Pest Megyei Hírlap, 1986. október (30. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-16 / 244. szám
»8«. OKTOBER 18., CSÜTÖRTÖK Kultúrváró? Tanácstalan ténfergi* után, a budapesti Nyugati pályaudvaron az érkezési ügyelet szolgálattevőjéhez fordultam! merre keressem a kultúrvárut? Láthatóan meglepte a fogas kérdés, amit azután már ő intézett kolléganőjéhez. Lassan, közös erővel, kizárásos alapon, a két váróterem közöl kinevezték az egyiket kultür- nak. Nem győzött meg a határozatlan válasz, Így a következő pillanatban már az ügyeletes tiszt nézett rám kicsit furcsán. Furdalni kezdett a lelkiismeret, hogy miért nem a 10-es vágányt keresem, miért éppen a kultürvárót. Kis töprengés után 6 is ugyanarra a helyre irányított, ahová kollégája, mondván, ha ott nem lehet dohányozni, csak az lehet a kultúrváró. A régi — ma használaton kívüli — jegypénztár csarnokában már gyanítottam a kulturáltság mértékét. Csupasz téglafalak és stttkupacok után az üvegajtón a szab ványpifc- togram: vastagon áthúzott cigaretta. Ez lesz a Kultúrváró, igaz. a kiírás a nemzetközi jegy* és helyjegypénztár helyiségét jelzi. A sárga, kőkemény műanyag szék, pad, fo- telhlbrldek három sora némi váróterem-benyomást kelt. A kevesebb szemét nem a kulturáltságot, inkább a várakozók számát illusztrálja. A terem túlsó végén kártyáznak. Hármán vannak, aprópénzt számolnák. Ulti. Ketten az ülőalkalmatosságon, a harmadik a diplomatatáskáján ül. Csak igy nem látnak egymás lapjába és kényelmesen nézhetnek egymás szemébe. A dupla széksorra is ülhetnének, de háttal még neHezebb ultizni. Olvasni viszont lehet, annak, aki tud. Se fény, se forgalom, Most csak ennyien vannak. Jé az idő, s ha várni kell in duláslg. Inkább kirakatot néz vagy sétál az a több száz em bér, aki ingázóként naponta indul haza a Nyugati pályaudvarról. Már Itt mz ősz, jön az esős idő. Talán ez majd behajtja az utast a kultúrváróba. De minek? 8. I. Új közművelődési szolgáltatás Környezetvédők oktatóbázisa § Tenyérnyi teknősbéka ^ cammog a kis szoba flasz- S térkövén; vajon idősebb Svagy fiatalabb nálam? é Kismacska alszik a sarokéban. A páncélos odaballag, é megszagolja a cirmost, az é rneg felemeli a fejét, ja, §te vagy?, aztán szunyókál % tovább. Nyaraló boák — Sok művelődési házat ismerek, amelyről kígyót-bé- kát összehordanak, de olyan intézményről még nem hallottam, amely hüllőket gyűjt. — Nincs ebben semmi különös , — győzköd Gergelics László, az érdi művelődési központ szakkörvezetője. — Tudomásul keil venni, hogy divattá vált a hüllőtartás Magyarországon. Az ok hétköznapi: a ló és a kecske nem fér be a lakótelepi lakásokba, a ketrec és az akvárium annál inkább. — És különben is, olyan kedves jószágok ezek a pito- nok meg a viperák — teszem hozzá. — De azt végképp nem értem, hogy miért vannak a művelődési központban tucatszám teknősbékák és különböző rágcsálók meg macskák és halak ... Első alkalommal Magyar fotó, '86 Az elmúlt esztendő legjobb fotóiból nyílt kiállítás szerdán az Ofotért bemutatótermében. A tárlaton annak az országos fotópályázatnak a legkiemelkedőbb munkáit tárják a közönség eljái amelyet az Ófotért, a Magyar Fotóművészek Szövetsége, a Magyar Reklám Szövetség, a Fotó című szaklap szerkesztősége, valamint számos más intézmény és tömegszervezet tavaly hirdetett meg. Az első alkalommal megrendezett Magyar Fotográfia ’S6 pályázatra 348 szerzőtől több mint háromezer fotó érkezett. A tárlatot — amelyet Pálfy József, a.MUQSZ elnöke nyitott meg — noveimber 16-ig tekinthetik meg az érdeklődők az Ofotért Asbóth utcai bemutatótermében. terráriumok között dolgozik Gergelics László. láü&vt * Hát te nem harapsz? (Hancsovszki János felvételei.) Vészi. Egy szentendrei nyaraló terasza, szépen gondozott kertje is hátteréül szolgált annak a műsornak, amely Vészi Endrét, jelenkori Irodalmunk több műfajban otthonos, már régóta folytonosan jelenlevő, a nagyközönség ro- konszenvét szintén hosszú ideje élvező képviselőjét mutatta be. Javarészt ott, ebben a Duna fölé emelkedő lakban rögzítették vallomásait, s szintén ott citálta verseit a két közreműködő színművészünk, Moór Marianna és Mádi Szabó Gábor. (Majd minden sorét a helyszínen betűzték ki, azért a fenti minősítés.) Nagyon ismeri önmagát Vészi, így hát szinte a saját teoretikusaként vont meg pályaívet, kapcsolt össze okot okozatokkal. Három nagy igazságot hallhattunk terjedelmes életművéről. Először is azt, hogy mennyire erős benne az életrajzi, a saját sorsából táplálkozó elem. Majd minden írása így lökődik oda a papírra. Másodjára azt tartotta fontosnak elmondani, hogy kedve szerint leginkább a reális meg a szürreális világ között kalandozik. A valóságból megint és megint kilép, hiszen ilyesféle mutatványokkal van tele maga az élet is. Végezetül pedig prózájának összes zövési technikájáról árulta el azt a titkot, hogyő bizony nagyon tudatosan törekszik a tényleíró, szárazabb szöveg időnkénti megmintázására, lírizáló felékesítésére. Kellenek ezek a díszek — vallotta; jó az, ha újból és újból különlegesebb ízlelgetni- valót talál az olvasó. Ilyesféleképp önelemzett, -esztétizált tehát Vészi, s milyen jó, hogy ezt tette, mert különben ez a Gábor Pál rendezte portré korántsem mutatott valami nagy igyekezetek Ahogyan a szerződtetett versmondók kipuskázták a maguk mondókéit a sötét fedelű irattartókból, ugyanígy az említett dirigens sem igen törte magát. A műsorújság előzetesében beharangozott dramatizálni pedig egyszerűen elmaradt. Pedig hát a szerző a párbeszédeknek is avatott szerkesztője —, szívesen fogadtuk volna egy ilyen jellegű bemutatkozását. Katona—Spiró. A Budapesti Művészeti Hetek televíziós eseményeként jelent meg a képernyőn az imént szóba hozott Vészi-portré, és ugyanennek a rendezvénysorozatnak a rangját kellett volna emelnie a Jeruzsálem pusztulása című Katona Józss/-d rámának. Pontosabban szólva annak az átdolgozásnak, amelyet Spiró György hajtott végre a Bánk bán szerzője által is elöadhatatlannak minősített szomorújátékon. Hogy mit és hol igazított az eredeti fogalmazványon a társszerző, azt a legaprólókosabb mikrofilologizálással lehetne csak kimutatni. Tény viszont, hogy igazi dráma így sem született. Inkább egy olyan jelenetsort kapott kezébe a nagy fantáziájú rendező, Ruszt József, amelyet eleitől a végéig jól fel lehetett drapériázni, és e bíboros izzású körítésben szintén nagy- formátumú alakítások követhették volna egymást. Ezek az ágálások azonban túlnyomó többségükben csököttek maradtak, és rendre azt bizonyították, hogy a felvonultatott zalaegerszegi színészek (vagy még, vagy már) nem alkalmasak ilyen súlyú feladatok megoldására. Elannyi- ra nem, hogy többször is paródiaként hatott az, aminek éppenséggel megrendítenie kellett volna a nagyérdeműt. Igazán megérdemelné Ruszt, hógy azt a képzetet, amelyet ő a Jeruzsálem pusztulásának kapcsán önmagában fölnagyított, aprólékosan kiszínezett, egyszer sokkal átgondoltabban és sokkal jobb színészekkel megelevenítse. Az a rendezői fogás ugyanis, hogy az eredeti történet ürügyén a századunkbeli internálások, halálba küldések rémképeit is felfesti, egyáltalán nem erőltetett. Ugyan nyílik-e még alkalma, hogy kedve és tehetsége szerint rakosgassa össze ezt a kettős víziót? Akácz László — Pedig egyszerű. Valóságos igényt elégítünk ki, tehát szolgáltatunk. Például nyáron, amikor a hüllők gazdái nyaralni mennek, ránk bízzák kedvenceiket. Máskor meg állatorvosi feladatokat látunk el. Az az igazság, hogy nincs hüllőtani egyesület nálunk, így hát akad feladatunk bőven. Már ott tartunk, hogy az Országos Környezet- és Természetvédelmi Hivatal támogatását élvezve, ebben az intézményben alakítjuk ki a hüllőtani egyesületet. — Olyan sok kígyó van „forgalomban”? — Ha hiszi, ha nem, így van. Egy boakölyök 3—3 500 forint. — Vámmal együtt? — próbálok viccelődni, hogy palás toljam az értetlenségemet. — Hivatalos behozatal nincs, ennek ellenére egyre több van belőlük — kapom a felvilágosítást. Már furdal a kíváncsiság: Tigris a moziban — Mennyibe kerül egy ilyen kedves jószág tartása? — A terrárium és az egyéb felszerelések költségei elérik a tízezer forintot. Persze, ha ehhez hozzáteszem, hogy tíztizenöt kicsi születik évente, akkor kiderül, hogy ez egy jövedelmező hobbi. Vannak, akik viperát tenyésztenek. — Miért? — tamáskodom tovább, mert nem fér a fejembe, hogy tömegesen űznek ilyféle kedvtelést. — Természetvédelmi jóindulatból ... A kicsiket szabadon engedik, megvédve ezzel a fajt a kipusztulástól. Mit mondhatnék erre? — Hálás köszönet a kirándulást kedvelők nevében? — Elsősorban természetvédelmi. feladatokat látunk el — nyugtat meg a fiatal szakember. — Megfigyeljük, hogy a különböző fajok hogyan él nek a szabadban és megpróbáljuk elérni, hogy mesterséges körülmények között szaporodjanak. Két hölgy érkezik: — Laci, jöjjön gyorsan, mert a tigris bement a moziba! Összkomfortos terrárium Kiderül, hogy a nevezett állat egy macska, akit néhány perc múlva személyesen is megismerhetek. — Őrá miért van szükség itt; hiszen nem hüllő!? — A leendő egértenyészet szökési lehetőségeit hivatott csökkenteni, az utóbbiak viszont a kígyók táplálásához szükségeltetnek — hangzik a kézenfekvő magyarázat. Körbenézünk a kis helyi ségben, ami nekem elég sokáig tart, mert óvatosan lépkedek, nehogy rátapossak valamelyik védencre. A házigazda egy Hi-Fi-toronyhoz hasonlatos valamihez vezet: afféle összkomfortos terrárium, amely sorozatgyártásra vár. Hamarosan az is kiderül, hogy az érdi művelődési ház egyúttal környezetvédelmi oktatóbázis is. Mint ilyen, éppen egy vándoroltatható kiállítást állít össze, amelynek anyagát a rézsiklók, haragos siklók és az azokhoz hasonlók adják. Az elképzelést a megyei művelődési központ is megtámogatta húszezer forinttal. — Kérem, mondja meg, a megyei napilap miben tudna segíteni? — Szeretnénk átalakítani a jelenlegi helyiségeket, illetve hozzá is építenénk... Ha lehet. tegyék közzé, hogy bármely vállalat támogatását szívesen vesszük. Nem pénzre van szükségünk. Nagyon örülünk mindennek, aminek hasznát látjuk, a faanyagtól a cementig, az írógéptől az üvegig... Miért ríe teljesítenénk a kérést? Mi több, boldogok vagyunk, hogy egy meglehetősen furcsa hobbit éppen a mi megyénkből fognak irányítani. Szilas Zoltán Heti filmtegyzet Lenni vagy nem lenni Jelenet a Lenni vagy nem lenni című amerikai filmből. Remake (újragyártás) az angol neve annak a nem ritka esetnek, amikor a filmművészet egy korábban már nagy sikert aratott alkotását ismét elkészítik. Ennek az újragyártásnak több oka lehet. Klasszikus irodalmi művek korábbi feldolgozásait érthetően készítik el újra meg újra. Ez tulajdonképpen nem is igazi remake. Ok lehet az újragyártásra a régi téma új aktualitása. És ok lehet pusztán az is, hogy valaki, valakik a filmkészítők közül egyszerűen szeretnék újramesélni a régi történetet, mert tetszik nekik, ötleteik vannak vele kapcsolatban, s — nem utolsósorban — sikert remélnek ettől a vállalkozástól. A most a mozikba kerülő film, a Lenni vagy nem lenni, a rémake ezen utóbbi válfajából való. A második világháború kellős közepén, 1942-ben, a magyar dráma- és filmforgató- könyv-író Lengyel Menyhért, a náci Németországból távozni kényszerült német rendező, Ernst Lubitsch és a szintén német származású Edwin Justus Mayer. producer (a híres, nagy Metro—Goldwin— Mayer filmstúdió egyik főnöke) elkészítette Hollywoodban a Lenni vagy nem lenni című filmet. Ez, Lengyel novellája alapján, arról szólt, hogy a náci lerohanás tragédiáját elszenvedő lengyel fővárosban, Varsóban, 1939 őszén, hogyan keveredik bele az ellenállási mozgalomba egy varsói színház igazgatója (egyben rendezője és vezető színésze), a felesége, s a társulat, és miképp lesz a homéroszi hősöknek egyáltalán nem nevezhető színészekből hazafias érzelmektől áthatott antifasiszta harcos. (A Lubitsch-filmet nemrég a televízióban is láthattuk.) Ez a film akkor, negyvennégy évvel ezelőtt, határozott antifasiszta hangvételével, a nácizmust itt-ott karakírozó, s a hitleri fasizmussal szembeni ellenállásra buzdító történetével, komoly politikai tett volt. Ha nem is olyan magas művészi szinten, mint a valamivel korábban készült A diktátor. Chaplin remekműve, lényegében ugyanazt mondta, hirdette, kissé tán lazábban, de nem kevésbé hatásosan. Nos, ezt a hajdani nagy filmsikert remake-elte három évvel ezelőtt egy roppant népszerű amerikai komikus, Mel Brooks és Alan Johnson rendező. Ezt láthatjuk most a mozikban. A különbség Lubitsch műve s e film között már abból érzékelhető, hogy Brooks ízig-vérig komikus színész, kabarék és zenés ' show-k sztárja, táncos, zeneszerző, rendező, író — egyszóval az a showman, aki a szórakoztatóipar minden csínját-bínját Ismeri. Világos, hogy az új változatban az ő egyéniségére szabott lett minden. S mivel a filmbeli feleségét játszó Anne Bancroft az életben is a felesége, amúgy pedig kitűnő és népszerű színésznő, sok film és színdarab kiváló szereplője, az is kézenfekvő, hogy a film az ő kettősüknek is „alájátszik”. Mindezekből következik, hogy ez az új Lenni vagy nem lenni elsősorban, komédia — annak viszont igazán remek. Szórakoztató, pergő, humoros, profi módon megcsinált munka, amelyben egy kicsit megfricskázzák magát a műfajt is, meg az amerikai filmkészítés módszereit is. De hát. ami a film érdeme, az o hibája is. Nevezetesen, a harsányan nevettető, ötletgazdag humor : élébe kerül az 1942-63 Lubitsch—Lengyel Menyhért film magvasabb mondanivalóinak (noha az a film is humoros volt, a maga tartalmasabb módján). Mel Brooks filmje inkább ahhoz a hangvételhez áll közelebb, amit az angol Norman Wisdom Én és a tábornok című filmjében láttunk: több a burleszk- eleme, több a filmkomédiák sablonjait felhasználó jelenete, mint a téma olykor tragikomikus pontjait érintő megoldása. Ezzel együtt persze nagyon jól elszórakoztat bennünket — nem utolsósorban azért, mert kiváló a magyar szövege (Révész Mária munkája), s a szinkronrendezése (Wessely Ferenc), és mert Mel Brooks magyar szinkronja Agárdi Gábor. Minőségi csere A nálunk nem túl gyakori kubai filmek egy új termését mutatják be mától a mozik. Készítője az ezzel a filmmel — címe: Minőségi csere — játékfilmrendezőként debütáló, már nem nagyon fiatal (negyvenhárom éves) Juan Carlos Tabío. A film olyan témát érint, amely, ha más hangvétellel és más körülmények között is, nálunk sem ismeretlen. Arról van szó benne, hogy egy nagyralátó havannai asz- szony, bizonyos Gloria, aki házi varrónő (tehát: maszek), rossz kerületben levő, öreg lakását el akarja cserélni a kubai főváros egy előkelő negyedében, Vedadóban levő modern lakásra. Ehhez minden eszközt fel is használ, a lánya jó partit kereső próbálkozásokra kényszerítésétől a ravaszkodásig, megvesztegetésig. S miután alaposan ösz- szekavarta több család életét, és majdnem boldogtalanná tette a lányát is, épp a teljes siker kapujában összeomlik az egész fineszes építmény: nem jön létre a sokszoros cserebere, az áhított kertes házba nem sikerül beköltöznie. Szerencsém volt több ízben Kubában, s Havannában járni. Ezért tudom, hogy a Glo- ria-féle törekvés egyáltalán nem egyedi olt. Havanna igen öreg, elhasználódott negyedeiből aki csak teheti, jobb helyre akar költözni —, de ez nem megy könnyen. S o jobb hely — ott is státusszimbólum. Jó, problémaérzékeny hát Tabío, s az alapul szolgáló írói anyagot szolgáltató Tomás Guitérrez Alea munkája. Kellően kritikus is, önironikus is. Jók a főszereplők: a Kubában igen népszerű Rosita Fornés (Gloria), a szintén kedvelt férfisztár, Mario Balmaseda (Pepe), s kedves, csinos a Gloria lányát játszó Isabel Santos. A filmnek mégis van két hibája: igen terjengős, és néhol feleslegesen mo'lernkedő, „kibeszélő” ötletekkel él, amelyek idegenek a témájától, s a hangvételétől. Takács István
