Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)

1986-10-01 / 231. szám

1986. OKTOBER 1., SZERDA A Uj otthonban a szentendrei zeneiskola Már most magukénak érzik körű, a komoly értő közönségét. dallamokat Helybeliek és fővárosiak ér­zik már most magukénak a Vujicsics Tihamér Zeneiskola új otthonát. A falakat szita­nyomatok és grafikák díszítik. Asztai Csaba, Deim Pál, Ak- nay János, Farkas Ádám, Rákosy Anikó, Szántó Piros­ka, Lois Viktor, Gy. Molnár István, Magyar Gábor, György Csaba, Pirk László, Rényi Krisztina, Balogh László, Csorba Simon, Garda Aladár, Hajdú László, Bereznai Péter, Krizbai Sándor alkotásai. Va­lamennyien az Art’éria Galé­ria tagjai, s a képeket tartós letétbe adták az intézmény­nek. Zaszlavik Jenő, a helyi tanács művelődési osztályának munkatársa egy grafikát aján­dékozott az iskolának, s ezen túl is nagyon sokat segített a naponta adódó gondok meg­oldásában. Bokor Imre festő­művész övegye Budapesten lakik. Tizenöt, Bartók Bélát, illetve munkásságát ábrázoló Kegyelettel őrzik névadójuk zongoráját. Vujicsics Tihamér ®dományozott a ze' portréja Öcsai Károly alkotása. neiskoianak. A Duna-parti sétányon nyakkendős, hátizsákos gyere­kek rugdossák vidám kaca­gással a zörgő avart. A las­san erejét vesztő nap sugarai aranyosan csillannak meg a folyó sima tükrén. Az ablak­ból elém táruló látvány né­hány perces mozdulatlanságra késztet. Ám a másféle zajok elvonják a figyelmet. Emitt, miközben az utolsó simításo­kat végzik az épületen, s mun­kások jönnek-mennek külön­féle szerszámokkal, szokásos hétköznapi délutánját éli az új otthonba költözött szent­endrei Vujicsics Tihamér Ze­neiskola. Az egyik tanulószo­bából énekljangpkkiszűrődnek ki, a másikból hegedűszó hal­latszik, amelyet időnként meg­tör a trombita mélyről jövő brummogása, s a töretlen skálázás a zongorán. Hangszer javító műhely A Somogyi—Bacsó parti ha­talmas fákkal övezett, vala­mikori nemesi kúriában mél­tó otthonra lelt a muzsika. A kisdiákok már belakták az épületet. Mindenki cétudato- san igyekszik a maga gya­korlótermébe. Bánk Zsuzsan­na, az iskola igazgatónője büszkén kalauzol szobáról szo­bára. Tizennyolc tanteremben oktatnak, de az alsó szinten is van 240 négyzetméternyi terület, amelyből öt helyiséget alakítottak- ki!. Van itt hely raktárnak és próbateremnek egyaránt. A tanári kar KISZ- alapszervezete már tervezi is az itt megvalósítható progra­mokat. Beállítanák majd egy pingpongasztalt. Elképzeléseik szerint angol nyelvtanfolya­mot indítanak itt a zenepeda­gógusoknak, s miután szem­közt a Duna, még egy kajakot is vennének. Az árát össze­muzsikálják. Itt tartják majd az értekezleteket, hiszen csak két kisebb irodájuk van. Az iskola negyedszázados törté­netében először, önálló hang­szerjavító műhelyük is lesz, ahol a „beteg” vonósokat re- parálhatják meg. Tágas, világos a központi helyet uraló hangversenyte­rem, amely százharminc hall­gatót képes egyszerre befo­gadni. A pódium közepén csillogó, fekete lakkruhában pöffeszkedik egy vadonatúj August Förster zongora. Van mire rátartinak lennie, mert a hangja lenyűgözően tiszta, tökéletes. Pánikkeltés — haszonnal — A Szentendrei Tanács igazán mindenre kiterjedő gondoskodásának köszönhető az új zongora és az is, hogy most már rendelkezünk a legszükségesebb hangszerekkel — mondja az igazgatónő. — Egyébként is sok segítséget kaptunk tőlük. Még sehol nem tartott a pártbizottság régi székházának átalakítása, amikor mi augusztusban be­költöztünk, nem kis pánikot keltve a budapesti Foto- elektronik Építőipari Vállalat munkatársai között. De jön­nünk kellett, hiszen a régi he­lyünkre szüksége volt az ál­talános iskolának, ahol szep­tember elsején meg kellett kezdeni a tanítást. így hát megjelentünk és a sittet rug­dosva hordtuk be a bútoro­kat, hangszereket. Aztán en­nek is meglett a maga hasz­na. Beleszólhattunk az épít­kezésbe és a kivitelező min­den kívánságunkat teljesítet­te. Még nincs végelszámolás, de előzetes információim sze­rint új otthonunk rendbeho­zatala körülbelül hárommillió forintba került. Kisebb javí­tások és később elvégzendő munkák természetesen van­nak. Ilyen lesz a hangszigete­lés, amelynek mértéke attól függ, hogy mekkora az áthal­lás. Háromszáz szentendrei gye­rek vette birtokba az új in­tézményt, ahol harmincegy tanár oktatja őket a muzsiká­ra és annak szeretetére. Ha a három — dunabogdányi, bu­dakalászi és pomázi — tagis­kolát is beleszámítjuk, össze­sen ötszáz kisdiák tanul itt különféle hangszereken ját­szani. Az iskolában jelenleg vonós-, fa- és rézfúvós, zon­gora-, ütő- és szolfézs tan­szak működik, s az idén új­donságként a fafúvós tansza­kon belül magyar népzene tanszak indul. S ha már itt tartunk, Bánk Zsuzsanna a jövendő terveiről beszél: Az egyébként is nagy tár­sadalmi összefogás eredményé az, hogy ma délután ünnepé­lyesen is átvehetik a pedagó­gusok és a gyerekek az isko­lát. Ebből kivette a részét a Márka-üzem, az izbégi lakta­nya, a budakalászi Lenfonó, a pomázi Faipari Szövetkezet, a Szentendrei Ipari Szövetke­zet és a Pest Megyei Múzeu­mi Igazgatóság. Tekintélyes részt vállaltak magukra a fel­adatokból a gyerekek szülei is. Ma ünnepeljük a zenei vi­lágnapot. Ügy gondolom, nincs méltóbb módja a meg­emlékezésnek annál, mint hogy felavatják a zenei kép­zés új otthonát' Szentén®éh. A szép épület falai között nyugodt és jó körülmények között folyhat az oktatás amelynek eredményei majd tovább öregbíthetik a Pest megyei zenei nevelés amúgy is jó hírét. Körmendi Zsuzsa Méltó módon — Szeretnénk Szentendre és környéke sajátosságaiból adó- Lehet, hogy a zeneiskolai házi dóan bevezetni a nemzetiségi feladatok sem mindig otthon hangszeroktatást, s minél több zenei tábort, hangszeres kurzust is szervezni. Felada­tunknak tekintjük a komp­lex művészeti nevelést, amely alapfokon magában foglalja a zenén kívül a képző- és moz­gásművészetet is. Városunk vonzerejét ma már a zenei élet ugyancsak motiválja. Egyre több együttes, énekkar keres föl bennünket. A közös nyelv, a zene barátságokat teremt. A mi dolgunk az is, hogy az oktató-nevelő munka mellett iskolánk a város ze­nei életének bázisintézményé­vé váljék. Pezsgő zenei életet kívánunk meghonosítani a magunk erejéből, de rango­sabb művészek bevonásával is, s ugyanakkor megteremte­ni Szentendre mind szélesebb készülnek? (Erdősi Ágnes felvételei) Eltemették Kellér Dezsőt Családtagjai, barátai, pálya- vette másfél évtizeden át: ezt társai és tisztelői mély rész- a korszakot Kellér Dezső fi- véttel kísérték utolsó útjára lozofikus humora, bölcs iró- kedden a Kozma utcai izrae- niája és biztos ízlése határoz- lita temetőben Kellér Dezső ta meg. Szavaiban szigorú kö- írót, konferansziét, a Magyar vetkezetességgel volt jelen az Népköztársaság kiváló művé- erkölcs; hitében az emberfor­szét, a Vidám Színpad örökös máló erő. tagját. Ravatalánál a Vidám A Vidám Színpadra 1976- Színpad, a Magyar Televízió ban, majd 1979-ben visszatért, szórakoztató főosztálya, a Fé- s itt készült műsora a 75. és szék művészklub nevében a 80. születésnapján is. Bölcs Kalmár Tibor rendező, a Ma- iróniája indította arra, hogy gyár Színházművészeti Szövet- még életében elkészítette a ség képviseletében Verebes magáról szóló színészmúzeu- István búcsúzott az elhunyt- mot, mert azt akarta, hogy tói. még életében méltassák, mert Búcsúbeszédében mindkét hallani akarta, mit mondanak pályatárs a kelléri életmű leg- róla kortársai, s mert el akar- gazdagabb, legsokszínűbb sze- ta mondani magáról, amit letét idézte fel, a színházi csak ő tudott. S ő fogalmaz- embert, aki filozofikusan ta meg azt is, hogy mi ma­mély, a társadalom jelensé- radhat még gazdag, termé- geire és visszásságaira érzé- kény életéből a könyvek, a kényén reagáló gondolatait rádió- és televíziófelvételek utánozhatatlan kapcsolatte- mellett a halála után: „Talán remtői készséggel, merészség- egy rekedt hang emléke, ta­géi, sajátos derűvel és széllé- Ián egy gesztus, ahogy fogom mességgel tolmácsolta írásai- a függönyt, vagy a maszek ban és konferanszaiban egy- szó, ha így folytatódik, vagy aránt. 1951-ben volt az első néhány poén, de már nem műsora a Vidám Színpadon, tudják ki mondta, vagy még a „Ki vagytok értékelve”, és ennyi sem; talán néhány fiim­ezt megszámlálhatatlanul sok kocka a tv archívumából, ha kabarétréfa és konferansz kö- csak le nem törlik. Őrizzük meg! A zene hidat ver a szellem és az érzékek között — mond­ta Yehudi Menuhin —, de ugyanúgy az emberek és a nemzetek közötti szakadékok átívelésére is képes. Szinte már közhely a zenét az em­beriség egyetemes nyelveként emlegetni, pedig mély igazsá­got hordoz; a különböző né­pek és korok „bábéli zene­zűrzavara” közös tőről ere­deztethető. ősi ritmus feszül a világegyetemnek szinte minden rezdülésében, állati­meleg lüktetés húzódik meg a legmagasabb szellemiségű, a legszigorúbb matematikai sza­bályosságot mutató zene mé­lyén is. Hányszor próbálunk felül­emelkedni hétköznapjaink ap­ró-cseprő bosszúságain, el­rugaszkodni környezetünk tárgyiasságának kijózanító va­lóságától és ebben a művé­szetek sietnek segítségünkre! Mindannyiunkban benne rej­lik a befogadás, a megértés képessége. Ahogyan egymás születés­napját számon tartjuk, ugyan­úgy a zenének is jutott egy nap az évben, a zenei vi­lágnap, amikor Örülünk vi- lágrajöttének. A zene meg­nemesítheti prózai létünket, szürke hétköznapjainkat, őriz­zük magunkban, vigyázzunk rá — ne csak ezen az egy napon! Ü. I. Kiállítótermekből Színek, vonalak, absztrakciók November ?-ig tekinthető meg a Műcsarnokban Max Bill anyaga, ugyaneddig s ugyanitt Gyarmathy Tihamér régi és új képei fogadják a közönsé­get. Simon András grafikái a Ságvári Művelődési Házban láthatók október 9-ig. (II. kér. Szilfa u. 4.) Max Bill Budapesten Max Bill korunk képzőmű­vészetének egyik bátor kezde­ményezője — a Bauhaus egyik univerzális alkotója —, festő, szobrász, építész, formaterve­ző, tipográfus, író, színpadi szcenikus, művésztanár egy személyben — mint nálunk Hincz Gyula. Azzal a különb­séggel, hogy míg Hincz egy feltartóztathatatlan belső lo- bogás jegyében alkotott, addig Max Bill a tisztázás nagymes­tere. Szüntelenül integrál, az ősformákat keresi, kutatja és találja — aszkétikus fegyelem­mel. A tér optimumát kutatja a képzőművészeti formákkal. Meg is találja, mert teoretikus ábrázoló művész. A tér hiá­nyain, zavarain igazít a Max Bill-mű; beteljesíti lehetősé­geit. Természetesen ebből kö­vetkezik hogy — műfajtól függetlenül — a szemléletet illetően vonal, szín és a plasz­tikai tömb egybevágó egymás­sal. Végérvényes a rend, amely az építészetben is használha­tó; mi több, az életvitelben, az emberi magatartás ökonó­miájában. Az alkotó Wintert- hurban született 1908-ban. A svájci képzőművészet repre­zentánsa, aki 1951-ben a Sao Pauló-i biennálé nagydíját nyerte el és 1958-ban gyűjte­ményes anyaggal szerepelt a velencei biennálén. Budapesti bemutatkozása — esemény. Korunkat tükrözve Gyarmathy Tihamér gyűj­teményes életmű-kiállítását az inspiráló művészettörténész­nek, Kállay Ernő emlékének szenteli. Ki volt Kállay Ernő és kicsoda Gyamathy Tiha­Pap Angéla hegedűtanár Schinkovits Erikával foglalkozik. mér? Kállay Ernő az avant- garde érző-értő kritikusa, aki e mozgalom serkentője lett. Egyszemélyes intézmény, aki jóval kora előtt járt, így a meg nem értés lett osztályré­sze. A magány ezúttal a ma- radandóság előfeltétele. Gyar­mathy Tihamér maga a festői jogfolytonosság. Minden ideg­szálával a teremtésre törek­szik, a lét festői bővítésére, nem csak a természet megörö­kítésére. Így művészete mély­ség és magasság egyszerre; a belső látvány látomásos meg­ragadása, az emberi lét tota­litása. A kor szellemiségét éli a maga változatával, s azt is pontosan érzékeli, hogy mikor szükséges és indokolt válta­nia, új forrásokat keresnie. A kép az ő értelmezésében nemcsak vizuális, hanem szel­lemi teljesítmény is. Forma és gondolat, elmélkedés és filo­zófia a kép univerzális anya­nyelvén. Absztrakciója értel­mes, hozzátartozik korunk, a XX. század valóságához. Olyan csoportszépség, olyan csoportetika és intellektus szi­gete, amelynek társai Losson- czy Tamás és Hincz Gyula tö­rekvéseiben ugyancsak fellel­hetők — Mondrian és Vasa­rely körét is ideértve. Új távlatok Simon András fiatalabb, egy most jelentkező új generáció eszményeit érzékelteti grafi­káival. Azt, hogy baj van a világban, s azt, hogy az em­beriségnek mégis van jövő­je. Járt sokfelé, horizontja bő, az egész látóhatárt figyeli, tükrözi. Átélt és kifejezett rajzi humánummal. Losonci Miklós Megízleltetni az olvasás örömét Ákombákom rejtelmei Hetek óta újra népesek az iskolák, az első osztályosok is megjegyezték már, hogy kell odamenni, melyik padban van a helyük, összebarátkoztak kis társaikkal, és már közös erővel birkóznak a nagy fel­adattal: megtanulni írni, ol­vasni, számolni. Műveltségü­ket most alapozzák, amikor ákombákom-ország rejtelmei­vel ismerkednek. Jövőjük ala­kulásában, egyéniségük fej­lődésében meghatározó, hogy ez az ismeretség felszínes ma­rad-e vagy kitárul előttük a könyvek világa. A tapasztalatok azt bizo­nyítják — nemzetközi és ha­zai viszonylatban egyaránt —, hogy kevesebbet olvasunk, mint régen, sőt, a felnőttek és a fiatalok egy részének verej­tékezéssel járó produkciót je­lent az olvasás. Nem biztatóak például a szakmunkásképző intézetekben készült felméré­sek, A kedvezőtlen helyzet okait vizsgálva, legelőször is az a kérdés ötlik fel bennünk, hogy vajon az olvasás tanítá­sán keresztül mennyire tudja az iskola megízleltetni a gye­rekekkel az olvasás örömét? Sok múlik a helyes módszer megválasztásán, azon például, hogy az olvasókönyvben a gyermekek életkori sajátossá­gainak megfelelő szemelvé­nyek legyenek. Kedvező vál­tozás, hogy a nemrég kezdő­dött idei tanévben a korábbi­nál nagyobb a választék a különböző módszerek alapján készült olvasókönyvekből. Miskolcon például hatféle módszer körül választják ki a tanítók, hogy osztályuk nö­vendékei számára melyik a legmegfelelőbb. Az Országos Pedagógiai In­tézet szakemberei a korrek­ciós első osztályosok számára készítettek egy kiadványt, amely játékosan rajzolva ta­nítja meg írni a gyerekeket, mozzanatokra felbontva egy- egy betű képét. Fontos válto­zás az iskolai oktatásban az is, hogy míg korábban csak az első-második osztály fel­adata volt az olvasástanítás, ezután az általános iskolai ta­nulmányok alatt végig figye­lemmel kell kísérniük a pe­dagógusoknak a tanuló olva­sási készségének fejlődését. A családnak is nagy szere­pe van abban, hogy a gyer­mekből olvasó fiatal lesz-e. Például a naponta mesélő édesanya, édesapa szavai megmozgatják az odaadóan fi­gyelő apróság fantáziáját, be­leéli magát a mesehősök sor­sába, helyzetébe, maga előtt látja, amit hall, s ezen ke­resztül egy olyan természetes, belső képteremtő készség, fo­gékonyság fejlődik ki benne, ami az olvasáshoz feltétlenül szükséges. Ezzel ellentétben a „tévén nevelkedő” gyerekek eszmélésük első időszakától kezdve mesterségesen „készen kapják” a képet, nem alakul ki bennük olyan fokú termé­szetes képteremtő és beleélő készség, ami az olvasás él­ményének alapja. Az iskola erőfeszítései meg­hiúsulhatnak, ha odahaza nincs becsülete a könyvnek, kézbe sem veszik, mert nem érnek rá, ha közömbös hall­gatás a válasz, amikor a gye­rek saját olvasmányélményei­ről mesél. Nem is beszélve az olyan szélsőséges, de sajnos nem túl ritka helyzetről, ami­kor a család felnőtt tagjai a könyv helyett a poharat vá­lasztják. Imre Erzsébet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom