk a nagymamához, Sztojka Simonnéhoz. Munka­­viszonya alapján nyugdíjra nem jogosult, a tanács 2400 fo­rintos szociális segélyt utal ne­ki havonta. A telek, rajta a ház, amelyik azután leégett, az övé volt. Egy ideig a többiek­­. kel lakott a Traktor sori put­riban, azután elcserélte az üsz­kös romokat és a telket egy Danikó utcai kis házra. Vele költözött a 16 éves lány, egy gyerekkel. Most hárman élnek , ott. Ez a ház sem sokkal na­gyobb a Traktor sorinál. De látszik, rendben van tartva. Főkendős, barázdált ábrázatú asszony kerül elő. Szája sar­kában füstöl a cigaretta. Mi­előtt kialudna, másikra gyújt. Torka reszel, nem győzi kö­szörülni, krákog, köhög. — Sztojka néni, hogyan égett le az a ház? — Hogy? Hát a jó kisuno­­kám fölgyújtotta. Úgy szeret az engem. — És most mi lesz? Van-e pénz az új házra? — Nincs egy garas sem, de majd ad a tanács. Nekünk az jár, tudom én jól! Pesten az a rendszer, hogy adnak a sze­fi kéménytűz meg az unoka Egy kis segélyt, ha lehetne... ugyanennyi kedvezményes kölcsönnel segítsék a családot. Ehhez még hozzájöhet 100 ezer forint lakásvásárlásra adható kölcsön. A Damjanich utcában van is egy eladó ház 220 eze­rért. A feleség munkahelye, a BKV is ígért támogatást. Ám a lakásügyi társadalmi bizott­ság október közepén 10:1 arányban azt javasolta a vég­rehajtó bizottságnak, hogy utasítsa el Sztojkáék kérel­mét. A testület következő ülé­sén ennek ellenére nem szüle­tett döntés. A végrehajtó bi­zottság utasította az illetéke­seket, hogy részletesen vizs­gálják meg az ügyet, derítse­nek fel újabb körülményeket, s ennek eredményét terjesz­­szék elő. Itt tartunk most. — Képzelje, Sztojka István­ná 14 éve van gyesen, a férje 9 évig nem dolgozott — mond­ja Vargáné Tórdai Ildikó. — A gyerekeket nem járatják rende­sen óvodába, iskolába, a térítési díjat sem fizetik. A nagyobbak gyakran elcsavarognak, olykor a törvénnyel is szembekerül­nek. A család rendszeres és időszakos szociális segélyt természetbeni támogatást kap. Mégsem jutnak előrébb. Segít­séget várnak, de maguk sem­mit sem tesznek sorsuk meg­változtatásáért. Egyszer is amikor meglátogattuk őket Sztojka Istvánt az ágyban ta­láltuk délelőtt 11-kor. Azí mondta, beteg. A hatósági osz­tály feljelentette közveszélyes munkakerülésért, a gyerekek veszélyeztetéséért. Amikor be­vitték a rendőrségre, egyből meggyógyult. Kényszerből he­lyezkedett el a Csepel Autó­gyárban néhány hónapja. — Nem szívesen vennénk ál­lami gondozásba a gyerekeket jobb lenne, ha családban nő­nének fel — teszi hozzá Ta-Talán azért is nevezik ezt a makacs földutat Traktorsor­nak, mert ha eső áztatja, csak a nehéz gép birkózhat meg vele. Kétoldalt erdő merede­­zik, a távolban lakóházakat fedezhet fel a kutató szem­pár. A ráckeveiek csak Szu­­lának mondják ezt a Sziget­­becse-közeli külterületet. Va­lamikor itt húzódott a cigány­sor. Felszámolták már az ócs­ka putrikat, most csupán egyetlen tépett, nádfedeles viskó emlékeztet a múltra. Ro­gyadozó vályogfalak, kikandi­káló kályhacsővel. Az ajtó le­láncolva, előtte, kint a szabad­ban, téglákra állított matrac. Hideg lehet most már ezen aludni. Mellette teknő, egy ha­lom ruhával. A tetőn azono­síthatatlan állati tetem hever. Kényszerbe! A jelek arra mutatnak, bi­zony most is laknak itt. Csak éppen nincsenek otthon. Hol lehetnek? — nézünk egymás­ra. — Talán a nagymamánál... — szólal meg Vargáné Tordai Ildikó, aki a szociálpolitikai ügyeket viszi a tanácson. — Lehet — teszi hozzá a gyámügyes, Tapasztóné Busái Ágnes. — No de annyian...? A Sztojka család ugyanis tíz­tagú, közöttük hat kiskorú gye­rek. Még tavaly ősszel leégett a házuk. A tűzoltóság kémény­­tüzet állapított meg. Nem volt hová menniük, hát beköltöz­tek a néhány négyzetméteres Traktor sori putriba. Hihetet­lenül rossz körülmények kö­zé. Segíteni — persze, segíte­ni kell! A tanács lakásügyi társadalmi bizottsága még idén májusban egyetértett azzal, hogy 30 ezer forint vissza nem térítendő támogatással és

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom